A Pesti Központi Kerületi Bíróság 1964. évi szeptember hó 30-i ítélete látszólag egy az elmúlt rendszerben hozott politikai indíttatású ítéletek közül. Esetünkben a kitüntető figyelmet önmagában az ítélet súlyossága nem indokolhatná, hiszen az elsőrendű vádlottra közösség megsértése címén kirótt 6 hónapi javító-nevelő munka 10 százalékos bércsökkentés mellett inkább az enyhébb büntetések közé sorolható. (A másodrendű vádlott pedig figyelmeztetéssel megúszta.)
A rendszerváltozás körüli esztendőkben bőséggel szemezgethettünk az ilyen, újra felfedezett esetek közül, bár akkortájt elsősorban a hatalomváltásban közvetlenül érintett (és érdekelt) felek sérelmére elkövetett esetleges államhatalmi túlkapások kaptak nagyobb nyilvánosságot. Az ún. közemberekkel kapcsolatos ügyeknek talán kevesebb figyelem jutott. Annak ellenére, hogy a megelőző rendszer pontosabb jellemzéséhez a kirívóbbnak tűnő esetek kirakat-szenzációja helyett inkább a mindennapi történések feltérképezése útján juthatunk közelebb. Ezen kis ügyek mentén bontakozik ki igazából a hatalom penetráns mivolta, a magánélet apró-cseprő történéseit számba vevő, majd az általa diszfunkcionálisnak tartott esetekre azonnal hatalmi arroganciával reagáló államszocialista rendszer mélyvalósága.
Amikor a jelentéktelen cselekményekre adott túlméretezett válasz egyéni életsorsokat – ha (már) nem is tör ketté, de legalábbis – befolyásol, amikor az államhatalmi szervek szükségtelen intézkedései (egyébként nem szándékozott) egyéni attitűdök kialakulását segítik elő, amikor az indokolatlan hatalmi odafigyelés különös életpályák alakulásához adja meg – szándéktalanul is – a kezdő impulzust; ezek azok az esetünkben felidézni szándékozott sajátosságok, melyeket e peranyag ismertetése kapcsán vázlatosan érzékeltetni szeretnénk.
Fentiekhez képest többletet jelent még, hogy – legalábbis innentől visszatekintve – megkockáztatható a kijelentés, hogy a perben érintett két vádlott egyike se futott volna be tán ennyire figyelemreméltó életpályát e szükségtelen (és nyilvánvalólag egyik érintett által se kívánt) vegzatúra nélkül. Természetesen az ő – s más érintettek – személyes kvalitásai, emberi helytállása, esetleges individuális szerencséje sem igazolhatja és mentheti az elmúlt rendszer politikai indíttatású túlkapásait. Az eljárások alá vontak nagyobb része számára ugyanis e folyamat rövidebb-hosszabb időtartamú megpróbáltatást és szenvedést jelentett, mindenféle pozitív vonatkozás nélkül (értve ezalatt a család s a szűkebb környezet érintettségét is).
Az imént közembereknek neveztük a per által érintett két személyt, mely állítás – az események időpontjában – minden bizonnyal meg is állta volna a helyét.
Mégis.
Az I. rendű, Hajnóczy Béla vádlottból, kit 22 esztendős korában vetettek tüzetes rendőrségi és bírósági kényszerintézkedések alá, talán soha nem lett volna Hajnóczy Péter író – ezek nélkül a tapasztalatok nélkül. Addigra már megmutatkozó kétségtelen tehetsége e nélkül a hatás nélkül esetleg más formában nyilvánul meg, írásaira tán kevésbé lesz jellemző a szocialista mélyvalóság megidézése, a hatalomtól szorongó kisember, a hivatali „süketduma” s az elidegenedett környezet hiteles megjelenítése. A hatalom hűbéreseit irritáló – mert a Hajnóczy-művekre jellemző – „rendszeridegen” szemlélet se lett volna ennyire meghatározó, ha nincs ez a per, s ha például nincs az előzetes letartóztatáshoz köthető személyes kapcsolata Krassó György ’56-os elítélttel, ismert ellenzéki személyiséggel.
Az írónál csupán 9 esztendővel idősebb középiskolai tanára, a II. rendű Vászolyi Erik vádlott esetében pedig e nélkül a peres ügy nélkül bizonyára nem beszélhetnénk ma nemzetközi tudományos karrierről. Őt ugyanis – Eric Vasse nyelvészprofesszor néven – tudományterülete legjobbjai között tartják ma számon a nagyvilágban. Igaz, akkortájt az ellene – bűnpártolás miatt – indított bűnvádi eljárást megszüntették, s őt csupán bírósági figyelmeztetésben részesítették, a perben való érintettsége mégis messzemenően befolyásolta életpályáját. Először a negatívumok: akadémiai aspiránsként fegyelmiben részesítik, majd a nagyhatalmú Ortutay Gyula, az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának elnöke személyesen garantálja, hogy számára e hazában tudományos babér nem fog teremni (legalábbis ne számítson akadémiai állásra az aspirantúra – mégoly sikeres – befejezését követően se). Mindezek után másodrendű vádlottunk számára nem volt más választás, mint Cambridge-be, majd onnan Ausztráliába távozni, ahol is – többek között a bennszülött nyelvek-nyelvjárások tanulmányozása révén – szakterülete megbecsült és nemzetközileg elismert kutatója lett.
Az írói műben megmutatkozó hatások
Hajnóczy Péter írói indulásával kapcsolatosan számos legenda terjed az irodalmi köztudatban. Mindig is szóbeszéd tárgya volt „rendszerellenessége”, konfrontációra hajlamos személyisége, a hivatalnokokkal, az Aczél-direktívákhoz hű könyvkiadókkal és az alkoholelvonó kúra fehérköpenyeseivel kapcsolatos zsigeri ellenérzése (csak néhányat említve közülük). A sok, kisebb-nagyobb konfliktus közül is kitűnik kettő, melyek akár személyiség- és művészformáló erővel is bírtak. Mindkettő perrel kapcsolatos: az 1964. évi zászlóletépéses ügy és az 1975-ös, Az elkülönítő című szociográfia miatti per.
Mivel (a történés időpontja miatt) a művészi személyiség kialakulására tett hatás szempontjából egyedül a zászlótépéses pernek van relevanciája – s ráadásul e hatósági eljárás dokumentálásával egy másik pályakép alakulására is fényt vethetünk –, ezúttal ezzel foglalkozunk.
Kérdés, hogyan vezethetett írónk korai találkozása a hatalom megtorló apparátusával (a kiszolgáltatottsághoz kapcsolódó szorongás átélésével) mindazon látásmód, témaválasztás és megjelenítési technika kialakulásához, melyet írónk – akár Franz Kafkához is mérhetően – tökélyre vitt. Sajnálatos, hogy alapos, a művekben tetten érhető fejlődési irány vizsgálatából következő választ adni nem lehetséges, mivel Hajnóczy korai, az 1964-es időszakhoz köthető írásai nagy részét megsemmisítette (elégette).
Az 1975-ben megjelent első kötetében sorjázó (a főhős neve alapján) Márai-novelláknak nevezett írásokban azonban már a személyesen átélt alkoholelvonó kúra tapasztalati valósága jelenti azt az élményhátteret, melybe a kiszolgáltatott, s ezért szorongó beutalt és a hatalom szerepében eljáró személyzet visszafojtott konfliktusa beágyazódik.
Magára a zászlóletépéses ügyre, annak is a rendőrségi kihallgatáshoz köthető élményvilágára csak egyetlen konkrét nyomot találunk az írói életműben. Az 1977-es, M címet viselő második kötet indító novellájában, a Hány órá?-ban.
Mindeme, tematikusan is igazolható konkrét vonatkozáson túl azonban a Hajnóczyra jellemző írói attitűd, a világot a szorongásosok látószögéből pásztázó tekintet, a hatalom totális mivoltának érzékeltetése nem csupán e korai szakaszban jellemző – végigkísérik az életmű egészét. Egészen az utolsó művekig, a végkifejletig. A negyedik s egyben utolsó kötetében, a Parancs és a Jézus menyasszonya kisregényekben már a totalitárius rendszer kiteljesedése és egyúttal végvonaglása manifesztálódik – írói prófécia gyanánt. (Az már a történelem fintora, hogy számunkra, úgy tetszik, e művészi prófécia beteljesülése nem az ún. államszocialista jellegű, hanem a globálkapitalista totalitarianizmus viszonyai között válik realitássá.)
A zászlóletépéses per tapasztalatai tehát – időzítését tekintve – a művészi fejlődés-lélektani folyamatot éppen a megfelelő időpontban gazdagíthatták egy újabb, a korábbi konfliktusos helyzeteket is nyomatékosító-felerősítő hatással. Nem lehet véletlen tehát sem a perre tíz esztendővel később következő első kötetnek, sem az ugyancsak 1975-ös Elkülönítő című szociológiának a tematikája. A Márai-novellákban és a szentgotthárdi elmeszociális otthon viszonyait feltáró szociológiában is a hatalom és a kiszolgáltatott egyén viszonyrendszere jelenítődik meg.
Azt már tényleg a sorsszerűség érvényesülésének tekinthetjük ezek után, hogy e valóságfeltáró szociológiája „problémaérzékenységének” köszönhetően szenvedi el az író élete másik perét, amely – bár a művet kiadó Valóság folyóirattal együtt ültek a vádlottak padján rágalmazás vádjával – személyében mégis őt érinti elsősorban (a védekezéshez szükséges dokumentumok felsorakoztatása is az ő feladata volt). Végül, a bizonyítékok hatására, nem marasztalták el sem az írót, sem a folyóiratot, így ez a végkifejlet akár sikernek is elkönyvelhető (az adott viszonyok között feltétlenül). A Hajnóczy-szociográfiát akkor közlő (és érte a felelősséget végig vállaló) író-szerkesztő, Sükösd Mihály így emlékezik:
„Szerkesztőségünk testületileg kivonult mind a kettő vagy három menetre, amire minket a Fővárosi Bíróság volt szíves meginvitálni. No most, az akkori fogalmak szerint is erősen manipulált bíró vezette a tárgyalást, így hát nem is volt olyan könnyű dolgunk. Látszott, hogy az Egészségügyi Minisztérium az igazságügyin keresztül meglehetősen betáplálta ezt a jóembert, aki mindenképpen elmarasztaló ítéletet szeretett volna hozni, mind Hajnóczy, mind a folyóirat ellen. Ez azonban nem jött össze, mert Péter elővette a szalagjait, és mindenki hallhatta a képesítés nélküli szentgotthárdi vezetőtől azt, amit korábban a tárgyaláson letagadott. Végül is – a körülményekhez képest – salamoni döntés született, amely, ha nem is mentett fel, de sem az írót, sem a folyóiratot nem találta vétkesnek: mi emelt fővel kerültünk ki onnan.” (Szerdahelyi Zoltán: Beszélgetések Hajnóczy Péterről. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 21. o.)
Mivel azonban az írói világkép, az őt jellemző megközelítési attitűdök ekkorra (1975) már lényegében kialakultak, az életmű további részében nem csupán a pozitív végkifejlet miatt nincsen fellelhető hatásnyoma ennek a második pernek. Mint a Hány óra? is jelzi, Hajnóczyt még ebben az időben is inkább az a korábbi eljárás foglalkoztatja. Ebben a novellában az író ismét visszatér a korábbi Márai-történetekre jellemző, az alkoholelvonó kúrához köthető szorongásos élethelyzet-változatokhoz. Azzal a különbséggel, hogy itt a kiváltó létélmény maga a zászlóletépéses ügy, ill. annak közvetlen következményei. E novellában a „bűntettre” rákövetkező rendőrségi kihallgatásra várakozás váltja ki a főhős szorongását, azzal a feltétlen szituációs többlettel, hogy már nincs egyedül, hisz – társként – jelen van a tanár úr is (a per másodrendű vádlottja). A Márai-novellák ápolója és a Hány óra? rendőre egyként a hatalom képviselője, mint ahogy a velük szemben álló, szorongó delikvens(ek) is ugyanaz(ok), a hatalomnak kiszolgáltatott kisember(ek).
„Jeges érzés futott végig rajta: hátha a tanár semmit nem súgott neki, csak ő hallotta a »figyelmeztetést«? És meddig várakoztatják őket? Mit kérdeznek majd, és mi az, amit tudnak? Egyáltalán; mi az, amit nem szabad tudniuk? Mire vonatkozik »az Ezüstszívről hallgass!«, ha mégis jól értette a tanárt? Miért olyan mindenre elszánt az arca, és miért hajította a csikket a hamutartó mellé a rendőr szeme láttára? És a rendőr miért őt gorombította le a tanár helyett? Miért vannak ők itt?” (Hajnóczy Péter művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982, 163. o.)
Támogató vélemények
Hajnóczy Péter írói életsorsa (és életműve) alakulására a perekhez, a hatósági vegzatúrákhoz köthető életrajzi momentumok hatása jelentős és meghatározó – így tartják az íróval közeli ismeretségi viszonyban lévő kortárs visszaemlékezők is:
„…ő üldözöttként élt valóban, tehát illik rá az, amit Illyés mondott Németh Lászlóra, hogy: ez egy olyan üldözési mániás, akit valóban üldöznek is… Mindig konfliktusban állt a világnak az úgynevezett hivatalos részével. Borzasztó volt, hogy amikor ama bizonyos zászlótépés miatt politikai természetű és bírósági eljárás is folyt ellene, akkor Kardos György milyen durván dobta ki a Magvetőtől, és az is, ami e körül a szociográfiája körül folyt.” (Domokos Mátyás, in: Szerdahelyi Zoltán id. mű 10–11. o.)
Krassó Györgyről
„Krassó 1963 őszén dokumentátorként a Lampart gyárban tudott végül elhelyezkedni, de hamarosan eljárást indítottak ellene. Izgatás vádjával letartóztatták, 1963 decemberében. […] Krassó így emlékezik 1989-ben: ’63 végén letartóztattak. Fél évig voltam megint előzetes letartóztatásban… […]” (Modor Ádám: Célkeresztben Krassó. Kairosz Kiadó, Budapest, 2006, 102. o.)
Az ítélet szövege alapján Hajnóczy 1964. évi április hó 30. napjától 1964. június hó 18. napjáig előzetes fogvatartásban volt, kettejük találkozása tehát az időbeli egybeesést tekintve is valószínűsíthető.
A fiatal író politikai orientációjának kialakulása-fejlődése szempontjából meghatározó jelentőségű személyes kapcsolatról Krassó Györggyel a személyes visszaemlékezők így nyilatkoznak:
„Krassó Györgynél találkoztunk össze, úgy ’69-70 táján, amikor készültek az első novellái, amelyek az alkohol elvonó kúráról és a gyógyintézményről szólnak. Krassó imádta a társaságot, mindenki számára nyitva volt az ajtaja, és nagyon szeretett embereket összehozni. Egy ilyen alkalommal találkoztam nála Péterrel is. […] Azt hiszem, a börtönben ismerkedtek meg. Krassót ugyanis, alighogy 1963-ban szabadult a börtönből (ahol ’56 óta ült), nem egészen egy év múlva újra lecsukták. Hajnóczy pedig néhány hónapig előzetes letartóztatásban várt ítéletre, mert letépett egy vörös zászlót. Azt hiszem, Krassó nagyon erős befolyást gyakorolt Péterre, különösen kezdetben. Hiszen amikor először összetalálkoztak, ő még nagyon fiatal volt, és Krassó szuggesztív hatása alól senki sem vonhatta ki magát. Ezért az alakuló gondolkodásmódjára és kezdeti lépéseire valószínűleg jelentős hatással lehetett.” (Helle Mária, in: Szerdahelyi Zoltán id. mű 67. o.)
„Amikor én megismertem Pétert, akkor ő elkezdett dicsérni egy embert, akivel együtt ült a börtönben, hogy az milyen fantasztikus, milyen csodálatos ötvenhatos, és milyen kitartó. Ráismertem, hogy ez a Krassó Gyuri. Őt Hajnóczy mintaképnek tekintette.” (Mátis Lívia – eddig publikálatlan – vallomásából a szerzőnek. Az interjú hanganyaga és nyers változata – a többi idézettéhez hasonlóan – a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárában található.)
S bár e megnyilatkozások Krassó György kapcsán nem vágnak egybe az egykori vádlott-társ, Vászolyi tanár úr idevágó emlékeivel (l. a dokumentumokban), az eddigiek alapján az ismeretség és kapcsolat megléte bizonyosnak, ennek börtönbéli indíttatása pedig valószínűnek tűnik. Ezért sem kell különösebb merészség ahhoz, hogy a szuggesztivitásáról ismert ötvenhatos ellenzéki személyiség hatását is érezni véljük az író műveiben, a mintegy zsigeri szinten megnyilvánuló rendszeridegenség és mindenfajta beilleszkedés elutasítása mögött.
Kutatási előzmények
A téma kutatási előzményeiről annyit, hogy a szerző – fiatal irodalmárként – a nyolcvanas években került kapcsolatba először ezzel az 1964-es zászlótépéses üggyel. Sikerült szert tennie az ítélet szövegére, valamint alkalma nyílott levéltárban a vonatkozó jegyzőkönyvek kijegyzetelésére. Szerencsésnek érezhette magát, ugyanis a bűncselekmény egyik tanúja, a bírósági tárgyalás résztvevője levélben válaszolt megkeresésére. (L. a közölt dokumentumok között.)
Sajnos az eljárás másodrendű vádlottjáról, Vászolyi Erik nyelvészről, az író korábbi középiskolai tanáráról abban az időben semmit nem sikerült megtudni, s ez a továbblépést megakadályozta. A keresési próbálkozásokat most, 17 esztendő múltán végre siker koronázta. Létrejött a kapcsolat Vászolyi Erik-Eric Vassével az ausztráliai Perth és Szeged között, s így lehetőség nyílott a valamikor elkezdett munka befejezésére. S mivel Vászolyi tanár úr révén új tények, megközelítési lehetőségek merültek fel, követelményként merült fel az eddigi témakör kibővítése is. A túlságosan az íróra összpontosító korábbi kutatói nézőpont ugyanis sajnálatosan elhanyagolta volna a nyelvész-tanár nem kevésbé tanulságos sorsának végigkövetését.
Más vonatkozásban ugyanakkor – amennyire ez az idő tájt egyáltalán lehetséges volt – oknyomozást folytatott a szerző Hajnóczy Péter esetleges állambiztonsági érintettségének tárgyában is. A kérésére indított vizsgálat eredményéről szóló hivatalos értesítés szintén a dokumentumok között található. Megjegyzendő, hogy csak a közelmúlt ilyen jellegű leleplezéseinek fényében lehet a jelentőségének megfelelő súllyal értékelni a BM zárt levéltárában kutatást végző belső szakember örömét, melyet a személyes találkozó során kifejezésre juttatott – amiért írónk vonatkozásában se negatív (elszenvedő), se pozitív (aktív) kapcsolatra nem talált nyomot a titkosszolgálatokkal…
A témában eleddig, tudomásunk szerint, egy rádiós műsor merült el a legalaposabban. Markovits Ferenc rendezte A zászló címet viselő dokumentumműsort, melyet – stílszerűen – 2000. május 1-jén adott le a Kossuth rádió (36 év múlva – a zászlótépés másnapján).
A műsor tartalmi részeit a befejező konferálás így sorolja fel:
„Műsorunk az 1964. május elsejei rádióközvetítés eredeti szövege, Hajnóczy Péter Hány óra? című novellája és az író 1964-es peranyagának aktái alapján készült.”
A dokumentumokról
Az ítélet szövegének olvasásakor feltűnik, hogy a bíró mértéktartóan figyelembe vesz mindenfajta enyhítő körülményt, mely a vádlottak javára írható. Bírói részről tehát nem érzékelhető semmiféle – politikai indíttatású – negatív elfogultság a vádlottak ellenében, ő láthatóan igyekezett, a rendelkezésére álló jogszabályi kötöttségek között, korrektül eljárni. Vászolyi Erik valamikori vádlott-társ sem véletlenül ragaszkodik a mai napig a zászlótépéses cselekmény – első megközelítésre számunkra ma tán nem oly rokonszenves – értelmezéséhez (külföldi párhuzamokat is idesorolva). A dokumentumok végigkövetése után ugyanis bizton kijelenthető, hogy ez a kritikai (ha úgy tetszik: önkritikai) hozzáállás mindenképpen tárgyilagosabb, mint az ilyen jellegű múltbéli konfliktusokat mostanság hamis glóriával övező jelenkori utánértelmezések jelentős része. Ezzel kapcsolatban érdemes azt is felemlíteni, hogy mai, demokráciának nevezett viszonyaink között a Hajnóczy Béla által elkövetett cselekményt – persze, politikai felhangok nélkül – szintén büntetni rendeli a törvény, s a büntetési tételek sem csekélyebbek az akkorinál. Enyhébb esetben rendzavarás, súlyosabb esetben azonban garázdaság címén folyna ma az eljárás. (L. 1999. évi LXIX. tv. 142. §, ill. az 1978. évi IV. tv., a Büntető törvénykönyv 271. §)
Mindezek dacára az értékelésnél az is hangsúlyozottan figyelembe veendő, hogy – éppen a cselekmény akkori politikai konnotációja folytán – a büntetés nem ért véget a bírósági verdikt szerinti „bűnhődéssel”, ugyanis az esetnek az ítélet szövegéből és hatályából nem következő további következményei, büntetései is lettek, amelyek a vádlott(ak) későbbi életét, karrierjének irányát, sikerességét befolyásolták. Az elsőrendű vádlottnál – a későbbi írónál – inkább a bíróság által kiszabott büntetés (ill. az azt megelőző kényszerintézkedések), míg a másodrendű vádlott – a nyelvész-tanár – esetében az ítéletből (mely csupán figyelmeztetést jelentett) egyenesen nem következő, ám a korra jellemző másodlagos, politikai jellegű hátrányok voltak – hatásuk erejét, súlyát tekintve is – a jelentősebbek.
E rövid bevezető után alább következő dokumentumgyűjteménnyel kapcsolatban már szándékosan nem akarnánk további értelmezésekbe-magyarázatokba, netán elemzésekbe belemenni: az anyag ugyanis annyira magáért beszél, olyannyira önmagát értelmezi, hogy a szükségesnél csak kismértékben bőbeszédűbb kommentár már nem csupán a fölöslegesség, hanem a kártékony redundancia-keltés vádját sütné a közreadóra.
A perrel kapcsolatban összegyűjtött érdekesebb dokumentumok a következők:
1. Az elsőfokú ítélet hasonmás módon újragépelt szövege. (Betű-, gépelés- és stílushibákkal együtt.)
A Fővárosi Bíróságon 5822/1964 szám alatt, 1965. január 7-én, délelőtt 9 órakor kezdődő másodfokú tárgyalás anyagát – mivel az elsőfokúhoz képest lényeges nóvumot nem tartalmaz – szükségtelen közölni.
Az elsőfokú ítélet ellen az ügyész fellebbezett téves minősítés miatt. Hajnóczynál súlyosbítást, Vászolyinál pedig büntetés kiszabását kérte (ami szintén súlyosbítás), ám a másodfokú, 15.B.21551/1964/9. számú ítélet lényegében helybenhagyta az elsőfokút, annyiban, hogy Hajnóczynál új munkahelyet jelöl ki a javító-nevelő munkára (mert ő időközben munkahelyet változtatott), valamint a kártérítési kötelezettséget – 21 Ft kifizetését a zászlórúdért – mellőzi.
(A fenti információkért ezúton mondok köszönetet a Budapest Főváros Levéltára Kutatószolgálatának.)
2. Az 1964. szeptember 30-án 9 órakor kezdődő elsőfokú nyilvános tárgyalás jegyzőkönyvének kivonata.
3. Az első-, ill. a másodrendű vádlottak rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyveinek kivonata.
4. A vád alá vont események – kívülálló – résztvevőjeként a perben tanúként kihallgatott M. A.-nak 1991-ben érdeklődésemre küldött levele.
5. Vászolyi Erikkel a perről és Hajnóczy Péterrel való kapcsolatáról folytatott internetes levelezésem és személyes beszélgetésem szerkesztett anyaga. (Az e-mailek 2008. április 5–18. között keringtek az éterben az ausztráliai Perth és Szeged között, míg a személyes beszélgetésre 2008. szeptember 10–11-én került sor Budapesten.)
6. A BM-es vizsgálat eredményéről szóló értesítés (1991. március 7.).
A levél nemleges választ ad Hajnóczy Péter eltűnt bőröndjével kapcsolatban is, melyre Mátis Lívia (l. mint fenn) így emlékezik:
„Péter mindig akkor hurcolta magával ide vagy oda, amikor rájött a szorongás. Ebben tartotta a tárgyi emlékeit, amelyek megmaradtak – ugyanis őneki a hatvanas években volt egyszer egy rohama, amikor elégette az összes kéziratát.”
2. A TÁRGYALÁS JEGYZŐKÖNYVE [3]
3. RENDŐRSÉGI KIHALLGATÁSI JEGYZŐKÖNYVEK [4]
5. INTERJÚ VÁSZOLYI ERIKKEL [6]
- Befejezetlen múlt [12]