Ter-Petroszjan húzása
Rég nem gyűlt össze ennyi magas rangú egyházi személyiség az örmény egyházi központban, Ecsmiadzinban, mint a mostani Virágvasárnapon, április 9-én: az új örmény egyházfő, II. Garegin, Minden Örmények Katolikosza felszentelésén a vatikáni bíborostól a Moszkvai Patriarchátust képviselő Filaret metropolitáig mindenki ott volt, aki számít. A most születni látszó nagy örmény egységet jöttek ünnepelni: a 63 éves katolikosz (világi nevén San Szárkiszjan, ő egyben az egyház fennállása óta a 131. egyházfő) megválasztásával egyszerre sikerült felszámolni az örménység politikai és egyházszervezeti megosztottságát. Legalábbis sokan ebben reménykednek.
A Gregor püspök által alapított (s róla gregoriánusnak is elnevezett) Örmény Apostoli Egyház a legrégibb, máig fennálló keleti nemzeti egyház: az örmény nép 301-ben vette fel a kereszténységet, s nem sokkal később autokefál lett (független főpap, a katolikosz irányítja). Az Ecsmiadzinban létrejött erős központnak köszönhetően tudott ellenállni a katolizáló tendenciáknak és eretnekmozgalmaknak. A nemzeti függetlenség párti Dasnak-párttal szimpatizáló gregoriánus papságnak nagy része volt az 1918–1920 között fennálló Örmény Köztársaság megteremtésében is. Az önálló Örményország megszűnte után egy részük Libanonban létrehozta a Kilikia egyházi központot, kisebb egyházszakadást idézve ezzel elő: mind a mai napig két katolikosz állt az örmény keresztények élén. A múlt év augusztusában elhunyt – 1955-ben választott – Vazgen katolikosz helyét ez idáig ideiglenesen Torgom érsek töltötte be, ő azonban a hírek szerint nem volt elég nemzeti: örmény és angol nyelven tartotta a karácsonyi istentiszteletet, mi több, számos alkalommal elhagyta az országot, amit még Ter-Petroszjan elnök is helytelenített.
A végső választ ugyan a 415 világi és 40 egyházi személyből álló Nemzeti Egyházi Zsinat mondta ki Garegin megválasztásával, az viszont valószínű, hogy sokat nyomott a latban Levon Ter-Petroszjan örmény elnök „magánszemélyként” tett nyilatkozata egy hónappal a választás előtt. Garegin ellenfelei máris kijelentették, hogy egyházközségük nem fog engedelmeskedni neki. Azt külön kifogásolják, hogy a volt oxfordi diák csak most, az ünnepi alkalomból kapott örmény állampolgárságot (ez idáig libanoni állampolgár volt), s bár programja alapjául a nemzeti egyház 1700. évfordulójának méltó, azaz egységben töltendő megünneplését tette meg, szerintük épp erre nem alkalmas, hisz – mondják – eddig is intenzíven hadakozott az ecsmiadzini központ ellen.
Az elégedetlenek Ter-Petroszjant egyenesen azzal vádolják, hogy politikai síkra terelte a választást, s beleavatkozott az egyház belügyeibe. Egyvalami persze igaz: az örmény elnök is fűzött némi reményt ahhoz, hogy a tekintélyes teológusként is számon tartott főpap megválasztásával több legyet üthet egy csapásra. Élét veszi a radikalizálódó, túl nagy nemzeti önállósságot követelő Dasnak-mozgalomnak, megszünteti az egyházszakadást, helyreállítja az anyaország és a diaszpóra kapcsolatát, arról nem beszélve, hogy az egyház végre visszanyerheti a szovjet korszakban elvesztett „államegyház” szerepét. Mindezeket pedig – e katasztrofális gazdasági helyzetben – politikai tőkeként használhatja fel, amire a július 5-én tartandó parlamenti választások előestéjén óriási szüksége van. Márpedig a politikai kurzusát az „orosz orientációra” építő Levon Ter-Petroszjan örmény elnöknek minden támogatóra szüksége van, annak ellenére, hogy a választásokon voltaképp csak két esélyes párt indul: az elnök vezette Örmény Össznemzeti Mozgalom és az elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadója, Asot Manucsarjan vezette Nemzeti Demokrata Szövetség. A túl nemzeti Dasnak-pártot továbbra is igyekeznek szalonképtelen erőnek feltüntetni, eddig azzal vádolták a pártot, hogy vezetői együttműködtek a KGB-vel, most inkább azzal, hogy radikális fegyveres szárnya kábítószer-kereskedelemmel foglalkozik, terrorakciókért felel (például a jereváni polgármester meggyilkolásáért). Pedig a párt nagyörmény nemzeti jelszavai még mindig népszerűek: „Isten először a Dasnak-pártot teremtette meg, s csak utána az Ararátot és Örményorszagot” – miként az örmény népi anekdota is tartja.
Z. B.
Korunk hőse, a másodhegedűs
A történet végkifejlete azzal kezdődött, hogy az év elején az Orosz Nemzeti Egység elnevezésű, hírhedt fasiszta párt megvásárolta a „Szirén-3” Rt. részvényeinek húsz százalékát: e stratégiailag rendkívül fontos nemzetközi (például az IBM részvételével zajló) projekt alapján dolgozzák ki az orosz belföldi légiszállítás automatikus irányításának rendszerét. A tranzakciót az az Alekszej Vegyenkin, a párt elnökhelyettese és pénzügyi igazgatója hajtotta végre, aki a közelmúlt minden fontos oroszországi fordulatának hátterében ott volt. Mégpedig különös szerepkörökben. A most 29 éves aranyifjú pályáját KGB-főmunkatársként kezdte (három amerikai ügynököt fogott a Fekete-tengeri Flottán), aztán az SZKP KB alkalmazottjaként a pártpénzek külföldi bankokban való elhelyezését kapta feladatul. ’91 augusztusában felbukkant a Fehér Házban Jelcin mellett, ’93 októberében pedig Ruckojék oldalán, a legkeményebb generális, Acsalov „hadtáposaként” (mindkét alkalommal kulcsfontosságú iratok tömegét menekítette haza hadizsákmányként, hogy később ezekkel bástyázza körül magát nehéz helyzetekben). Azután a veszteseket egy időre odahagyva, a győztes Zsirinovszkij „külügyéreként” szervezi a főnök botránykörútjait (SS-dandárparancsnoki rangot is szerez), közben elintézi volt Fehér Ház-i harcostársai, Ruckoj, Barkasov amnesztiáját is, hogy aztán jó időre az utóbbi mellett kössön ki, végképp magáévá téve jelszavait. Igaz, az „Oroszország vagy a halál” lózungot most a konkrét helyzetre alkalmazta, azaz csupán a csecsenföld elleni inváziót elítélő orosz emberjogi biztos, Szergej Kovaljov halálát követelte. Ezért is került a Lefortovó börtönbe március elején – nyilvános uszítás vádjával, de három hét múltán szabadlábra helyezték. Őrzőinek azt mondta, a volt Brezsnyev-dácsára megy – persze menten nyoma veszett.
Jelenleg azt tervezi, hogy vagy eladja a Szirén-részvényeket 30 millió dollárért, és a pénzt a közelgő választásokra költi, vagy fokozatosan többségre tesz szert az rt.-ben, így az egész orosz belföldi légi-, személy-, és áruszállítás a kezébe kerül, s akkor bénítja meg, amikor csak akarja. Ezzel szemben aligha tehet bármit is Jelcin elnök, aki épp Vegyenkin szabadulása napján adta ki ukázát a „fasizmus és a politikai extremizmus más formái ellen” indítandó harcra. Azt még nem tudni, ki a fasiszta, mert az Oroszországi Tudományos Akadémia még csak most kapott megbízást, hogy – kéthetes határidő alatt – erre nézvést precíz definíciót dolgozzon ki.
Különben is, Vegyenkin egykori főnökének ázsiója is egyre emelkedik: Pavel Gracsov orosz honvédelmi miniszter március 27-én, soron kívül előléptette az eddig tartalékos századosi rangban lévő Vlagyimir Zsirinovszkijt, aki az őrnagyi rangot átugorva rögtön tartalékos alezredessé avanzsált. A hivatalos indoklás szerint azért érte „50. születésnapja alkalmából” e békeidőben ritka szerencse a magát liberális demokratának nevező Duma-frakcióvezetőt, mert „kiemelkedő hozzájárulást tett a Haza védelmi képességének növeléséhez és Oroszországi Fegyveres Erők harckészültségének fokozásához”. A dolog szépséghibája „csupán” az, hogy Vlagyimir Volfovics néhány hét múlva még csak 49. életévét tölti be.
K. I.
A koalíció eróziója
Alig több mint 100 napot kellett várni, és a Vladimír Meciar vezette harmadik kormány parlamenti többsége máris csökkenni kezdett. A háromtagú koalíció szélsőbaloldali része, a Szlovákiai Munkásszövetség az elmúlt héten tartotta első közgyűlését, s azon nyomban robbant a bomba: a párt alelnöke, Kocnár néhány társával együtt kivonult a teremből, és manipulációval vádolta meg az elnököt, Ján Luptákot. Luptákot persze még így is újraválasztották a bent maradt küldöttek, ő azonban megtorlásul „kiátkozta” ellenfelét („hadd hulljon a férgese”), sőt, döntését alátámasztandó, a parlamentben javaslatot tett Kocnár visszahívására a mentelmi bizottság éléről, ami három magyar gombnyomás segítségével sikerült is (igaz, a három magyar csak tartózkodni akart, de a parlament így is határozatképessé vált). Ekkor Kocnár kifogyott a béketűrésből, két társával egyetemben kivált a munkáspárti frakcióból, és átlépett a függetlenek táborába. Ezzel a koalíció–ellenzék-arány a korábbi 83:67-ről 80:70-re módosult, s Meciar kabinetjének stabilitása immár csak öt képviselő döntésétől függ. A kormányfő most új utakat keres a többség biztosítására. Olyan információk is kiszivárogtak, melyek szerint felbomlás előtt áll a Demokratikus Baloldal Pártjának Peter Weiss vezette frakciója, s annak egyik fele Meciart kívánja támogatni. Mindebből azonban eddig még semmi sem valósult meg.
A kormányfő azonban biztosra akar menni, sokak szerint ezért indította el a „titkosszolgálati offenzívát”. A törvénymódosítás vitájában kijelentette: a titkosszolgálat szervezte meg – mégpedig a köztársasági elnök, valamint más meg nem nevezett hazai és külföldi egyének, csoportok megbízásából – a második Meciar-kabinet megbuktatását tavaly márciusban, sőt, még az idén is nyomozást folytatott személye ellen. Meciar végkövetkeztetése roppant egyszerű volt: a helyzet csak úgy oldható meg, ha a titkosszolgálattal kapcsolatban többé nem rendelkezik információval és beleszólási joggal sem a köztársasági elnök, sem a jelenlegi ellenzék, s minden jogkör a kormány, valamint személy szerint a miniszterelnök kezébe megy át. Meciar beszédében közvetetten beismerte, hogy már jó előre kiépített egy másik titkosszolgálatot a hivatalossal párhuzamosan.
Az ellenzéki képviselők (most már beleértve a baloldali szakadár jelölteket is) egy emberként utasították vissza a vádakat, mondván, hogy a kormányfő által szorgalmazott törvénymódosítás a demokrácia alapelveit kérdőjelezi meg, s lehetővé teszi nem csupán a politikai ellenfelek megfigyelését, hanem a koalíció gazdasági érdekeinek kiszolgálását is. Moravcík ex-kormányfő a vitában nemes egyszerűséggel paranoiás őrültnek nevezte Meciart, amihez csatlakozott Frantisek Miklosko, a kereszténydemokraták alelnöke is.
A személyeskedésbe és hangzavarba fulladt vitában Meciar már nem vett részt – a jól sikerült expozéját követő döbbent csendben egyéb bokros teendői intézésére hivatkozva távozott, magára hagyva a tehetetlen képviselőket. A vita után a kormánykoalíció megszavazta a törvénymódosítást, s így a titkosszolgálat Meciar közvetlen irányítása és egyben ellenőrzése alá került.
A kormánykoalíció jövőjét ebben a helyzetben nagyon nehéz megítélni. Annyi bizonyos, hogy az idő előrehaladtával egyre szélsőségesebb eszközökhöz nyúl hatalma megőrzése és megerősítése érdekében, s ez egyre több kormánypárti képviselőt ejt zavarba. Nem lehet világosan látni, milyen módon láncolta őket magához Meciar, aki társaival együtt nem híve a lelkiismeret szerinti szavazásnak. Nem véletlenül mondta egy vita hevében, a parlamenti ülésteremben Ján Cuper, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom vezető alkotmányjogásza: a parlamenti képviselők szabad döntési joga a francia burzsoá forradalomból származó kispolgári jellegű csökevény, amely figyelmetlenség következtében került a szlovák alkotmányba.
Három képviselő ennek ellenére kihasználta ezt a „csökevényt”, s eltávozott. Lesz folytatás?
V. Gy.
- Extra Hungariam [8]