A kitörési kísérlet első félórájának eseményei teljes pánikot idéztek elő a német és a magyar katonák között. Minden központi vezetés, irányítás megszűnt, az emberek a csordaösztönnek engedelmeskedve hol lefeküdtek, hol nekirohantak a géppuskák tüzének, minden terv és előkészítés nélkül.
A kitörők azonban a szovjet katonákat is sokkolták, különösen, amikor tapasztalniuk kellett, hogy a rohamozók veszteségeikkel nem törődve, mindent egy lapra téve, sokkos állapotban vetik magukat a kézifegyverek tüzébe. Így köztük is több helyen pánik tört ki, mely aztán egyre több hátrább lévő csapatrészre átragadt. Minderről Liechtenberg (Láng) Judit naplója számol be, akit az OGPU[1] tartóztatott le, és akit február 11-én a késő esti órákban a Tárogató útról éppen el akartak szállítani Buda déli felébe.
„A 81-es zugligeti villamos sínei mellől elkanyarodva kereszteztük a Szarvas Gábor utat, és nekirugaszkodtunk a Sváb-hegynek. A Kútvölgyi úton akkora haditömeg verődött össze az éjjel közepén, hogy hosszan rostokoltunk az egyik legszebb villa magas terméskő kerítése előtt. A látvány a Metro Goldwyn Mayer tömegjeleneteivel vetekedett. Lovak nyihogva álltak hátsó lábukra, meghőköltek a személyautók dudálásától. A hóban megakadt forgó kerekű autókat egymással kiabáló katonák mozgásba próbálták lendíteni. A nyüzsgő tömeg közepette lomha elefántokként teherautók terpeszkedtek. Kibogozhatatlan bolyban kavarodott sok idegen férfi, állat és gép a keskeny hegyi úton. Izgalom, riadalom, hajszoltság jellemezte a képet, míg én csodálkozva figyeltem az egészet a magasból. Sem álmos, sem fáradt nem voltam. Tolatások, átcsoportosítások után felértünk a Béla király útjára, és… a Farkasrétre igyekeznénk? Eljutottunk a Fogast keresztező aluljáróhoz. (…)
A lidércfény az ismeretlenek fegyveréből fel-fellobbant, de nem érdekelt, megszoktam, a jelenet tartozéka volt, mint a tarkabarka összeállítású és most tétlenül várakozó, végeláthatatlan oszlop. Csak mintha most inkább hallottam, mint láttam volna puskalövéseket, míg egyszerre oly közelről, hogy tisztán kivehettem a szavakat: »Hier, hier, herbei!« kiáltás hallatszott. Péter, aki eddig szorosan mellettem lépkedve csapkodta karját maga körül a hideg ellen, most anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna felém, lebukott, fedezéket keresett az egyik személyautó mögött.
Gyáva fráter, gondoltam, nevetséges. De a puskaropogás félreérthetetlenül gépfegyverek össztüze lett, ropogására az eddig velünk együtt havat tipró muszkák mind lebuktak az árokba, vagy a járművek közé és mögé. Fél perccel később nagy részük hátraarcot csinálva iszkolni kezdett, és mivel beláttam, hogy ők jobban ismerik a háborús dörgést, mint én, elhatároztam, hogy én is meglépek. Slalomban kellett kerülgetni az út akadályait. A hosszú várakozás alatt besüppedt teher- és személyautók kipufogói felhőket eregettek a hidegben, mialatt, mint a hátukra dobott bogarak, próbáltak tengelyük körül fordulni. Zaj, dudálás, puskaropogás, német kommandószavak töltötték meg az érthetetlen várakozás némasága után a téli éjszakát. A csikorgósra fagyott takarítatlan hóban egy orosz jajveszékelése döbbentett rá, hogy itt tényleg háború zajlik, és nem forgatókönyvi jelenet. Éreztem, hogy csak maroknyi németről lehet szó, gyalogosokról, nem bírtam elképzelni, honnét kerülhettek a Sváb-hegyre. Az őrmesterre bukkantam, aki – »Gyevocska pasli!« – karon fogva futott velem visszafelé. Mindég csak egy villányival retiráltunk, aztán megálltunk. Ilyenkor valami ellenőrző közegre bukkanhattunk, mert értettem, magyarázkodik, ki vagyok én, civil nő, éjjel a csatában. Elfutott a pulykaméreg. »Stoj ruszki szoldat« – kiáltottam –, »puff-puff hermánszki!« Kitűnően megértette, hogy harcvonalat, ellenállást követeltem. Én, a rab! »Nye kommandant!« – válaszolta. Felháborodtam. »Vi kommandant!« Fejét rázta, és erre én túlordítva a hangzavart: »Vi nye kommandant, JÁ kommandant!« Át akartam venni a védelem megszervezését. Elvégre csupa fegyverviselt, életerős katona között voltunk, akik a Volgától vagy a Dontól csak azért törtek előre, hogy a Béla király útján megfutamodjanak? Az őrmester azonban odébb rángatott, és azt válaszolta: »Panik!«
Pánik. Hát köszönöm szépen. Ennyit már én is láttam. Mellettem óbégatott egy kucsmás alak, akit golyó talált. Nyomultak utánunk a németek, lépésről-lépésre. És az oszlop, káromkodva az akadályozó, rosszul forgó járművek miatt, pucolt, hátrált, ki ahogy bírt. Elszakadtam az őrmestertől, de hamarosan a szakács fogott kézen, és együtt futottunk, míg a hóbuckákban lefetyelő bakancstalpam megakadt, és elestem. Egy közvetlenül mögöttem hajtó személykocsi jobb első kereke átgázolt a bal térdemen. Sikoltásomra a tiszt kinyitotta az ajtaját, szóváltás következett a szakáccsal, és az a parancs szerint fekve elráncigált a havon a legközelebbi útszéli fához. Annak nekidöntött, és az ismert »pasli« kiáltással eltűnt a fejetlen tömegben. (…)
Mikor a rövid Kuruclesi útról elértük a Budakeszi utat, hihetetlen látvány tárult elém.
Hármas sorokban, mindég meg-megakadva, összeszorulva a havas utat szegélyező fáknál, szó szerint lóhalálában iramodott, verekedett-tülekedett egymással egy-egy méternyi előnyért a Budakeszi felé menekülő Vörös Hadsereg. Nyaktörő, »ki-ki magának« megfutamodás volt ez, olyan pánik, mely csak egy rettegő, megvert hadseregben terjedhet szét.”
Néhány tiszt a németek közül még ekkor is rendelkezett némi áttekintéssel csapatai felett. Helmut Wolff, a Bundeswehr későbbi ezredese, akkor a Feldherrenhalle páncélgránátos hadosztály főhadnagya, látva, hogy az Olasz (Szilágyi Erzsébet) fasor és a Hűvösvölgy irányába nincs lehetőség a továbbjutásra, parancsot adott a hadosztály még egészben lévő zászlóaljának, hogy kísérelje meg az áttörést a Vérmezőn és a Kékgolyó utcán keresztül, ami váratlan sikerrel járt. Szinte ellenállás nélkül jutottak át az ekkor már feltehetően kiürített szovjet állásokon. Mire rájuk virradt, már a budakeszi útelágazás feletti meredek magaslaton voltak. Itt a nap folyamán újabb, mintegy 2000 fős csoport csatlakozott hozzájuk, így összlétszámuk megközelítette a 3200 főt.[2]
Február 12-én reggel a visszaemlékezők szerint sűrű köd ereszkedett le a Budai-hegyek lábához. Ezt az időt használta ki több csoport, köztük civilek is, akik ekkor a Szabadság-hegy, Remete-hegy, Hármashatár-hegy irányába vették az útjukat. Két fő haladási irány kezdett kialakulni: egyrészt a Hármashatár-hegyen keresztül Nagyszénás és Solymár irányába, másrészt a Szabadság-hegyen keresztül Budakeszi irányába. A menekülők több kisebb és nagyobb (2-3 ezres) csoportban haladtak. A kitörés tehát annyiból sikerrel járt, hogy kb. 16 ezer fő kijutott a várost körülvevő hegyekbe. Ugyanazt a helyszínt, melyet Lichtenberg Judit írt le kora éjszaka, az egyik szemtanú késő éjjel így látja:
„Két óra körül kijutottunk a Béla király útjára. Itt sok elhagyott kocsit, autót, löveget és lovat láttunk, lőszerrel voltak megrakva a kocsik. Egy többféle teherautóból álló oszlop mellett sok civilt láttunk agyonlőve.
Sokáig mentünk a Béla király útján, majd betértünk egy keskeny, meredek útra. Mikor világosodni kezdett, épületcsoporthoz jutottunk, ahol már sok német katona és a Winter-csoport maradványa, nyolc egyetemista pihent. Legalább hatszázán lehettünk ott. (…)
Mivel Budakeszin oroszok voltak, attól északabbra, az erdős terepen mentünk tovább. Három óra felé a hosszú sor végéről adták előre, hogy orosz csapatok követnek, majd jobbról és balról is egyre szaporodó csoportok tűntek fel. Fokozott iramban haladtunk előre, majd egy erdős domb tetején minden oldalról erős tüzet kaptunk. (Valószínűleg a Budakeszitől északra húzódó, a Sziklafal előtti hegyhátról van szó.) A dombtetőn összeszorult tömeg közt Lénárd tüzérezredes úrral, egy gyalogos századossal, és Vajna Áron pártszolgálatossal találkoztunk össze.
Mi magyarok a Nagy százados úr és néhány rendezettebb német csoport vezetőjének megbeszélése után a németekkel északi irányba, ronda mély hóban megrohamoztuk az egyik orosz csoportot, akik nagy lövöldözés után elmenekültek, otthagyva egy aknavetőt. A sikeres áttörés után a dombtetőről az egész tömeg utánunk özönlött. A rohamozók közül senki sem sérült meg, azonban mialatt mi az erdőben harcoltunk, az oroszok az erdős dombtetőn összeszaladt tömeget aknavetőkkel, gyalogsági fegyverekkel erősen lőtték, és közben két Stormovnik típusú repülő is végiggéppuskázta őket. Sok volt a halott és a sebesült. A sebesültek között volt egy német vezérőrnagy, Lénárd ezredes, és az előbbiekben említett gyalogos százados is. (…)
Sötétedés után hat óra körül pihenőt tartottunk, és közben, akinek volt valami ennivalója, az megette. Ezután késő éjszakáig meneteltünk, közben a velünk hozott sebesülteket néhány kísérővel egy falu határában elhagytuk. (Talán Páty?)
Éjfél felé egy irtáson farakások közt megpihentünk. Takarónk nem volt, így mi magyarok rőzsekévéken szorosan egymás mellé feküdve próbáltunk pihenni, de a föltámadt szél és havas eső miatt csak reszkettünk a hidegtől. Közel két óra múlva a havas esőtől átázott ruháink kezdtek megfagyni, így újra elindultunk.
1945. február 13.
Egész világosodásig irtás allékon haladtunk tovább. Egy ritkás erdőszélre érve az előttünk haladó németek megtorpantak, így mi is megálltunk, és mivel nem tudtuk, hogy mi van, a százados úrral előrementünk.
Elöl a németek rangidőse, Flügel Obersturmführer a havon feküdt, és kiabált, hogy elege van ebből az őrületből, minden hiábavaló, nem megy tovább egy lépést sem stb. Az emberei körülötte álltak.
A százados úr az embereinek megmondta, hogy mi tovább megyünk, aki akar, marad, aki akar, velünk jön. Ugyanezt közölte a németekkel is. A németek közül csak kevesen maradtak Flügellel.”[3]
Egy másik, német résztvevő, miután a késő éjszakai órákban átjutott a Pasarét fölötti villák és kertek között a látó-hegyi erdőkbe, a Hármashatár-hegy irányába tart:
„Erdei úton bakák csapatai vonulnak északnyugat felé. Megismerjük őket, németek Budapestről. Számos magyar civil van közöttük. Hatalmas emberkígyó. (…) Menetoszlopunkban olyan civilek is akadnak, akik egész vagyonukat a fejükön cipelik. A menetben sebesült katona is vonul, a bokája fölött leszakadt a lába, kötés nélkül ül egy nyereg nélküli lovon. Az éjszakai órákban továbbvonulunk Pesthidegkúttól északra az északi hegyoldal erdei ösvényén. Orosz felderítőgépek köröznek felettünk. 2.30-kor jelennek meg az első bombázók, betakarnak minket. Halottak és sebesültek maradnak utánuk. Egy tisztáson orosz tábori őrs fedez fel bennünket. Szinte rendszeres időközönként karabéllyal kilőnek egyes menetelőket a csoportból, míg végül egy hadnagy rá tud venni tíz katonát, hogy tűz alá vegyék az őrsöt, és ily módon oldalfedezéket nyújtsanak. Négy órakor elérjük a Pesthidegkút–Solymár utat. Itt orosz páncélozott járművek vonultak föl. Az úton történő áthaladás lehetetlen.”
A csoport ezért északra tér ki, Solymártól délre átvág a pilisvörösvári völgyön, és a Pilis déli nyúlványainál található tanyán keres menedéket.
„Nem maradhatott rejtve az oroszok előtt, hol bujkálunk. Hajnali szürkületben tűnnek el a tisztek a házban, a legénység és az altisztek a pajtában. Csak az ajtó mögött, belülről állítunk fel őrséget. Leveszem a csizmámat, megpróbálok egy keveset aludni. Két nap és két éjszaka túl sok alvás nélkül. Ideges párbeszéd riaszt föl. Nyugati irányból két férfi közeledik. Nem tudni, katonák vagy civilek. Felénk igyekeznek. A magyar ezredes kijelenti: »Nyugodtan ideengedni. Amikor kinyitják az ajtókat, puskatussal üssétek őket agyon, hogy ne keletkezzék zaj.« Lövedék fütyül a szobán keresztül. Az oroszok 300-400 m-re lehetnek. A nagy sietségben nem találom a harisnyámat. A lepedőből tépek egy darabot. Alig tudom előhalászni a csizmám a zűrzavarban. Fekve veszem föl, mivel folyamatosan csapódnak a lövések a helyiségbe. A ház keleti bejáratához kúszok. Az 1. A[4] már előttem kint volt. Egyenesen áll a ház előtt, s így kitűnő célpontul szolgál az oroszoknak. Vállhoz emelt géppisztollyal tüzel a tőlünk délre fekvő magaslatra felvonult orosz páncélozott és motorjárművekre. Az 1. A már korán reggel közölte, hogy nem érez többé magában elegendő erőt a menet folytatásához. Most szabadul csak el igazán a pokol. Minden irányból lőnek az oroszok. Volt idejük hajnalodástól 11 óráig, hogy puskavégre vegyenek bennünket. (…)
Észak felé 2 km-es nyílt, enyhén lejtős, messziről belátható terepen kell áthaladnunk. Egy nehézgéppuska vesz minket célba. Miután azonban a tűz 2 km távolságról, nyugatról jön, nyugodtan el tudunk jutni az erdőszélig, s ott eltűnünk. 300-400 m-t megyünk hegynek föl, és újból egy csoportra bukkanunk.
Egy utászhadnagy vezeti a 17 főből álló csapatot. Cigarettaszünet, cserélünk a hadnaggyal. (Valószínűleg a Nagykevély déli lábánál vannak.) Egyszer csak közvetlenül mellettünk az oroszok hangos »hurrá!« kiáltása harsan. Ránk lőnek. Mint felriasztott vadak rohanunk meredeken felfelé északnak. Kifogyunk a szuszból. Célzott lövésekkel újra és újra kilőnek egyeseket közülünk. Közvetlenül előttem szalad egy altiszt, fejlövésétől úgy dől el, mint egy fa. Nem bírom tovább. Megkapaszkodom egy alacsonyabb bokorban, hogy el ne csússzam. Átgondolom, ne fejezzem-e be végre a pisztolyommal az életet? Nem, ez még bármikor megeshet. Jogunk sincsen ahhoz, hogy ilyen módon döntsünk az életünkről. Ismét csak fel, és előre, mígnem folyamatosan tűz alatt állva végre megmásszuk az 537 m magas Kevély-hegyet. Az északi oldalon hófúvás. A másik hegyoldalon vergődünk le, könyökig süllyedünk a mély hóban, és tisztában vagyunk azzal, hogy az oroszoknak csak követniük kell a nyomainkat, hogy elkapjanak. A hegy lábánál levő rengetegben keresünk menedéket. Tizenhármán maradtunk. Most veszem csak észre: térképemet még délelőtt a házban hagytam. Darab csokoládé, egy szem bonbon és egy kocka kenyér a mai napi adagunk.”[5]
Sokan útközben feladták a küzdelmet:
„Olvadni kezdett, és meleg szél simogatta a tájat. Néhány kilométer után egy 3 méter magas drótkerítéshez érkeztünk. A sebesülteket nem tudjuk rajta átemelni. Vissza kell maradniuk, és agyonlövik magukat.”[6]
A Budakeszitől északra, a Nagy Kopasz felé tartók útjáról és az átjutásról egy másik résztvevő számol be:
„1945. február 14.
Már világosodott, és öt-hatszáz méter megtétele után puskatűz fogadott minket. Viszonozni akartam a tüzet, de a géppisztolyom bedöglött. Mivel roham közben nem volt elég időm megnézni, mi baja, a szíjjal a hátamra dobtam, és a futás közben a rohamkést elöl a derékszíj csatja alá dugtam, a kezem ügyébe.
Az oroszok az állásaik közelében kézigránátokat dobtak közénk, egy tojásgránát fejbe talált, elestem, de mivel észrevettem, hogy a gránát elém esett a hóba, fekve maradtam, amíg fel nem robbant. Szemem-szám televágta hóval, a sapkám elrepült. Felvettem a sapkám, és futottam a többiek után, akik épp elérték az oroszok fedezékét. Nyolc-tíz lépésre előttem egy fa mögül kilépve egy orosz a puskáját rám fogta, tisztán hallottam, amint elcsettent, de nem sült el, erre a feje fölé kapta, hogy leüssön vele, de elkésett, mert az ütés előtt teljes erővel nekirohantam, és a rohamkést az oldalába ütöttem. Összegörnyedve oldalt esett, és én utolértem a többieket, akik a fedezéken átjutva az erdő szélére értek.
Mindkét oldalról erősen lőttek, tovább kellett mennünk, előttünk enyhén lejtős, havas síkság, távolban havas fasor látszott.
Erősen szétszóródva, szökellve indultunk a fasor irányába, reméltük, hogy arra vannak a mieink. A nagyon erős tűzben kb. fél kilométeres távon kúszva-szökellve elérem a fasort, és a mögötte levő árokba bebukva fedezékbe jutottam.
Ahogy erősen lihegve feküdtem, vízcsobogást és német beszédet hallottam. Körülnézve láttam, hogy mindkét oldalamon víz folyik, és egy hófúvás képezte hídon, a patak mellett fekszem, és tőlem 8-10 méterre három német katona lapul. Közben Vajna Áron és az egyetemista Hídvégi Béla is megérkezett. A németeknek mondtuk, hogy honnan jöttünk, és ők megmutatták, hogy merre menjünk tovább. A hóhíd szélére kúsztam, hogy igyak a patakból, erre a németek egy kulacsot dobtak át hozzánk, hogy abból igyunk. Rumos fekete volt benne, az üres kulacsot visszaadtuk.
Továbbindulva Vajna ugrott ki először a mederből, de alig tíz lépés után már nem élt. Nyaktövön érte a lövedék.”[7]
A Pilisbe jutottak útjáról az egyik résztvevő így számol be:
„1945. február 15.
Végre egy kerítés előtt állunk. Vadaspark? Erdészet? A 300 000-es léptékű térképen még valahogy kivettem a jelenlegi helyünket, de ilyen részletekre az már nem adott választ. Egymást követve vonulunk a kerítés mentén, amíg el nem érünk egy erősen kitaposott bejárathoz. A háttérben nagy, villaszerű épület (a Lajos-forrási menedékház). Oroszok vannak-e benne? Fáradtak és kiéhezettek vagyunk, minden háznak rettenetesen erős a vonzereje. Először azt szeretnénk megállapítani, oroszok vannak-e benne? Óvatosan, párosával lépdelünk előre. Semmi sem rezdül. A háznál vagyunk. Tárva-nyitva áll! Bemegyünk. Elhagyatott ház, minden helyisége kifosztva, a konyhát is beleértve, ahol edények találhatók nagy összevisszaságban. Balra a sarokban heverő, semmi ehetőt sem lehet találni. Csak aludni. Mialatt alváshoz készülődünk, egy öreg tizedes élelem után kutat a házban. Formátlan masszával tér vissza, mely egykori német komiszkenyérnek bizonyul. Legalább 7 hetes, teljesen megpenészedett, bűzlik. Kivágjuk a megrohadt részeket, s így egy tenyérnyi penészes morzsához jutunk, még érezni lehet rajta eredeti mivoltát. Ezt egyenlő részekre osztjuk.
Mit csináljunk, ha hirtelen megjelennek az oroszok? Annyira kimerültünk, hogy ezt a kockázatot vállaljuk. Alszunk. Már magasan jár a nap, mikor bajtársaim felébresztenek. Megrémülök, azonnal el kell tűnnünk. Szörnyű. Ekkor lépések hallatszanak a házban. Földbe gyökerezve az ajtóra meredünk. Óvatosan benéz egy fej. Magyar civil. Jobban megijedt, mint mi. »Hogyan kerültetek ide?« Mögötte még két fiatalember. Az egyik beszél németül. Könyörögve kérnek minket, hogy azonnal tűnjünk el. Ha az oroszok – akik mindennap felbukkannak szénáért meg hasonlókért – megjönnek, akkor ők maguk is elvesztek, hiszen nem jelentettek minket. Őket is kifosztották, nincsen cipőfűzőjük sem. Felkészülünk az indulásra, esdeklünk valami ennivalóért. Hosszas húzódozás után mindegyikünknek hoznak egy falat kenyeret. Az útra pedig adnak egy kisebb zsák nyers krumplit. Mit kezdjünk vele? Valamelyikünk a hóna alá fogja. Elindulunk. Alig teszek néhány lépést, észreveszem, hogy nem tudok rendesen járni. Sebesülésem és kimerültségem lázat váltott ki. Káprázik a szemem – szédülök. Minimum 300 m-t mászunk, végre el tudunk bújni egy cserjésben. Jobban fázok annál, mintsem hogy remegni tudjak. Ha felemelem a fejemet, a csalogató házat látom. A hóban ülünk, és fázunk. Továbbmenetre nincs értelme gondolni. A hangulat olyan rohamosan romlik, hogy du. 3.30 h-kor elhatározzuk a házba való visszatérést. Az oroszok még nem mutatkoztak. Jöjjön, aminek jönnie kell. Amint visszajövünk, három magyar barátunk belesápad az ijedtségbe. Biztonságuk érdekében fegyvereinket, és muníciónkat kérik. Oda is adjuk nekik annak fejében, hogy holnap virradat előtt visszakapjuk. Így legalább abban az esetben, ha jönnének az oroszok, azt tudják mondani, hogy lefegyvereztek és foglyul ejtettek minket. A krumplit – mely nagyban hozzájárult döntésünkhöz, hogy visszatérünk – meghámozzuk és megfőzzük. Megint lefekszem, és azonnal elalszom. Amikor a krumpli elkészül, társaim megpróbálnak felkelteni, ami nem teljesen sikerül nekik. Félálomban eszek két kanál krumplit, és visszazuhanok. Reggel hatkor talpon vagyunk. A magyarok újra egy harapás kenyérrel és teával vendégelnek meg minket. Ismét frissnek érzem magam.
1945. február 16.
(…) Szuszogást hallunk magunk mögül. Pattanásig feszülnek az idegeink. A mögöttem lévő katona izgatottan suttogja: »Oroszok vannak mögöttünk!« Bár nem tudom az ellenkezőjét, nyugtatni próbálom: »Csak vaddisznók.« Nyugodtan megyünk tovább, a zaj elnémul. Széles mezőhöz érkezünk. Középen ér csordogál, körötte füzes. Hallgatódzunk, és gyorsan elindulunk. Jobbról célzott lövés érkezik. Futunk, majd lépésben haladunk az ér mentén. Egy kedvező helyen átugrunk a patak fölött, és akadálytalanul megyünk tovább. Hirtelen gránátvetők csapnak le ránk. Folytatjuk az utunkat. Le kell hasalnunk: a gránátvető tüze nagyon közeli. Felszáll az est. Szőlőskertekhez jutunk ki. A nyílt terepen elbújunk egy szőlőhegy kunyhójában. Nem találunk semmi ehetőt. Deszkanyílásokon át vizsgáljuk környezetünket. A kunyhó előtt kábel, nem német. Egész nap nem látni embert. Egyszer délről tőlünk, a messzi távolból ordítozást hallunk. Nem tudjuk, hol húzódhat az első vonal. Sötétedik, de telihold van. Olyan nagy a világosság, hogy nem merünk átvágni. 3 h-ig várunk, a holdnyugtáig. Lassan dolgozzuk át magunkat a szőlőhegyen, fel-le. Elerőtlenedtünk, egyre gyakrabban kell pihenőt tartanunk. Annyira fáj a lábam, hogy le kell vetnem a csizmámat. Nagy erőfeszítések árán ez sikerül is, de ahogy továbbmennénk, képtelen vagyok újra felhúzni. Nem tudok ráállni a lábamra. Kijelentem a bajtársaimnak, hogy menjenek tovább. Nappal el fogom magam vonszolni a következő kunyhóig, amire rátalálok, s mindent attól teszek függővé, hogy a mieinkhez vagy az oroszokhoz tartozik. Társaim elhatározzák, hogy velem maradnak. Nem akarnak tovább kínlódni. A hajnali fényben néhány száz méterre egy várost pillantunk meg. A térkép szerint Esztergom. Tíz nappal ezelőtt német kézen volt. Mind a négy végtagomra támaszkodva, térden-könyökön csúszok az első házak felé. Egyikünk előremegy, és nagy örömmel jelenti, hogy németek vannak beszállásolva az első házba. Sikerült!”[8]
A német vonalakat február 16-ig 624 fő érte el. Talán Ernst Schweitzer lehetett az utolsó, akinek sikerült a kitörés. Ma is él, szenvedélyes kiránduló. A kitörés után lefagyott lábujjai nagy részét amputálták.
Jegyzetek
[1] A szovjet katonai titkosszolgálat.
[2] Karl Wolff levelei alapján. (1961. Gosztonyi-gyűjt., 1988. Hingyi-gyűjt.)
[3] Garád Róbert rohamtüzér főhadnagy visszaemlékezése.
[4] A hadosztály hadműveleti tisztje.
[5] Ernst Schweitzer, a 13. páncélos hadosztály tartalékos főhadnagyának visszaemlékezése.
[6] Adolf John visszaemlékezése.
[7] Krokovai Gyula visszaemlékezése.
[8] Schweitzer visszaemlékezése.