Skip to main content

Karácsonyi ajándék bankoknak

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A hitelkonszolidáció meglepetései

t. a.: További szakértői vélemények


Egyes pénzügyi tekintélyek azt állítják, hogy a kormány hitelkonszolidációs konstrukciója a totális felelőtlenség rendszerébe taszítja a monetáris szférát. A szocialista tervgazdaság évtizedei alatt soha ilyen volumenben nem avatkozott be a politikai hatalom a gazdaságba. Senkinek nem érdeke, hogy az állami vagyon részét képező nagybankok – s mellesleg érintett közép- és kisbankok – csődbe menjenek, de azért a felelősség kérdését fel kellett volna vetni a kétes követelések felhalmozódásával kapcsolatban.

Bank-kisszótár


Hitelminősítés

A pénzintézeteknek kintlevőségeiket, vagyis adósaikat és követeléseiket minősíteniük kell abból a szempontból, hogy milyen valószínűséggel látják viszont a pénzüket, mekkora a pénzkihelyezés kockázata. A követelés lehet:

1. „átlag alatti minősítésű” – válságos ágazatban működő, de teljesítőképes adóssal szemben fennálló követelés;

– egyéb, a pénzintézetek által átlag alattinak minősített követelés;

2.









A válságos helyzetbe került magyar bankrendszer nem nélkülözheti az állam segítségét. Olyan tömegű behajthatatlan követelés halmozódott fel – elsősorban a hagyományos vállalati szektort finanszírozó, döntő mértékben állami tulajdonban lévő bankoknál –, hogy ez hosszabb távon veszélyezteti az érintett bankok talpon maradását. A rövid távú hatások máris érezhetők: a korábbi vissza nem fizetett hitelek csökkentik a bankok hitelnyújtási lehetőségét; a bankoknál elmaradnak kamatbevételek, és nőnek a költségek a minősített (kis eséllyel behajtható) követelések után képzendő kockázati céltartalékok miatt; mindennek következtében magas a nyújtott hitelek kamata. De a bankok rossz állapota nemcsak a hitelhez jutás romló feltételeiben mutatkozik meg, hanem abban is, hogy csökkennek a bankoktól származó adóbevételek és az állami tulajdonrész után járó osztalék, tehát romlik az állami költségvetés helyzete.

Állami gyorssegély


Mivel a minősített követelések felduzzadtak, a bankok hiába tágították a hitel- és a betéti kamatok közötti rést, jövedelmezőségük nemhogy javult volna, de drasztikusan csökkent az elmúlt két évben. Az üzleti eredmény nagy részét – esetenként egészét – felemésztették a minősített követelésekre képzett kockázati tartalékok. A bankok egy része, ha nem kapna segítséget, veszteséggel zárná a tavalyi évet. A veszteség csökkentené az érintett bankok vagyonát, ami – a kihelyezések nagyságához képest amúgy is alacsony tőkeellátottságuk mellett – megrendíthetné a bankrendszer biztonságát. E fenyegetés árnyékában született meg a múlt év végére a kormány „egyszerűsített hitelkonszolidációnak” nevezett gyorssegélyprogramja az 1992. évi banki mérlegek megtisztítására.

Az állami gyorssegély hitelkonszolidációs konstrukcióban részt vevő bankok lehetőséget kapnak arra, hogy állampapír fejében átadják az államnak – vagyis az állam tulajdonában lévő Magyar Befektetési és Fejlesztési Rt.-nek (MBR Rt.) – rossz követeléseiket: azokat, amelyeket 1992. októberig rossznak, azaz gyakorlatilag behajthatatlannak minősítettek, vagy amelyek december 15-ig felszámolási eljárásba került vállalatokkal szemben állnak fenn. Az 1991 végéig rossznak minősített követelések feléért, a későbbieknek pedig 80 százalékáért kaphatnak a bankok ilyen cserealapot.

A karácsonyi ajándékról azonban csak jó egy hónap után – január végére – fog lehullani a csomagolópapír: ekkor derül majd ki, hogy milyen igénnyel lép fel az állam a gyorssegély fejében, milyen terhet ró a kisegített bankokra. Nem kell persze röntgenszem ahhoz, hogy a bankok sejtsék, hogy mi van a csomagban, hiszen csaknem egy éve folyik az alku az idén életbe lépő általános hitelkonszolidáció célszerű mechanizmusáról. Ez azonban már egy másik történet lesz, amikor is az állam az 1993-ban kétesnek vagy rossznak minősített követelések piaci eladása során elszenvedett veszteségek fedezésére kínál fel speciális értékpapírt. Ennek feltételeiről sem döntöttek még.

A korábbi viták alapján olyan megoldás látszik kikristályosodni, hogy a bankoknak a következő 20 évben keletkező nyereségeik terhére kell kötelezettséget vállaniuk a mostani segítség fejében. Hogy ez milyen mértékben terheli majd az egyes pénzintézeteket, most még nem látható előre. Jó lenne tudni azt is, hogy valójában mit is ér a rossz követelésért cserébe kapott állampapír, azaz milyen kamatot fizet utána az állam. Ennek mértékétől függ egyrészt az értékpapírok tartásából származó banki jövedelem, másrészt az, hogy értékesíthetők, forgathatók lesznek-e ezek az állampapírok. Mivel az állam csak a 20 éves lejárat után vállal kötelezettséget az adósság visszafizetésére, a bankok vállalkozásokat finanszírozó képessége az akció hatására csak akkor nőhet, ha ésszerű áron értékesíteni tudják a birtokukba került állampapírokat. E szigorú kényszer ellen szól ugyan a nagyvonalúság, amivel a mai kormány ugyan „megengedi” a jövőbeli kormányoknak, hogy bármikor visszavásárolják az államkötvényeket. Ez azonban közvetlen költségvetési kiadást jelentene, ellentétben a mostani lépéssel, amely „csak” az államadósságot növeli, de egyelőre nem terheli a folyó költségvetést.

A megsegített bankokra nehezedő teher nagyságától és fizetési módjától függ, hogy a most végrehajtott „plasztikai műtét” tartósan csinosabbá teszi-e a bankokat, vagy pedig újabb rút ráncok keletkeznek – esetleg más testrészeiken. Az állampapírcserével végrehajtott mérlegtiszítás valóban új arcot ad a bankoknak. Megszabadulnak a rossz követelések terhének nagyobbik részétől, így jó esélyük van arra, hogy a tavalyi évre szerény nyereséget mutathassanak ki, és a tőkemegfelelési mutatójuk megközelíthesse a pénzintézeti törvényben előírt – és a nemzetközi szabványnak is megfelelő – értéket.

Ez különösen akkor fontos, ha a többségi állami tulajdonban lévő nagybankok privatizációja tényleg napirendre kerül. A banki részvényárfolyamok ma éppen a gyenge (magas kockázatú kihelyezésekkel terhelt) hitelportfóliók miatt nyomottak; a hitelkonszolidáció hatására viszont emelkedhetnek, és így az állam is magasabb privatizációs bevételt érhet el. Mármint ha valóban értékesíteni akarja a nagybankokban meglévő tulajdoni részeit. A nagybankok privatizációjának kérdésével már a Németh-kormány is foglalkozott, de néhány sikeresnek látszó tapogatózó tárgyalás után furcsa módon levette napirendről, és azóta jottányit sem haladt az ügy előre. Csak a menyasszonyjelölt hajadonok vonzereje csappant meg a múló évek folyamán, a reálgazdaság összeomlása után súlyosbodtak a bankok problémái. Nehezebb a „műtéttel” kisegített bankok részvényeit ma értékesíteni, mint lett volna feljavítás nélkül is egy-két-három évvel ezelőtt.

Kivonul-e az állam?

Az elmulasztott hasznon persze már nem érdemes keseregni – legfeljebb a tanulságot lehet levonni belőle. Az azonban ma is komoly kérdés, hogy vajon milyen mértékben hajlandó az állam (kevésbé szemérmesen: a kormány) kivonulni a számottevő gazdasági befolyást jelentő nagybankokból. Félő, hogy a banki mérlegek feljavítása után még kisebb lesz erre a hajlandósága. A pénzintézeti törvény kötelezi ugyan az államot arra, hogy belátható időn belül (1996-ig) 25 százalékra szorítsa vissza banktulajdoni részesedését – sőt 1995-től nem gyakorolhatja az efölötti hányadra eső szavazati jogát –, ez azonban nem garancia arra, hogy az elkövetkező két évben meg is kezdi visszavonulását a bankokból. Az elmúlt év óta az állami vállalatok banki részvényeinek átvételével éppenhogy növelte az állam közvetlen tulajdonrészeit a bankokban. Emiatt – és az itt nem tárgyalandó, de közismert politikai törekvések miatt is – jogos aggállyal tehetjük fel a kérdést, hogy vajon valóban a privatizáció gyorsításának igénye miatt kerül sor az állami segédletű banki mérlegtisztításokra.

Igaz, a mérlegtisztítások következtében nemcsak az állami tulajdonrészek eladásának esélye nő meg, hanem a részvénykibocsátásé is, ami az alaptőkék emelését eredményezheti. A részvényvásárlási hajlandóság azonban nagymértékben függ attól, hogy milyen kötelezettségekkel jár a most végrehajtott hitelkonszolidáció. Ma úgy látszik, a külföldi szakmai befektetők inkább érdekeltek abban, hogy új pénzintézetet alapítsanak, mint hogy a meglévőkben tulajdonrészt szerezzenek. Növeli a távolmaradás veszélyét, ha hosszú távon jelentős pótlólagos fizetési kötelezettségekkel (ha tetszik, pótadókkal) terhelik meg a konszolidációban részt vevő bankok jövőbeli nyereségeit. Tőkeemelés nélkül pedig a nagybankok a hitelkonszolidáció ellenére is lassú elsorvadásra vannak ítélve. Ha fennmarad a túlsúlyos állami tulajdon, a bankok hatékonysága nem javul, és tartósan „szükségessé” válhat az állami (költségvetési) gyámkodás.

Elhúzódó veszteségek


Nem szabad szemérmesen elhallgatni azt a tényt – ahogy most megítélésem szerint a kormány teszi –, hogy az a 100 milliárd forint körüli összeg, amilyen értékben várhatóan az állam értékpapírokat ad a bankoknak a rossz követelésekért cserébe, már realizálódott hitelezési veszteségeket jelent. Ezt a pénzt csak különböző számviteli „trükkökkel” lehetett eddig és lehet ezután is időben elhúzott veszteségként feltüntetni. A rossz minősítésű követelések a kevésbé válságos állapotú és fejlettebb piaci intézményekkel rendelkező gazdaságokban is átlagosan 5–10 százalékos áron értékesíthetők. Nálunk a gazdaság általános válsága, a tömeges csőd- és felszámolási eljárások miatt még ilyen ár sem érhető el. Néhány vállalatot bizonyára fel lehet javítani megfelelő tőkeinjekcióval, tulajdonosi váltással, szervezeti-irányítási átalakításokkal. Ennek esélye azonban igen csekély, különösen akkor, ha az úgynevezett reorganizációt elsősorban bürokratikus államigazgatási apparátusok és nem jól működő, nyereségérdekelt piaci szervezetek irányítják. Más szóval a legtöbb esetben a rossz követelések mögött vagyoni fedezet sincs, hiszen éppen e vagyon „fogyott el” az adós vállalatok összeroppanása miatt. Ráadásul a mostani „gyorskonszolidáció” során – ellentétben a majdani hitelkonszolidáció általános szabályával – nem piaci szervezet veszi meg a banki kintlevőségeket, hanem az állam, átalányösszegért, így gyakorlatilag kiiktatódik a piaci érdekeltség a követelések behajtásakor.

Nem sokat fog tehát behajtani az állam (vagyis az MBF Rt.) a neki átadott banki követelésekből. Következésképpen a konszolidáció a hitelezési veszteségeket olyan államadóssággá alakítja át, amely mögött éppúgy nem lesz vagyoni fedezet, mint a mostani rossz követelések mögött. Ez akkor is tény, ha nem tudunk jobb megoldást találni a banki mérlegek gyors megtisztítására. A 100 milliárdos államadósság – és nemcsak a kamatteher, hanem vagyoni fedezet híján a törlesztés terhe is – mindannyiunkra ránk nehezedik, akármilyen arányban is osztják meg egymás között az állami költségvetés és a bankok.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon