Az új Munkáspárt
Történelmi jelentőségű döntést hozott az ellenzéki brit Munkáspárt rendkívüli kongresszusának mintegy ezer küldötte. A Westminster Central Hall konferenciatermében összegyűlt párttagok és szakszervezeti megbízottak kétharmados többséggel elfogadták, hogy módosuljon a párt alapszabályának negyedik záradéka, amely immár 77 éve – vagyis a párt megalapítása óta mindvégig – a termelés, az elosztás és az értékesítés eszközeinek állami tulajdonba vételét tűzte ki célul. Ez lényegében az ipari szektor és az energiatermelés, illetve a közüzemek széles körű államosításának igényét jelentette.
Az új záradék hatszor olyan hosszú, mint a korábbi, nyelvezete és a mögötte rejlő szocialista eszmerendszer a kilencvenes évek társadalmi realitásait tükrözi. A módosított alapszabály dinamikus vegyes gazdaság megteremtését hirdeti, amelyben a piac természetéből fakadó vállalkozói magatartás és a versenyszabadság jól megfér a gazdaság szereplőinek partneri, kooperációra épülő viszonyával. A cél, hogy létrejöjjön a virágzó magánszektor és a minőségi szolgáltatásokat nyújtó állami szféra ötvözete. Mindennek nyomán – folytatódik az új záradék – igazságos társadalom, nyitott demokrácia és egészséges környezet teremtődhet.
Az angol Munkáspárt modernizálása – a szélsőbaloldali, militáns tendenciák letörése és a szakszervezeti bárók hatalmának megnyirbálása – immár több mint egy évtizede folyik. A mára Eurobiztossá lett Neil Kinnock kezdte, a tavaly elhunyt John Smith folytatta, és a fiatalos lendületet sugárzó Tony Blair tetőzte be. Ideje volt. A Munkáspárt az elmúlt 16 évben egymás után négy alkalommal szenvedett vereséget a parlamenti választásokon, pedig a konzervatívok népszerűsége nem egy alkalommal mélypontra zuhant, csak éppen a választások eljöttekor a Labour mégsem látszott igazán megválaszthatónak: a párt arculata nem újult meg, az emberek tudatában kontár módon gazdálkodó és a szakszervezetek szorításában vergődő kormányzattal asszociálódott.
Az államosítási záradék kiiktatása nem ment könnyen, még a kongresszuson is kapálózott ellene az egyik bányászszakszervezet vezetője, Arthur Scargill, aki azzal érvelt, hogy effajta módosítást csak a rendes, októberi kongresszus fogadhat el. Az értekezlet küldöttei azonban elvetették a jogi akadékoskodást, és a vita hevében még Tony Blairnek kellett Scargill védelmére kelnie. Voltak mások is, akik a baloldal vereségeként értékelték a szavazás kimenetelét, amelyet azzal magyaráztak, hogy a párttagok mindennél jobban áhítoznak arra, hogy a Munkáspárt végre hatalomra kerüljön. „Ha Tony Blair azt mondaná, a választások megnyeréséhez az kell, hogy a párt összes tagja meztelenül üldögéljen egy hétig a parlament előtt, mindenki rohanna vetkőzni” – dohogott az egykori nagy-londoni tanács egykori munkáspárti vezetője.
A konzervatívok látszólag nemigen hederítenek a fejleményre, amelyet csupán kozmetikai jellegű változtatásnak és olcsó kampányfogásnak minősítenek. Legfőbb ideje – hangsúlyozzák –, hogy a Munkáspárt végre előálljon konkrét gazdasági csomagtervével, amelyből kiderülhet, miként is kívánják megteremteni a záradékban ékes szavakkal lefestett Kánaánt.
Politikai megfigyelők azonban nem kétlik, hogy a klauzula újrafogalmazása hatással lesz a választókra. „A hatalom gyakorlása öncélúvá válik, ha nem eszmények vezérlik, de hatalom híján az eszmények egy idő múlva haszontalanná válnak” – jelentette ki a szavazás előtti beszédében Blair, aki tréfásan megpendítette a kongresszus résztvevői előtt: most már eljött az ideje annak is, hogy megváltoztassák a párt nevét. Mire kiderült, hogy nem gondolja komolyan, valószínűleg átvillant egy-két szakszervezeti vezető agyán: hiszen a névváltoztatás végbement. Megszületett az Új Munkáspárt.
B. E.
Oklahoma és a politika
Helytelen az oklahomai merényletért a politikai jobboldal retorikáját felelőssé tenni – idéztük múlt heti számunkban a Washington Postot. A nemes lélekre valló szerkesztőségi vélemény – elvégre a tekintélyes lap a liberális baloldal szócsöve – süket fülekre talált. A véres merényletet követő második héten pontosan az lett az első számú médiatéma, hogy némi erkölcsi felelősség mégis terhelheti Oklahomáért – példának okáért – az olyan jobboldali lobbystákat, mint a National Rifle Association (Nemzeti Lőfegyverszövetség) vezetőit, vagy azokat a jobboldali rádiós talk show műsorvezetőket, akik lazító hangnemben pocskondiázzák Clintont, a demokratákat, a szövetségi bürokráciát, és néha attól sem riadnak vissza, hogy „tréfásan” gyilkosságra szólítsanak fel. Ha pedig így van, akkor a Republikánus Párt jobboldala, amely ezeket az ideológiai gerillaharcosokat instrumentalizálja, felhasználja és bátorítja, szintén nem teljesen ártatlan.
Igaza volt a Washington Postnak: ezek a vádaskodások természetesen átlátszóan önző célokat is szolgálnak. Csakhogy a politikai táboroknak Amerikában sem a fair play díj elnyerése a legfőbb célkitűzésük. A jobboldal szövetségibürokrácia-ellenes szólamai óhatatlanul másként csengenek Oklahoma után, és nem lehet rajta csodálkozni, hogy az ellentábor ebből tőkét próbál kovácsolni.
Olyan rettenetesen nehéz dolga a liberális, demokrata párti baloldalnak nincs is: kapcsolatot teremteni a jobboldali retorika egynémely vadvirágja és az első számú gyanúsított világnézete között lehet rosszindulatú, de nem teljesen értelmetlen. Ha a Republikánus Párt egészének nem is, de jobboldalának – és különösen a párthoz így-úgy kapcsolódó ideológiai szabadcsapatoknak – komoly demarkációs problémái vannak. Az elmúlt hét politikai vitaműsoraiban nem annyira a baloldali-liberális kommentátorok, mint inkább a védhetetlent védő, a felfoghatatlant megértő jobboldali-konzervatív ideológusok hozták kellemetlen helyzetbe Newt Gingrich pártját. Valószínűleg csak az amerikaiak kisebbsége fogja magáévá tenni azt az alkotmányértelmezést, mely szerint a milíciáknak – amíg puskáikat ténylegesen el nem sütik – joguk van a rendőrőrsök elleni felvonulást gyakorolni. Egy neves konzervatív intellektuelből (korábban a Nemzeti Bölcsészettudományi Alapítvány elnöke volt, most a konzervatív „gondolattartály”, az Enterprise Institute munkatársa) pedig szorult helyzetében az a mondat bukott ki, hogy Farrakhan Fekete Muszlimjainak is joguk van felfegyverkezni.
A „republikánus forradalom” ideológiai élcsapata hasonló helyzetbe került, mint amilyenben a baloldali értelmiség volt a hatvanas–hetvenes években, amikor a politikai erőszak a baloldalról indult ki. Ez akár érv is lehet a baloldali szemforgatással szemben, de olyan érv, amelyet pont a jobboldali ideológusok nem hangoztathatnak: mégsem védekezhetnek azzal, hogy ők is csak felelőtlenül hülyeségeket beszélnek.
Az oklahomai merényleten Clinton és a demokraták kétségkívül nyertek. De éppen azért, mivel ez a mondat szörnyen hangzik, el is veszthetnek mindent kamatostul, ha túlzottan nyilvánvalóvá válik, hogy ártatlan emberek halálát és gyászát pártpolitikai munícióként használják fel.
(–)
Kapitalizmus a cipősdobozban
„Sorsom a ti kezetekben van, kedveseim… Hozzátok folyamodom segítségért, meg Istenhez imádkozom mint igaz pravoszláv leánya. Mert nektek tartozom számadással, nem a bíráimnak…” – e regényes szavakkal fordult a múlt héten videoüzenetében ügyfeleihez, a több mint százezer becsapott „betéteshez” az utóbbi évek legbotrányosabb véget ért oroszországi „piramisjátékának” főnökasszonya, „Válja mama”.
A bojárasszony kinézetű, hajdani podolszki Komszomol-aktivista 1992-ben alapította meg a stílszerű Vlasztyilina (Uralkodónő) néven „individuális magánvállalatát” (tényleg ez a hivatalos neve, rövidítve ICSP), s mindjárt az elején szerződést kötött több autógyárral, a legperspektivikusabbat a Moszkvics Részvénytársasággal. Vlasztyilina, polgári nevén Valentyina Szolovjova „féláron” kínálta az autókat, két hónapos szállítási határidővel, fizetés előre, készpénzben. Eleinte akkurátusan teljesítette a rendeléseket: egy év alatt 10 ezer autó talált gazdára. Közben dagadt a vállalat is, hasonló feltételekkel lakásokat, villákat kínált, a műszaki cikkekért befolyt aprópénzt se vetette meg, a nagy üzlet persze az volt, hogy két hónapos határidőre 100 százalékos kamatot ígérve vett át „letétre” óriási pénzeket. A jobb napokon 6 milliárd rubelt is elért a napi pénzforgalom – állítja a Moszkovszkije Novosztyi tudósítója, aki maga is járt az alig húsz négyzetméteres „trónteremben”: cipősdobozokban tárolták az iszonyú mennyiségű pénzt, s a nagyasszony saját kezűleg számolta át. A pénzgyűjtés centralizáltan folyt: jórészt a tekintélyes Moszkvics Rt. szakszervezeti bizottsága tartotta kézben, a szakszervezeti aktivisták lettek a „felhajtók”.
És ez így ment egészen 1994 októberéig, amikor is „Válja mamát” elérte a vég: már csak azoknak a száját tudta betömni, akik túl sokat tudtak az ügyleteiről. Október 20-án illegalitásba vonult családjával együtt, megható levélben hozva betétesei tudomására, hogy életveszélyesen megfenyegették, s ha drága ügyfelei pénzét meg akarja menteni, menekülnie kell.
30 trillió rubelt vitt magával. Ez testvérek között is megvan 10 milliárd dollár, azt mondják, felér az egész Moszkvai terület éves költségvetésével, a fővárost is beleszámítva. Hihetetlen mennyiségű pénz, még ha a rendőrség a sértettek bejelentése alapján összeállított cechet túlzónak is véli: az illetékes úgy tudja, Szolovjova csupán 146 milliárd rubel adósságot hagyott maga után. A nyomozóhatóság tehetetlen, pedig még halottlátókat is bevetettek Vlasztyilina felkutatására. A legnagyobb sikerként azt könyvelhették el, hogy letartóztatták a férjet, róla viszont kiderült, hogy volt férj, különben is, a Vlasztyilina ügyleteibe még a főkönyvelője se látott bele.
A múlt héten végre életjelt adott magáról: a föntebb idézett, számos laphoz is eljuttatott videoüzenettel fordult ügyfeleihez, ettől azonban senki nem lett okosabb.
Vlasztyilina azt tartja legnagyobb sikerének, hogy mindent reklám nélkül ért el. Míg, ha emlékeznek olvasóink az MMM-botrányra, amelynek „hőse”, Mavrogyi úr, aki a börtönből egyenesen a Dumába sétált át nagy fölénnyel megválasztott képviselőként, óriási, méregdrága tévé- és sajtókampány révén toborozta az ügyfeleket. Vlasztyilinának elég volt erre a vidéki szakszervezeti és közigazgatási apparátus, amelynek költségvetésén oly sajnálatosan nagy lyukak tátongtak, hogy azt bármi áron be kellett tömni… Vlasztyilina kiterjedt „tettestársi” hálózata ráadásul most az orosz lapok értesülése szerint a legmagasabb szinten talált támogatóra, például az orosz felsőház elnökénél, aki olyannyira érdekelt a vidéki szavazatok garantálásában.
A becsapott ügyfelek mégsem adják fel: „Népszövetség” néven politikai pártot alapítottak, indulni fognak a következő Duma-választáson. A tavaly decemberi bejegyzéskor ugyan még csak ötezer tagjuk volt, de tömegbázisuk, mondja a pártelnök, jóval nagyobb: csak Moszkvában 3,5 millió becsapott betétes van, Oroszországi viszonylatban legalább 30 millió. Csak Moszkvában 80 olyan „piramiscég” ellen folyik eljárás, amelyek fizetésképtelenséget jelentettek, még ha nem is olyan nagy tételben, mint a Vlasztyilina, húsz cég vezetője ellen pedig körözést bocsátottak ki. Ráadásul a „Népszövetség” is magas pártfogóra talált: maga Luzskov főpolgármester utalt ki nekik egy tágas KB-székházat Moszkva szívében (elvégre jól jöhet még a népes szavazótábor; Luzskov is akar indulni az elnökválasztásokon, ha lesz).
Mindebből sokan máris arra következtetnek: egyáltalán nem a híres moszkvai nyomozóhatóság dönti el, hogy előkerül-e avagy sem Vlasztyilina és az a pár tucat trilliárd.
K. I.
Kapcsolódó cikkek
- Extra Hungariam [9]