Az emberiség állítólag kacagva búcsúztatja a múltját. A magyar értelmiség legszívesebben skanzenbe helyezné, ahol vasárnaponként úgy járkálhat a kovács műhelye meg az ősi ráolvasásokat mormoló vajákos barlangja között, mintha mindkettő igazi volna. Holott a múzeum, hiába szabadtéri, csak őrzi a tradíciót, az életünkbe nem örökíti át.
Szilágyi Sándornak igaza van, amikor azt kívánja, hogy gyűjtsük a forradalom dokumentumait, mentsük meg a résztvevők halványuló emlékeit. E felhívás azonban inkább szakmabeli vagy amatőr történészeknek szól, mintsem a politikai cselekvés lehetőségét állampolgári jogon igénylő laikusoknak. Az állampolgárt nem elégíti ki az emlékgyűjtés úttörőmunkája, és mindenekelőtt azt szeretné tisztázni, mit tekintsen a forradalom politikai örökségének.
1956 felfedezése a kelet-európai ellenzékek keletkezéstörténetének termékenyítő fordulata volt – olvasatom szerint ezt dokumentálja a közös nyilatkozat aláírása is. Nem mintha nem lettek volna a mai ellenzékiek között olyanok, akik számára a forradalom mindig meghatározó élmény volt. (Ezek közé tartozik Krassó György, Kemény István tanítványainak köre, de ide számítom magamat is.) Az elkülönült elégedetleneket azonban a politizáló értelmiség marxista indíttatású csapata formálta demokratikus ellenzékké: az ő hatásukra született meg a szamizdat, s hasonló népfrontszerveződési folyamat előzte meg a KOR megalakulását vagy a Charta ’77[SZJ] keletkezését is. Hogy ez a láncreakció megindulhasson, össze kellett omlania a hatvanas évek két nagy illúziójának: a cseh revizionizmusnak és a Nyugatról Kelet-Európába áramló újbaloldali neomarxizmusnak. A protoellenzékben lassanként egységessé vált a nézet, hogy résztvevői nem „emberarcú szocializmust” kívánnak, nem néptribun-uralmat a bürokratauralom helyébe (feltéve persze, hogy a néptribunok megálmodóik szája íze szerint beszélnek), és nem is igazi történelmet a legutóbbi tízezer év végét járó előtörténete helyett, hanem egyszerűen – szabadságot. Szabadságot, amelyhez hozzátartozik a nemzeti szuverenitás és a népszuverenitás, azaz a nemzet és a társadalom joga, hogy eldöntse, milyen társadalmi formában kíván élni.
1956-ban a pesti utca nyomban az első tank kilövése után pontosan tudta, hogy ezt akarja: semlegességet. A forradalom eleven öröksége mindenekelőtt azt jelenti, hogy politikai gondolkodásunkban ma is ezeket a követeléseket tekintjük a legfőbb értéknek. Minden előnyük mellett már csak azért is, mert az emberek ezt akarták.
Szilágyi Sándor természetesen joggal tart attól, hogy a forradalom követelései politikai programként üres szólamokká válnak. Hiszen a követelések közül kettőnek – a függetlenségnek és a semlegességnek – a megvalósulása nem Magyarországon múlik, ezekért tehát még akkor sem tehetnénk sokat, ha a többpártrendszer valamilyen formában esetleg megvalósulna. Függetlenségünk és semlegességünk ügyében e pillanatban csupán a vágyainkat és reményeinket tudjuk kifejezni.
Ezt teszi Krassó György is. Írásának szenvedélyes retorikája lebilincsel, felháborodásának pátoszával rokonszenvezem. De vajon milyen cselekvésre ad módot a hit, hogy a forradalom napja ismét eljön majd? Vagy az, hogy egyszer majd „maga az orosz nép lázad fel elnyomói ellen”, és a jövendő felkelés talán több országban egyszerre fog kitörni? A szovjet világrendszer persze előbb-utóbb biztosan felbomlik, hisz a történelemben előbb-utóbb minden véget ér. E felismeréssel azonban csak várakozhatunk a nagy tűzözönre, és legfeljebb a napokat számlálgathatjuk, mint Jónás, akinek az Úr megmondta, miszerint negyven nap, negyven év vagy ezerannyi az ő szájában ugyanazt jelenti.
De még ha emberileg belátható időn belül bekövetkezhetnék is a végső harc, akkor sem vagyok biztos benne, hogy az eljövetelében reménykedem. A forradalom nem a legfőbb Jó. Csupán a jakobinus-bolsevik hagyomány sulykolta a világnézetünkbe, hogy a forradalom az egyetlen igazi megváltó fordulat, amely természete szerint magasabb rendű, mint a régi rendszerben gyökeredző reformista politizálás. Pedig a XX. század történetének ezernyi ténye támasztja alá azoknak a gondolkodóknak az igazát, akik úgy vélték, hogy ép társadalmakban a különböző erők ismétlődő kompromisszumai igenis változtatnak a társadalom szerkezetén, míg a forradalmak külsőségei alatt nemegyszer a régi világ épül újjá. E gondolatmenet szerint a forradalom csak ott válik elkerülhetetlenné, ahol egyezkedésre képtelen uralkodó csoportok monopolizálják a politika eszközeit, a tömegek pedig a politikából kirekesztve csupán a tűrés és a lázadás között választhatnak. Eddigi tapasztalataink persze azt mutatják, hogy a szovjet típusú társadalmakban éppen ez a helyzet, azaz Kelet-Európa nem takaríthatja meg a forradalmi robbanást. De ha így van, szorongató kényszerűség ez, korántsem remény.
A világtörténelem nagy forradalmai, a francia forradalom, az 1848-as forradalmak, az orosz februári és a magyar októberi forradalom, mind spontán módon robbantak ki, megtervezetlenül, híveik számára is váratlanul. Egy kis csoport szervező munkája, titkos tervei alapján legfeljebb puccsokat hajtottak végre, amilyen például a nagy októberi szocialista forradalom volt. A forradalom nem az erőfeszítéseinken múlik. Arra elszánhatjuk magunkat, hogy a majdani nagy pillanatot nem fogjuk elszalasztani, de a közelebb hozásáért akkor sem tehetünk semmit, ha egyébként meg volnánk győződve róla, hogy megváltó fordulatot hoz.
Van-e mégis esélye a távlatos – a hatalom ad hoc bosszantásánál tágabb perspektívájú – politikai tevékenységnek? Létezik-e az a bizonyos harmadik út az ’56-os hagyomány múzeumi őrzése és a feltámadásában való messianisztikus bizakodás között? Az óvatos igen előtt ismét Szilágyi Sándorral kell vitáznom. Szilágyi az ellenzék programtalanságát korrektül elemezve arra a következtetésre jut, hogy politikai programok helyett az emberi jogok üdvtanát fogadjuk el programként, s legyünk – így a dolgozat címadó jelszava – az emberi jogok őskeresztényei.
Tekintsünk el attól, hogy hibás a metafora, hisz az őskeresztények egy új vallás hívei voltak, új értékek hirdetői, az emberi jogokat ellenben a világ szerencsésebb tájain már kétszáz éve törvényekben rögzítették. Fontosabb ennél a tartalmi kifogásom. Kétségtelen, az emberi jogokhoz való ragaszkodás közös nevezője minden független mozgalomnak Kelet-Európában. Emberi (vagy pontosabban állampolgári, politikai) jogok híján nem képzelhető el sem kisebbségi jogvédelem, sem szuverén környezetvédelem, sem pacifista szolgálatmegtagadás, s az emberi jogok megsértése közös sérelme minden jogérzékeny állampolgárnak. Élni a jogainkkal azonban csak valamiért érdemes, és ha a demokratikus ellenzék fő mondanivalója az volna csupán, hogy vannak emberi jogaink, törekvései tartalmatlanabbak, tétovábbak lennének, mint bármely független csoportéi, amely jól leírható céllal rendelkezik.
Mi is voltaképpen a demokratikus ellenzék? Mozgalomnak bizonnyal nem mondható – ahhoz túlságosan kicsi, nem rendelkezik olyan eszközökkel, szervezetekkel, amelyek a rokonszenvezők köreivel összekapcsolhatnák, sőt még azoknak sem tud kommunikációs formát nyújtani (sok-sok fiatalnak például), akik ezt kifejezetten igénylik. Tagjai mindenképpen – s hál’ istennek joggal – visszautasítanák a párt megjelölést is: kevés dologtól idegenkednek jobban, mint a magukat elitpártnak, vezetésre hivatott harci szervezetnek kikiáltó egykori értelmiségi csoport bolsevik tradíciójától. (Tömegpártnak pedig bajosan nevezhetné magát néhány tucat ellenzéki.)
Ugyanakkor azonban önáltató szerénykedés, ha a demokratikus ellenzék csupán szamizdattermelő tollforgatók laza közösségének tekinti magát. A független folyóirat- és könyvkiadás persze az egyik legfontosabb és leginkább folyamatos tevékenysége az ellenzéknek, de nyilvánvaló, hogy minduntalan túllép az újságkészítők informáló-kommentáló szerepkörén. 1979-es színre lépésétől – a cseh polgárjogi aktivisták elítélése elleni tiltakozástól – máig, a forradalom évfordulójára kiadott nemzetközi nyilatkozatig a magyar ellenzék egy sor politikai esemény tevékeny, szervező részese volt – elég csak a Bibó-emlékkönyv kiadására, a Szeta rendezvényeire, a hétfői szabadegyetemre, az 1985-ös választáson való részvéteke, a monori tanácskozásra, a Kulturális Fórum mellett rendezett alternatív fórumra[SZJ] vagy a forradalmi évforduló alkalmából tartott tudományos szimpozionra[SZJ] gondolni. Sőt a Beszélő sem csak folyóirat: kibontakozási programjával sajtójogi, munkajogi reformjavaslataival egy politikai közösség orgánumaként jelenik meg olvasói előtt.
A demokratikus ellenzék mai formájában – úgy gondolom – politikai vélemény- és magatartás-formáló csoportosulás. Az ellenzék és más értelmiségi csoportok között állandó a spontán meg a tudatos véleménycsere, és a hatás kétoldalú. A reformközgazdászok nézetei beépültek az ellenzékiek többségének gondolkodásába, de talán nem alaptalan a feltételezés, hogy a reformközgazdászok egyre határozottabb intézménykritikájának ellenzéki forrásai is vannak. A szociálpolitikai kutatók gondolkodásában – a Szetára való hivatkozás nélkül – közkeletűvé váltak azok a nézetek, amelyeket tíz évvel ezelőtt csak a Szeta lázadó szociológusai mertek hangoztatni. A szövegszerűen kimutatható gondolati hatásoknál is fontosabb az ellenzéki magatartásformák terjedése. Ma már nem csupán arról van szó, hogy különböző független csoportok éppúgy készítenek szamizdatot, gyűjtenek aláírásokat, ahogy az ellenzék teszi már nyolcadik éve, hanem arról, hogy tekintélyes társadalmi csoportok, szinte egész intézmények kísérleteznek a legalista rezisztenciával, vagy lépik át a hatalom önkényesen megállapított játékszabályait. Az előbbire az írószövetség közgyűlése a példa,[SZJ] amely szabályszerűen lebonyolított szavazás során kibuktatta választmányából a hivatalosság képviselőit, és így a hatalmat kényszeríti saját játékszabályai felrúgására, az utóbbira az, hogy tekintélyes írók publikálnak szamizdatban, s egy-egy lakáson rendezett – tehát rendőri szóhasználattal akár illegálisnak bélyegezhető – tanácskozáson egész tudományos intézetek vesznek részt, szinte testületileg.[SZJ] Az engedetlenség elszaporodása nyomán elmosódik a határ ellenzéki és nem ellenzéki magatartás között, és a hatalmi retorziók már annyi embert sújtanának, hogy a ma szokásos eszközökkel nem lehet végrehajtani őket. A magyar társadalom kezdi újra felfedezni a politikai akaratnyilvánítás formáit, a tevőleges politizálás már nem a nómenklatúra funkcionáriusainak elkerített vadászterülete.
Mintha lassan bekövetkeznének az előrejelzések, amelyek a Beszélő cikkeiben olvashatók: évtizedes mozdulatlanság után a szovjet politikai magatartás képlékenyebbé válik. Aki már átélt Kelet-Európában néhány reformkampányt, bizonyára nem osztozik a nyugati sajtó Gorbacsov iránti lelkesedésében. Elégséges tapasztalat indokolja, hogy szkeptikusok legyünk a szovjet reformszándék komolyságát és főleg esélyeit illetően. Eddigi ismereteink szerint a szovjet típusú rendszerek nem képesek elviselni a reformok nyomán feltámadó társadalmi mozgalmakat, és e mozgalmakkal együtt a reformokat is elfojtják. De azt sem állíthatjuk, hogy soha semmi sem változik: a magyar gazdaság szerkezete más, mint a csehszlováké vagy a románé, és a lengyel pártvezetők érzékenyebbek a társadalmi nyomásra, mint csehszlovák, román vagy akár magyar kollégáik. Akárhogy vélekedjünk is azonban a szovjet reformkurzusról, bizonyos, hogy reformjai számára társadalmi támogatást Gorbacsov csak az értelmiségtől remélhet. A leglátványosabb gesztusok – a kulturális engedmények, Szaharov megkövetése[SZJ] – a nyugati sajtó mellett – elsősorban az orosz értelmiségnek szóltak.
Ugyanakkor Magyarországon éppen a kultúrával szemben lép fel a hatalom szánalmasan kétbalkezes durvasággal; betiltások, főszerkesztőcserék és szilenciumok után már az írószövetség feloszlatásával példálózik. Kevésbé látványos, de épp ilyen fontos a „reform reformja” elleni propaganda. A szólam azt jelenti, hogy a pártvezetés elutasítja a közgazdászok radikális javaslatait, amelyek talán még segíthetnének az ország gazdaságán, holott neki magának semmiféle elképzelése sincs a válság kezelésére. A társadalom megrökönyödve figyeli a hatalom kapkodását, idült szólamokba burkolódzó tehetetlenségét. Kádár mítosza gyorsabban devalválódik, mint a forint, lehetséges utódaitól pedig az egész lakosság borzadozik.
Reformkurzus Moszkvában, a hatalmához makacsul ragaszkodó pártvezér, az írók megrendszabályozását követelő akarnokok Budapesten... Az analógia olyan szembeszökő, hogy már-már valószínűtlen: mintha az évkezdet természeti csapásai után ismét 1956 tavasza köszöntene ránk. Vezetőink persze azt mondják: Magyarország a gazdaság, sőt a kultúra liberalizálásában is sokkal messzibbre tart, mint a Szovjetunió. Ez igaz. Csakhogy nem az állapot a fontos, hanem a tendencia. Abszurd dolog Magyarországon tilalmi listákat gyártani az írók ellen, amikor Moszkvában évtizede betiltott műveket jelentetnek meg, abszurd dolog leinteni a reformközgazdászokat, amikor a Pravda mennybe meneszti őket, abszurd dolog rendőri pimaszkodásokkal heccelni az ellenzéket, amikor Gorbacsov hazafiasnak nevezi Szaharov tevékenységét. Mindezt természetesen az írók vagy közgazdászok éppen olyan jól tudják, mint mi, és éppúgy hivatkoznak is rá, mint mi. Ha tehát a Gorbacsov-éra fennmarad még egy darabig, akkor ezt az abszurdumot nem lehet fenntartani. Annál is kevésbé, mert a pártvezetésben is vannak józanabb szellemek, akik, ha nem is tudják, hogyan lehetne kijutni a válságból, azt azért tudják, hogy sem a döntések halogatásával, sem ideológiai handabandával, sem proletárdemagógiával nem lehet.
Magyarország ismét a politizálás korszakába lépett. Politizálnak az utódlásért küzdő pártvezérek, a nagyvállalati vezetők, a kisvállalkozók, a közgazdászok, az írók, politizál a népfront, a szakszervezet, néha már az országgyűlés is. Ahogy a gazdasági helyzet tovább romlik, politizálni fog a munkahelyekért aggódó munkásság, politizálni fognak a parasztok, akik háztáji terményeiket nem tudják a régi áron eladni, politizálni fognak a fogyasztóikat vesztő géemkázók, és – valamennyiük előtt – a gumibotokkal meg gumivigyorokkal harapóssá heccelt fiatalok. Ha megvalósul a reform reformja, azért fognak politizálni, mert a reform áldozatokkal jár, ha pedig nem valósul meg, azért, mert a csőd is áldozatokkal jár. Az adott nemzetközi helyzetben csökkent az esélye, hogy – tekintettel a növekvő feszültségre – egy erőszakos rendpárt vegye át a hatalmat. Ha pedig ez (a legrosszabb) nem következik be, akkor a kormányzat tárgyalni kényszerül – ahogy jelenleg is tárgyal különféle értelmiségi csoportokkal, vagy legalább is meghallgatja őket. Hamarosan eljöhet azonban az az idő, amikor egy-egy nyugtalankodó nagyüzemben kénytelen lesz megkeresni azokat az embereket, akiket a munkások a maguk szószólóinak elfogadnak.
Ebben a politizáló világban az ellenzéknek, amely genezise és gesztusai szerint politikai csoportosulás – ugyancsak politizálnia kell. Nem mert arra számítunk, hogy a kormányzat előbb-utóbb velünk akar tárgyalni – őszintén szólva nem is vágyunk erre a megtiszteltetésre. De állandó vitázó kapcsolatban lehetünk – kellene lennünk – azokkal a csoportokkal, amelyek potenciálisan tárgyalási pozícióban vannak, vagy közel állnak a tényleges tárgyalókhoz. Ahhoz azonban, hogy vitázhassunk, rendszeresen tisztáznunk kell a magunk álláspontját a radikális gazdasági reformok, a hozzájuk kapcsolódó politikai követelések, a bekövetkezhető munkanélküliség kérdésében, a határon túli magyarok és nagymértékű áttelepülésük kérdésében, a romló életminőség kérdésében – egyszóval mindabban, ami a politizáló társadalmat foglalkoztatja. És hallatnunk kell (kellene) a véleményünket a független sajtón kívül élőszóban is, klubokban, nyilvános összejöveteleken és olyasfajta szervezett tanácskozásokon, amilyen a monori volt. Nem mintha azt képzelnénk, hogy ellenzékiségünk révén a Bölcsek Kövét birtokoljuk. De egyedül az ellenék az, amely a nyilvánosság előtt és elhallgatások nélkül bírálja a kormányzat intézkedéseit már hetedik éve. E munka biztosít számunkra annyi erkölcsi tekintélyt, hogy erőtlenségünk, elszigeteltségünk ellenére a meghallgattatás esélyével szólaljunk meg a saját köreinken kívül is.
De hogyan kapcsolódik mindez az 1956-os hagyományhoz? Hiszen az a politizálás, amely talán megkezdődött, csillagtávolságban van az ’56-os, fegyverek és tömegmozgalom támogatta politizálástól? Úgy vélem, a kapcsolat a harminc éve föld alá szorított hagyománnyal mégsem jelképes csupán, és hatása három síkon is érvényesülhet.
1. A közvetlenül felhasználható hagyományt a november 4-ét követő másfél hónap kínálja, a munkástanács tradíciója. A november 4. előtt megalakuló munkástanácsok a forradalom egyik fontos perspektíváját jelentették: az üzemek munkás-önigazgatásának lehetőségét. A forradalmi kormányzat azonban – várhatóan – a többpártrendszerre, a parlamenti pluralizmusra épült volna. Politikai szerepet a munkástanácsok köztudomásúan a forradalmi kormány fegyveres leverése után nyertek. Működésük nem a forradalom „lényegi proletár jellegét” fejezte ki, nem is a forradalom utólagos hitelesítését szolgálta. Résztvevői ennél kézzelfoghatóbbat akartak: átmenteni próbálták a forradalom eredményeiből azt, ami a szovjet intervenció után is átmenthetőnek tetszett. A munkások (és közeli terveik szerint a parasztság) választott képviseleteként tárgyalni kívántak a „geopolitikai realitást” reprezentáló új kormánnyal. Bár Bibó elgondolásai közvetlenül is hathattak terveikre,[SZJ] a Nagy-budapesti Központi Munkástanács vezetői elsősorban a helyzet teremtette kényszer hatására meg a saját logikájukat követve fedezték fel azt a politikai koncepciót, amelyet Bibó tíz évvel korábban – s persze még sokkal több reménykedéssel – határolt forradalomként írt le,[SZJ] és amelyet húsz évvel később a KOR taktikájaként ismert meg a világ. Egyes követeléseik, különösen kezdetben, ellentmondtak ugyan e koncepciónak, rövid működésük során mégis egyre határozottabban rajzolódott ki a hatalom megosztásának a terve. Egy olyan kettős hatalomé, amelyben az átfogó politikai döntések, mindenekelőtt a külpolitika a kormány kezében vannak, a helyi politika, az érdekvédelem viszont a választott, önigazgató testületek kezében. Ha a kormány elfogadja ezt a kompromisszumot, vagy legalább elfogadja tartós tárgyalópartnerének a munkástanácsot, Magyarország talán megmenekedhetett volna a megtorlás szörnyűségeitől, és megmenekedhetett volna a megvert társadalmak elkerülhetetlen erkölcsi hanyatlásától. A kormány azonban politikai vakságból, meg a pártarisztokrácia hatalmi monopóliumának védelmében a társadalom feltétel nélküli kapitulációjához ragaszkodott, és a munkástanács helyett inkább a rákosistákkal, a formálisan feloszlatott ÁVH-val egyezett ki. (Lásd erről Kis János Az 1956–57-es restauráció c. tanulmányát a Magyarország 1956 c. kötetben.)[SZJ]
A gazdasági krízis, a társadalom elégedetlensége meg a kormány tehetetlensége ma újra politikai realitássá tette a harminc éve megszakított tárgyalás folytatását. Persze, a követeléseket ma nem támogatják sztrájkoló üzemek, és nincs tárgyalóképes munkástanács; az 1956 decemberében engedménynek számító követelések ma képtelenül radikálisnak tetszhetnek. De a hatalom is nagyon szeretné elkerülni, hogy lövetnie kelljen, így a hatalom nélküliek tárgyalási pozíciója nem kilátástalan. Igaz, a tárgyalásokon a bátorság, a karakánság, az erkölcsi nagyság nem mutatkozik meg olyan tisztán, mint az utcai harcokban, és a tárgyalásokban résztvevőknek azt is el kell viselniük, hogy elvbarátaik megalkuvóknak tartják őket. Mégis hadd állítsuk amolyan kádári bölcsességgel: Jobb egy félig sikerült kompromisszum, mint egy hősies vereség.
2. A demokratikus ellenzéknek nincs jövőképe és nincs közös világnézete. Az előbbi talán nem is baj: a XX. század meglehetősen devalválta a XIX. század jövőképeit. Az utóbbi pedig tény, amelyet el kell fogadnunk: a demokratikus ellenzékben vannak szocialisták és vannak konzervatívok. Többpártrendszer esetén valószínűleg nem lennénk egy pártban. Ha túl akarunk jutni azon, hogy csupán a rendszerrel való tevőleges szembenállás köt össze bennünket (és ha el akarjuk magunkat különíteni egy ma ugyan nem létező vagy láthatatlan, de lehetséges szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali ellenzéktől), csak azt ismételhetjük: politikai gondolkodásunkban valamennyien a forradalom hármas követelményét – a függetlenséget, a többpártrendszert és a semlegességet (a kívülállást a ma létező katonai tömbökön) – tekintjük legfőbb értéknek. Ennyi persze még nem különösebben tartalmas álláspont, hisz a Kelet-Európában élők többsége erre vágyik. A demokratikus ellenzék azonban olyan emberek csoportja, akik e követelmények megvalósulását közös politikai céljuknak tekintik. A közeljövő politizálásának valamennyi résztvevője számára fontos vonatkozási pont lehet, hogy van olyan csoport, amely ezeket a forradalmi célokat ma is deklaráltan vállalja, és kevesebbel nem éri be. (Ez az elhatározás némi garanciát nyújt arra is, hogy új politikai konstellációk közepette is – ellenzék marad.)
3. A forradalom eleven hagyomány – figyelmeztetésként is az. Nem lehet örökké görcsösen ragaszkodni a megszokott hatalmi stílushoz, nem szabad szűkös osztályérdekekért örökösen elodázni a józan egyezkedést. Ha nagyon sok az ígéret, és nagyon kevés a változás, ha végtelen a húzd meg – ereszd meg játéka, még az annyira atomizált, annyira politikamentessé gyalult társadalom, mint a mienk, még az is fellázad. Ha hinném Krassóval, hogy ez az újabb felkelés győzni fog, ha azt hinném, hogy egy zseniális vezérlő elme majd akkor lobbantja lángra, amikor esélye van a győzelemre, talán nem bánnám, hogy vérrel jár, bár megváltó erejében akkor is kételkednék. De nem hiszem, mert tudom, hogy egy felkelés nem akkor tör ki, amikor ésszerű. És nem kívánnám, hogy a levert magyar forradalmak krónikája újabb hősi fejezettel gyarapodjék.
Bárcsak tudhatnám, hogy uraink sem kívánják ezt!
- Vita [12]