„Tisztelt Uraim! Amíg ablakkeret lesz és harisnyanadrág, amíg szabad gondolat lesz és önálló akarat, addig lesz szabad és független sajtó is” – így kommentálja az Inconnu Press[SZJ] 2. száma a Minisztertanács legújabb rendeletét, amely már a szitakészülék (egy fakeret kell hozzá meg egy darab lyukacsos textília) használatát is rendőri engedélyhez köti. A sajtójog antidemokratizmusa demokratizálta a sokszorosítás mesterségét. A bírói hivatalos nyelvben szitastencilnek nevezett lengyel eljárás, a ramka elterjedésével megszűnt a sokszorosítás szaktudáshoz és technikai felszereléshez kötött privilégiuma lenni. Ma bárki, aki egy kölcsönírógéppel és elemi kézügyességgel rendelkezik, minden további előfeltétel nélkül indulhat az írásos véleménycsere szabad versenyében. Áruja, ha szép nem is, olvasható lesz.
Az állami sajtómonopólium kifigurázásának azonban kezdettől fogva létezett egy másik módszere is, és elterjedése éppúgy kiszámítható volt, mint a ramkáé. Ahogy – az állami hiánygazdálkodást ellensúlyozandó – a házilagos kivitel meg a feketemunka az építőiparban is kart karba öltve járt, a független könyvkiadásban is egyszerre jelent meg a házilagos szitázás (Petri György: Örökhétfő) meg a szocialista technikára épülő fotomechanikai (pl. Németh László: Magyarok Romániában) és nyomdai (Feketében)[SZJ] sokszorosítás. A második nyilvánosság és a második gazdaság találkozása szükségszerű volt, de nem felhőtlen. A mesébe illő átfutási idők réges-rég virágzó feketepiacot teremtettek a nyomdaiparban: belső használatú kiadványaikat a tudományos intézetek, reklámnyomtatványaikat a vállalatok, szövetkezetek is nagyrészt schwarzban készíttették, és a kisvállalkozások szaporodásával a kereslet rohamosan nőtt. A szamizdattól való félelem sokszorosára növelte a belső és meghatványozta a rendőri ellenőrzést, ez pedig – érthető módon – bosszantotta a feketepiac zavartalan működésében érdekelt nyomdászokat. De mint minden hatósági piackorlátozás, ez is csak az árakat szöktette a magasba, a forgalmat nem szüntette meg.
A nyomdaipari második gazdaság rejtekében meghúzódó független könyvkiadás a házkutatások, a sajtórendészeti vétség címén kirótt pénzbírságok, a nyomdászok ijesztgetése ellenére immár negyedik éve működik, hosszabb megszakítás nélkül. Szaporodnak a kiadói vállalkozások is. Az úttörő AB Független Kiadó meg fiatalabb társa, az ABC Kiadó[SZJ] produkciója mellett az elmúlt két évben Sznob, Hitel, Alulnézet, Szabadidő, Artéria[SZJ] jelzéssel kerültek forgalomba különféle – és különböző technikával sokszorosított – kiadványok, és megjelent néhány kiadvány minden kiadói jelzés nélkül is. A szamizdatkiadással foglalkozók számának növekedésével differenciálódott a kiadványok minősége. A nagyüzemi technika nem garantálja a jó minőséget. Nyomdában is elő lehet állítani agyonkicsinyített, szétnyithatatlan, alig olvasható sajtóterméket, és a feketemunka körülményei között is készülhetnek szép könyvek. Bár a szamizdatkiadás eredeti bájához tartozik, hogy a kiadók – hacsak nem külföldi kiadás reprintjét adják közre – gépelt szöveget kicsinyítenek és sokszorosítanak nyomdai úton, igazi nyomtatott könyv csak szedésről készülhet. Az első hazai szedésről készült kiadvány, a Feketében c. Szeta-antológia után hosszabb szünet következett, 1984-ben azonban egyre-másra jelentek meg a szedett szövegű nyomtatványok: a Duna-bizottság tájékoztatói, Orwell Állati gazdasága (az AB kiadványa) és valamivel korábban a Temetés hajnalban c. füzet. (Ez az utóbbi fényképes borítójával és kétszínnyomású illusztrációival különben is majdnem „profi” könyvecske. Előállítását persze megkönnyítette kis terjedelme.) Hazai szedésről készült az M. O. kiadó köteteinek egy része is.
A fentebb felsorolt kiadók – az avantgárd könyvmunkákat megjelentető Artéria kivételével – egy-két könyvet, füzetet adtak közre, azóta nem hallani róluk. Az M. O. viszont életerősnek bizonyult. Bár a hatóságok minden eszközzel akadályozni próbálják a működését, újabb és újabb kiadványokkal van jelen a független könyvkiadásban. Produkciója határozott tematikai elgondolást sejtet, könyvei pedig mind szerkesztésük, mind technikai kivitelük tekintetében a független könyvkiadásban eddig szokatlan minőségigényről tanúskodnak.
Olvasóinknak talán nem árulunk el titkot, ha tudatjuk: az M. O. betűjel a Magyar Október rövidítése. A kiadó Kossuth-címeres, évszámos emblémája nyilvánvalóvá teszi, hogy a betűjel sem utalhat másra, mint a „kis októberi forradalomra”.[SZJ] Nevével és kiadványaival az M. O. mindenekelőtt az 1956-tal kapcsolatos „össztársadalmi emlékezetvesztéssel” (Szabó Miklós kifejezése) kíván szembeszállni. A szamizdat az elmúlt években némiképp megtörte ezt az emlékezetvesztést, de eleven társadalmi fontosságához mérten a független könyvkiadás és sajtó sem foglalkozott – számos egyéb feladata közepette nem is foglalkozhatott – korunk magyar történelmének (talán egész Kelet-Európa háború utáni történetének) legjelentősebb eseményével. Az 1956-ra vonatkozó nyugati irodalom még a tudományos könyvtárakban is csak különleges engedélyek birtokában vagy különleges kapcsolatok révén olvasható, a hazai dokumentumok pedig még inkább hozzáférhetetlenek. Az M. O. tehát azzal, hogy ezeknek a közreadását tette a vállalkozás jellegét, „profilját” meghatározó programjává, olyan elemi szükségletet elégít ki, amelyet kielégítése csak növelni fog.
Első kiadványával az M. O. 1983 őszén, a forradalom évfordulója körüli napokban jelentkezett: a magyarkérdéssel foglalkozó ENSZ-különbizottság jelentésének[SZJ] egy fejezetét adta közre, A magyar felkelés rövid történetét. A szöveg korábban a Magyar Füzetek 1956-os emlékszámában[SZJ] jelent meg, a hazai kiadás a párizsi közlés áttördelt reprintje volt.
Az első kis füzetet két dokumentum-kiadvány követte: az 1956. november 2-i Népszabadság és az ugyanaznap megjelent Irodalmi Újság facsimiléje. Politikailag talán az előbbi a fontosabb, hiszen benne van Kádár János beszéde a dicsőséges felkelésről, amelynek előrehajtó ereje a kommunisták voltak, maradandó értékeket azonban az utóbbi tartalmaz. Illyés Egy mondata jelent meg az Irodalmi Újság forradalmi számában, Füst Milán gyászbeszéde az elesettek fölött, Németh László, Déry Tibor cikke – csupa olyan írás, amelyek (hiába az életműkiadások) „hivatalosan” nem is léteznek.[SZJ]
A szövegdokumentumok mellett az M. O. hang- és fényképdokumentumokat is kiad. A Magyar Forradalom Hangja c. kazettát 8. számunkban ismertettük. A hangszalag, amely a korabeli rádióadások tükrében foglalja össze a forradalmi napok történetét, eredetileg kiadói jelzés nélkül került forgalomba, a kiadói betűjel csak a később készült kazettákon bukkant fel. Fényképeket az M. O. három sorozatban adott ki A forradalmi város, A harcoló város, A lerombolt város címmel. A három leporellószerűen szétnyitható tasak húsz-húsz képet tartalmaz, a nagyítások eredeti amatőr felvételek negatívjáról készültek – korlátozott példányszámban.
Igazi könyvet 1956 irodalmából az M. O. eddig kettőt jelentetett meg. Az a jó a szamizdatban – mondta egyszer egy szerző, aki több ízben esett a kettős publikálás vétségébe (azaz munkái állami kiadónál meg engedélyezetlenül is megjelentek) –, hogy már ránézésre érezni, nem ment át rajtuk a szocializmus. Megjegyzése nem a cenzúrázatlan tartalomra vonatkozott, hanem arra, hogy az állami-nagyüzemi könyvgyártás személytelenségével szemben (s ezt a személytelenséget még a bibliofil könyvművészet sem tudja megszüntetni, hiszen a könyv tartalmi szerkesztése és „formatervezése” külön felelős kezében van) a szamizdat-kiadványt a kézirat gondozásától a nyomda-előkészítő montírozáson át a kötésig közvetlenül a kiadó formálja, és ha módja volna rá, nyilván maga kezelné a nyomógépet is. Wiktor Woroszylski 1956-os Magyarországi naplója teljes egészében a hazai szamizdat termése. Eredetije megírása idején csak töredékesen jelent meg a Nowa Kultúrában, közlését a lengyel cenzúra három folytatás után leállította. Francia és angol fordítását Nyugaton adták ki, majd a szöveg visszajutott Kelet-Európába, és belekerült a lengyel, sőt az orosz szamizdatforgalomba. A magyar fordítás, amely gyakorlott fordítóra vall,[SZJ] a lengyel eredetiből készült, a teljes szöveg alapján. Hazai munka a szellős, jól tagolt szedés is.
A párhuzamos kiadások megjelenését a Kiadói Főigazgatóság[SZJ] sem tudja megakadályozni, holott ez volna az egyik – talán az egyetlen értelmes – feladata. Nem csoda hát, hogy a független könyvkiadás egymástól független kiadói szinte egyszerre jelentették meg Bibó István 1956-tal kapcsolatos írásait. (Bibó István 1956-os írásai, Magyar Figyelő, 1983; Bibó István: A magyar forradalomról, M. O. 1984). Az M. O. kiadványa az 1956–57-ben – tehát a szerző letartóztatása előtt keletkezett – műveken kívül közreadja Bibó leveleit, amelyeket kiszabadulása után írt azoknak a fogolytársainak az érdekében, akikre nem vonatkozott az 1963-as általánosnak mondott (de ma már jól tudjuk, mennyire csak részleges) amnesztia.[SZJ] A politikai jogaitól bírói ítélettel is megfosztott államminiszter az újabb letartóztatást kockáztatva próbálja felhívni a nemzetközi közvélemény és az itthoni politikai vezetés figyelmét a felkelés elfelejtett rabjaira – sikertelenül. Utolsó, befejezetlen tanulmányában pedig (ennek egy részlete zárja a kötetet) a rezignált, cinikus konszolidációt – azaz a jelent – a forradalom napjaival hasonlítja össze, amikor az ország „azon a ponton volt, hogy a XX. század legizgalmasabb társadalmi-politikai kísérletének legyen a színhelye”. Érdekes, hogy a makacsul optimista Bibó, aki 1947 jeges rettegése, 1957 durva terrorja idején is megtalálta azokat a fogódzókat, amelyekben megkapaszkodva lehetségesnek vélte a józan kompromisszumot, a konszolidációnak nevezett kiegyezéssel semmiféle alkut nem ismert. Erre az „intranzigenciára” utalva mondja előszavában K. Gy.[SZJ], hogy az ’56-tal kapcsolatos írások sora „a reformista Bibó István után megmutatja a forradalmár Bibó Istvánt”. A két, látszólag ellentétes eszmény (amelyek persze a Bibó-szövegek nem kategorizáló olvasója számára egyáltalán nem ellentétesek) egységére Bibó gondolatrendszerében az 1945–47-es tanulmányok alapján Bence György és Kis János esszéje hívta fel a figyelmet (l. Bibó-emlékkönyv), Bibó szerint nincs olyan feszültség, amelyet csak forradalommal lehetne feloldani, józan egyezkedéssel a forradalom minden helyzetben elkerülhető. (A forradalom ugyanis Bibó számára – ellentétben azokkal, akik a radikális baloldaliság eszméiben nevelkedtek – korántsem maga az abszolút jó!) Csupán egyetlen forradalom elkerülhetetlen – véli Bibó – minden demokrácia előtörténetében: „az emberi méltóság... forradalma”, amelynek során a közösség ráébred a saját hatalmára. A jelenkor magyar történelmében a budapesti felkelés volt ez az egyetlen, elkerülhetetlen forradalom; Bibó az önmagára talált közösség nevében kereste a fegyverek veresége után is a kompromisszumos megoldást. Nyilvánvaló, hogy az engedményeket, amelyeket e helyett nyújtott az önbecsülését vesztett hatalom, nem fogadhatta el. Egyszerűbb szavakkal: más az, ha valaki gyakorlati vagy erkölcsi meggondolásból nem teszi meg, amit az indulatai diktálnak, és más, ha tehetetlenségében elfojtja, sőt elfelejti az indulatait.
Az ’56-os írásokat az M. O. kiadása, ahol erre mód volt, korrigált szöveggel közli: a november 4-i kiáltványt az eredeti kézirat hasonmása alapján, az Egyesült Államok elnökéhez intézett üzenetet a Fehér Házba továbbított amerikai külügyminisztériumi feljegyzésből, szöveghű fordításban. (A kötet közreadja mindkét dokumentum facsimiléjét is.) A Magyar Figyelő kiadása viszont Szilágyi Sándor bevezetőjével gazdagabb: az előszó érzékletes leírás Bibó parlamenti napjairól, november 4-e utáni tevékenységéről és peréről.
Az 1956-tal kapcsolatos kiadványokon kívül az M. O. legsikeresebb vállalkozása Szász Béla Minden kényszer nélkül c. könyvének megjelentetése. (A megrendítő dokumentumregényről 11. számunkban közöltünk ismertetést.) A hazai kiadás az itthon alig hozzáférhető müncheni editio kicsinyített reprintje. A kor atmoszféráját a könyv kötésének belső oldalán egy Szabad Nép-oldal hasonmása idézi fel: a Rajk és társai letartóztatását bejelentő Rákosi-beszéd szövege. A borítórajz ifjabb Rajk László munkája.
Ötletes vállalkozásnak bizonyult Kemény István A gazdasági reformról c. füzetének megjelentetése. A Párizsban élő szociológus a Szabad Európa rádióban Kasza László kérdéseire válaszolva a gazdaságirányítás továbbfejlesztéséről szóló 1984. április 17-i központi bizottsági határozatot elemezte. A kiadvány magnófelvételről közli a beszélgetést, amelynek írott szövege valószínűleg nem is volt. A brosúrában megjelent a KB-határozat is: szamizdatkiadását feltehetőleg többen olvasták, mint a Társadalmi Szemlében publikált eredetit.
A múlt év utolsó napjaiban került forgalomba az M. O. és az ABC közös kiadványaként a szamizdat hőskorának valószínűleg legjelentősebb szellemi terméke, a Bibó-emlékkönyv négy kötetben, egy kiegészítő kötettel. Az 1980-ban gépírásos formában nyilvánosságra került antológia élén szerkesztői jegyzet állt: a vállalkozás szervezői azt közölték, hogy a gyűjtemény írásai nyomtatásban csak szerzőjük engedélyével jelenhetnek meg. A mostani editio copyrightja ezzel szemben jelzi, hogy a kiadás a szerzők tudomása nélkül készült. Formálisan persze igaz: az eredeti kikötés csak a nyomtatásban való közlést tilalmazta. A hazai szamizdat gyakorlatában azonban a fotomechanikai sokszorosítás is kiadásnak számít – a Bibó-emlékkönyv tehát kétségtelenül kalózkiadás.
Praktikus érveket azonban könnyű felhozni a kiadók mellett. Megkérdezésük sokkal kínosabb helyzetbe hozta volna a szerzőket, mint az engedély nélküli megjelenés. Jelentős részük bizonyára kénytelen lett volna megtagadni az engedélyt, nem azért, mert nem vállalja az írását, hanem nem akar (nem mer vagy nem kíván, egyre megy) együttműködni a szamizdatoló ellenzékkel. A csonka közlés viszont pellengérre állította volna a kimaradókat. A kalózkiadásnak tehát a nem kiadás az egyetlen alternatívája.
A Bibó-emlékkönyv ötödik, kiegészítő kötetében három írás olvasható: Szabó Miklós fentebb már említett kritikája az emlékkönyvről (a Beszélő 1981-ben megjelent 1-es számából), az úgynevezett Knopp-jelentés[SZJ] és Zsille Zoltán Vissza a harmadik úthoz című tanulmánya.
„Nem tehetek mást, beteszem írásomat egy másik könyvbe, amelynek címe: Bibó-emlékkönyv cenzúra nélkül” – írta Zsille 1980 nyarán, amikor értesült róla, hogy a szerkesztőbizottság – egyedül az ő írása közlését – nem vállalja. A gépiratos szamizdatról elmondható: „az írás abban a pillanatban megjelenik, amint szerzője elkészül vele és útjára bocsátja.” Zsille – útjára bocsátva – csatolta művét az eszmei, cenzúrázatlan Bibó-emlékkönyvhöz. A kiadók tehát az ő szellemében jártak el, amikor a kiegészítő kötettel mintegy testet adtak gesztusának.
Az eredeti kötet szerkesztését cenzúrásnak nevezni: pontatlan kifejezés. Minden kiadónak és minden szerkesztőségnek joga van hozzá, hogy olyan műveket, amelyek minőségi igényeinek, ízlésének vagy urambocsá! világnézetének nem felelnek meg, visszautasítson. A cenzúrát a kiadói tevékenység monopóliuma hozza létre. A visszautasított kéziratok persze a kiadót is minősítik.
Öt év távolából is úgy tetszik, Zsille írását elsősorban a retorikája miatt utasították el. A túlzásokban tobzódó retorikája meg az antikommunista retorikája miatt. A végletes megfogalmazások a hitelüktől fosztják meg Zsille mondanivalóját, írásának egyik alapvető állítása, hogy az állami monopóliumra épülő első gazdaságban a munka holttá dermed s értelmetlen, senkinek sem kellő javak előállítására szolgál, amelyeknek csak a hadigazdálkodásban és az állami vállalatok egymás közötti forgalmában van funkciójuk, a társadalomnak azonban nem kellenek. Zsille Zoltán az elsők közé tartozott, akik Magyarországon a tervgazdálkodás egész értékrendszerét elutasították. Tanulmányaiban a végsőkig élezte a közgazdaságtan felismeréseit, és kimondta a politikai következményeiket is. Innen volt írásainak pátosza. Egy bizonyos határon túl azonban az ökonómia, a szociológia, de még a politika sem válhat költészetté. „Egy autó, amelyik nem megy, mert döglött a motorja, mert nincsenek utak: nem autó, csak egy rakás fémhulladék. Még akkor is félig-meddig az, ha megy, de nemcsak azért, hogy személyeket, tárgyakat szállítson...” – írja Zsille. Ezzel szemben a földhözragadt igazság az, hogy a szocialista ipar által gyártott autók elavultak, energiaemésztők, környezetszennyezők és főképpen botrányosan drágák, de azért mennek, sőt többnyire azért mennek, hogy személyeket és tárgyakat szállítsanak, nemcsak katonákat és funkcionáriusokat. A túlzások effajta tobzódása közepette azt az állítást, hogy a munkaerő és a szükséglet eleven cseréje kizárólag a második és a sokadik gazdaságban valósulhat meg, az sem hiszi el neki, aki Zsille gondolatait egyébként kész elfogadni, sőt még a stíluson átlobogó személyiséggel is rokonszenvezik. Inkább azoknak a szerzőknek hisz, akik unalmas logikával kimutatják, miért szükségszerű a szocializmusban a hiánygazdálkodás, az év végi hajrá, a tervalku és a többi.
Retorikus túlzások dagasztják Zsille szövegét akkor is, amikor a szocializmus múltjáról és a marxizmusról beszél. A világhódítás igénye fejeződött ki – írja – „már a nemzetközi kommunizmus légióinak és katonáinak hadba hívó parancsában is: »Világ proletárjai, egyesüljetek!«” Bármennyire jogos, sőt szükséges a marxizmus kritikája, bármennyire igaz, hogy a marxizmusban benne van a bolsevizmus lehetősége, abszurd dolog a marxizmust és a munkásmozgalmat kizárólag a szovjet történelem felől nézni. A Kommunista Kiáltvány jelszava nem egy szerveződő világhatalom ügynökeihez szólt, hanem iszonyatos körülmények között élő, jogfosztott munkásokhoz. Ha ma a fejlett nyugati országok munkásai jobban élnek és nem jogfosztottak, abban döntő része van az egykor marxista alapon szerveződött munkásmozgalomnak is. Ilyen módon a marxizmus az ókonzervatívok szótárában szitokszó. Azoknak a szótárában, akiknek a számára egyképpen marxista a demokrata Allende és az autoritariánus Csernyenko, és az lenne talán Nagy Imre, sőt Bibó is, ha történetesen nem kommunista, hanem latin-amerikai diktatúrával fordul szembe. Ezzel a szóhasználattal azok, akik Jászitól és Bibótól tanulták a marxizmus kritikáját, valóban nem azonosulhatnak.
Ha azonban bibóiatlan retorikájától eltekintünk, az esszéből kirajzolódó társadalomképen nem nehéz felismerni a bibói vonásokat. Zsille elsősorban a monopóliumot támadja, a hatalom és a gazdaság monopóliumát egyaránt, és bár indulatai főképp a testközelben érzékelhető ellenfél, az államszocialista monopóliumrendszer ellen lázadnak, kritikája a magángazdasági monopóliumokra is érvényes. Eszménye a szó klasszikus értelmében vett harmadik út, a korlátozott magángazdaság, a kistermelők szabad társulása, a közvetlen emberi szükségletekre figyelő termelés. Ezt az ómódi eszmerendszert hiába rombolta szét ezerszer mind a tudományos szocializmus, mind az evolucionista indusztrializmus kritikája, ma aktuálisabb, mint százötven évvel ezelőtt volt – talán éppen azért, mert esélye a megvalósulásra semmit sem nőtt. Forradalminak az ideáljai persze sehogyan sem nevezhetők, a nem forradalmi kifejezést azonban manapság legfeljebb a hivatásos forradalmárok tekintik megbélyegzőnek. Nem forradalmiak Zsillénél azok az utalások sem, amelyekből a harmadik útra való áttérés módozatai sejthetők. Elképzelései (bár tanulmányának természetesen nem célja valamiféle stratégia kifejtése) inkább antipolitikusak. Ha valamiben, a társadalom spontán korrekciós erejében bízik, abban, hogy a második gazdaság emberi viszonyai lerázzák magukról az állami gazdaság és az állami politika merev, mesterséges kényszerűségeit. Zsille tanulmányát kihagyni a Bibó-emlékkönyvből legfeljebb céltalan volt: annak a népfrontnak a sorsa, amelyet a kötet szerzőinek listája ígérni látszott, nem egyetlen tanulmány stílusán múlt. A kihagyásnak azonban semmiképpen sem az volt a rejtett oka, hogy a szerkesztőbizottság távol akarta tartani a kötettől „a radikális forradalmiság szellemét”, mint a mostani kiadás szerkesztője előszavában feltételezi. Ilyen gyanúra egyes potenciális szerzők felkérésének elmaradása adhat talán alapot. A kötetből valóban fájdalmasan hiányzanak az olyan szellemek, mint a fentebb ismertetett Bibó-kiadás előszavát jegyző K. Gy. (személyazonossága talán felderíthető lett volna), vagy Krassó György, aki a gyűjtemény több írójához hasonlóan Bibó rabtársa volt. Efféle gyanút igazolni azonban el nem készült tanulmányok hiányával aligha lehet. Különösen, ha olyan írások cáfolják, mint például Radnóti Sándoré[SZJ], amely a következetes gondolkodás radikalizmusával kérdez rá az egész létező szocializmus legitimitására.
A hivatásos forradalmároknak mindenesetre elegendő volt az elkészült gyűjtemény forradalmisága. Az öt kötet legmulatságosabb darabja a Knopp-jelentés. Szinte szerencse, hogy kivonatos változata került ki a pártapparátus zárt rendszeréből. Rövid, csonkult mondataival így a jelentés a hadműveleti naplók bejegyzéseire emlékeztet. Maga a hadjárat pedig arra, amit Caligula indított a tenger ellen, s amelynek vesztese a hullámverés volt, hadizsákmánya pedig pár ezer üres kagyló.
Kapcsolódó cikkek
- Második nyilvánosság [12]