A hatok szeptember 10-i megállapodása (Beszélő, 38. szám) átfogó kompromisszumot jelent, azt, hogy az MSZOSZ is, a Liga és a Munkástanácsok is engedményeket tettek. Utóbbiak abból az eddigi politikájukon végigvonuló eszméből adtak alább, hogy nem szabad előre „bebetonozni” a nagy riválist a SZOT örökségébe, merthogy a szakszervezetek, bármelyikről legyen is szó, csakis a megmérettetés által nyerhetnek tulajdonosi és országos érdek-képviselői jogokat. Az MSZOSZ pedig nagyvonalúnak mutatkozott a SZOT-örökség átengedésében, cserében viszont ragaszkodott ahhoz, hogy az ágazati vagyonok felosztásában ne egy állampolgári részvétellel megrendezett szimpátiaválasztás döntsön, hanem az üzemitanács-választás.
Ekképp az egyezség oly javaslatot tartalmazott, amely tisztázta volna, melyik választás mire jó: a szimpátiaválasztás a társadalombiztosítási képviseleti jogokat, az üzemitanács-választás az ágazati vagyon sorsát döntené el, és mindkettő fényében vizsgálhatnák meg később a konföderációk, hogy kinek mekkora a szava az országos érdekképviselet fórumain. A másik érdeme a megállapodásnak – ha egyáltalán még érvényt lehet szerezni neki –, hogy megakadályozza a volt SZOT-vagyon további erózióját. Most nincs a szakszervezeti jószágoknak jog szerinti tulajdonosuk és kezelőjük, a VIKSZ (Vagyont Ideiglenesen Kezelő Szervezet) eleve nem tehet meg mindent ésszerű hasznosításuk érdekében. Félő, hogy mire a nagy harc nyugvópontra jut, addigra a megharcolt vagyonok elértéktelenednek. A kormány törvényjavaslata pedig a végzetes züllés veszélyének tette volna ki a szakszervezeti vagyont, mivel eszerint a rá kimondott elidegenítési, terhelési tilalmat hat évre meghosszabbítanák (az ilyesfajta bebetonozás, mint tudjuk, a „rendszerváltó” koalíció jellemző jótéteménye szokott lenni), és mert a szakszervezeti vagyonból kellett volna fedezni hat év alatt három ízben megrendezett szimpátiaválasztás költségeit.
A szakszervezetek megállapodása viszont föladta a leckét a kormánynak: hajlandó-e fölülvizsgálni elképzeléseit, és elismerni az egyezséget a választási törvény alapjaként. Csaknem két hétig vívódott a kormány (ami persze történelmi léptékkel mérve nem sok), a miniszterelnök fensőbbségesen nem válaszolt, amikor a hatok tárgyalásra invitálták, az MDF nem küldte, el emberét a Fidesz kezdeményezésére összeverbuvált hat párt–hat szakszervezet megbeszélésre. Végül 22-én Schamschula politikai államtitkár nyilatkozott: a hatok megállapodása fabatkát sem ér, mivel az MSZOSZ a másét, a Frohburg Union Rt. tulajdonát ajánlotta föl a többi konföderációnak.
Schamschula, oldalán a Frohburg képviselőjével, régi dolgokat melengetett föl, amelyek nem nagyon jelentenek újdonságot a Beszélő olvasóinak. Csak emlékeztetőül: a svéd cég 1991 júniusában, a VIKSZ-törvény megszületésének előestéjén megalakította az MSZOSZ-szel együtt a Frohburg Union Rt-t. Veress Gábor, az MSZOSZ főpénztárnokának közlése szerint a részesedés e társaságban 60-40 százalék lett volna a svédek javára, magyar részről a szakszervezeti székházakat, külföldi részről meg készpénzt vittek volna be, így a tízmilliós alaptőkét összesen mintegy 2 milliárd forintra hizlalták volna fel, hogy szakszervezeti bankot és biztosítót alapítsanak. Erről szindikátusi szerződést kötöttek, majd kisvártatva követte ezt egy adásvételi szerződés is, amivel az MSZOSZ eladta a székházakat a közös Frohburg Unionnak, aminek fejében 1992. december 31-ig szóló váltókat kapott (Beszélő, 1991. július 27.). De aztán megszületett a VIKSZ-törvény, az ügyészség megtámadta az ingatlanok földhivatali átíratását, és három ilyen átírást ez év tavaszán érvénytelenített is – első fokon – a Fővárosi Bíróság. Az ingatlanátírási ügy e kimenetele (amely szerint az MSZOSZ nem jogutódja a SZOT-nak, tehát nem is rendelkezhetett a volt SZOT-vagyon fölött) fontos érvül szolgált az Alkotmánybíróságnak ahhoz, hogy kimondja: a volt SZOT-vagyon a mostani átmeneti időkben a mozgalom egészét szolgáló célvagyon (Beszélő, május 2. és 23.).
Ez az ítélet pedig szembeállította egymással az MSZOSZ-t és a Frohburgot. A nyár folyamán a szakszervezet bírósági beadvánnyal is kérte a Frohburggal kötött szindikátusi szerződés érvénytelenítését, mivel állítása szerint a svéd üzlettárs nem fizette be a közös Frohburgba az alaptőkéből rá jutó részt. Úgy tudjuk, az MSZOSZ az október elején esedékes másodfokú átírásügyi tárgyalástól is el fog állni. A baj csak az, hogy a Dózsa György úti központ és több vidéki székház a Frohburg Union kezelése alatt áll, és ezért a Frohburg bérleti díjat szed; mégis elégedetlen alapítójával, az MSZOSZ-szel, és csaknem félmilliárd forintos keresetet nyújtott be ellene elmaradt haszon címén, azt kifogásolva, hogy nem írták át a szerződésben szereplő összes székházat a Frohburg nevére. Veress főpénztárnok úgy emlékezik, hogy az MSZOSZ eddig csak egyetlenegyszer (tavaly novemberben) vett részt a társaság közgyűlésén.
A jogi helyzet tehát csakugyan tisztázatlan, de – az Alkotmánybíróságnak köszönhetően – távolról sem reménytelen; hiszen alkotmánybíróilag kimondták, hogy az MSZOSZ vagyonügyekben nem volt szerződőképes, így a Frohburggal kötött ügyletek valószínűleg nem sokat érnek. Kíváncsian várhatjuk a szilveszter napját is, amidőn az ingatlanok fejében kiállított váltók lejárnak. A munkaügy államtitkára tudhatta mindezt, mégis fölmelengette a Frohburg-ügyeket, megtoldva az MSZOSZ állítólagos félmilliárd forintnyi „tartozásával” meg azzal, hogy – ha a hatok megállapodását törvényerőre emelik – a magyar állam lesz felelős ezért az összegért. Holott magánjogi szerződésről van szó, amihez nem fűződhet állami felelősség.
Ezek ismert dolgok. Nem csoda, hogy Kiss Gyula munkaügyi miniszter nem ebben az irányban, hanem az alkotmánybírósági ítélet egy másik nyomvonalán lépett előre. Tudniillik elképzelhető, hogy diszkriminációnak minősítenének az alkotmányőrök egy olyan törvényt, amely nem valamennyi konföderáció megegyezésén nyugszik. Kiss Gyula tehát a VIKSZ konszenzuskívánó ügymenetére bízta magát, és tárgyalásba bocsátkozott pénteken a VIKSZ-et alkotó nyolc konföderációval (a hatokkal, a Szolidaritással és a cifra nevű Szakszervezetek, Munkástanácsok és Keresztényszociális Érdekvédelmi Tömörülések Konföderációjával). Annyi rögvest nyilvánvalóvá vált, hogy a Szolidaritás nevű, fantomtagságot fölsorakoztató konföderációtól semmi jó nem várható. Bátonyi Sándor, a Szolidaritás elnöke, ahogy mondja, „az ördöggel is cimborál” esélyeinek egyenlősége érdekében: előbb saját maga zárta ki magát a hatok megegyezéséből, most meg, a pénteki kormány–szakszervezet-tárgyaláson a SZOT-vagyon egyenlő felosztását követelte. Az „ördögnek” pedig kapóra jöhet új „cimborája”: a szakszervezetekre háríthatja a felelősséget, amiért nem tudja vagy nem akarja meghozni a háborúság végét jelentő politikai döntést.
Palkovics Imre, a Munkástanácsok elnöke úgy vélekedik, a kormány a jog védőbástyája mögé bújik, de valójában tart attól, hogy a hatok egyezsége kedvező helyzetbe hozza az MSZOSZ-t, és ez jól jön majd a baloldalnak a ’94-es választásokon. Inkább feláldozza a kormány a Ligát, a Munkástanácsokat, az összes szakszervezet működésének normális feltételeit. Holott – mondja Palkovics – a kormánynak nagyvonalúan kell viselkednie, hogy erős munkavállalói érdekvédelem működhessék Magyarországon.
Egyelőre, úgy tetszik, folytatódik a kisszerűsködés, mégpedig a nagyszerű esélyegyenlőség-eszmény örve alatt. Kiss Gyula máris kijelentette: az idén már biztosan nem rendezik meg a szakszervezeti választásokat.