L. F. [Langmár Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

Mint köztudott, a nagymarosi munkák jelentékeny részét – egy hitelszerződés keretében – osztrák vállalkozók, „vízépítők” végezték. A kormány 1989 tavaszán fölfüggesztette a nagymarosi építkezéseket. Az Oviber – amely korábban a beruházást, majd a lezárással kapcsolatos feladatokat is bonyolította – 1989. május 15-én értesítette az osztrák kivitelezőt (DOKW) a munkák szüneteltetéséről. (A jelentés megjegyzi, hogy az Oviber dokumentációit és intézkedéseit a Dunai Vízlépcső kormánybiztosa [titkárság] nem ellenőrizte, legalábbis ennek írásos nyoma nincs. Sőt, a titkárság és utódja, a Dunai Rehabilitációs Iroda „irányító, koordináló és ellenőrző szerepe nagyobbrészt csak formálisan érzékelhető”.)

Az osztrák féllel szembeni tartozásunk keletkezése időben két szakaszra osztható. Az egyik az említett májusi fölfüggesztésig tart, a másik pedig ez után, az 1989. november 14-i szerződésbontásig. A két időpont közötti fél év miatt kifizetett, illetve a magyar felet terhelő költségekből az ÁSZ a következőket sorolja föl. Ekkor ténylegesen 200 millió schillinget fizettünk ki a DOKW-nak, gyártásra, műszaki előkészítésre. További 102 millió schillinges terhet jelent az állásköltség, 6,4 milliót a munkaterület átadásáig végzett állagmegóvási munka, s 122,5 milliót a –jelentésben pontosan nem definiált – késedelmi kamat.

Többszöri tárgyalás után a DOKW 1990 májusában közölte fizetési igényét: 3,85 milliárd schilling. Ezt aszerint kalkulálták, hogy az eredeti tervek szerint az osztrák kivitelezésben megépülő létesítmények költsége (az itt nem részletezendő csúszóárral számolva) 6,7 milliárd schilling. Ezeknek a létesítményeknek a készültségi foka – szerintük – 36 százalékos volt. De az osztrákok „nagylelkűek” voltak, a jó partneri kapcsolatok szellemében elengedtek volna 870 millió schillinget. Ezt az ajánlatot 1990 júliusáig tartották fenn. (1989. április végéig a ténylegesen kifizetett összeg – amit a magyar fél az osztrák hitelfelvételből teljesített – 713 millió schilling volt.)

A tárgyalások sajátosan folytak, mert az ÁSZ szerint a magyar Oviber Magyarország számára hátrányos jogi alapelvet fogadott el a rendezés alapjának. Olyat, ami a fizetési igény meghatározásánál a teljes szerződéses árból indul ki. (Az ÁSZ szerint az Oviber az egyik jugoszláv alvállalkozóval is előnytelen szerződést kötött, mintegy 50 millió dollár nagyságrendben.)

Talán a vízlépcső ellenzőinek tiltakozása is hozzájárult, hogy ez a hozzáállás – a jelentés szerint – lassan megváltozott, s a magyar tartozás számbavételekor a vállalkozó tényleges teljesítését, valamint a még el nem végzett munkákkal kapcsolatos meg nem térülő kiadásokat vették alapul.

A 36 százalékos készültségi fokot a magyar szakértők közül sokan túlzottnak tartották, de az ellenjavaslatot sokáig nem nyújtották át az osztrákoknak. Csak október 18-án tett az Oviber 2,5 milliárdos ellenajánlatot. Egy hónap múlva végül is 2,65 milliárd schillinges kötelezettségről írtak alá szerződést, ami azt jelenti, hogy az osztrák munkálatok készültségi fokát 29,3 százalékban ismerték el.

Ez az összeg és kamatai a magyar állam terhét jelentik, akkor is, ha ezt még mindig nem tartják nyilván az államadósságok között. Törlesztésként 1996-tól induló energiaszállítással fizetünk. Az ÁSZ szerint az áramszállítás feltételeinek módosítására is szükség és mód lenne, de ez a mai napig sem történt meg.

Az ÁSZ-jelentés áttekintette azt is, hogy mekkora a magyar kivitelezésben készülő létesítmények készültségi foka. (Az eredeti szerződés szerint Magyarországnak a szlovák oldalon is részt kellett vállalnia az építkezésekből.)

Az ÁSZ vizsgálta az eddigi ráfordításokat is. Eredetileg 54 milliárdra tervezték a beruházás költségeit, bár ez nyilvánvalóan tudatosan alábecsült költségbecslés volt. A bősi létesítményeknél a tervezethez képest a költségtúllépés 20-70 százalékos volt. A beruházás 1990 végi lezárásáig a magyar ráfordítás, illetve az e munkák miatti tartozás összege 38,7 milliárd forint.

A költségek nem csupán a munkák fölfüggesztéséig elvégzett munkák miatt ilyen tetemesek. Az ÁSZ-jelentés – mintegy igazolva a vízlépcső ellenzőinek vádjait – a kormány és az Oviber késlekedését okolja például azért, hogy a bősi alvízi csatorna kotrási munkálatainak felesleges folytatása (amit a már említett jugoszláv alvállalkozó végzett) több mint 500 millió dollárral növelte Magyarország terheit.

De az említett 38,7 milliárd forint szintén csak alábecsült összeg. Mint a jelentés megjegyzi, nem tartalmazza az 1990 végéig jelentkező 3,4 milliárdnyi áfát és a 7,4 milliárd forint refinanszírozási hitelkamatot, „amelyek számottevő további költségvetési terhet okoznak”. Az osztrák tartozás ebben az esetben egyébként 4,5 Ft/schilling áron van számba véve, s ez nem tartalmazza az osztrák hitel után fizetett kamatokat sem.

Az ÁSZ adatokat közölt arról is, hogy a magyar fél mekkora összeget fordított külön-külön a bősi, illetve a nagymarosi létesítményekre. A vizsgálat időpontjáig a bősi létesítménycsoportra 17,5 milliárd forintot fordított Magyarország. Sajnos az ÁSZ nem vizsgálta, hogy egy esetleges C variáns megvalósítása esetében ennek a ráfordításnak mekkora része „hasznosul”, bár azt közölte, hogy a magyar fél szlovák területen 7,5 milliárd forint értékű munkát végzett el. Ennek a ráfordításnak a megtérülése – mint fölöttébb eufemisztikusan írják – rendkívül kétséges.

Az ÁSZ végső számvetése szerint a ráfordításoknak több mint a fele, 20-22 milliárd forint „a nemzetgazdaság részére hasznosítható értéket nem eredményezett, s így azt veszteségnek (nemzeti vagyonvesztésnek) kell minősíteni. Az üzemeltetésre átadott létesítmények zömének hasznosítása is alacsony fokú, a ráfordítások megtérülése közgazdaságilag alig értékelhető.”

„Ha mindehhez hozzászámítjuk az érintett térség helyreállításával és az építkezés finanszírozására felvett hitelek visszafizetésével kapcsolatos jövőbeni terheket, akkor 100 milliárd forintot jóval meghaladó nemzetgazdasági veszteségről kell elszámolni.”

• gazdaság