1985 őszén a Budapesti Kulturális Fórum egy (természetesen) nem hivatalos plakátja rendőregyenruhába bújtatta Mona Lisát, s a kép alatt azt olvashattuk: rendőrségmentes KULTÚRÁT! CENZÚRA NÉLKÜLI MŰVÉSZETET! Mindenki számára érthető, hogy a titokzatos Gioconda-mosoly ki tudja hányadik aktualizálása tiltakozás a kultúra állami irányítása, a hivatalos ideológiát nem osztó vagy azt valamiképpen bíráló művészet elnyomása ellen. A gesztust persze sokféle módon lehetne kommentálni, de elméleti álláspontként félrevezető lenne védelmezni vagy vitatni, mert a pompás, bátor, találó gesztusok sem vélemények.
A „le a cenzúrával!” jelszó azonban gyakran felbukkan a szólásszabadság kérdéseivel foglalkozó vitacikkekben is. Az említett fórum alkalmából jelent meg például – természetesen ugyancsak nem hivatalosan – Bence György Cenzúrázott és alternatív közlési lehetőségek a magyar kultúrában című esszéje,[SZJ] amelyben azt olvashatjuk, hogy „végső célunkat a klasszikus liberalizmusból merítjük: megszüntetni a cenzúrát, lehetőleg kiszorítani az államot a művészetből és irodalomból”. És akármit mond is a kiváló társadalomfilozófus ennek finomításaként, tanulságos gyakorlati meggondolásai nem csupán abban az értelemben kompromisszumok, hogy nem kíván nagyon elrugaszkodni körülményeinktől. Mert valójában az ugyebár az álláspontja, hogy: le minden cenzúrával!
Cenzor, cenzúra, cenzúrázás
A „le a cenzúrával!” jelszó körüli bonyodalmak azzal kezdődnek, hogy korántsem világos a célpont. A szólásszabadság mindenféle korlátozása vagy a korlátozások bizonyos eljárásai ellen hadakozunk? Az utóbbival, az előzetes engedélyezések különféle rendszereivel kapcsolatban is felvethetők alapvető tartalmi kérdések (például a bírói igazságszolgáltatás, a társadalmi-magánemberi fellépés súlyának növelése az állam hatósági-adminisztratív hatalmához képest; a törvények, jogszabályok érvényesítésének hatékony, takarékos, célszerű módjai stb.), de azért a nemes indulatok, amelyek az elnyomás elleni tiltakozásokkal rokonítják a cenzúraellenes álláspontokat, ritkábban kapcsolódnak a cenzúra fogalmának ehhez a szűkebb, hagyományosabb felfogásához.
Úgy gondolom, könnyen belátható: a teljes, korlátlan szólásszabadság értelmében csupán elliptikus jelentésű gesztusként foghatjuk fel a jelszót (mint amikor valaki azt mondja, hogy pokolba a hagyományokkal). Az információk, a gondolatok és a kifejezésmódok nyilvánosságának igenis vannak – sok tekintetben éppen a szólásszabadság védelmében – erkölcsileg igazolható korlátozásai. Ennél azonban többet szeretnék mondani. A cenzúra fogalmának szűkebb értelmében is elfogadhatatlan a jelszó, noha ebben az esetben az elgondolás korántsem abszurd. De még egyszer hangsúlyozom, hogy akármelyik oldalon van is az igazság, a vita nem a korlátozások jogosságáról folyik. Az utólagos felelősségre vonás kizárólagosságát javasoló érvelés ebből a szempontból csak látszólag izgalmasabb, mint az a nyíltan unalmas megoldás, hogy bizonyos esetekben ez, más esetekben viszont a cenzúra a leginkább megfelelő eljárás. Bence sommás hivatkozása a klasszikus liberalizmusra megtévesztő, mert a Mill-féle elv, amire ezzel utal, egyáltalán nem igazolja mindennemű cenzúrázás jogtalanságát („még a vélemények is elvesztik védettségüket, ha olyan körülmények között nyilvánítják ki őket, amelyek kifejezésüket valamilyen káros cselekedet közvetlen kiváltójává teszik”), s még kevésbé kívánja meg az állam (a büntetőjog) kiszorítását a művészetből és irodalomból. Éppen ellenkezőleg, azokból a határmegvonó törekvésekből kell kiindulnunk, amelyek közvetlenül a klasszikus liberalizmushoz kapcsolódnak, például J. Feinberg A szólásszabadság korlátai, T. Scalon A szólásszabadság elmélete című írásából[1] vagy az Index of Censorship 1977-ben bemutatott, magyarul is olvasható vitájából.[2] És ha már birtokunkban van az igazolható korlátozások egy elfogadható elmélete, akkor kell mérlegelnünk, hogy vannak-e olyan esetek, amikor valamennyien helyeselnénk egy hír, egy eszme vagy egy kifejezésmód nyilvánosságának előzetes megakadályozását.
Szerintem vannak. Az alábbi néhány példa nem helyettesítheti ugyan a mérlegelést, de érzékelteti, hogy – többek között – milyen típusú problémákkal kell egy ilyen mérlegelésnél számolnunk.
A feketék majmok
Bence írásának egyik üdítően rokonszenves újdonsága, hogy nem csupán az értékes művészet szabadságát védi. Az én szememben csak növeli érveinek meggyőző erejét, hogy a nagyközönség és az állampolgár jogaira, nem pedig a szabadság hasznosságára épülnek. De mellékesen ő maga is elismeri, hogy a művészi és a politikai tartalom között elmosódnak olykor a határok. Ha valami megengedhetetlen, akkor attól még nem lesz feltétlenül megengedhető, hogy rímekbe szedik vagy gitárkísérettel adják elő. Ha a Népstadionban a szurkolók olyan cigányoknak titulálják rigmusaikban ellenlábasaikat, akik rendszeres nemi életet élnek saját szülőanyjukkal, akkor ezt – a rím okán – nem kellene kevésbé tiltani, mint a brüsszeli véres futballcsatának a Liverpool szurkolóit állatoknak nevező hatalmas transzparensét.[SZJ] A dolog nem a rímeken fordul meg, hanem a hatóságok erélyességén. (Az ilyen esetekben állítólag még az is illúzió, hogy a vétkeseket utólag felelősségre vonják. A belga rendőrök már-már cinikus mentsége, hogy amikor tétlenül nézték az utcákon randalírozó angol és olasz szurkolók viselkedését, nem gondolták, hogy ez lesz belőle. És a köztéri szobrok felöltöztetése, a lakosság háborgatása, az ellenfél szurkolóinak trágár becsmérlése?)
A pályák minden rigmusát és transzparensét, a buzdítás összes megnyilvánulását persze borzasztóan komplikált lenne ugyanúgy előzetes engedélyhez kötni, mint a különféle tömegdemonstrációknál teszik, de ez a dolog természetéből eredő nehézség, nem pedig elvi különbség. Az „előzetes fellépés” eszköze a meccseken bizonyára nem a szurkolók felsorakoztatása a cenzor íróasztala előtt, hanem az esetleges jogsértéseket felsorakoztató figyelmeztetés és a következetes, de minden hisztérikus hangulatkeltéstől mentes utólagos felelősségre vonás együttes alkalmazása. Ha a cenzúra olykor a szólásszabadsággal való visszaélések indokolt megakadályozása, akkor szembeötlően törvénytelen, hogy a rangadó folytatódik az efféle atrocitások után, a rendőrök zord tekintettel ácsorognak, a riporterek és az újságírók süketnek tettetik magukat. Annyira azonban senki sem ostoba, hogy azt várja majd: a bíróságtól fog elégtételt kérni és kapni valaki, akit ez sért (mert netán újpesti vagy liverpooli).
Na de nem ez az én igazi példám. Történt ugyanis, hogy 1985 vége felé a Magyar Televízió bemutatott egy kabaréjelenetet, magától értetődően csúcsidőben. A móka azon az ötleten alapult, hogy süketnéma jelbeszéddel tudósítanak a nagyvilágban történtekről. A jelenlévő közönség előtt a legnagyobb sikert az aratta, amikor az „afrikai delegáció érkezett hazánkba” kezdetű hír illusztrálásaként a népszerű komikus a csimpánzok esetlen mozgását és bamba grimaszait utánozta. Angol vendégem, aki az Akadémia meghívására a magyar gazdasági reform kérdéseit tanulmányozta hazánkban, döbbenten jegyezte meg, hogy ha a BBC ilyesmit sugározna, hamarosan egész kerületek válnának Londonban a polgárháború tűzfészkévé.
Lehet, hogy ebben van némi túlzás. Arra azonban biztosan ízléstelenség lenne hivatkozni, hogy nálunk egészen más a képernyő előtt ülő színes bőrű nézők aránya, mint Angliában. Úgy tűnik, bizonyos trágár vagy ízléstelen viccek és szidalmak nem csupán azok számára sérelmesek, akiket közvetlenül érintenek. A fradisták és a tifózók[SZJ], illetve az egészséges sápadtarcú nézők is sértve érezhetik magukat ezekben az esetekben, s gondolom igen mesterkélt eljárás lenne arra hagyatkozni, hogy utólag majd csak jelentkezik valaki elégtételért. Lévén minden embernek erkölcsi kötelessége a felháborodás, ha valakinek az emberi méltóságába gázolnak. Akkor is, ha nem gyújtogatás a következmény. Addig is, amíg nincsenek halottak.
Ami csak ránk tartozik és ami nem tartozik ránk
Az emberi méltóság kikezdésének minősülő sértések körén kívül sok más esetben is érezhetjük valamilyen előzetes rostálás ésszerűségét. Tudjuk például, hogy nem minden tartozik a nagyközönségre, s ha valakinek a magánéletében „vájkálnak”, az néha akkor is komoly társadalmi kárnak számít, ha az egyéni sérelem nem gyalázkodás vagy lealacsonyító szándék következménye. Személyes természetű információk hozzájárulás nélküli közzététele, feljegyzések, levelek, naplók nyilvánosságra hozása mindig a magánélet határainak átlépését jelenti. Igaz, korántsem lehetetlen, hogy vannak fontos társadalmi érdekek, amelyekhez képest bizonyos személyiségi jogok másodlagosak. A politikus, a művész és mindenki, aki valamivel felhívja magára a figyelmet, nyilván többet köteles eltűrni a reflektorfényből, mint az egyszerű állampolgár, aki a visszahúzódó életet szereti. Sőt, az ateizmust meggyőződéseként hirdető politikus nem tiltakozhat, ha az újságok lehoznak egy képet, amint ájtatosan várakozik a gyóntatószék előtt; ahogy az erkölcsök megtisztításáról szónokló kollégája sem akadályozhatja meg a törvény eszközeivel, hogy színes riportot olvassunk futó kalandoknak szentelt éjszakáiról. A gyónás és a futó kaland rendesen csak ránk tartozik, de ha olyasmit teszünk, ami aláássa közszereplésünk hitelét, akkor nem a közérdeket szolgáló leleplezőnek, hanem nekünk magunknak kell levonnunk a konzekvenciákat.
Mégis, akármennyire fontos társadalmi érdekünk a kétszínű politikusok leleplezése és a közélet szereplőinek szabad mustrálgatása, azért itt is vannak átléphetetlennek tűnő határvonalak. Igaz, a tények nyilvánosságra hozása anélkül is súlyos következményekkel járhat, hogy a közérdeket szolgálná. Képzeljük el például Feinberg nyomán, hogy egy asszony, aki férjével és gyermekeivel egy kisvárosban lakik, húsz évvel korábban a kábítószer rabjaként a prostituáltak életét élte, bűnözők közé került, és egy idő után a börtönben kötött ki. Amikor letöltötte büntetését, sok-sok kínlódás és észre térítő tapasztalat hatására szakított addigi életével – más ember lett, egyszerűen benőtt a feje lágya. Eltelik húsz év, s egyik bogaras szomszédja, akit ingerel a gyerekek lármássága, véletlenül megtudja, hogy kiféle-miféle volt ez a nőszemély, s akkor egyértelmű bizonyítékokat beszerezve felkínálja a témát a helyi újságnak. Azt hiszem, nem lehet vitás, hogy a lapnak nincs joga a hiteles információk közléséhez, de engem nyugtalanítana az a lehetőség, hogy ennek utólag, egy teljes meghurcoltatás ki tudja hányadik állomásaként kelljen – a bíróságon – kiderülnie. És ha mégis ragaszkodnánk ehhez az eljáráshoz, akkor a jogszabályoknak és a kilátásba helyezett büntetéseknek pontosan azt kellene elérni, amit szeretnénk – elrettenteni, cenzúrázó kötelezettségük teljesítésére késztetni a potenciális közreadókat.
A magánélet kifürkészésének van azután egy kifejezetten a hírnévhez kötődő típusa, amire hamarjában a súlyos gégerákban szenvedő Babits Mihály „beszélő füzeteinek” közzététele lehet a példa.[SZJ] A két világháború közötti időszak egyik legnagyobb magyar költőjéről van szó, így vele kapcsolatban egy pillanatig sem lehet kérdéses az olvasótábor érdeklődése és az élete minél alaposabb megismeréséhez fűződő tudományos érdek. Hadd tegyem hozzá, hogy nem gondolom, hogy olyasmi került volna ily módon napvilágra, ami szembetűnően csorbítaná Babits művészi tekintélyét vagy valamilyen értelemben árnyékot vetne az emberi nagyságáról alkotott képünkre. Mindazonáltal én személy szerint kínosan éreztem magam, amikor e „mű” lapjain beavattak a már magatehetetlen, suttogni is képtelen írófejedelem legszemélyesebb titkaiba, amikor elém tették kifejezetten és kizárólag gondozóihoz, látogatóihoz szóló „mondanivalóját”. Van ebben valami zavarbaejtő, tapintatlan, bántó mozzanat. Nem akarom itt egyetlen passzussal felmérni az ezt ellensúlyozó tudományos és kulturális hozadékot, csak azt akarom mondani, hogy a legszemélyesebb ismerősök és a kutatók sok mindent találhatnak az ember íróasztalfiókjaiban, aminek mutogatása magyarázatra szorul. És ha úgy találnánk, hogy az adott esetben még az ilyen jó szándékú publikálások is megengedhetetlenek, akkor legalább olyan jó érvek szólnak a kiadás előzetes megakadályozása, mint a kiadók utólagos megbüntetése mellett.
De térjünk még vissza kissé a szerepvállalással járó nyilvánosság problémáira. Nem érdemtelenül sikeres dokumentumfilmek vagy riportok bátor és kritikai szellemű szerzői néha olyan eszközöket állítanak káros társadalmi jelenségek – a bürokrácia, a fellengzős propaganda, a manipuláció, a provincializmus vagy a kiskirálykodás – leleplezésének szolgálatába, amelyeknél önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy meg szabad-e ezt tenni egy emberrel, joga van-e ehhez a történetesen jó ügyet szolgáló alkotóknak? A rádiós és televíziós riportoknál, a filmes publicisztikában minden azon múlik, hogy az „életből vett” részletek hitelesek-e, s aki odaállt a mikrofon és a kamerák elé, annak nyilván tisztában kell lennie azzal, hogy ország-világ előtt szerepel. Tetszik neki vagy nem, még azt is el kell fogadnia, hogy kommentálni, értékelni fogják szavait és viselkedését, hogy mások letromfolhatják érveit, hogy a közvélemény arra a maga módján fog reagálni. Igen, de ami mégis elgondolkoztató, az az, hogy néha – a vágások, a kontextus vagy a kamera beállítása folytán – úgy alakult az eredmény, hogy aligha feltételezzük: erre vállalkoztak önként a hús-vér emberek.
Elképzelhető például, hogy az őket ért sérelmek orvoslásával áltatták őket, s csak a nézőtér harsány kacagásának hallatán, a moziban jöttek rá, hogy szándékuk ellenére bohózatban léptek fel. Egyszer láttam egy dokumentumfilmet, arról szólt, hogy milyen érzelmeket vált ki két község adminisztratív egyesítése, azt hiszem, Határvita volt a címe. Felvonultak előttünk mindkét oldalról a lakók és a helyi vezetők, mindenki szenvedélyesen ágálva adta elő sérelmeit, az emberek sírtak, ordítottak, ünnepélyesen hadakoztak. Minden úgy volt, ahogy az életben. Mindazonáltal a vetítés alatt egy percig sem volt kérdéses, hogy a cél a földhözragadt okoskodás, az érzelgős kisszerűség kinevettetése volt. És itt nem ennek a kinevettetésnek a jogossága a kérdés (embere válogatja – mondhatnánk), hanem az azt hitelesítő kifejezésmód. Tegyük fel – és ez nem is valószínűtlen –, hogy ezeket az embereket kifejezetten lóvá tették, s hogy vannak a világon olyan társadalmak, ahol a bíróság ezt szélhámosságnak minősítené. Ha végül azt kapják a furfangos filmesek, amit megérdemeltek, akkor miért kellene ragaszkodnunk ehhez a nyakatekert és rengeteg következetlenségre lehetőséget adó eljáráshoz, ahol az igazságosság mindig annak a függvénye, hogy jelentkezik-e a sértett; miért ne védhetnénk meg e személyeket magától a megalázó bánásmódtól? Azon az alapon, hogy a magánélete védelméhez minden állampolgárnak – az ellenszenveseknek is – joga van.
Politikai tabuk
Ízlés és erkölcs dolgaiban, mondjuk a pornográfia esetében, operálhatunk a kikerülhetőség ésszerű feltételeivel (lásd Nagy-Britanniában az obszcenitás és a filmcenzúra kérdéseivel foglalkozó törvény-előkészítő bizottság híres jelentését), az emberi méltóság meggyalázásának esetében, a magánélet vagy a személyiségi jogokat sértő kifejezésmódoknál azonban nem egészen megnyugtató egy olyan megoldás, hogy senkinek ne kelljen találkoznia ilyesmivel, ha ez zavarja. Nincs középút: amit indokolt (és lehetséges) megakadályozni, azt minden körülmények között meg kell akadályozni. A hamis, népszerűtlen vagy majdnem mindenki által károsnak tartott vélemények hangoztatását viszont nem azért jogtalan megtiltani, mert óhatatlanul beléjük kell ütköznünk, hiszen ez gyakran nincs is így. A tudományos, vallási vagy politikai tabukat még csak nem is azért kell elvetnünk, mert nem vagyunk csalhatatlanok, és így minden tekintetben érdemes ragaszkodnunk a nyílt vitákhoz. A döntő az, hogy gondolatai terjesztéséhez, meggyőződése, igazsága hirdetéséhez, nyilvános eszmecseréhez minden embernek joga van, mert e nélkül az állampolgárok biztosan nem részesülhetnek egyenlő tiszteletben és bánásmódban. Ez tehát az a terület, ahol a teljes szólásszabadságnak kell érvényesülnie, ahol minden tilalom és cenzúrázás a szólásszabadság megsértése, a legfelháborítóbb elnyomás. És ez az a pont, ahol méltán emlegetheti valaki a klasszikus liberalizmus érdemeit.
De ne hamarkodjuk el a dolgot. A véleménynyilvánítás és a tényállítások teljes szabadsága is előidézhet olyan körülményeket, amelyeket a törvényhozók jó okkal akarnak kizárni. Hogyan is mondja a filozófus A szabadságról 3. fejezetében? Korábban már idéztem kiindulópontját: „még a vélemények is elvesztik védettségüket, ha olyan körülmények között nyilvánítják ki őket, amelyek kifejezésüket valamilyen káros cselekedet közvetlen kiváltójává teszik.” „Azt a véleményt – folytatja Mill –, mely szerint a szegények éhínségének a gabonakereskedők az okai vagy amely szerint a tulajdon rablás, nem szabad háborgatni, míg egyszerűen csak a sajtó útján terjed. Ám igazságosan lehet büntetni, ha szóban adják elő egy izgatott tömegnek, mely egy gabonakereskedő háza előtt gyülekezik vagy ha ugyanennek a tömegnek röpirat formájában juttatják el.” (Pap Mária fordítása.)
De ha a veszély egyértelmű és közvetlenül a kérdéses gondolatoknak tulajdonítható, akkor nem látom be, miért kellene várakozni a közbelépéssel az ablakok beveréséig vagy a lincselésig. Számos törvénykönyv – szemben a nálunk érvényben lévővel – pontosan ettől a kritériumtól, az „egyértelmű és közvetlen következmények” valószínűsíthető meglététől teszi függővé, hogy a forradalmi vagy másféleképpen felforgató eszmék elhangzása kimeríti-e az izgatás tényállását, jogossá teszi-e a hatóság beavatkozását.
Nem az állítások tartalma számít akkor sem, ha valaki gonoszkodó hangulatában tüzet kiált a színházban vagy ha arra használja a véleménykifejtés szabadságát, hogy harsogásával lehetetlenné tegye mások nézeteinek meghallgatását. Magától értetődő, hogy azok a szokásos tilalmak, amelyekkel az ilyen és hasonló fogások ellen élni akarunk, nem tartoznak az előzetes engedélyezés értelmében vett cenzúra körébe, de van az indokolható tabuknak egy olyan fajtája, ahol a hatásos fellépés csakis a cenzúra formáját öltheti. Kevesen vitatják, hogy a hatóságok olykor helyesen teszik, ha megakadályozzák bizonyos politikai természetű információk napvilágra kerülését – gondoljunk csak diplomáciai viszonyokkal kapcsolatos bizalmas értesülésekre, katonai titkokra, nagy horderejű politikai döntéseket előkészítő intézkedésekre és hasonlókra. A cenzúrát ezeken a területeken semmiképpen sem helyettesítheti a dolog utólagos megítélése. Olykor nem is az információ nyilvánosságra kerülése, hanem csak kiszivárogtatása, idő előtti közzététele okozza a bajokat, s ilyenkor a tájékozódást korlátozó cenzúra csupán bizonyos információk meghatározott időre szóló visszatartását biztosítja. Nem hiszem, hogy azt kellene mondanunk, le vele. A felelős minisztérium elve annyit tesz, hogy a politikusok minden lépése megvitatható és számonkérhető, de ebből nem következik, hogy egy demokratikus társadalomban az állampolgároknak jogukban áll meghiúsítani választott vezetőik politikai lépéseit.
A törvényes cenzúra
Mint mondtam, példáim csupán egy elméleti mérlegelés tipikus problémáit villantják fel, a mérlegelés egyetlen problémáját sem kívántam velük megoldani. A példák bizonyára nem egyformán meggyőzőek, s bárki, akit komolyan foglalkoztat a dolog, nyilván könnyűszerrel összeállíthatná a nehéz esetek egy egészen másfajta listáját. Arra azonban, amire használni akarom őket, azt hiszem alkalmasak: úgy gondolom, alátámasztják az állítást, hogy bizonyos esetekben (nem feltétlenül az itt szereplők mindegyikében) nem kézenfekvő jogtalannak tekinteni egy előzetes engedélyezési rendszerként működő cenzúrát.
Ebből egyáltalán nem következik, hogy léteznie kell egy épületnek, amire kiteszik a cenzori hivatal táblát. A szólásszabadság kérdésének klasszikus területein majdnem mindenütt a szerkesztők, a kiadók, a pódiumért felelős tisztviselők is gyakorolhatják ezt a felügyeletet, s ha máshonnan nem, Bence írásából mindenképpen megtudhatjuk: gyakorolják is. Önmagában nem az a felháborító, hogy vannak emberek, akik hivatalból megakadályozhatják valaminek a napvilágra kerülését – akár azért, mert nem értenek egyet azzal, akár azért, mert esetleg szigorú büntetés terhe mellett a törvények megtiltják az ilyesmit. Az előbbi esetben csak arról van szó, hogy senki sem kötelezheti őket arra, hogy tőlük idegen dolgokat pártoljanak: vigye az illető ezt oda, ahol igényt tartanak rá. Az utóbbi esetben az előzetes engedélyezésnek azt a cenzúrázó funkcióját gyakorolják, aminek elmulasztásáért teljes joggal felelősségre vonhatók. (Szívünk joga, hogy azt mondjuk: tulajdonképpen ekkor nem az előzetes engedélyezés és az utólagos bírósági eljárás közötti választásról, hanem a kilátásba helyezett büntetések visszatartó erejéről van szó. Van azonban egy fontos különbség, ami úgy tűnik mégis indokolttá teszi, hogy ne csupán hatósági cenzúráról beszéljünk. A szokásos peres eljárásokkal szemben a szólásszabadság bizonyos korlátozásával ugyanis olyan kárt akarunk megakadályozni, ami nem csupán egyének vagy intézmények jogos érdekeit sérti, hanem mindannyiunkat, akik ragaszkodunk a szólásszabadsághoz.)
Van azután egy olyan terület is, ahol illúzió lenne egymással versengő, alternatív társadalmi vállalkozásokról beszélni (filmgyártás, rádió, televízió stb.), vagy ahol a cenzúra kérdései kifejezetten államérdekkel összefüggésben merülnek fel, s ahol mindenképpen egy erre a célra létrehozott választott testületnek (valamiféle alkotmánybíróságnak vagy cenzúrabizottságnak, amire számos országban találunk példát) kellene a vitás esetekben képviselnie egyfelől a kormányzatot, másfelől az állampolgár érdekeit.
Miben térne el akkor a törvényes cenzúra a Bence által meggyőzően lefestett gyakorlattól? Szerintem abban, hogy ily módon eltűnne a cenzúrázás és az igazságszolgáltatás egyéb formái között a meghökkentő különbség. Végeredményben a lopást vagy a rablógyilkosságot tiltó jogszabályok célja sem más, mint a kártékony tevékenység előfordulásának megakadályozása, s ezt a célt a jog szakemberei azzal vélik a leghatékonyabban szolgálni, ha kivétel nélkül minden esetben meghatározzák a kifogásolt cselekmény jellegét, a felróható felelősség bizonyításának mikéntjét, a gyanúsított szakszerű védelmezésének módját, az ítéletben kiszabható büntetést stb. Amíg a bíróságokon elvileg szigorú törvényesség uralkodik, a cenzúra hivatali helyiségeiben távolról sem ez a helyzet – ritka a szabatos vád, az indoklás, a védekezés.
Most álmodjunk. Az író leadja kéziratát, és publikációs igényére nemsokára a következő válaszok egyikét kapja kézhez:
1. Kitűnő munka, gratulálunk, ez az, ami kell nekünk;
2. Nem vitatjuk munkája értékeit, de kiadása nem a mi profilunk;
3. Sajnálattal közöljük, hogy lektoraink az ön művét nem javasolták kiadásra, mert mellékelt véleményük szerint az nem elég érdekes (kiforratlan, kevésbé sikerült, eladhatatlan, bántóan szokványos stb. stb.) alkotás;
4. Sajnálattal közöljük, hogy lektoraink mellékelt indoklása alapján művének közzététele ezért meg ezért, a fennálló törvények értelmében megengedhetetlen (csak az ilyen írásművek terjesztésére vonatkozó előírások betartásával lehetséges, de nem nálunk);
5. Szeretnénk kiadni munkáját, de annak bizonyos részei így és így sértik a szólásszabadságra vonatkozó ilyen és ilyen hatályos magyar jogszabályt. Reméljük, a felsorolt akadályokat elhárítja, s akkor örömmel kötünk önnel szerződést.
Alternatív közlési lehetőségekre a 2. és a 3. válaszformulánál lehet szükség, fellebbezési lehetőségekre a 4. és az 5. esetben. Itt szó sincs hatalmi visszaélésről, diszkriminációról, az olvasók paternalista gyámolításáról (vagy ha igen, annak semmi köze a cenzúrához). Minden bizonnyal előkerülnének a vitatható esetekben az ellenérvek, hiszen – szabad legyen ezzel az emlékezetes fordulattal élnem, amellyel hazám egy magas méltóságú ideológusa leckéztette a politikai ellenvéleménnyel kacérkodókat – nem babra megy a játék. És ha a szerző nem tudja meggyőzni a kiadót, hogy az embereknek joguk van a kifogásolt mű vagy passzus elolvasására, akkor ugyanúgy fordulhatna bírósághoz, mint az a vevő, akit a zöldséges szokatlan frizurája miatt nem akar kiszolgálni. Nem hiszem, hogy az így keletkező perekről mindig ki kellene zárni a hallgatóságot, hiszen a bérgyilkosok elítélésének végighallgatása sem csak épületes dolgokat kínál, s arra sem kötelező elsétálni.
Nekem úgy tűnik, hogy ez a masinéria a megfelelő kis változtatásokkal az összes kérdéses területen működőképessé tehető. Komoly finomításra mindössze a politikai információk visszatartásának problémáinál lenne szükség, de itt is csak annyiban, hogy a jogi vitát a szakemberek egy szűk körére (például az alkotmányjogi bíróság tagjaira) kellene korlátozni, illetőleg nyilvános tárgyalását el kellene halasztani arra a napra, amikor már nem veszélyeztetheti a nézetek kiteregetése egy politikai törekvés vagy manőver sikerességét.
Fejtegetéseim befejezéseként végül szeretném felhívni a figyelmet a cenzúrával és a szólásszabadsággal kapcsolatos egyéni álláspontunk tisztázásának fontosságára. Gyakran találkozom ugyanis olyan beállítással, hogy az efféle filozofálgatás egy fennkölt szónoklatokat kedvelő elit passziója, amihez az utca emberének csak elvétve van köze. Valóban, a szólásszabadság elfojtása, a jogsértő cenzúra szembetűnően kedvezőtlen légkört teremt a csípős szatírák megszületéséhez, de mit bánjuk mi a szatírákat, ha arról van szó, hogy miként állíthatjuk meg életszínvonalunk romlását? A szükséges gazdasági reformokról folyó hazai vitákban egyesek mégis arra intenek, hogy a fontossági sorrend korántsem ennyire egyszerű. Igazuk van, az életszínvonal és általában a gazdasági hatékonyság a kultúra jó szándékú irányítását is megszenvedheti. Mindazonáltal a liberalizmus elveiről, politikai erkölcséről és az azt körülvevő kritikai mítoszokról szóló készülő könyvemben azt próbálom meg majd érzékeltetni, hogy miért hibás az a sok tekintetben vonzó elgondolás, hogy a demokratikus szabadságjogok és általában a törvényesség követelményei mintegy a kívánatos gazdaságpolitikai célok előfeltételeiként vagy eszközeiként, egy hatékony gazdaság hajtóerőiként fontosak. Sok esetben igaz, hogy hosszú távon megtérül a „beruházás az emberi tőkébe”. Én azonban egy olyan társadalomban szeretnék élni, ahol bizonyos jogok minden esetben sérthetetlenek.
1986. január
Jegyzetek
[1] ”Limits to the free expression of opinion.” In J. Feinberg–H. Gross szerk., Philosophy of Law. Encino and Belmont, Calif., Dickenson, 1975, 135–51.; illetve ”A theory of freedom of expression.” In R. Dworkin szerk., The Philosophy of Law. Oxford U. P., 153–71.
[2] S. Hampshire és L. Blom-Cooper „Cenzúra?” című beszélgetésének fordítása még ugyanebben az évben elkészült; egyike volt az első gépelt szamizdat kiadványoknak.