Más vidékeken a halottak napja november elsején kezdődik. Mosonmagyaróváron előbb, október huszonhatodikán. Harminchárom éve történt az a mészárlás, amiről igazat írni eddig lehetetlen, de beszélni is veszélyes tett volt. A Kádár-rendszer hősi múltjában Mosonmagyaróvár úgy szerepelt, mint az ellenforradalom egyik fellegvára, ahol meglincseltek három ávós tisztet. A többi, százvalahány áldozatról kevésbé hangsúlyosan tettek említést.
Nem csoda hát, ha az első nyilvános megemlékezés ezen a napon kicsit felemásra sikeredett. Kívülről nézve olyan volt, mintha az ide látogató burgenlandi turisták és a működőtőke számára rendezte volna valamely latinos nevű pártkáefté. Fegyvertelen rendőrök az utcán, sapkarózsájuk nemzetiszínű. Amelyik rendőrnek nem jutott ebből a becses apróságból, ott a magasb ideológia hiánya tűnhetett fel. Mert milyen rendőr az, akin se vörös csillag, se nemzetiszín sapkarózsa? Az olyan, mint aki csak véletlenül van az utcán.
Fél négy körül már ötszáz fős gyülekezet a tanácsháza és a „hajdani” – pár napja kiürített – munkásőr-parancsnokság előtt. Sejthető, ebből nagyobb tömeg lesz, mire a vérengzés színterére érünk. Az arcokon ott a bizodalom: most nem fognak közénk lőni, pedig lenne lőszer és ember rá. Ma nem lehet bajunk. Nem mindenki érzi így. Mári nénit hiába csalogatják a nemzetiszín karszalagos rendezők, Mári néni jöjjön közénk, hát maga ott volt! Mári néni csóválja a fejét, pillantásában fél évszázad minden bizalmatlansága: én már voltam ott fiam, engem többet senki sem szed rá. Sürög a tévéhíradó stábja, forgolódnak az újságírók. Kivont mikrofonnal hadonásznak a rádióriporterek. A fotósok gépei cirpegnek, mint nyáréjszakán tücskök a mezőn. Az alkalom magasztosodik.
Lassan indul a menet a Lenin úton, felsorakoznak a társadalmi szervezetek, pártok képviselői, MDF, HNF, SZDSZ, MSZP, hogy a főbbeket említsem, csak az MFT nem delegált senkit az élcsapatba, hiányuk érezhető. Aztán a fideszesek fiatalos hévvel a menet élére serdülnek, kibontják a loncsos Fidesz-lobogót. Az élcsapat összevonja a szemöldökét, így már olyan az egész, mintha Fidesz-tüntetés lenne, „persze, a Fidesz már megint előretolja magát”. Aztán a fiatalok kibontják a nemzetiszínű zászlót is, kivágott középút, középen gyászkeretben Kossuth-címerest. A Fidesz-zászló pár sorral hátrébbra szerénykedik, így már elfogadható. Hang nélkül vonul a menet a Lenin nevű damaszkuszi úton, a felvezető rendőrautó motorja dorombol, mint a jóllakott tigris ebéd után.
Közben mindenki a harminchárom évvel ezelőtti napról beszél, emlékezik, pontosít. Igen, aznap délelőtt épp itt vonult a menet. A városházáról és a pártszékházról lekövetelték a vörös csillagot, majd a gyárról is. Aztán vonultak az ávóslaktanya felé. Fegyvertelen tömeg volt, az élen az akkori idők Fidesz-korúi, a gazdászok haladtak. Hatan haltak meg közülük. Emléktáblájukat ma avatták az Akadémia falán. Ahogy a laktanyához értek, az ávósok már harcra készen várták őket, géppuskafészkekbe beásva a lövészek, az emeleti ablakokban a mesterlövészek. A laktanyaparancsnok, Dudás ott várta a tömeget a laktanya előtt. Tudta, hogy jönnek, mert voltak felderítői a tömegben. Az emberek éltették a katonákat, Kossuth-nótát, himnuszt énekeltek. Talán még a Marseillest is. Egyszóval: bizakodtak. Géppuskával sorozták meg őket, de közben szóltak a golyószórók és a géppisztolyok is. Két hosszú sorozat volt, köztük pár percnyi szünet. A második sorozat már a menekülőket kaszálta. Ekkor dobáltak a katonák kézigránátokat a tömeg közé. A közvetlen szemtanúk így nagyon megritkultak. Az a pár ember, aki az első sorokból életben maradt, egybehangzóan azt állítja, az első lövést egy kiskatona kapta az egyik ávós tiszttől, mert vonakodott kezelni a tömegre irányított géppuskát. Helyére Gyenes György ugrott, ő kezdte el sorozni a tömeget. Ki lehetett ez a kiskatona? Harminchárom év után is fontos kérdés. De ez a kiskatona úgy tűnt el, mint a felelősség.
A Beloiannisz utca végén újabb fideszesek kerülnek elő, fehér vászon transzparensekkel. Még nem bontják ki, mindenki azt találgatja, na milyen felirat lesz. A többi szervezet nem hozott transzparenseket, most irigykedhetnek. A Kossuth-nótát felváltja a „Ha én zászló volnék”, a hetvenes évek ellenállásának népdallá emelkedett rekvizítuma. A rendőrautó szolgálatkészen befarol egy ösvényre, innen a tömeg már magától is eltalál a nevezetes tetthelyre.
A téren emelvény, mikrofonokkal, hangfalakkal, egyenruhás rezesbandával. Frissen ácsolt harangláb a jövendő emlékmű helyén. A határőrlaktanya úgy száz méternyire. Ablakai sötétek. Valamikor úri kaszinó volt, aztán rendőr-, utász-, tűzoltó-, ávóslaktanya. Most a negyedik köztársaság határőrlaktanyája. Nincs rajta vörös csillag. A tömeg – ezerötszáz, kétezer ember – lassan betölti a teret. A megemlékezés rendezői, szónokai felkászálódnak a pódiumra. A fideszesek kibontják a transzparenseket, „Soha többet kommunizmust”, „Nem leszámolást, hanem elszámolást”, „Legalább kérjetek bocsánatot” – utóbbi jámbor óhaj úgy lengedezik, mintha véletlenül került volna ide. Erre a térre, ahol annyi ember meghalt. Férfiak, asszonyok, gyerekek… No igen. Ez az a véráztatta föld. Ez az a rettenetes helyszín. Nem hiányzik ide egy kövérkés, zűrös arcú nyugdíjas ezredes, a Dudás, aki itt bocsánatot kér. Az lehetséges, hogy a tömeg tudna mit kezdeni a személyével, de a bocsánatkérésével bizonyosan nem.
Különben is, vannak itt olyan homályos pontok, amik arra utalnak, a Dudás nem egyszemélyi felelőse ennek a véres történetnek. A laktanya 23-án már harckészültségben volt. A külső védelmi körleteket, a lövészárkokat, géppuskafészkeket kitisztították. A laktanya legénységének zömét – a helyismerettel, ismeretséggel rendelkező legénységet – felvezényelték 25-én Budapestre. A laktanyát friss legénységgel töltötték fel, olyanokkal, akik talán akkor láttak először mosonmagyaróváriakat, amikor a célkereszten túl feltűnt a tömeg. Többen látták a terület magas rangú politikai tisztjét – Borka századost – Dudás mellett a vérengzés kitörése előtti percekben. Nehezen hihető el, hogy Dudás egyedül döntött úgy, hogy a fegyvertelen tömeget lemészárolja. Kísértetiesen rímel ez az egész az előző nap történt Parlament előtti vérengzésre. Bár ott a rendezők a homályban maradtak, de máig nincs senkinek kétsége, ki lőtt, ki lövetett. A főrendezők persze innen is elmenekültek. Dudás és Borka egy óra múlva már nem volt a laktanyában, átmentek a határon, és pozsonyi elvtársaik vendégbarátságát élvezték. Magára hagyták a laktanyát, a gyilkossá tett kiskatonákat. Nem lehetett kétségük, mi lesz a sorsuk, egy ilyen mészárlás után hogyan vonják felelősségre őket.
Mindezekről a kérdésekről a megemlékezés szónokai nem beszélnek az összegyűlteknek. Van szó megbékélésről, aztán megint megbékélésről és a nemzeti egység szükségéről. Még Csurka István beszéde a legirodalmibb, amely hangsúlyos pátosszal szögezi le: ebben az egészben az volt a legszörnyűbb és szégyenletesebb, hogy itt magyarok lőttek magyarokra. A gyér tapsokból még neki jut a legtöbb, ezért a felismerésért. Nincs, aki határozottan kimondja, itt tömeggyilkosság történt, hideg fejjel végrehajtott tömeggyilkosság, aminek máig nincs felelőse. Ki beszélhet itt megbékélésről?
A tömeg szótlanul álldogál, a hangfalakból pedig dőlnek a nemzetiszín frázisok. Egyre kevesebb a taps, talán mert sok ember kezében gyertya ég. A visszarendeződés rémképét még nagy rössel megfütyülik. Aztán valahogy olyan hirtelenséggel, ahogy átlódultunk a népköztársaságból a negyedik köztársaság magasztos állapotába, úgy van vége a megemlékezésnek. Énekeljük el a Himnuszt, és menjetek békével. Az emberek téblábolnak, gyertyáikkal babrálnak és nem akarják elhinni, hogy ennyi volt az egész. A rendezők pedig szaladgálnak csoportról csoportra, hogy értsék meg, ez így politikus, ez volt a legtöbb, amit a jelenlegi helyzetben – mert jelenlegi helyzet mindig van – tenni és mondani okos volt.
– De legalább azt a szégyenoszlopot döntenénk le – vitatkozik az egyik túlélő atyafi –, hogy ne díszelegjen ott a gyilkosok neve.
De ezt a pár forró fejű túlélőt hamar sikerül elszigetelni, még azt sem írhatom, hogy bádogzakós, vörös nyakkendős legények, akik lecsendesítik őket, mert nem lenne igaz. A tanító, az orvos, a könyvtáros és a plébános egyaránt azon buzgólkodik, csak annyi történjen, ami az előzetesen elfogadott forgatókönyvben benne van. Be kell érni ezzel az egyenlősdivel: százvalahány áldozat az egyik oldalon, három meglincselt ávós tiszt a másik oldalon. Ők is magyar emberek voltak és a rendszer áldozatai.
– Értse már meg, ők is engedtek egy sort, leszedték róla a vörös csillagot, ennyit most mi is engedhetünk – mondják az atyafinak, és beígérik, ha jövőre is ott lesz az a szégyenoszlop, ők maguk fogják ledönteni. De előbb meg kell várni a történészbizottság közös nyilatkozatát, aztán lehet intézkedni. Ezért nem lenne politikus tett most nekirontani. Hadd maradjon, mi úgy is tudjuk, mi van. Ne szennyezzük be pártunk, mozgalmunk (MDF, HNF, SZDSZ, MSZP – nem kívánt törlendő) tisztaságát egy ilyen tettel. Legyen elég az, hogy már nem vagyunk a bűnös város, ne adjunk alkalmat a visszarendeződés híveinek.
– Miért, tőlük talán politikus volt, hogy meghagyták azt a szégyenoszlopot? – kérdezi az atyafi, és segélykérően néz ki a békéltetők gyűrűjéből. De nincs már, aki elkurjantaná a „talpra magyar”-t. A tömeg csendesen és fegyelmezetten elszivárog. A pontosan időzített és iderendelt buszok szolgálatkészen befogadják a népet, és hajráznak a városközpont felé. A fideszesek összetekerik a transzparenseket, a technikusok leszerelik a mikrofonokat. Besötétedett. A harangláb körül imbolygó fénnyel égnek a gyertyák.
33 év telt el, és nincs, aki megmondhatná, hány ember halt meg ezen a téren. Ötvennégy bizonyosan itt halt meg, a többiek kórházakban. Az is nyitott kérdés, miért kellett meghalniuk, milyen szándék vezette gyilkosaikat. A tettesek mögött több évtizedes hatalmi monopólium. Eltűnt egy tömegsír, amibe csak azokat temették, akiket nem tudtak azonosítani. Vagy azért, mert nem voltak iratok náluk, vagy azért, mert a kézigránátok a felismerhetetlenségig roncsolták őket. A tömegsírt elegyengették, a halottak sírjait, akik egy parcellába kerültek, széttelepítették. A kórházi, temetői nyilvántartások, dokumentumok eltűntek. A konszolidációs terror figyelme mindenre kiterjedt.
Lassú séta a határőrlaktanya oldaláig. Egy túlélő férfi mutatja: itt volt beásva a géppuska, innen kaszálták a tömeget. Emitt egy ajtó volt a laktanyán. Azóta már befalazták. Itt állt a Dudás, amikor intette a tűzparancsot. Itt az a civil ruhás tiszt állt, aki pisztollyal lőtte a tömeget. Emitt a kerítésen még egy hét múlva is függött egy sapka, benne a fejtetővel és agyvelődarabokkal.
A határőrlaktanya főbejárata előtt minden csendes. Bent semmi mozgás. Akik bent vannak, mire gondolhatnak? Álldogálunk a nevezetes emlékmű, a „szégyenoszlop” előtt. Rozsdabarna bazalt, tetején a határőrség zöld háromszöge. Közös haza közös felelősség? Vajon hány határőr vállalná emelt fővel ezt a négy nevet? Az egyik ráadásul nem is itt halt meg, hanem aknaszedés közben, a határon. Marad hát három. De miért nincs az emléktáblán Vági József neve, aki szintén a népítéletnek esett áldozatul? Dudás, mielőtt elmenekült, rábízta a parancsnokságot. Valószínű, hogy azért nem került be a panteonba a neve, mert kiugrott a buliból. Feladta a laktanyát, nem szaporította tovább a jóvátehetetlent. Az emlékmű előtt se gyertya, se virág.
Szemben a határőrlaktanyával pazarul kivilágított ABC. Csütörtök esti nyüzsgés, az okos emberek most vásárolják be a hétvégére valót. Nem a závárak csattognak, hanem a Ladák, Daciák, Skodák csomagtartói. Lassan megyünk visszafelé, az elnéptelenedett nevezetes tér felé. Emelt fővel és azzal a vigasszal, hogy ha nem is volt az az igazi ez a megemlékezés, de legalább nem lőttek közénk. Ezen a helyen már ez is valaminek tűnik. Majdhogy győzelemnek.