A válságos helyzetbe került magyar bankrendszer nem nélkülözheti az állam segítségét. Olyan tömegű behajthatatlan követelés halmozódott fel – elsősorban a hagyományos vállalati szektort finanszírozó, döntő mértékben állami tulajdonban lévő bankoknál –, hogy ez hosszabb távon veszélyezteti az érintett bankok talpon maradását. A rövid távú hatások máris érezhetők: a korábbi vissza nem fizetett hitelek csökkentik a bankok hitelnyújtási lehetőségét; a bankoknál elmaradnak kamatbevételek, és nőnek a költségek a minősített (kis eséllyel behajtható) követelések után képzendő kockázati céltartalékok miatt; mindennek következtében magas a nyújtott hitelek kamata. De a bankok rossz állapota nemcsak a hitelhez jutás romló feltételeiben mutatkozik meg, hanem abban is, hogy csökkennek a bankoktól származó adóbevételek és az állami tulajdonrész után járó osztalék, tehát romlik az állami költségvetés helyzete.
Állami gyorssegély
Mivel a minősített követelések felduzzadtak, a bankok hiába tágították a hitel- és a betéti kamatok közötti rést, jövedelmezőségük nemhogy javult volna, de drasztikusan csökkent az elmúlt két évben. Az üzleti eredmény nagy részét – esetenként egészét – felemésztették a minősített követelésekre képzett kockázati tartalékok. A bankok egy része, ha nem kapna segítséget, veszteséggel zárná a tavalyi évet. A veszteség csökkentené az érintett bankok vagyonát, ami – a kihelyezések nagyságához képest amúgy is alacsony tőkeellátottságuk mellett – megrendíthetné a bankrendszer biztonságát. E fenyegetés árnyékában született meg a múlt év végére a kormány „egyszerűsített hitelkonszolidációnak” nevezett gyorssegélyprogramja az 1992. évi banki mérlegek megtisztítására.
Az állami gyorssegély hitelkonszolidációs konstrukcióban részt vevő bankok lehetőséget kapnak arra, hogy állampapír fejében átadják az államnak – vagyis az állam tulajdonában lévő Magyar Befektetési és Fejlesztési Rt.-nek (MBR Rt.) – rossz követeléseiket: azokat, amelyeket 1992. októberig rossznak, azaz gyakorlatilag behajthatatlannak minősítettek, vagy amelyek december 15-ig felszámolási eljárásba került vállalatokkal szemben állnak fenn. Az 1991 végéig rossznak minősített követelések feléért, a későbbieknek pedig 80 százalékáért kaphatnak a bankok ilyen cserealapot.
A karácsonyi ajándékról azonban csak jó egy hónap után – január végére – fog lehullani a csomagolópapír: ekkor derül majd ki, hogy milyen igénnyel lép fel az állam a gyorssegély fejében, milyen terhet ró a kisegített bankokra. Nem kell persze röntgenszem ahhoz, hogy a bankok sejtsék, hogy mi van a csomagban, hiszen csaknem egy éve folyik az alku az idén életbe lépő általános hitelkonszolidáció célszerű mechanizmusáról. Ez azonban már egy másik történet lesz, amikor is az állam az 1993-ban kétesnek vagy rossznak minősített követelések piaci eladása során elszenvedett veszteségek fedezésére kínál fel speciális értékpapírt. Ennek feltételeiről sem döntöttek még.
A korábbi viták alapján olyan megoldás látszik kikristályosodni, hogy a bankoknak a következő 20 évben keletkező nyereségeik terhére kell kötelezettséget vállaniuk a mostani segítség fejében. Hogy ez milyen mértékben terheli majd az egyes pénzintézeteket, most még nem látható előre. Jó lenne tudni azt is, hogy valójában mit is ér a rossz követelésért cserébe kapott állampapír, azaz milyen kamatot fizet utána az állam. Ennek mértékétől függ egyrészt az értékpapírok tartásából származó banki jövedelem, másrészt az, hogy értékesíthetők, forgathatók lesznek-e ezek az állampapírok. Mivel az állam csak a 20 éves lejárat után vállal kötelezettséget az adósság visszafizetésére, a bankok vállalkozásokat finanszírozó képessége az akció hatására csak akkor nőhet, ha ésszerű áron értékesíteni tudják a birtokukba került állampapírokat. E szigorú kényszer ellen szól ugyan a nagyvonalúság, amivel a mai kormány ugyan „megengedi” a jövőbeli kormányoknak, hogy bármikor visszavásárolják az államkötvényeket. Ez azonban közvetlen költségvetési kiadást jelentene, ellentétben a mostani lépéssel, amely „csak” az államadósságot növeli, de egyelőre nem terheli a folyó költségvetést.
A megsegített bankokra nehezedő teher nagyságától és fizetési módjától függ, hogy a most végrehajtott „plasztikai műtét” tartósan csinosabbá teszi-e a bankokat, vagy pedig újabb rút ráncok keletkeznek – esetleg más testrészeiken. Az állampapírcserével végrehajtott mérlegtiszítás valóban új arcot ad a bankoknak. Megszabadulnak a rossz követelések terhének nagyobbik részétől, így jó esélyük van arra, hogy a tavalyi évre szerény nyereséget mutathassanak ki, és a tőkemegfelelési mutatójuk megközelíthesse a pénzintézeti törvényben előírt – és a nemzetközi szabványnak is megfelelő – értéket.
Ez különösen akkor fontos, ha a többségi állami tulajdonban lévő nagybankok privatizációja tényleg napirendre kerül. A banki részvényárfolyamok ma éppen a gyenge (magas kockázatú kihelyezésekkel terhelt) hitelportfóliók miatt nyomottak; a hitelkonszolidáció hatására viszont emelkedhetnek, és így az állam is magasabb privatizációs bevételt érhet el. Mármint ha valóban értékesíteni akarja a nagybankokban meglévő tulajdoni részeit. A nagybankok privatizációjának kérdésével már a Németh-kormány is foglalkozott, de néhány sikeresnek látszó tapogatózó tárgyalás után furcsa módon levette napirendről, és azóta jottányit sem haladt az ügy előre. Csak a menyasszonyjelölt hajadonok vonzereje csappant meg a múló évek folyamán, a reálgazdaság összeomlása után súlyosbodtak a bankok problémái. Nehezebb a „műtéttel” kisegített bankok részvényeit ma értékesíteni, mint lett volna feljavítás nélkül is egy-két-három évvel ezelőtt.
Kivonul-e az állam?
Az elmulasztott hasznon persze már nem érdemes keseregni – legfeljebb a tanulságot lehet levonni belőle. Az azonban ma is komoly kérdés, hogy vajon milyen mértékben hajlandó az állam (kevésbé szemérmesen: a kormány) kivonulni a számottevő gazdasági befolyást jelentő nagybankokból. Félő, hogy a banki mérlegek feljavítása után még kisebb lesz erre a hajlandósága. A pénzintézeti törvény kötelezi ugyan az államot arra, hogy belátható időn belül (1996-ig) 25 százalékra szorítsa vissza banktulajdoni részesedését – sőt 1995-től nem gyakorolhatja az efölötti hányadra eső szavazati jogát –, ez azonban nem garancia arra, hogy az elkövetkező két évben meg is kezdi visszavonulását a bankokból. Az elmúlt év óta az állami vállalatok banki részvényeinek átvételével éppenhogy növelte az állam közvetlen tulajdonrészeit a bankokban. Emiatt – és az itt nem tárgyalandó, de közismert politikai törekvések miatt is – jogos aggállyal tehetjük fel a kérdést, hogy vajon valóban a privatizáció gyorsításának igénye miatt kerül sor az állami segédletű banki mérlegtisztításokra.
Igaz, a mérlegtisztítások következtében nemcsak az állami tulajdonrészek eladásának esélye nő meg, hanem a részvénykibocsátásé is, ami az alaptőkék emelését eredményezheti. A részvényvásárlási hajlandóság azonban nagymértékben függ attól, hogy milyen kötelezettségekkel jár a most végrehajtott hitelkonszolidáció. Ma úgy látszik, a külföldi szakmai befektetők inkább érdekeltek abban, hogy új pénzintézetet alapítsanak, mint hogy a meglévőkben tulajdonrészt szerezzenek. Növeli a távolmaradás veszélyét, ha hosszú távon jelentős pótlólagos fizetési kötelezettségekkel (ha tetszik, pótadókkal) terhelik meg a konszolidációban részt vevő bankok jövőbeli nyereségeit. Tőkeemelés nélkül pedig a nagybankok a hitelkonszolidáció ellenére is lassú elsorvadásra vannak ítélve. Ha fennmarad a túlsúlyos állami tulajdon, a bankok hatékonysága nem javul, és tartósan „szükségessé” válhat az állami (költségvetési) gyámkodás.
Elhúzódó veszteségek
Nem szabad szemérmesen elhallgatni azt a tényt – ahogy most megítélésem szerint a kormány teszi –, hogy az a 100 milliárd forint körüli összeg, amilyen értékben várhatóan az állam értékpapírokat ad a bankoknak a rossz követelésekért cserébe, már realizálódott hitelezési veszteségeket jelent. Ezt a pénzt csak különböző számviteli „trükkökkel” lehetett eddig és lehet ezután is időben elhúzott veszteségként feltüntetni. A rossz minősítésű követelések a kevésbé válságos állapotú és fejlettebb piaci intézményekkel rendelkező gazdaságokban is átlagosan 5–10 százalékos áron értékesíthetők. Nálunk a gazdaság általános válsága, a tömeges csőd- és felszámolási eljárások miatt még ilyen ár sem érhető el. Néhány vállalatot bizonyára fel lehet javítani megfelelő tőkeinjekcióval, tulajdonosi váltással, szervezeti-irányítási átalakításokkal. Ennek esélye azonban igen csekély, különösen akkor, ha az úgynevezett reorganizációt elsősorban bürokratikus államigazgatási apparátusok és nem jól működő, nyereségérdekelt piaci szervezetek irányítják. Más szóval a legtöbb esetben a rossz követelések mögött vagyoni fedezet sincs, hiszen éppen e vagyon „fogyott el” az adós vállalatok összeroppanása miatt. Ráadásul a mostani „gyorskonszolidáció” során – ellentétben a majdani hitelkonszolidáció általános szabályával – nem piaci szervezet veszi meg a banki kintlevőségeket, hanem az állam, átalányösszegért, így gyakorlatilag kiiktatódik a piaci érdekeltség a követelések behajtásakor.
Nem sokat fog tehát behajtani az állam (vagyis az MBF Rt.) a neki átadott banki követelésekből. Következésképpen a konszolidáció a hitelezési veszteségeket olyan államadóssággá alakítja át, amely mögött éppúgy nem lesz vagyoni fedezet, mint a mostani rossz követelések mögött. Ez akkor is tény, ha nem tudunk jobb megoldást találni a banki mérlegek gyors megtisztítására. A 100 milliárdos államadósság – és nemcsak a kamatteher, hanem vagyoni fedezet híján a törlesztés terhe is – mindannyiunkra ránk nehezedik, akármilyen arányban is osztják meg egymás között az állami költségvetés és a bankok.
- gazdaság [7]