Skip to main content

M. A. TANÚ LEVELE

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

M. A. tanú levele a szerzőnek

Tisztelt dr. Szerdahelyi Úr!

Levelére csak most van módom válaszolni, amelyből nem hiszem, hogy sokat nyerhet.

Őszintén sajnálom, hogy semmi tájékoztatást nem tudok adni Önnek, sem a „bűnesettel”, sem Vászolyi Erikkel kapcsolatban. Hajnóczi (Béla)Pétert mindössze egyszer láttam először és utoljára azon a nevezetes napon. Viselkedését furcsának és feltűnőnek találtam, de lehet, hogy bennem volt a hiba.

Amire még emlékszem az esetből, szívesen elmondom Önnek, bár eléggé zavar, hogy szerepel a nevem a rendőrségen. Tehát, a Kálvin-térhez közeli presszóból jöttünk ki – nem tudom délelőtt volt vagy délután – Erik, Hajnóczi Béla és néhányan a szavalókör tagjai közül.

(Ugyanis Eriket úgy ismertük meg, hogy egy jó nevű IX. kerületi szavalókör tagjaként abban az időben készültünk már három hónapja egy finn-ugor estre és Ő volt, Erik a szakértő.)

Néhányan előre mentünk az Üllői úton a Köztelek utca felé, mikor beértünk a Köztelek utcába, Erik és Béla lihegve, nevetve futott utánunk. Hogy min nevettek, a hangzavarból nem tudtam kivenni. Csak másnap tudtam meg, mert a rendőrségről jöttek értem. Gondolhatja, mekkora volt bennem a rémület, amikor elvittek, azt hiszem a Bakáts-térre. A félelemtől nem láttam, nem hallottam. Szégyelltem magam. Még Eriket sem láttam, aki pedig a hátam mögött ült a kocsiban. Igaz, hogy figyelmeztettek, hogy nem fordulhatok hátra, és nem beszélhetek. Mikor kiszállunk a kocsiból, látom, hogy Erikkel együtt utaztam. Szörnyű volt, még most is van belőlem abból az érzésből. De szerencsére egy nagyon jóindulatú rendőrtiszt vagy BM-es, nem tudom, (civilben volt) hallgatott ki s nem lett belőle részemről komolyabb dolog. Még hivatali főnökeimet sem értesítették, amitől nagyon féltem. Szóval, gyáván viselkedtem, mert sírtam is, de mondani semmit nem tudtam részükre. Mivel nem is láttam semmit.

Hát, ennyi lenne, amire emlékszem az ügyből. Igaz, hogy igyekeztem felejteni is, a semmit.

Eriket többet nem láttam sajnos, később hallottam, hogy Ausztráliába ment, nem tudom, hogy került ki és mikor. Az „ügy” idején várta Magyarországra orosz feleségét és kislányát. Hogy megjöttek-e nem tudom, annyit tudok, hogy a Ráday utcában laktak.

Ez minden, sajnálom, hogy nem segíthetek. Még azt sem tudom, hogy Velük mi történt!

                                                                      Üdvözlettel

                                                                      M. A.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon