A vérükbe ivódott hogy mindent le kell nyelnünk, mert semminek sem – magunknak sem – vagyunk a gazdái. Kopasz János például a Beugró voltam nem profi című (egyébként élvezetes) kis cikkében leírja, hogy „A kapunkon belépve tetten érek egy féfit vizelés közben… el kell viselnem.” Valóban el kell-e? Én nem viseltem volna el. Hanem kitessékeltem volna a vizelőt a lakóházamból. (Nemegyszer megtettem már ezt a forgalmas Szent István körúti házunkban.) Házam? Házunk? De hát a tulajdonviszonyok még… Akkor is! Kiszolgáltatott lakóként is bizonyos értelemben a hely tulajdonosának érzem magam: s azt a piciny territóriumot, ahol a családommal együtt élnem rendeltetett, igenis megvédem, ha szükségét érzem. Rossz „politikusok” és rossz honpolgárok vagyunk, ha csupán a nagypolitikában, a politika arénában érezzük magunkénak – mindannyiunkénak – e kis hont, de a hétköznapi életben elfordítjuk a fejünket, ha közösségellenes, emberellenes, jogellenes magatartást tapasztalunk. Évtizedekig próbálták belénk sulykolni, hogy nem a mi dolgunk, bízzunk mindent az illetékesekre. Ne bízzunk! A legjobb demokráciában sem. Sőt éppen ott nem. Mert annak az is jellemzője, hogy felelős gazdaként élünk a világában. A hazánkban, a városunkban, a lakóházunkban. Minden aprósághoz közünk van. A kapualjhoz is. Küldjük ki onnan a mindent bepiszkítókat!
De ne csak onnan: ne csak a kapualjból. Azt is leírja Kopasz János, hogy a szegénységellenes hétvégén egy „vékony kis anyóka” ezt a meghökkentő, messze oda nem illő, a hely és az akció szellemétől totálisan idegenül csengő kérdést teszi föl neki: „A gazdag zsidók is adományoznak maguknak ruhát?” (??) „Mert azok nem szoktak, az anyjuk úristenit.” Mit tesz erre Kopasz János? „Nyelek egy nagyot; árus vagyok, nem népnevelő.”
Ejnye, ejnye, kedves Kopasz János! „Árus” csak ott lehet valaki, ahol kereskedés folyik; itt pedig szegénységellenes megmozdulás zajlott, nem hasznot hajtó kereskedelem. Itt igenis politikusnak, a hajdani nemszeretem szóval népnevelőnek kell lennie az embernek – ez adja meg a dolog másik dimenziós értelmét. (Lásd: nem messze ettől az anyóka-jelenettől „Haraszti… az önsegélyező társadalomról beszél a …hallgatóságnak”.)
Igenis, félre kellett volna vonni az aranyos kis fasisztoid anyókát és, egy kis politikai-erkölcsi beszélgetést kellett volna vele lefolytatni. Igenis föl kellett volna őt világosítani… nem sorolom föl, mi mindenről. Hogy ne azzal a hiedelemmel távozzék a rendezvényünkről: lám, csöndesen rábólintanak mindenütt az én zsidóellenes megjegyzéseimre. Lám, igazam van! Mert a hallgatás beleegyezés. Egyetértés: „vétkesek közt cinkos, aki néma” (Babits).
Túlságosan hozzászoktunk – hozzászoktattak bennünket – ahhoz, hogy más vívja meg helyettünk a harcainkat. E tekintetben sürgős személyiségváltozásra van szükségünk. Hozzá kell szoknunk, hogy ezentúl nemcsak a parlamenti, hanem a köznapi kis harcainkat is magunknak kell megvívni. Semmire sem legyinthetünk. És igenis merjük erkölcsileg kitessékelni (ha kell, fizikailag is) a minden tisztát bepiszkítókat: a kapualjba hugyozókat szintúgy, mint a SZETA-hétvégén zsidózókat! Nem szabad mindent lenyelni!
Győri György, Budapest
Kedves Győri György,
kritikája teljesen jogos; ám hogy mégse nyeljem le mindenestül, merőben gyakorlatias ellenérvekkel hozakodom elő. Hugyozás közben már nem tessékelhetjük ki kapualjunkból a betolakodót. Akkor már késő. Segélyező célzatú árusítás közben nem vonhatjuk félre, hogy erkölcsileg helyreigazítsuk az antiszemita perszónát, mert akkor nem tudjuk kiszolgálni az arra érdemes rászorultakat. „Vétkesek közt cinkos, aki néma” – de időnk és vállalt szerepeink nem mindig engedik, hogy kiáltsunk. Ennyi.
Köszönettel: Kopasz János
Hivatkozott cikkek
- Visszabeszélő [8]