-solt [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

K-éknak hét gyerekük van, és csak egy keresőjük. (Rakodómunkás egy tanácsi vállalatnál, fizetése 5500 Ft. Nem borravalós munkahely, a napi munkaidőn túl nem hajlandó többet rakodni, mert úgy érzi, hogy éppen eléggé elfáradt.)

Egy alaposan lerobbant kétszobás bérlakásban laknak Budapest egyik belső kerületében. Ezt öt éve utalták ki nekik, addig rokonoknál laktak.

Akkoriban K. még sokkal jobban keresett egy maszek kőműves mellett, s mindenféle erőfeszítéseket tettek, hogy a tisztes családok sorába küszködjék fel magukat. Vásároltak OTP-re egy szép fényes szobabútort, szekrénysorral (ez volt a család büszkesége), majd leszurkoltak 5000 Ft-ot egy minőségi lakáscserekérvényhez, megtudván, hogy ilyen nagy családnak még nagyobb lakás is „jár”.

Ám az utóbbi két évben nehezebbre fordultak a dolgok. A maszek kőműves tönkrement, a tisztes új munkahelyen drasztikusan csökkent a jövedelmük. A gyerekek és az árak pedig gyorsan nőttek, a megélhetés egyre többe kerül. Állandóan kölcsön kell kérni innen-onnan, a fizetés adósságtörlesztésre megy, a tartozások gyűlnek. Legnagyobbik, most 14 éves fiukkal is komoly bajok jöttek. Először is későn adták iskolába, túlkorossága még nehezítette a félelmetes környezetbe való beilleszkedését, aztán a költözéssel járó iskolaváltás végképp megpecsételte a sorsát; egymás után veszítette az éveket mulasztás miatt. Belekerült egy gyerekbandába, együtt garázdálkodtak, a család pedig mukk nélkül fizette a különböző rombolásokért a kártérítéseket, csak hogy bíróság elé ne kerüljenek a dolgok.

Végül a gyerek hatósági intézkedésre mégis állami gondozásba került. Ám elég rövid ideig vendégszerepelt az intézetben: az első adandó alkalommal megszökött. Hónapok óta az utcán lődörög – mert persze iskolába még akkor sem járhatna, ha akarna, mivel törvényen kívüli helyzetben van, s felváltva eszik-alszik otthon vagy a rokonoknál. Esze ágában sincs visszamenni az intézetbe. A szülők is inkább kihozni, mint bevinni szeretnék. A gyermekvédelmi apparátus a maga részéről mindeddig megelégedett annyival, hogy levonhatja az állami gondozás díját az apa fizetéséből. (Az egyébként tüneményesen értelmes fiú útja nyílegyenesen vezet a fiatalkorúak börtönébe s tovább.)

K-ék tehát egyre reménytelenebbül süllyednek az egzisztenciális ingoványba. A különféle hitelezők kielégítésére előbb megszüntették lakáskérvényüket, hogy visszaszerezzék az évekkel ezelőtt befizetett 5000 Ft-ot, aztán eladták a nevezetes szekrénysort (az OTP-részleteket azért még fizetik), majd végül arra az ötletre jutottak, hogy kisebbre cserélik lakásukat, némi készpénzellenérték és kisebb rezsi reményében. Cserepartnert találtak is, az még előleget is fizetett (ismét egy adósság!), ám a tanács vétót emelt. Szociálisan megengedhetetlen, hogy ekkora család 50 m2-re szoruljon össze 58-ról!

Csakhogy K-ék közben elmaradtak a lakbér- és közüzemidíj fizetéssel. Mikor megjött az első téli számla (összesen majd 4000 Ft), nem tudták kifizetni. A következő hónapban sem. Először csak azzal fenyegették őket, hogy kikapcsolják a villanyt, azután már azzal, hogy hatóságilag átköltöztetik a családot egy szükséglakásba. Ugyanis ez szociálisan megengedhető.

S-nének is hét gyereke van. S egy keresője, a rokkantnyugdíja mellett éjjeliőrködő élettársa. Korábban neki is volt állása, késő este egy fodrászüzemben takarított, ám a tanácsi gyámhatóság kifogásolta, hogy a gyerekek este 10 után felügyelet nélkül vannak otthon. (Nappal S-né otthon akart maradni a különféle időpontokban iskolába és óvodába indítandó, majd begyűjtendő gyerekek ellátása végett.) S-né megijedt, kilépett, s ettől kezdve háztakarítói állást szeretett volna, a lakóhelyéhez közel: ez éppen megfelel egy ilyen helyzetű asszonynak. Sajnos a környéken sok hasonló asszony lakik, ilyen remek állást nehéz szerezni. S-né alkalmilag vette át szerencsés, fixfizetéses asszonyoktól egy-egy ház nagytakarítását, hogy valami kis keresethez jusson.

Jöttek a téli hónapok, S-ék nem tudták kifizetni a lakbért, a villanyt, a gázt, a fűtést. Nem fizettek három hónapig. Kikapcsolták a villanyt. Ettől kezdve gyertyafénynél éltek. Jött a karácsony. Egy fillér nem volt a házban. S-né elment szerencsét próbálni a tanács gyámügyi csoportjához. Adnának egy kis segélyt! Nem adtak. Elfogyott a segélykeretük, ám S-né, szegény ezt nem akarta elhinni. Kétségbeesetten magyarázta, mennyire kell neki a pénz, elmondta, már villany nélkül vannak.

Erre akcióba lendült a gyermekvédelem. Azonnal állami gondozásba veszik mind a hét gyereket, mert szociálisan megengedhetetlen, hogy villany nélkül éljenek! Ha S-né jót akar magának, saját maga kérje az állami gondozást, különben ezt hatósági intézkedésre foganatosítják! (Gyakorlatban az a különbség, hogy az utóbbi esetben a gyerekeket szinte lehetetlen visszaszerezni.) S-né bőgve aláírta a megfelelő papírt, s másnap, karácsony előtt két nappal bevitte mind a hét síró, anyjába csimpaszkodó gyereket a központi elosztóhelyre.

Egy levél:

„Nem is tudom, hogy hogyan kezdjem meg levelem. Már gondolom, hogy idős, és illő lenne magázni. De megkérem, hogy engedje meg, hogy még ebben a levélben tegezzem.

Nagyon szeretném, ha segítenél rajtam. Nagyon rám férne. 16 éves lány vagyok. Egy kis ruhát szeretnék kérni tőled. Nagyon hiányos a ruhatáram. Nadrágom egy fehér nyári van, pulóverem, csizmám nincsen. A barátnőmében járok. Nevelőotthonban voltam négy évig. És azért vagyok úgy. Anyám ellökött magától bennünket. Még szeretnék egy véleményt kérdezni. A nevelőotthonból elengedtek és nem mentem vissza. De már nem is fogadnak vissza, és én nagyon vissza szeretnék menni, segítsen, mit csináljak?” (A család a nevelőapa rendszeres szociális segélyéből élt, amelynek összege a mindenkori nyugdíjminimum. De mivel nem nyugdíjjellegű, nem jár vele családi pótlék. A házaspár időnként megpróbált munkát vállalni Pesten, de ez néhány hét után általában azzal végződött, hogy a férfi súlyos szívbetegségével kórházba került. Az asszony alkalmi prostitúcióval szerzett némi pénzt, de négy évvel ezelőtt emiatt lecsukták, a gyerekeket állami gondozásba vették, a teljesen munkaképtelen férfit pedig a rokonai fogadták be. A gyerekekről ezek a rokonok hallani sem akartak, hiszen vér szerint semmi közük hozzájuk. Az anyának nyoma veszett.)


Dr. Szijjártó Károly, a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze nyilatkozott az MTI-nek a bűnözés elmúlt évi alakulásáról. Többek között ezt mondta:

„Az ismertté vált közveszélyes munkakerülések száma csaknem megduplázódott – 2741 ilyen ügy fordult elő –, mert a múlt évben a szigorított javító-nevelő munkát bevezető új jogi rendelkezéssel összefüggésben is, a bűnüldöző hatóságok a területen fokozták felderítő munkájukat.” (Népszabadság, 1986. 11. 18.)


Íme, egy „felderített” eset levelei:

„F. B.

Marton
vásár Szig jav
intézet 2462 P. F. 25.





it dolgozom mint Szigorú nevelő munkára elítélt Mert Sz-ben alkalmi Munkát végeztem 2 hónapig és azért kaptam 16 hónap Nevelő Munkát és 6 családom van És azért fordulok kérelemel legyen szíves Egy kis ruhával kisegíteni és egy Pár lábelivel mert még anyi sincs hogy haza utazzam szabadságra a családhoz Mert ezen a Munkahelyen nagyon keveset keresünk Meg A családnaksem tudok egy kis Pészt haza küldeni.

Tiszteletel F. B.

kívánok családának jó Egéséget és Boldogságot”

„Tiszteletel fordulok B. B. sz-i lakos akinek 6 családom van és nagyon köszönöm hogy oszt a Pár inget külte mert az sem volt legyen szíves panaszomat figyelembe veni mert ojan körülményben vagyok hogy még a családomnak 10 filértsemtudtam hazaküldeni és még 4 holnap alat szabadságra sem tuttam hazameni és csak anyit kérnék hogy lene szíves egy nadrágot küldeni és valamijen pulovert mert nincsen és még anyit hogy egy utiköltségem legyen hogy ha tudnék haza utazni a családomhoz meglátogatni és Mihint munkába állokk és keresek azonal meg fogom küldeni Tiszteletem”

• A létminimum alatt