A fél évszázados Arab Liga
Március 21-én Kairóban összegyűltek az arab államok külügyminiszterei, hogy megünnepeljék az Arab Liga megalakításának ötvenedik évfordulóját. Sok ünnepelnivalójuk nem volt, és evvel a résztvevők is tisztában voltak. Nyilván ezért is nem rendeztek csúcstalálkozót, ezért ültek össze csak a külügyminiszterek – akik a szervezet egyetlen politikai grémiumát, a Liga Tanácsát alkotják –, ahogy a rutinnak megfelelően félévenként szoktak.
Jellemző a liga állapotára, hogy az ünnepi tanácsülés napirendjének összeállítása is feszültségekhez vezetett. A szudáni küldöttség szívesen hozta volna szóba az Irak elleni ENSZ-szankciók humanitárius következményeit, mire egyes tagállamok az üléstől való távolmaradással fenyegetőztek. Szudán – a szelídnek nem nevezhető nyomás hatására – visszavonta javaslatát.
Az Irak körüli kötélhúzás jól példázza, hogy az Öböl-háború még mindig képes súlyos feszültségeket okozni az arab államok között. Érthető módon: az Arab Liga – alapító okmányában rögzített – céljai közé tartozik, hogy a tagállamok közötti vitákat elsimítsa, függetlenségüket és szuverenitásukat védelmezze. Ehhez képest sem arra nem volt képes, hogy az iraki–kuvaiti vita eszkalációját megakadályozza, sem pedig arra, hogy saját erőből harcba szálljon a nemzetközi jognak, valamint saját chartájának megsértése ellen.
Súlyosbítja az Arab Liga problémáit, hogy nem pusztán tehetetlenségből mondott csődött a kuvaiti–iraki konfliktusban. Noha Egyiptom és Szíria tagja volt az Irak-ellenes frontnak, ennek a konfliktusnak a népes, szegény arab országok és a kevés lakossal rendelkező, gazdag olajmonarchiák ellentétéhez is volt némi köze. A gazdag arab országok mind a mai napig nem képesek megkedvelni azt a teóriát, hogy olajkincsük tulajdonképpen az egész arab nemzeté, és ezért nagyobb biztonságban érzik magukat az amerikai védernyő alatt, mint testvéreik szerető gondoskodásában.
Az Arab Ligának nincs egységes Izrael-politikája sem, bár ebben a tekintetben kétségkívül javult a helyzet. Az Öböl-háború után visszavették a ligába Egyiptomot, akit a Camp David-i izraeli–egyiptomi megállapodás miatt árulás vádjával kizártak a tagok sorából. Ma már majdnem minden tagállam osztja azt a véleményt, hogy politikai megoldást kell találni a közel-keleti konfliktusra. Ugyanakkor egységes tárgyalási stratégia elfogadásáról szó sincs, és sokan kritizálják az eddig intranzigensnek számító PFSZ-t, hogy túl gyorsan és túl sokat engedett Izraelnek.
A Neue Zürcher Zeitung elemzése szerint a szervezetet eleve ellentmondásra alapították, amit azóta sem sikerült feloldani. A liga egyszerre akart – és akar – „regionális és nemzeti” szervezet lenni. Az alapítók az arab nacionalizmusnak abból a feltevéséből indultak ki, hogy az arabok kulturális és nyelvi egysége egyben politikai egység is, amelynek kibontakozását egyedül az idegenuralom akadályozza. Másfelől a ligát független államok regionális szervezeteként hozták létre, amely alapító okmányában kötelezte magát a tagállamok szuverenitásának tiszteletére.
Ezzel az ellentmondással – meg persze az arab országok között feszülő ellentétekkel – függ össze, hogy a szervezetnek alig van intézményes teherbíró képessége. Léteznek elképzelések, amelyek ezen a helyzeten változtatni szeretnének. Csakhogy nehéz a tagállamokat arról meggyőzni, hogy adják fel szuverenitásuk egy részét. Jellemző, hogy az Arab Törvényszék felállítása, amelyet most az intézményes reform első lépésének szánnak, 1945, a liga alapítása óta napirenden van.
(–)
Schengenland, a hetek csodája
Az Európai Unió hét tagállama egymás közti személyforgalmában március 26-tól fokozatosan felszámolja az útlevelek ellenőrzését, és ezzel elérhető közelségbe kerül az egységes piac megteremtését előirányzó program négy „szabadsága” (a javak, a szolgáltatások, a tőke és az emberek mozgásának szabadsága).
A luxemburgi Schengenben még 1990-ben írták alá azt az egyezményt, amely a határok átjárhatóságát óhajtja javítani. Bár az eredeti célkitűzés szerint az egyezménynek az egységes piac nyitányával egy időben – 1993. január 1-jével – kellett volna életbe lépnie, a személyforgalom szabadságával történő visszaélések kiszűrését végző számítógépes rendszer sorozatos meghibásodásai miatt a dolog végül is két évet késett. A Strasbourgban elhelyezett központi számítógép a belső határellenőrzések szigorának feloldása miatt külsővé váló határokon fokozza a szűrést, hogy megakadályozza az emberek, valamint a tulajdonosok tudta nélkül útra kelő tárgyak illegális mozgását. Az ellenőrzés végett a komputert csaknem másfél millió, személyekre vonatkozó, továbbá nyolcmillió, tárgyak azonosítását szolgáló címszóval töltötték fel.
Március 26-tól hét állam törölte el belső határain az útlevelek vizsgálatát. Jóllehet az egyezmény értelmében az aláírók három hónapos türelmi időt kaptak a szárazföldi útlevélvizsgálatok megszüntetésére, vannak, akiket máris a járulékos költségek izgatnak. Németország például 3500 határőrt készül beállítani, hogy szigorítsa az átkelést a Lengyelországgal és Csehországgal közös határszakaszon.
Amszterdam nemzetközi repülőtere, a Schiphol kénytelen volt építkezésbe kezdeni. Az év végéig egy óriási elosztócsarnokot építenek, 83,3 millió dollárnak megfelelő költséggel (130 millió gulden), hogy háromfelé tereljék az utasokat: „Schengenland”, az EU többi része és a világ többi része szerinti állampolgárságuknak megfelelően. Amíg a csarnok elkészül, 10 millió guldenes ráfordítással mágneskártyás-forgóajtós rendszert állítanak üzembe (az ezt kiszolgáló személyzet bérköltségei további 13 millió guldent emésztenek fel).
A schengeni egyezményt a heteken kívül aláírta Olaszország és Görögország is. Ausztria március 24-ére ütemezte csatlakozását, de csak az okmány ratifikálását követően válhat teljes jogú taggá. Azért az osztrák fővárosban is számolni kezdtek. A becslések szerint a saját számítógépes hálózat kiépítése 50 millió schillingbe fog kerülni; a Csehországgal, Szlovákiával, Magyarországgal és Szlovéniával közös határszakasz megerősítése 400 ember csatasorba állítását, kétezer tisztviselő kiképzését, végeredményben ezért évi 1 milliárd schillinges ráfordítást igényel majd.
Schengen távol van Hegyeshalomtól, az egyezmény érvényesítésének időpontja nem kevésbé távoli időpont Bécs számára. Az osztrák határ felügyeletét ellátó hatóságok a megállapodásra hivatkozva március 12-én mégis „preventív próbanapot” tartottak a nickelsdorfi határátkelőhelyre érkező utasok körében, kilencórás várakozásra kárhoztatva a Bécs felé közúton suhanókat. A bécsi belügyminisztérium tisztviselője azt állította utólag, hogy a burgenlandi biztonsági hatóságok jó előre, már március 1-jén értesítették a magyar szerveket akciójuk időpontjáról, kérve magyar kollégáikat: Hegyeshalomnál nyissanak külön sávot az Európai Unió tagállamainak állampolgárai számára. A magyarok – úgymond – elutasították a felkérést. Az igazság persze az – fejtette ki Kovács Dezső határőr ezredes –, hogy a magyarok felkészülési időt kértek (március második feléig). Az átkelőt tavaly 14,5 millió utas szelte át, 60 százalékuk magyar, osztrák vagy német állampolgár volt, s a továbbiakban is legalább 300 ezernyi gépjárműre lehet számítani.
„A megoldás az lenne – tett konstruktív javaslatot Dunai Imre, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium államtitkára –, ha az új határátkelőn a harmadik országok utasait bocsátanák át, míg a régit berendeznék az EU tagországainak útlevelével rendelkezők, valamint a magyar állampolgárok átkelésére. Az osztrákok készek elfogadni ezt a megoldást.” Talán ő tudja, mi a teendő, hiszen ő a Magyar–Osztrák Szakértői Csoport magyar tagozatának elnöke…
– HL –
Posztszovjet tollvonások
Tavaly ilyenkor még a krími háború rémétől volt hangos a világsajtó, most azonban Kucsma ukrán elnök, az ukrán parlamenttel karöltve, egyetlen tollvonással megoldotta a kérdést: március 18-i hatállyal törvényen kívül helyezték a Krími Autonóm Köztársaság önállóságot deklaráló alkotmányát, eltörölték az elnöki funkciót, Meskov krími elnököt pedig nem csupán menesztették, hanem ráadásul „hatásköri túllépés” vádjával át is adták az ukrán ügyészségnek.
Egyelőre tehát eldőlt: a Hruscsov által Ukrajnának ajándékozott Krím-félsziget mégsem fog – bizonyos fokú önállóságot megőrizve – visszavándorolni Oroszország kebelébe. A legnagyobb fordulatot Kucsma elnök hajtotta végre, aki tavaly nyáron „oroszbarátságra” épített elnökválasztási kampánya idején a krími „szeparatizmus” és a moszkvahű krími vezetők heves támogatásával jó adag szavazatot zsebelt be a Krímben és Kelet-Ukrajnában, most viszont az ukrán egység élharcosaként láthatjuk viszont. Nem kevésbé meglepő Moszkva fordulata, hogy ily könnyedén lemondott a Krímről, s szabad kezet adott Ukrajnának a kérdés megoldásában. Sokak szerint az orosz fél azért volt ennyire engedékeny, mert továbbra is belügyeként kezelheti a csecsenkérdést, ha cserébe ő sem szól bele Ukrajna krími politikájába. Sokkal valószínűbb azonban, hogy egyrészt azért enyhült, mivel a hírek szerint sikerült kompromisszumot kötnie Ukrajnával a Fekete-tengeri Flotta státusát illetően, másrészt megegyezés született a mostanáig befagyasztott, 1992 óta felhalmozódott 4,2 milliárd dollárnyi orosz adósság visszafizetéséről (pontosabban 1997–2001-re való átütemezésről) is. Az orosz miniszterelnök-helyettes szerint ez az egyezmény „Ukrajnának is segíteni fog abban, hogy hiteleket kapjon a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF)”.
Aligha van tehát szó önzetlen orosz engedményekről, sokkal inkább az IMF-kölcsönök (s egyáltalán a volt szovjet tagállamok nyugati támogatásának) egyre komplexebbé váló feltételeiről. Mert hogy az IMF milyen nagy úr, arról Nurszultan Nazarbajev kazah elnök is tudna regélni: március 11-én egyetlen tollvonással feloszlatta épp egy éve választott parlamentjét (miután a kazah alkotmánybíróság kicsit megkésve ugyan, törvénytelennek minősítette a szavazatszámlálás menetét), mivelhogy az egyebek közt megtagadta a magántulajdon törvénybe iktatását, márpedig a Kazahsztánnak nyújtandó, reménybeli IMF-kölcsönnek épp ez volt a legfőbb feltétele.
Hát ha csak ez kell – pazsálujszta!
(KI)
- Extra Hungariam [8]