Skip to main content

Mindent lenyelni?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A vérükbe ivódott hogy mindent le kell nyelnünk, mert semminek sem – magunknak sem – vagyunk a gazdái. Kopasz János például a Beugró voltam nem profi című (egyébként élvezetes) kis cikkében leírja, hogy „A kapunkon belépve tetten érek egy féfit vizelés közben… el kell viselnem.” Valóban el kell-e? Én nem viseltem volna el. Hanem kitessékeltem volna a vizelőt a lakóházamból. (Nemegyszer megtettem már ezt a forgalmas Szent István körúti házunkban.) Házam? Házunk? De hát a tulajdonviszonyok még… Akkor is! Kiszolgáltatott lakóként is bizonyos értelemben a hely tulajdonosának érzem magam: s azt a piciny territóriumot, ahol a családommal együtt élnem rendeltetett, igenis megvédem, ha szükségét érzem. Rossz „politikusok” és rossz honpolgárok vagyunk, ha csupán a nagypolitikában, a politika arénában érezzük magunkénak – mindannyiunkénak – e kis hont, de a hétköznapi életben elfordítjuk a fejünket, ha közösségellenes, emberellenes, jogellenes magatartást tapasztalunk. Évtizedekig próbálták belénk sulykolni, hogy nem a mi dolgunk, bízzunk mindent az illetékesekre. Ne bízzunk! A legjobb demokráciában sem. Sőt éppen ott nem. Mert annak az is jellemzője, hogy felelős gazdaként élünk a világában. A hazánkban, a városunkban, a lakóházunkban. Minden aprósághoz közünk van. A kapualjhoz is. Küldjük ki onnan a mindent bepiszkítókat!

De ne csak onnan: ne csak a kapualjból. Azt is leírja Kopasz János, hogy a szegénységellenes hétvégén egy „vékony kis anyóka” ezt a meghökkentő, messze oda nem illő, a hely és az akció szellemétől totálisan idegenül csengő kérdést teszi föl neki: „A gazdag zsidók is adományoznak maguknak ruhát?” (??) „Mert azok nem szoktak, az anyjuk úristenit.” Mit tesz erre Kopasz János? „Nyelek egy nagyot; árus vagyok, nem népnevelő.”


Ejnye, ejnye, kedves Kopasz János! „Árus” csak ott lehet valaki, ahol kereskedés folyik; itt pedig szegénységellenes megmozdulás zajlott, nem hasznot hajtó kereskedelem. Itt igenis politikusnak, a hajdani nemszeretem szóval népnevelőnek kell lennie az embernek – ez adja meg a dolog másik dimenziós értelmét. (Lásd: nem messze ettől az anyóka-jelenettől „Haraszti… az önsegélyező társadalomról beszél a …hallgatóságnak”.)

Igenis, félre kellett volna vonni az aranyos kis fasisztoid anyókát és, egy kis politikai-erkölcsi beszélgetést kellett volna vele lefolytatni. Igenis föl kellett volna őt világosítani… nem sorolom föl, mi mindenről. Hogy ne azzal a hiedelemmel távozzék a rendezvényünkről: lám, csöndesen rábólintanak mindenütt az én zsidóellenes megjegyzéseimre. Lám, igazam van! Mert a hallgatás beleegyezés. Egyetértés: „vétkesek közt cinkos, aki néma” (Babits).

Túlságosan hozzászoktunk – hozzászoktattak bennünket – ahhoz, hogy más vívja meg helyettünk a harcainkat. E tekintetben sürgős személyiségváltozásra van szükségünk. Hozzá kell szoknunk, hogy ezentúl nemcsak a parlamenti, hanem a köznapi kis harcainkat is magunknak kell megvívni. Semmire sem legyinthetünk. És igenis merjük erkölcsileg kitessékelni (ha kell, fizikailag is) a minden tisztát bepiszkítókat: a kapualjba hugyozókat szintúgy, mint a SZETA-hétvégén zsidózókat! Nem szabad mindent lenyelni!

Győri György, Budapest

Kedves Győri György,

kritikája teljesen jogos; ám hogy mégse nyeljem le mindenestül, merőben gyakorlatias ellenérvekkel hozakodom elő. Hugyozás közben már nem tessékelhetjük ki kapualjunkból a betolakodót. Akkor már késő. Segélyező célzatú árusítás közben nem vonhatjuk félre, hogy erkölcsileg helyreigazítsuk az antiszemita perszónát, mert akkor nem tudjuk kiszolgálni az arra érdemes rászorultakat. „Vétkesek közt cinkos, aki néma” – de időnk és vállalt szerepeink nem mindig engedik, hogy kiáltsunk. Ennyi.

Köszönettel: Kopasz János

















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon