Az Új Magyarország február 7-i számában Szekeres László újmagyarországi cikkben reflektált lapunk Szokolay Zoltánnal foglalkozó írására. A szerző azt állította, azért közli művét a kormányhoz közel álló lapban, mert az a Beszélőben, bár elküldte oda, úgysem jelenne meg.
Olvasóink tudják, azon a héten, 6. számunkban, amely február 6-án már kapható volt, a Szokolay-féle Közakarat Egyesület két tagjának leveleit is közreadtuk: mindketten a Csőcselék-cikk ellen tiltakoztak. Sz. L. írását is megjelentettük volna, sajnos azonban mindmáig nem érkezett meg hozzánk.
Sz. L. nem állhatta meg, hogy írásában, amúgy Szokolay-mód bele ne kössön a demokratikus ellenzékbe, amelynek szegről-végről valaha ő is résztvevője volt. Ez meg a nevem emlegetése késztetett arra, hogy válaszoljak. A lap Belföld rovatának szerkesztője, Szalay Attila nyomban megígérte, közlik az írást, természetesen a legkisebb változtatás nélkül. Művemet február 9-én küldtem el faxon a napilap szerkesztőségébe. Azóta nem történt semmi.
A Beszélőben már nincs értelme közreadnunk az Új Magyarországnak szánt művet: a mi olvasóink mindent tudnak, amiről írok. Különben is közölnünk kellene az előzményt, Sz. L. írását, amely el sem jutott hozzánk.
Esetemből tanulva a megtámadott Beszélő-cikk szerzője, K. L. már el se küldte a maga opusát. Sajnálhatják a Közakarat talpasai: most megtudhatták volna végre K. L. teljes nevét. Akkor aztán: „balta, csép, már hadarólap / magyarázza igazunkat” – ahogy a klasszikus költő írja.
Mindkét szöveggel összegyűjtött műveink Hátrahagyott írások című pótkötetében ismerkedhet meg majd a jövendő olvasó.
- Visszabeszélő [9]