Véletlenül Budapesten ért utol a hír a bukaresti irtózatos eseményekről. Bár semmi illúzióm nem volt a Front szándékai felől, e hír mégis túltett legpesszimistább prognózisaimon.
Hat héten át naponta részt vettem az Egyetem téri „golán”-tüntetésen (golán= csőcselék, tróger). Kellemetlenül érintett, hogy magyarországi újságírók nem fáradtak el ide, illetve ritkán, s akkor is csupán néhány percre. Pedig e tüntetés hangulata, üzenete, mondanivalója, mondjuk ideológiája, sokunk szerint egyértelműbb a demokratikus Románia megteremtése szempontjából, mint a különböző ellenzéki pártok programja, nyilatkozata, kongresszusa. Sőt, az átlag „golán” is gyakran politikailag műveltebb és rugalmasabb, mint az ellenzék vezetői. Ez nem véletlen. A szervezett ellenzék új dolog Romániában. Majdnem a semmiből, máról holnapra alakultak pártok, szervezetek stb. Jellemző, hogy a múlt „nagy ellenállói”, Doina Cornea, Dan Petrescu stb. nem kötelezték el magukat egyértelműen egyetlen párt vagy szervezet mellett sem. Tehát az új alakulatok vezetői véletlenszerűen kerültek e szerepbe. Inkább energiájuk, lelkesedésük, néha kalandorságuk miatt, mint igazi politikai alkatuk, tudásuk stb. alapján.
A tér vezetőinek kiválasztódásában pedig egyszerűen a fizikai állóképesség is szempont volt. Hisz hetek óta éjjel-nappal folyt a tüntetés, és ha a résztvevők váltogatták is egymást, a vezetőknek illett kitartani. A „golánok” kitartásának (nonstop kb. ötvennapi tüntetés) egyik forrása, éltető eleme a humor volt. Percek alatt ironikusan reagáltak az újabb politikai fejleményekre karikatúrákkal, népszerű dalok szövegének átírásával, illetve dalok, „golán himnuszok” szerzésével, szellemes rigmusokkal. Itt ezen a téren meg lehetett érteni a romániai, már-már kilátástalan helyzet néhány kulcskérdését, és példát kaptunk rá, milyen irányban remélhetjük a romániai magyarság problémáinak megoldását.
Furcsa hely volt ez a tér június 14-ig. Az 1990-es hisztérikusan nacionalista hangulatú és előítéletekkel teli Romániában létezett egy tér, ahol a magyarokkal (illetve a németekkel, törökökkel) szemben rokonszenv, kíváncsiság és szolidaritás volt a jellemző. Honnan jött ez a hangulat? A temesvári nyilatkozatból, a Nemzeti Liberális Párt sajtópropagandájából? Mindenesetre létezett – érzékeltük a magyar szónokok fogadtatásából –, videók, magnókazetták őrzik azoknak, akik nem voltak jelen. És Iliescunak is, aki ezt a tüntetést tartotta „vasgárdista” jellegűnek.
A „golánok” intellektuális nívójáról, lucinitásáról egy rendkívüli emlékem van. A tüntetés egyik elvakult, politikai realitást nem érzékelő, szélsőséges szervezője pár héttel ezelőtt izgató hatású, jól felépített beszédet tartott, melynek végén felszólította a résztvevőket: „Induljunk el a tévé felé!” A lelkesebb tömeg, amely többször is félbeszakította a beszédet tapssal, jelszavakkal, másodpercek alatt felismerte a felszólítás irrealitását, politikai időszerűtlenségét, s elkezdte skandálni: „Nem! Nem! Itt maradunk!”
Ez a tömeg a lelkesedés legintenzívebb pillanataiban is mérlegelt, gondolkozott, felelősen döntött. Nem viselkedett csőcselékként.
Úgy érzem, ott a téren jelesre vizsgáztunk toleranciából. Óránként fedeztünk fel sorainkban provokatőröket, s ezeket a humor fegyverével, tapssal kergettük el. A rendcsinálók szigorúan őrködtek, nehogy bántalmazzák vagy szidalmazzák a szeku provokatőreit. Ugyanígy ellenőrizték, nehogy valaki alkoholt csempésszen be.
Természetesen voltak a téren lumpenek is, de ők sosem váltak hangadókká.
Igaz, a szónokok egy részének antikommunizmusa (a tüntetést öt-hat független szervezet irányította demokratikusan és eléggé anarchikusan) lapos, jelszószerű maradt. A tömeg megérezte ezt, s nem haraggal, hanem közönnyel reagált ezekre a beszédekre, inkább kisebb-nagyobb csoportokban beszélgetett, politizált. S e csoportok beszélgetéseinek színvonala, az ellenvéleményekkel szemben tanúsított nyitottsága példamutató volt.
Az az intolerancia, amely az elmúlt hónapokban Romániában tapasztalható volt, teljesen felfoghatatlan, elképzelhetetlen a távolból figyelőnek.
Türelmetlenség, gyűlölködés és hisztéria dúl nem csupán a hatalom és az ellenzék, hanem az ellenzék különböző pártjai, szervezetei, irányzatai között is. Ha egy adott taktikai kérdésre valaki más megoldást ajánl, mint társai, hamarosan gyávának, árulónak vagy szeku-ügynöknek kiáltják ki.
Marian Munteánut például több oldalról is megfenyegették: a hatalom mint vasgárdista, ellenforradalmár ügynököt (hisz következetesen kommunistaellenes), az ellenzék forróbb fejű frakciója mint szeku-besúgót, gyáva árulót (hisz következetesen erőszakellenes, illúziómentes reálpolitikus).
A mai helyzetet különösen nehezíti az a tény, hogy Iliescu nem diktátor. Románia ugyan szörnyű diktatúra, de ez nem kötődik egy személyhez, és nincs egyetlen felelős.
Múlt decemberben rengeteg szekus, aktivista habozás nélkül hátat fordított Ceausescunak, hisz jogosan vagy jogtalanul, de nem féltek igazi felelősségre vonástól. Ők csupán parancsot teljesítettek – mondták.
A felelősség kérdése ma sokkal bonyolultabb. Akik a júniusi pogromot előidézték és végrehajtották, a Front uszító zuglapíróitól a verő rendőrökig és szekusokig, tudják, ma nincs egy olyan erőskezű Gazda, akire hivatkozhatnak a felelősségre vonás órájában, tehát inkább kitartanak a Front mellett, ha kell, újabb és újabb pogromokon át.
Maga Iliescu és társai is ebben a csapdában vannak. Olyan súlyos bűnöket követtek el (az úgynevezett terroristák támadásai, a tévé, rádió, KB ellen stb.), hogy a büntetést csak úgy kerülhetik el, ha minden módon megtartják a hatalmukat, a hisztéria, az anarchia árán is.
Minden párhuzam Románia és a varsói paktum országai közt teljesen formális, felületes, haszontalan.
Románia az egyetlen ország, ahol a kommunista ideológia, a párt felső vezetői számára is, évtizedek óta mindenestül eltűnt. Ez megkönnyítette nekik, hogy újfasiszta jellegű totalitarizmust hozzanak létre.
Komikus volt hallani néha a téren a neokommunizmus, a peresztrojka elleni naiv jelszavakat. Persze a romániai átlagember nem nagyon ismerheti sem Dubcek 1968-as szövegeit, sem Gorbacsovét, sem a szovjet sajtó utolsó öt évét, hisz felismernék, hogy Iliescuéknak sem ideológiailag, sem stílusban ehhez semmi köze sincs. Iliescu, bár a Vatra támogatója, sőt, feltételezhetően szervezője, valójában nem fanatikus nacionalista. Még kevésbé képzelhető ez el a félzsidó, félspanyol miniszterelnökről, Petre Romanról. Mindketten csupán felhasználják a nacionalizmust a saját céljaik érdekében és minden skrupulus nélkül.
A Front talán az első olyan diktatúrára törő párt, amelynek nincs egyértelmű ideológiája, célkitűzése, jövőképe. Iliescu nemrég példaként emlegette a svéd szocializmust, majd rá egy hétre a bányászokkal verette szét az ellenzéket. Két nappal ezelőtt vasgárdista puccsról beszélt, utána a cigányok ellen indított hajtóvadászatot. Petre Roman kínjában a kerítőkre és kábítószercsempészekre, feketézőkre, spekulánsokra hárítja a felelősséget. Röhögnék abszurd humorán, ha az események nem lennének véresen tragikusak.
Vasgárdista jellege valóban volt az eseményeknek. De nem az ellenzék részéről. Sokan azt mondták, a romániai események precedens nélküliek Európában. Tévedés. A vasgárdista lázadás annak idején is pontosan ezeket az eszközöket, ezt a stílust használta. Bukarest utcáin hasonló volt a hangulat. Botokkal felfegyverkezett lumpenproletár tömegek uszítottak lincselésre, pogromra azok ellen, akik „esetleg” ellenük volnának.
Sokan felteszik a kérdést, igazi bányászok voltak-e, vagy bányászuniformisba öltöztetett szekusok? Sajnos minden eddigi információm szerint többségük tényleg bányász volt. Persze soraikban elég profi ügynök is volt, aki izgatta, irányította őket. (Egyébként a híres 1977-es bányászsztrájk leverése óta soraik közé rengeteg félig szekus, félig bányász keveredett.)
Ezek a nehéz életű, keserűséggel, haraggal teli emberek évtizedeket teljes információhiányban töltöttek, az utóbbi hónapokban pedig primitív, de hatékony, uszító propaganda-hadjárat áldozatai. Ne felejtsük, Romániában nincs cenzúra, de „véletlenül” az ellenzék sajtója nem jut el vidékre.
Marian Munteánu, a diákvezér kórházi ágyán harag nélkül, inkább kétségbeesett szánalommal szólt félrevezetett hóhérairól.
Ugyancsak ő figyelmeztet arra a kísérteties hasonlóságra, amely a félrevezetett, feldühített hodáki és imbanesti parasztok március 19-i marosvásárhelyi, és a botos bányászok júniusi bukaresti fellépése között van.
A Front hatékony politikájára jellemző, hogy maga Marian Munteánu is februárban beiratkozott a Vatra Romaneascába, s március végén magyarellenes tüntetéseken vett részt. Csak néhány hét múlva kezdte megérteni, mi is történt, s mi volt a Front szerepe a vásárhelyi eseményekben.
Viszont arra, hogy mi is tulajdonképpen a Vatra Romaneasca nevű „kulturális szervezet”, csupán június elején folytatott beszélgetéseinken jött rá, amikor itt volt Budapesten, a Fidesz-kongresszus napjaiban.
A mai ellentmondásos, anarchikus és főleg kiszámíthatatlan helyzetben a magyar kisebbség konkrét követelményei (helyi autonómia, nyelvhasználat, iskolarendszer, Bolyai-egyetem) rövid távon megoldhatatlannak látszanak. Hosszabb távon viszont van egy nagy lehetőségünk. Bebizonyítani, s nem csupán szavakkal, hogy kisebbségi jogainkat egy általános emberi jogokat tisztelő, demokratikus Romániában szeretnénk elérni. S ezért össze kell fognunk azzal a „román kisebbséggel”, mely ugyanezekért a célokért küzd. Ez a „román kisebbség” a mai ellenzék, a holnap Romániájának szellemiségét fogja meghatározni. Ők már most is előítélet-mentesen közelednek felénk, bár gyakran tájékozatlanok, naivak, és még nem igazán értik a kisebbségi kérdések specifikus jellegét. De őszinte dialógus, partnerkapcsolat alakult ki velük, s személyes tapasztalatból merem állítani, hétről hétre nő megértésük, rokonszenvük irántunk. Más szóval nem a mai hatalomtól kell engedményeket várni, hisz ezeket úgyis csak mint „privilégiumokat” kaphatnánk a közhangulat felháborodása közepette. Viszont a holnap demokratikus hatalmától azt várjuk, hogy engedje jogaink érvényesítését, és ezzel egyidejűleg harcoljon, hogy a közvélemény megértse, elfogadja, természetesnek tartsa ezeket a jogokat.
- Külföld [8]