Haladunk befelé a városba, nézem az út melletti apró házakat, időnként pár percre elalszom. Minden repülőtérről vezet befelé egy ilyen, külterületek senkiföldjét a lüktető központtal összekötő, álmosító, többsávos út, amelyet szegényes, sűrűn sorakozó földszintes épületek szegélyeznek száradó ruhákkal, rejtélyes ablakokkal, idegen életek díszleteivel. Fényképezem fáradt tekintetemmel a különös tetőket, a bambuszredőnyös kicsi ablakokat.
Hamar odaérünk a szállodához. Az irdatlan toronyépületet csupa hasonló hasáb veszi körül, gondolatban rögtön el is tévedek. Amíg a kísérőm és a recepciós a bejelentkezéssel foglalkoznak, veszek egy szendvicset a büfépultnál: egyszerűen nincs erőm beülni az étterembe.
A tizenkilencedik emelet egyik szobáját kapom, hangszigetelt és nyithatatlan ablakom egy ugyanilyen épületre néz. Bámulom a falba süllyesztett gombokat, bizonytalanul megnyomok egyet. Az elektromos redőny leereszkedik, a szobában sötét lesz. A tévé képernyőjén megjelenik a nevem, üdvözölnek. Én is nagyon örülök, legalább nincs töksötét. Megnyomok egy másik gombot, megszólal a zene. Észbe kapok, berakom az ajtó kártyáját a helyére, most végre fel tudom gyújtani a villanyt. Ismét világos van, magabiztosan megnyomom az előbbi gombot, de ahelyett hogy felhúzódna a redőny, kigyullad valami falba épített hangulatvilágítás. Na még egyszer, egy sorral lejjebb. A redőny zümmögve fölkúszik. Megy ez, nincs semmi vész, tudok világost és sötétet is csinálni, csak a sorrend esetleges. Lássuk akkor a hőmérsékletet. Két gomb van, az egyiket megérintem kétszer, aztán lerúgom a cipőmet, és végigdőlök az ágyon.
Arra ébredek, hogy teljesen kihűltem. A szobában dermesztő hideg van, odakint pedig fényekkel telepontozott esti sötét. A kezem lehetetlenül elgémberedett, körülbelül fagypontra állíthattam a légkondicionálót. Gyorsan megmosakszom a rejtélyes logika szerint váltakozó hideg-meleg zuhany alatt, majd lemegyek a portára, de előtte szaladgálok még kicsit a négy lift között, mert mindig az megy fölfelé, amelyikbe épp be szeretnék szállni.
Odalent a pult mögött egy szemüveges férfi hajolgat előzékenyen, mindenáron át akarja venni a mágneses kártyát, de én nem adom. Elszántan mosolyog.
– I’m sorry, I don’t know how... does the airconditioner work. I made… something wrong… and… it turned too cold in the room. – Dörzsölgetem a karomat, hogy még világosabb legyen, mi a gond. A szemüveges rögtön megkér valakit, hogy álljon be a helyére, és felkísér a szobába. Amikor belépünk, szemérmetlenül vigyorogni kezd: nyilván nem én vagyok az első turista, aki mélyhűti magát. Nyom kettőt a falba épített gombon, aztán udvariasan hajlongva kihátrál, én pedig ahelyett, hogy a bőröndömmel kezdenék foglalkozni, rendezgetni kezdem a frissen megtalált cédulákat.
Mintha ezért jöttem volna ide. Homályosan éreztem hetek, hónapok óta, hogy dolgom lesz még ezzel az érzelemmel, hogy a legváratlanabb, leglehetetlenebb helyzetben fog felbukkanni, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen abbahagyni egy kapcsolatot, meg kell dolgoznom azért, hogy múlttá válhasson a még jelen lévő, kísértő, lezáratlanul magam mögött hagyott idő.
Ha nagy vonalakban nézzük a tizenkét kérést, azt kell megállapítanom, hogy míg szerelmem mondatai pillanatnyi és igencsak konkrét kívánságokat fogalmaznak meg, az én üzeneteim zavaros vágyakról és betölthetetlen hiányról üzennek: mintha tőle vártam volna mindent, mintha nem kisebb feladatot róttam volna rá, mint hogy a létezésem falán addig nyílt összes repedést betöltse. Utólag, a világ túlfelén egy franciaágyon üldögélve hirtelen megértem, hogy miért beszélt mindig becserélhetőségről, miért hitte, hogy az ő személye tulajdonképpen elvész a lényét beszippantó tébolyult szerelem gyűrűjében. Rádöbbenek, hogy a szenvedélynek ez a foka tulajdonképpen elszemélytelenít, hogy akitől mindent akarnak, az végül semmit nem képes adni, mert nem tudhatja többé, tényleg ő tükröződik-e egy másik lélek örvénylő felszínén.
Azt akarom, hogy örökké szeress.
Micsoda baromság. Persze, hogy én írtam. Hanyatt dőlök, mint aki hirtelen nem bírja tovább, aztán felülök, és a tizenkét cédulát két részre osztom.
Hat-hat papírcsík fekszik felfelé fordítva az ágyon. Talán nem véletlen, hogy ezek a cetlik elkísértek engem ide, a világ egyik legtávolabbi pontjára, hogy kezdenem kell velük valamit, ahogyan kezdenem kellene az emlékezetemben évek óta kavargó számtalan más mondattal is. Egyenként fordítgatom őket vissza. Helyet kell találjak ezeknek a valaha leírt szavaknak, végső nyughelyet, hogy eltemethessem végre magamban az állandóan kísértő tompa fájdalmat, hogy pontot tehessek a lezárhatatlanul indázó belső mondat végére.
Másnap reggel a közeli sintoista szentély kapuja előtt állok. Kezemben a város térképe, zsebemben a cédulák. Először volt szerelmem legforróbb kívánságát akarom elhelyezni, ezt szabtam ki ma délelőtti feladatnak. Tanácstalanul nézelődöm. A cédula olyan szemérmetlen és szenvedélyes, hogy valami különleges, titkosnál is titkosabb helyet szánok neki. Intim, védett, örök helyet. Besétálok a szentély parkjába, a bejáratot két oroszlán őrzi. A jobb oldali szája kitátva, ez az életet szimbolizálja, a másiké csukva, ő a halál oroszlánja. Őgyelgek a jinja parkjában, figyelem az ittenieket. Jönnek, kezet mosnak, bemennek a szentélybe, minden mozdulatuk valami szorgos igyekezetet tükröz: talán tényleg sietnek. Egy gingkófa aranyló leveleit fotózom éppen, amikor fehér galambraj kap fel a lombok közül. Galamb! Hosszan tűnődöm, hogyan lehetne egy fehér galambra bízni céduláim legforróbbikát, hogy aztán egy meglepett szerzetes átvegye az idegen nyelven írt, immár érvénytelen üzenetet. Hülyeség, valami egyszerűbbet kell kitalálni. Hirtelen rájövök a megoldásra: az életet jelképező oroszlán szájában fogom eldugni a papírt, hogy másnap lángot leheljen, és vörösen felgyulladó szemekkel döbbentse meg a környék járókelőit. El is indulok visszafelé, aztán hirtelen megtorpanok. Szemben cölöpök közt kifeszített madzagokon fehér papírdarabkák sokaságát látom remegni. Mintha az én céduláim rokonai reszketnének a kötélen: még íratlan, hófehér csíkok. Ezeket úgy nevezik, hogy nusa, a tisztaságot jelképezik. A kívánság-nélküliség tisztasága. Odalépek, és gondolkodás nélkül felkötözöm az egyik mondatomat:
Simogasd a melleimet.
Érzem, hogy amit teszek, bizonyos értelemben illetlen, ugyanakkor tisztában vagyok tevékenységem kultikus jellegével, ezért nem hagyom szóhoz jutni a tudatomban sustorgó kételyt.
Kifelé menet visszanézek egyszer, elbúcsúzom a három év előtti vágytól. Az apró betűs cetli elvész íratlan társai közt, talán már meg se találnám, ha hirtelen le akarnám venni.
Visszaérkezem a bejárathoz: a kőoroszlán így közelről elég kemény diónak látszik. Szép, nagy, nyitott szája legalább két méter magasan van, ahhoz tehát, hogy beletegyem a cédulámat, fel kellene valahogy másznom. Idétlenül fényképezgetni kezdek, közben azt vizslatom, vannak-e rajta alkalmas kiszögellések. Az utcán szokatlanul sokan járnak, ebédidő van, a környékbeli irodaházakból egyre csak jönnek elő a hivatalnokok.
Olyan régen fényképezem az oroszlánt, hogy az kezd feltűnő lenni, én legalábbis így érzem. Ha valaki megszólít, majd azt mondom, csak meg akarom nézni, hogy van-e nyelve. Végül is hülye turisták mindenütt vannak, engem konkrétan az oroszlánok nyelve szokott érdekelni, ez önmagában még nem bűn. Elképzelem, amint otthon egy japán turista tornázza fel magát a Lánchíd egyik kőoroszlánjára, de aztán rájövök, hogy ez nem egészen ugyanaz, inkább olyasféle dolog, mintha mondjuk egy Mária-szobor fejét akarná belülről megnézni.
Hirtelen elszánom magam, zsebre rakom a gépet és mászni kezdek. Ügyet se vetnek rám, már szemben állok a sárkányszerű pofával, amikor rádöbbenek, hogy két kézzel csimpaszkodva nem tudom elővenni a borítékot, és ha elő is venném, legfeljebb szájjal emelhetném ki a cédulák legforróbbikát, ami – hm – tartalmilag nem ellenkezne az elhelyezendő kívánság szellemével, gyakorlatban azonban kivihetetlennek látszik. De nagy marha vagyok. Lemászom, előkészítem a cédulát, és viszszakapaszkodom. Lent megtorpan egy kislány, és az anyja kezét fogva bámul föl rám. Most nyilván elmondják neki, hogy ilyet nem szabad csinálni, de én nem fordulhatok vissza, itt állok a cél előtt, még egy kis nyújtózás, és ujjammal érintem a sima, befelé lejtő nyelvet. Bent van, ez az. Leugrom, és biztatóan mosolygok a kislányra, pedig fáj a térdem, nem kellett volna ilyen magasról elrugaszkodni.
Az anyja elvonszolja, én hirtelen érzem, hogy nagyon elfáradtam. Otthagyom az oroszlánt a mondat fűszeres, égető idegenségével, hadd ízlelgesse. Szép munka volt, gyors munka, gyászmunka.
Másnap délelőtt az Asakusa Kannon templomhoz zarándokolok. A főbejárat mellett két szobor áll fülkében, előttük kerítésdrót. A Villám szobra mellett döntök, bedugom a lábához az egyik cédulát: Csókold végig a gerincemet. Utólag megbánom a döntést, a Villám másik mondatot érdemelt volna, de aztán felidézem az érzést, felidézem, hogy milyen volt, amikor lassan végigcsókolta a gerincemet, és rájövök, hogy a villám és mennydörgés lábainál heverő papír mégiscsak jó helyen van.
Kell vennem valami ajándékot a gyereknek, jobb, ha még ma körülnézek. Tanácstalanul és fáradtan metrózom, aztán kikötök egy gigantikus áruház játékosztályán. Elemes és távirányítós robotok sorfala előtt vonulok: lőnek, villognak, hadonásznak. Feltörte a lábam a cipő, ragtapaszt kéne venni. Semmi értelmes ajándékot nem látok, egyre bágyadtabban kóválygok az ijesztő figurák között. Szemben az egyik polcon perselyek sorakoznak. Hirtelen nagyszerű ötletem támad. Eljátszom a gondolattal, hogy egy japán kisfiú betölti a tizenharmadik évét, és elérkezik a születésnapja, amikor a szobájába vonulva feltöri a perselyét. Nem tudom, honnan a tizenharmadik év, de valamiért ragaszkodom ehhez a fantáziához, az pedig föl se merül a képzeletemben, hogy a persely egy kislányé is lehet majd. Nekem sose volt perselyem, spórolni valahogy inkább a fiúk szoktak, biciklire, gördeszkára, ilyesmire. Egy tizenhárom éves fiú fogja megtalálni a cédulámat, ebben képtelen bizonyossággal hiszek.
Odalépek a perselyekhez, és elképzelem, amint a távoli nap ünnepélyes óráján az összeszámlálandó pénz között felbukkan az idegen nyelven írt, különös cédula:
Beszélj a titkos vágyaidról.
Egy foltos kerámiatehén mellett döntök. Körülnézek, mint aki tiltott dolgot művel, szépen becsúsztatom a cetlit, aztán kiosonok a játékosztályról. Utólag eszembe jut, hogy a biztonságiak esetleg tanácstalanul bámulják majd a rejtett kamera felvételeit, és sose tudják meg, miben mesterkedett az a sántikáló európai nő.
Haza kell mennem a szállodába, hogy átvegyek egy másik cipőt és átgondoljam a további munkatervet: maradt hét cédulám, a holnapi nap pedig ittlétem középső napja, válaszvonal, árok. A legszomorúbb mondatot forgatom a fejemben, ez lesz a következő nap feladata, azt kell eltemetnem valahol, hogy eltemethessem végre magamban is.
A szállodában gondosan beosztom a teendőket, és megtervezem a további helyszíneket, számot vetve a spontán lehetőségekkel is. A Simogass a hajaddal mondat meghat. Kicsit a saját kívánságaimra hasonlít, szelíd, szerelmes suttogás egy másik estéből. Úgy döntök, szélnek eresztem holnap, feltéve ha lesz szél, eddig ugyanis egyenletes, bágyadt napsütés melegítette a mozdulatlan levegőt.
Reggel már fél kilenckor felállok a reggelitől, kivárom a hadonászva taxit rendelő amerikaiakat, és visszafogott hangon érdeklődöm a portán:
Sorry, does the wind blow here? I mean… is here any… wind?
Ugyanaz a szemüveges férfi van szolgálatban, aki első nap volt. Először meglepődik a kérdésen, de aztán felnéz, és mosolyogva beazonosít: a nő, akinek hőmérsékletproblémái vannak. Nyilván azt gondolja, hogy immunbeteg vagyok, vagy asztmás, ilyesmi. Annyi manapság az allergiás. Mosolyogva, tagoltan felel:
– We have a nice day. So the weather is pleasant today. I can assure you that the wind is not blowing today.
Akkor hát marad mára a szomorú cédula. A legszomorúbb. Meg a kádas, de az könnyű lesz.
Először a partra megyek, gyalog sétálok el a Császári Palotához vezető hídig. Szeretnék közelebb jutni a folyóhoz, de mindenütt korlát választ el a lejtős parttól. Kicsit banális megoldás, de a Fürödjünk együtt cédulát egyszerűen be akarom dobni a vízbe. A papír túl könnyű, rá kellene kötözni valamit. Nincs nálam se spárga, se hajgumi. Végül keresek a bokrok között egy botot és rálépek. Ez az! Felhasadt a vége, ide szorítom be a cédulát, aztán nagy lendülettel behajítom a mozdulatlannak tetsző folyóba. Nem úszik el semerre, végtelen lassúsággal forog a víz színén, aztán megáll.
Milyen nehéz megszabadulni a vágyaktól.
Hátat fordítok a korlátnak, visszafelé sétálok a főútvonalat szegélyező bokrok mentén. Furcsák errefelé a varjak: a fejtetőn rövid a tollazatuk, ettől mindegyik olyan, mintha kefefrizurát viselne. Érdeklődve totyognak mellettem. Egyre izgatottabb vagyok, ver a szívem a rám váró másik feladattól. Végül nem húzom tovább az időt, leguggolok egy fa körül kialakított tölcsérhez, és turkálni kezdem a földet. Egy ágacskával dolgozom, a talaj pedig tömör, nehezen mélyítem a parányi gödröt. Edzőcipős, fülhallgatós kocogók futnak el mellettem, úgy látszik, ez a bevett útvonaluk. Hirtelen megérzem, hogy valaki néz: egy kutyasétáltató férfi bámul, kicsit meg is dönti a felsőtestét, úgy figyeli a vájkálást. Azt képzelem, segíteni akar, talán azt hiszi, elvesztettem valamit. Kedvesen felnézek, hogy jelezzem, minden rendben, azt szeretném, ha továbbmennének: zavarnak a gyászomban. Amikor végre elindulnak, és utánuk nézek, látom, hogy a férfin ugyanolyan kis kék kötött pulcsi van, mint a kutyán. Hirtelen belém nyilall, hogy a kutyus vélhetően a szükségét akarta végezni, talán ez pont a kedvenc helye, én meg jól idekuporodtam. Körbejárom a fát, és megnyugodva látom, hogy sehol nincs kutyakaki, aztán kavicsokat tornyozok a betemetett cédulára.
Végeztem. Távolabb lépek, pár méterről alig látszik a halmocska, amely alatt ott pihen legszomorúbb cédulám: Gyereket akarok tőled.
Késő este beülök egy bevásárlóközpont szűk éttermébe. Az előttem vacsorázó lármás fiatalok után leszedik a tálcákat, én pedig fáradtan nézegetem a szép formájú csészéket és tálacskákat. Egyedüli, kései vendég vagyok, látom, ahogy a folyosón egyenként távoznak a konyháról az alkalmazottak.
A kiszolgálásban azonban semmi sürgető nincs, kedvesen, egyenletes ritmusban hordják ki a találomra rendelt étkeket. Amikor végzek, elhelyezem a tálcán az egyik kívánságot, mint valami egészen különleges borravalót. Szerelmem második legforróbb mondata ez, bár lehet, hogy mások más sorrendet állapítanának meg, lehet, hogy az oroszlános mögé sorolnák ezt a ma esti cédulát. Átfut rajtam az is, hogy magyarok mindenhol vannak, hogy honfitársaink a világ legmeglepőbb, legváratlanabb helyein képesek felbukkanni, és elképzelem a felháborodott alkalmazottat, amint visszatér, és lecsapja elém a tálcát az üzenettel. De nem, képtelenség: aki az ennivalót kihordta, egészen biztosan nem értheti a papírra írt szavakat, egyébként pedig – mellbőségét elnézve – nem is igen teljesíthetné a sikamlós feladatot. Ezen tűnődöm, amikor váratlanul elviszik a tálcát. Fölösleges volt minden aggodalom: a fiatal srác egy pillantásra se méltatja a cédulát, sőt engem se. Fél perc múlva már jön is vissza, és fizetek. Maradt még két napra való pénzem és négy mondatom.
A Fuji vulkánhoz nem olyan egyszerű elmenni, mint azt képzeltem. Reggel a portán egy fiatal nő elmagyarázza, hányszor kell átszállni a metrón, amíg eljutok a vasútállomásra. Négy óra alatt, mondja, már egész közel lehet jutni a vonattal a hegyhez. Nem közel akarok jutni, hanem oda. Talán ez a baj, ez a mindent akarás, elég lenne a dolgok közelébe menni, de nekem mindjárt maga a vulkán kell, a tölcsér.
Mindig ezzel rontok el mindent. Mire az összes állomást bejelöli egy fénymásolt lapon, teljesen elbátortalanodom. Az Örökké maradj velem csak a vulkán földjében pihenhet, de ha nem tudok elmenni közvetlenül a hegyig, minek keljek útra. Megköszönöm szépen a lapot, hajlongok, és úgy fordulok ki a hallból, mint aki most haladéktalanul a Fujihoz indul, nem akarnék csalódást okozni a nőnek. A nyüzsgő utcára kiérve aztán megfordulok, és inkább a közeli játszótér felé veszem az irányt.
Egy kisfiút járni tanít az anyja, a gyerek boldogan, imbolygó léptekkel totyog hozzá, ilyenkor a tömzsi nő egy rövid szót ismételget. Hosszan nézem őket, fürkészem a padokat, a játékvárat. Igazából a Táncolj nekem cédula helyét keresem, de nincs semmi ötletem.
Délután egy kis buddhista szentély kertjében fölfedezek egy különös, faragott panda-szobrot. A faszobor hátulról üreges, úgy van kivájva, mint egy teknő. A Nyalogasd a köldökömet a panda szájába kerül összesodorva, mint valami cigaretta. Nem a legfrappánsabb megoldás, érzem én is, de tulajdonképpen elfogadható. A kívánság egyébként elég meghökkentő: vajon mi üthetett belém azon az olaszországi estén, mikor pedig világéletemben csiklandós volt a hasam? Nem tudom, a pandák hogy vannak ezzel, de ennek a mondatnak úgyse találtam volna ideális helyet. A Táncolj nekem végül egy fa odvában landol: üzenet a mozdulatlan lombnak, feladó ismeretlen.
A következő napot a Tokiói Nemzeti Múzeumban töltöm, este aztán kimerülten heverek az ágyon. Kapcsolgatom a tévét, fáradt vagyok, a pergő jelenetek helyét folyton elmúlt életem jelenetei veszik át, időnként pedig a napközben látott szobrocskák kísértenek, míg végül lassan elalszom egy angolul hadaró híradós hangjára. A borítékot, amelyben még két cédula van, lefordítva az ágy fölötti, kárpittal bevont polcra teszem a papír zsebkendő és az útikönyv mellé. „Japán igen drága ország, ám az ellátás színvonala mindenütt oly magas, hogy még ha a legszerényebb hotelban szállunk is meg, a japánok által naponta felkeresett éttermekben eszünk, és csupán a tömegközlekedési eszközöket vesszük igénybe, mindenütt kifogástalan szolgáltatásban lesz részünk.”
Ruhástul nyom el az álom, csak hajnalban bújok ki a farmerból.
Reggel meglepődve látom, hogy a boríték nincs a helyén. Éppen negyed órám van még reggelizni, ezért inkább kapkodva felöltözöm, és az ebédlőbe sietek: majd tíz után előkerítem. Biztosan rápakoltam valamit. A szobába visszaérkezve kicserélem az elemet a fényképezőgépben, aztán végigtapogatom az ágyat. Közben bekopog egy takarítónő, tele van a keze tiszta törölközővel. Nehéz eltántorítani a szándékától, de mutogatom neki, hogy aludni szeretnék, erre bólogatva távozik.
A boríték sehol, egyszerűen eltűnt. Hirtelen észreveszem, hogy a fal és a polcocska közt van egy rés: oda csúszott be, ráadásul fejjel lefelé. Próbálom elhúzni az ágyat, de a polc és a kárpitozott szegély egyetlen panelből áll, ezt kellene kitépnem a falból. Valószínűleg ott futnak a beépített világítás vezetékei, azt takarja a bársonnyal bevont lemez. A boríték most már ott marad, benne a két cédulával, amelyet egyszer talán a szerelők találnak meg egy felújítás vagy zárlat alkalmával. Örökké maradj velem, Simogass a hajaddal. Tulajdonképpen nincs is rossz helyük itt az ágy mögött. Két japán szerelő vonogatja majd a vállát a borítékom láttán, sőt, még az is lehet, hogy leadják a szálloda portáján, netán egy takarítónő próbálja majd ingerülten letépni a sivító porszívófejről a beszippantott papírt.
Nem tudni, mikor történik meg mindez. Hogy a távoli jövőben, esetleg évek múltán veszik-e kézbe a meggyűrődött borítékot az idegen, számukra jelentés nélküli mondatokkal, vagy már a jövő héten. Ki kell várnom azt az időt.
Ott ér majd véget a gyász. Meg fogom érezni azt a pillanatot, amikor az utolsó mondat is elmúlik belőlem, akárcsak a harag, amit a repülőtéren éreztem. Elmúlik majd a fájdalom, a megbántottság, és csak a kívánságok fehér helye világít majd, mint a nusa íratlan papírcédulái.
Utolsó napomon szakad az eső. És fújni kezd a szél is, de már minek, hiszen én már elkészültem, teljesítettem a véletlen küldetést. Azon tűnődöm, miközben kifordult ernyővel igyekszem elvergődni a metróállomásig, hogy azért az esőre tartogathattam volna valamit.
Eszembe jut a fa körüli tölcsér, a kis kavicshalom alatt lassan péppé mosódó üzenet, és megnyugszom. Jól van így, jókor jött a vihar, jókor a szél is.
Este bőrig ázva, elcsigázottan érek a szobámba. Levetkőzöm, és vacogva bújok a takaró alá, de képtelen vagyok átmelegedni. Nyomogatom a gombot, be szeretnék legalább egy kicsit fűteni, mielőtt elalszom.
Az indulás reggelén arra ébredek, hogy alig kapok levegőt. A szobában fullasztó, elviselhetetlen hőség van, odakint valószínűtlen verőfény. Nem tudom, mikor mászhattam le az ágyról: nyitott kimonóban, hanyatt fekszem a hideg padlón.
Klón vagyok, sebhelyek, fájdalmak, idő nélküli üres test, történettelen önmagam tökéletes mása. Tágra nyitott szemembe valaki felülről, a huszadik emeletről vetíti a plafonra életem eddigi jeleneteit: leendő emlékeimet.
* A Beszélő 2006. januári számában megjelent szöveg [2] folytatása
- Kultúra [7]