A Beszélő jóvoltából abba a különleges helyzetbe kerültem, hogy háromszázötvenegy év elmúltával ismét válaszolhatok 1645. augusztus 4-én kelt, Egmondból keltezett levelére.
Istenem! Mi minden történt azóta velem és a világgal (és gondolom: Önnel is; nem is tudom, pontosan hová címezzem levelemet, csak abban bízom, hogy az eljuttatásban a Beszélő – habár ma is korlátozott – nyilvánossága segítségemre lesz). És mégis: mindaz, ami világunkkal – és benne velem is – azóta történt, valamiképpen Önnel (s ama augusztusi levelében kifejtettekkel) is összefügg.
Hogyan?
Két kulcsszót nevezek meg: ész és elme. S ez utóbbit (esprit) korrigálom. Az Ön fejtegetéseit is követve szellemnek fordítom. Habár tudom, hogy világszerte (Tibetig és Kínáig) a nyelvek és gondolkodók hajlanak rá, hogy elmének nevezzék ezt az észtől megkülönböztetett valamit, de az európai zsidó–keresztény, görög–római hagyományban ezt, azt hiszem, jobb volna az egyébként Ön által is szinonimaként használt szellemnek (ruah, pneuma, spiritus) neveznünk.
És itt jön a csúsztatás.
Önt nemrégiben egy szellemes (megint másfajta értelemben használom a szót) amerikai (nem, nem bennszülött; most már ott is európai eredetű fehér emberek élnek nagy tömegben) azzal vádolta meg, hogy megfeledkezett a jelenésről, az angyalról, aki Önt, saját bevallása szerint, az új gondolkodás útján elindította.
De ez nem igaz!
Az angyalról nem Ön feledkezett meg – hiszen Ön, hálát adandó éleselméjű felfedezéseiért, még Loretóba is elzarándokolt, a szűzanyához (ez nekem persze túl sok, ehhez én két–három évszázad óta protestáns vagyok; vagy legalábbis voltam addig, míg két fordulóban, az elmúlt ötven, illetve öt évben, itt Magyarországon, végképp ki nem ábrándultam kálvinista egyházamból).
De vissza a csúsztatáshoz!
Arról van szó, hogy isten őrizze meg a mestert (és tanait) mindenkori hűséges tanítványaitól. Az eretnekekkel nincs baj. Azok, jól-rosszul, a maguk lábán mennek tovább, s ebben mesterükhöz hasonlítanak. A hűségesek (a dogmatikusok, a fundamentalisták) viszont kiirtják a lét ellentmondásait a mester oeuvre-jéből, az élő, kavargó masszából holt csontvázat formálnak, gólyalábra állnak – ítélnek; hazudnak és öldökölnek.
Volt és van ebben részünk, mindenféle mester nevében, éppen ebben a században is.
És Önnek, Descartes Úr, túlságosan hűséges – s így pusztító – tanítványai voltunk. Ez a fajta hűség – ez remélem, kiderült – a legnagyobb fokú hűtlenség a mester személyének és művének egészével szemben.
Miért kell megkülönböztetnünk – ahogy Ön is teszi – az észt a szellemtől?
Azért, mert az egyik – az ész – az a valami, amivel például a technikát (és a ”mai „tudományok” – azért teszem idézőjelbe, mert bürokratikus, hivatalnok tudományok, s nagyon hasonlítanak azokra, melyekről Ön is írt, mondván: „olyan spekulációk…, amelyeket valamely tudós eszelt ki dolgozószobájában…, amelyeknek nincs semmi következményük reá nézve, hacsak nem az, hogy minél távolabb esnek a józan értelemtől, annál hiúbbá teszik őt, mert annál több ész és mesterkedés kellett hozzá, hogy valószínűekké tehesse őket” – szóval a mai akadémikus, emberre vonatkozó tudományok nagy részét) csináljuk. Ez az agyvelő úgynevezett gondolkodási folyamataihoz kötött ész (maga az agyvelő máig rejtélyes előttünk, bár sok mindent megtudtunk róla, rengeteget, és lehet, hogy azt kellene mondanom, hogy a bal félteke gondolkodási folyamataihoz kötött ész) naggyá vált az anyagi világ – s így az emberen kívüli világ – részjelenségeinek megfigyelésében. (Talán világos, hogy ebben az értelemben testünket is az emberen kívüli, voltaképpen lényünkön kívüli, bár azzal szorosan rokon világnak tekintem.) És bár ez az ész végső magyarázatokat adni itt se tud, e részjelenségek körében (semmiről, az elektromosságtól az alapvető életfolyamatokig), de a villanyt fel tudjuk kattintani, és ég (ha van energiaforrás, és nincs áramszünet), és az életjelenségeket befolyásolni tudjuk (és legfőképpen: ki tudjuk oltani).
Az emberben azonban van egy rész, amely több, mint a ráció (a rációt is magában foglalja). Ha a tóba követ dobunk, koncentrikus körök futnak szét a víz színén. Ha csak a rációhoz kötött tudatunkat tágítani kezdjük, ez „fölfelé” és „lefelé” egyszerre tágul.
Arról a birodalomról azonban, mely a szűken vett észen kívül van, ma már csak a haladó művészetek és mitológiák beszélnek, a mesék, a többé-kevésbé kiürült vallások (híveik annál fanatikusabbak) s újabban újra a filozófia s a pszichológia egy-két irányzata.
Emlékeztetem Önt, hogy valaha Ön is a költészetet becsülte többre, mint a tudományt. Csak aztán saját gondolkodás-felfedezésébe szerelmesedve ezt a tudást a költészet elé helyezte.
És – részben – igaza volt! Valami olyat vetett el merészen, ami már nem – vagy alig – működött. Már csak vallásos képmutatók nyüzsögtek körülöttünk, és nem próféták vagy szentek. Megjátszottuk az elragadtatást, az ihletet, hogy ezen keresztül csitítsuk belső kétségeinket, tegyünk eleget hatalmi tébolyunknak. Nem voltak többé valódi kapcsolataink a szellemi világokkal (a bennünk élő mélységgel és magassággal, melynek lényeit és tényeit, mondjuk, démonoknak és angyaloknak nevezték a régiek) – és Önt, akinek álmában az angyal még megjelent, az egyéni igazság keresésére indította el (míg a démoni szél Önt a templomkapu felé akarta kényszeríteni, ahová Ön ugyan el akart jutni, de szabad felismerésből, szabad akaratából).
Különös dolgok következtek. A nem racionális, az irracionális – melynek létét megtagadták az Ön hűséges követői, vagyis azok, akik modern tévtanokat gyártottak, továbbhaladva az Ön, a felfedezés hevületében szükségszerű túlzásai irányába – szóval ez az irracionális kataklizmatikusan tört fel és követelte a maga jogait gyilkos tömegőrületekben. Démonok árasztották el a világot, s legfőbb szuggesztiójuk egyike az volt, hogy ők: nincsenek. (Az ész nevében tagadtatták magukat, működésüknek mind szabadabb teret teremtve.) Ha ebben valahogy lelepleződtek, akkor saját teljhatalmukat (túl-hatalmukat) szuggerálták, és megjelentek a különböző politikai és vallási sátánisták. De az angyalok eltűntek. Úgy tudjuk (költőktől; Rilke, Morgenstern, Ady, József Attila), hogy szomorúan néznek, és várnak ránk, hogy feléjük forduljunk, induljunk; ők nem kényszeríthetnek (csak démontársaik). Mondhatnám: a teljesebb világról való szellemi tudás elveszett, a világ mint egész – és az ember mint egész – ma nem megragadható számunkra. És ezért nem értünk ahhoz sem, hogy kell az irracionálisat a kultuszban, a kultikusban, a tituálisban, a művésziben felengedni, megtisztítani, átvilágítani – elismerve, hogy a miénk, szóba állni vele, s így hatni, engedve az angyaloknak is. Nincs kultuszunk = nincs kultúránk. Nincs törvényes – szellemi törvényeket kinyilvánító – művészetünk. (Emlékeztetem Önt: a szellem a formát adó, a formáló, a forma teremtője.) Csak civilizációnk van. (S egyre inkább: a felesleges dolgok civilizációja.) Az ész civilizációt teremt („kényelmet”, technikát). Kultúrát csak a szellem tud teremteni, mely önmaga mélységeit is vizsgálja, s léte, lénye, működése itt az emberben sem csak az agyvelőhöz kötött, hanem a teljes emberhez, a szívhez és az anyagcseréhez is. Sokan menekülnek e teljességtől, mert nem ismerik fel: az irracionális csak akkor fenyegető, ha elfojtjuk, ha nem világítjuk át, ahogy a racionalizmus akkor pusztító, ha egyeduralomra – látszólagos egyeduralomra – emeljük. Mert ilyenkor az irracionális robbanásait készíti elő, vagy titkos, démoni működését teszi lehetővé, létét is elhazudva. E két egymást kizárót együtt és egyszerre – egymást áthatva és átvilágítva – kell működtetnünk, megvalósítanunk, hogy öldöklés helyen az életnek adjunk helyet. Mert a lét csak paradoxonokban tud megnyilvánulni e földi síkon.
Igen: az igazság egyetlen (mondja Ön). De innen nézve számtalan dimenziója van! És csak egymással ellentétes állítások tudják befogni, ahogy egy kört legalább két, egy fakoronát vagy gömböt már legalább négy ellentett pontból kell szemügyre vennünk ahhoz, hogy az egészet valamennyire átfogni, felfogni próbáljuk.
A könyvek helyett magamban és a világban kell olvasnom, ezt Öntől tanultam. (Ön mégis könyveket ajánlott nekem, mert a jobb módszerre talán egyedül csak magát tartotta alkalmasnak, elhivatottnak.) Csak ha „magamban is kutatok, s minden szellemi erőmet megfeszítem” (Ön is ezt a szót használja), akkor… (Időközben a szintén akadémikussá vált, részjelenségeket kiválóan, de hiába elemző pszichológia oda is eljutott, hogy megvesse a „csalóka” introspekciót, és jelen módszereinek „csalóka” mivoltára még nem jött rá; aki valóban jutott valamire – Freud és követői, illetve követőiből lett riválisai – azokra a tudomány fintorog.)
Igen, látom, hogy a követők, akik Önről már nem is hallottak – vagy csak éppen hogy, cogito ergo sum – mi mindent rontottak. És mégis! Istenem! Hogy szíven ütött, amikor a napokban újraolvastam fejtegetéseit a magától nőtt, szabálytalan és a tervezett, szabályos városról.
Drága Mester!
Milyen igaza van, mikor Németországban arra jön rá, egyedül, bezárkózva egész napra a szobájába, hogy azok a jó művek, amelyeket egyetlenegy ember alkotott, s nem azok, melyek több darabból, többek által vannak összerakva. Igen. A teremtő szellem – mert csak a szellem teremt, az ész csak reprodukál – az emberben individuális. Csak így tud megnyilvánulni. De mennyire nincs igaza, mikor ebből arra a következtetésre jut, hogy nem a „nőtt” városok a szépek (habár házaik – ezt Ön is elismeri – szebbek is), hanem a „szabályos helyek”, amelyeket „egy mérnök a maga elképzelése szerint kimér a síkságban”. Jaj! Csak azért írhatott ilyet, mert ilyet még akkor nem láthatott? Nem. Itt több van ennél. Utazok a Dunántúlon (Ön is járt erre, ez Pannónia), és élvezem a dombok hullámzását. Bájos útitársnőm így szól: „De rendet csinálnék itt, ha tehetném!” Megütközve nézek rá. Nem viccel. Egyformára, esetleg teraszosra gyalulná. Dombokat legyalulni, ez ugyanaz a felfogás, mint hogy a bokor és a fa „szemetel” (ti. ősszel elhullatja a leveleit; de már közben is potyogtat egyet-mást, szirmokat, barkát, termést stb.). A saját ízlésem még a kertészetben is megváltozott. Ma ezt mondom: soha többet francia kerteket, mindig csak angol parkot. (Nem véletlen, hogy a „szabályos város” dicsérete után rögtön Spárta dicséretét olvassuk. Megnéztem volna Önt Spártában! Hiába próbálkozott volna az óvatos alkalmazkodással! Ők még az egyháznál is kíméletlenebbül jártak volna el Ön ellen, de nem lett volna miért, hiszen soha nem hagyták volna naphosszat zárt ajtók mögött heverészni, s így eszébe se jutott volna semmi!)
De: megint elkalandoztam a tárgytól. Inassá tett a lehetőség, hogy ennyi év után újra szóba állhatok Önnel. Azzal vigasztalom magamat, elkalandozásom csak látszólagos, hiszen de vita beata, a boldog életről, vagyis az élet boldogtalanságáról próbáltam elmélkedni, melynek kialakulásához Ön is hozzájárult egyoldalúan értelmezett tanaival (de valljuk be, adott erre az értelmezésre alapot, bár olyan korlátolttá soha nem vált volna, mint követői). Hiszen Ön Senecát olyan férfiúként jellemzi, „akit nem világosított meg a hit”, „csak természetes esze” vezette elemzéseiben. Ön ismeri még a bölcsesség fogalmát, Ön különböztet a szellem (elme) és az ész között, tudja, hogy az ész is csalatkozhat…
Drága Mester!
Levele végén arra szólít fel, figyelmeztessem, hol hibázott! (Komolyan gondolta?)
Én most – bevallom szorongva – ezzel is megpróbálkoztam.
Hogy pedig én hol hibáztam, arra a választ – a Beszélő közvetítésével; remélem erre is képes – Öntől várom.
Addig: bocsásson meg nekem nőies csapongásomért; mi nők nehezen tűrjük az ész fegyelmét, s inkább a szellem sejtéseivel, intuícióival dolgozunk, de ez talán szerencse is.
Erzsébet hercegnő megbízásából lejegyezte és szignálta
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]