Drága jó Descartes-om,

Orléans, 1645. október 2.

nagyon nagy hálára kötelezett már azzal is, hogy gondolt rám, s hogy azután még arra is gondja volt, hogy kiválasszon és elküldjön a számomra egy könyvet, ami mulattathat – igazán… Nem is tudom, mivel érdemeltem ki mindezt.

Senecát olvasni még nem volt érkezésem, nem mintha bokros teendőim lennének – mint tudja, szerencsés születésem eredményeképpen mindeddig mentes voltam a földi gondoktól[1] –, hanem mert levele, melyben Senecát magyarázza, nem hagyott nyugodni. Amióta kézhez kaptam, nem is csinálok mást, minthogy szavain elmélkedem.

Descartes-om, meg kell mondjam: Ön valahol hibázott; de bárcsak megmondhatnám, hol? – akkor talán meg tudnék nyugodni. Hogy vígság és boldogság között különbség van, azt egy pillanatig sem kívánnám tagadni, hogy a szerencsejavak birtoklása önmagában még nem a boldogság – ezt persze én vitatnám a legkevésbé, s ez az én számból talán nem is hangzik rosszul; de drága Descartes, mindez keresztény közhely, nem is érdemes rá sok szót vesztegetni. Hogy az a néhány „szintén hív” ember, akivel életemben találkoztam, tényleg így is gondolja, magam sem vitatom. A többség azonban, jóllehet talán úgy tesz, mintha jó keresztény lenne, sőt, megengedem, nemcsak úgy tesz, igyekszik annak is hinni magát, nem nagyon tudja magát boldognak érezni szerencsejavak híján. De talán hagyjuk is az ilyen alantas lelkeket. Azt azért mindenképpen be kellene látnia, hogy ha a szerencsejavak bősége nem is, bizonyos szerencsés vagy – fogalmazzak még óvatosabban – nem kifejezetten szerencsétlen külső körülmények csak-csak szükségesek a boldogsághoz.

Valakit sötét tömlöcbe zárnak (jogosan vagy jogtalanul, ez talán mindegy is), nem is reménykedhet abban, hogy valaha kikerül belőle, de hogy ne engedjem el romantikus[2] fantáziámat, mondjak csak annyit: valaki elveszíti egyetlen szeretett gyermekét, gondolja, hogy az boldog lesz csupán csak azért, mert tudja (eh, egyáltalán mi az, hogy tudja? honnan tudja?), hogy semmit sem mulasztott el abból, ami hatalmában áll? S egyáltalán, nem gondolja, hogy hinni azt vagy nem hinni, hogy mindent megtettem, ami hatalmamban állt – vérmérséklet vagy kedély kérdése?

Drága jó naiv Descartes-om, Ön úgy hisz az észben, mint a jó keresztény az Istenben. Semmi meg nem ingatja belé vetett bizalmát.

Nem csodálkoznék, ha valaki rövidesen azt írná Önről, hogy lévén nem tud mit kezdeni Istennel, Ön… haszontalan és bizonytalan.[3] A tömlöc mélyén Isten jósága és akaratának kiismerhetetlensége vigasszal tölthet el. De az Ön istene, az ész? Kötve hiszem.

Szerintem Ön egyvalamit nem képes belátni; azt ugyanis, hogy az ész – bármi legyen is az[4] – „legnagyobb cselekedete annak felismerése, hogy végtelen sok olyan dolog van, amely meghaladja; csak gyengeségét bizonyítja, ha nem jut el e felismerésig.”[5]

Mindezek után most úgy néz ki, mintha tudnám, drága Descartes-om, hogy Ön hol hibázott. Pedig nem tudom. Azért mondom ezt, mert úgy vélem: csakis akkor értettük meg, hol tévedtünk, ha azt is meg tudjuk mondani, mi lenne a dolgot illető helyes álláspont, ugyanis szerintem az igazság a mértéke önmagának és a hamisnak.[6] Az idevágó igazságról pedig fogalmam sincsen. Valahogyan elégedetlen vagyok ezzel az egész senecai bölcsességgel: vivere omnes beate volunt, sed ad pervidendum quit sit quod beatam vitam efficiat, caligant. (Remélem helyesen idéztem Senecát. Képzelje, már majdnem teljesen elfelejtettem latinul; mi manapság kizárólag franciául beszélünk.) Még abban sem vagyok bizonyos, hogy mindenki boldogan akar élni. De még ha így is lenne, s a többséget illetően bizonyára így áll a dolog – nem hiszem, hogy egyáltalában akarnánk boldogok lenni. Minek is, ha egyszer úgyis meghalunk. De hát akarhatom-e, hogy ne akarjam, amit akarok? Így többnyire egész nap hajszolunk valamit, hogy ne kelljen észrevennünk: a boldogságról, amit valójában kergetni szeretnénk, azt sem tudjuk, hogy micsoda.

Drága Descartes-om. Oly jó, hogy van. Önnel legalább elmélkedhetem ilyen dolgokról. Még egyszer köszönök mindent, s nehogy azt higgye, nem fogom élvezettel olvasni Senecát. Éljen boldogan, legalább Ön, aki ismeri a boldog élet titkát.

Maradok nagyrabecsüléssel

Az Ön Erzsébete

(A közreadó személyét mindmáig nem sikerült felderítenünk – A szerk.)


Jegyzetek


[1]   Mellesleg, hadd mondjam el Önnek, rettegek attól, hogy nagyhatalmú, nyughatatlan sógorom (XIV. Lajos francia királyról van szó –, ha nem téved a szerk.) Pfalz visszahódítása érdekében rémségeket fog elkövetni a nevemben. S engem – megvallom – cseppet sem vigasztal, hogy tudom, nem tehetek semmit ellene.

[2] Drága jó Descartes-om, majd úgy százötven év múlva kukkantson le ide a földre odafontről (csak azért nem mondom, hogy kukkantsunk majd le együtt, mert hogy én is odakerülök-e, abban nem vagyok olyan bizonyos. Ön viszont, nem vitás, bejut a Mennyeknek Országába, szerintem az Úr nagyra tartja a maga megingathatatlan hitet az észben), s akkor tanulmányozhatja a romantikát.

[3]  Erzsébetnek igaza lett. Pascal majdnem szó szerint ezt írta a Gondolatokban. – A szerk. 

[4] Tudom. Ön ezt tudni véli: „az a képesség, amelynél fogva helyesen ítélünk, és az igazat megkülönböztetjük a hamistól”, bánom én, definíció kérdése a dolog. Csak azt ne tenné hozzá, hogy ez a képesség „természettől fogva egyenlő minden emberben”! Megáll az ész! (Erzsébet az Értekezés a módszerrőlt idézi. Azt – úgy tűnik – elolvasta. Bár ebben nem lehetünk egészen bizonyosak. Az idézett mondatok ugyanis az Értekezés első oldalán találhatók. – A szerk.)

[5]  Az idézőjelek tőlem. Az idézőjelbe tett szöveget Pascal kimásolta Erzsébet leveléből, a forrás mejlelölése nélkül. – A szerk.

[6]  Ezt  meg majd Spinoza másolja ki majdnem szó szerint Erzsébet leveléből. L. az Etika, Második rész, 43. o.

• Kultúra [6]