Kazahsztán
A történetet ott érdemes kezdeni, hogy a Szovjetunióból való kiválás nyomán Kazahsztánban is felszínre tört a „szovjetség” alá gyömöszölt törzsi szerkezet. A köztársaság három törzset (zsuz) foglal magába: a „vezértörzs” délen, a középső törzs északkeleten, az alsó törzs nyugaton székel. Az északkeleti térségben él az orosz ajkúak többsége, akiket hajlamosak „negyedik zsúznak” nevezni (l. a mellékelt térképvázlatot). A hagyomány szerint a déli törzs adta a vezéreket, a középső a költőket és gondolkodókat, az alsó törzs pedig a harcosokat (a negyedik törzs a „technokrata”-réteget). Így van ez mind a mai napig – a kazah belpolitikai élet két kulcsszereplője két rivális törzsből való: Olzsasz Szulejmanov költő-próféta (mostanában az Oroszországgal való reintegráció apostola) a középső törzs leszármazottja, Nurszultan Nazarbajev államelnök pedig a déli vezértörzsből való, s eleddig a kazah szuverenitás bajnoka volt – 1992-ben hívei még azt is felajánlották, hogy káni címet adományoznak neki. A ’91-es „felszabadulás” után újjáéledő tribalizmus (törzsi rendszer) miatt szükség is lett effajta tekintélyre: a „törzsek” közötti ellentétek olyannyira elharapództak, hogy pl. az 1993-ban a Kazahsztáni Egyetem első évfolyamán mindössze 1% volt az északi (akiket ráadásul az utcán „kirmének”, idegennek csúfoltak a déliek). A déli „elit” a vezető pozíciókból is kiszorította az északiakat és a keletieket: ráadásul bármilyen visszaélést elkövethettek, csaknem teljes immunitást élveztek. Egészen az utóbbi hetekig: mostanában ugyanis megsokasodtak az „elnökpárti” miniszterek korrupciós és sikkasztási ügyeit feltáró botrányok, a gazdasági miniszter például lemondani kényszerült.
Ilyen jellegű „pozícióvesztés” Alma-Ata eleste is: Nazarbajev – szokásos ravasz lépésével – egy kisebb és meglehetősen szimbolikus áldozatot hozott az előretörő középső törzsnek a nagyobb veszteségek elkerülése érdekében. A „törzsi villongások” mögött ugyanis a kazah nemzeti politika általánosabb orientációs válsága húzódik meg.
Törzsi parlament
Ez a válság sem új keletű. Igaz, hogy Nazarbajev már eddig is a volt szovjet térség legengedelmesebb törvényhozó testületével rendelkezett: 1993 decemberében, amikor egymás után buktak meg az egykori tagállamok Legfelsőbb Tanácsai, a kazah elnök parlamentje szép csöndben föloszlatta magát. Az új választások kiírásakor azonban Nazarbajev az említett törzsi szerkezetre igyekezett rátelepíteni a parlamenti struktúrát: ún. „állami jelöltlistákat” állított össze, a hivatalos indoklás szerint ugyanis csak így juthattak képviselethez „a nemzeti kisebbségek” (amelyek amúgy többségben vannak: a kazah lakosság csupán az össznépesség 40 százalékát teszi ki).
A 177 parlamenti képviselőből így lett 42 „állami listás” eleve az „elnök embere” (25 kazah, 10 orosz, 3 ukrán, 1-1 német, koreai, ingus, tatár közösség képviseletében), 45 képviselő az „elnökpárt”, a Népi Egységpárt tagja – ők adják a legfontosabb államhivatalok vezetőit, egyben szinte kivétel nélkül déliek –, de az elnök lekötelezettje a 33 helyhatósági képviselő többsége is.
A parlament működése így, valódi ellenzék nélkül, igencsak leegyszerűsödött: amint az elnöknek nem tetsző, ám az ellenzék – különösen a legnagyobbak, a szocialisták és a jogpárt – által támogatott törvénytervezet elfogadására kerülne sor, az elnöki hivatal egyszerűen „visszahívja” embereit, és határozatképtelenség miatt a tervezet meghatározatlan időre lekerül a napirendről. S hogy ne is kerüljön vissza, arról Nazarbajev legjobb barátja, Kekilbajev házelnök gondoskodik. A parlament feladata jószerivel így arra redukálódott, hogy minél több, az elnöki hatalom megerősítését szolgáló alkotmánymódosítást vigyen keresztül, viszont érje be a föld magántulajdonba adásával, egyéb területeken maradjon fönn az állami monopólium, hozzon létre kétkamarás parlamentet, de azt is erős elnöki kompetenciával. Ha ez megvan, akár ismét feloszlathatja magát. „A jogállam csak addig kellett Nazarbajevnek – jelentette ki nemrég a korábbi parlament emberjogi bizottságának elnöke, amíg a lehető legtöbbet ki nem préselt a nyugati befektetőkből.” Ez utóbbiban csalatkoznia kellett: bár Washington szívesen látna Kazahsztánban afféle közép-ázsiai mintaállamot, a nyugati hitelek erősen megcsappantak, tetézve a kazah gazdaság egyéb bajait.
A szuverenitás kezdete és vége
Kazahsztán függetlenedési folyamatát a nemzeti valuta (tenge) bevezetése zárta le, ám ugyanez indította el a szuverenitás erodálódását is. A tenge bevezetése után 8 hónappal alig nyolcadrészét éri, jelenleg havi 9%-os a termeléscsökkenés, havi 30%-os az infláció – aminek oka legtöbbek szerint az, hogy a termelés több mint 70 százaléka a volt szovjet köztársaságokhoz kötődik.
Mindezt súlyosbítja a nagyarányú orosz elvándorlás: az alma-atai orosz követség adatai szerint 1988-ban még csak 23,6 ezer orosz menekült el Kazahsztánból, ’90-ben 306 ezer, ’93-ban pedig csak az első 9 hónap alatt 247 ezer. Egyes adatok szerint az orosz elvándorlás évi 24 milliárd dollár veszteséget jelent Kazahsztánnak az elkövetkező 7-8 év folyamán. Ebbe beletartozik egyebek közt az is, hogy a felmérések szerint – miként szinte minden volt szovjet köztársaságban – az orosz ajkú lakosság körében volt a legjobban képzett és legmobilabb műszaki szakembergárda, távozásuk ezért igen érzékenyen érinti Kazahsztánt is.
A kazah nemzeti valuta bevezetése óta különösen elmérgesedett a helyzet: a megoldás az orosz fél szerint a kettős állampolgárság lenne. Ezt azonban Alma-Ata mind a mai napig elutasítja, mondván: „aláásná a fiatal kazah államiságot”, a lakosság több mint fele a pozitíve diszkriminálták körébe tartozna, előnyösebb helyzetbe kerülne az őslakossághoz képest. Nazarbajev, a szimbolikus gesztusok mestere annyit megtett, hogy az orosz–kazah határon mind a 65 vámellenőrzési helyet egyoldalúan megszüntette.
Oroszország vagy Eurázsia?
A „nemzeti függetlenség” kivívásával előállt teljes körű válság leküzdésére Kazahsztánban jelenleg két elképzelés van forgalomban: az egyik Kazahsztán és Oroszország egyszerű reintegrációja, a másik pedig Nazarbajev elnök nagyívű koncepciója a Független Államok Közösségét (FÁK) felváltó Eurázsia Szövetség (EÁSZ) létrehozásáról.
„Kazahsztán sorsa Oroszország nélkül elképzelhetetlen” – ezt a címet adta nemrég két tekintélyes kazah tudós a reintegrációt történetfilozófiai érvekkel megalapozó eszmefuttatásának. Geopolitikai és történelmi helyzetéből következően – mondják – Kazahsztán eleve perifériaszerepre van kárhoztatva, de ha már központot kell választania, akkor legalább jól válasszon. A szomszédokat sorra véve minden lehetőséget elutasítanak (Kínát pl. a határigények miatt), s minden, érvük Moszkva mellett szól, kezdve azzal, hogy a Moszkva-orientáció itt eleve „történeti hagyomány”: a gazdaság épp az orosz alárendeltséget vállaló kánok idején élte virágkorát. A konklúzió tehát: „Oroszország és reformok nélkül nem megy…”
Ennél a puszta kétpólusú reintegrációs programnál – Kazahsztánon belül legalábbis – jóval nagyobb sikere van a Nazarbajev-féle Eurázsia Szövetségnek (főbb pontjairól l. keretes anyagunkat), de a program nagy visszhangot váltott ki Oroszországban is. A nyár folyamán – és az 1991-es augusztusi puccs évfordulója közeledtével – egyébként is kísértetiesen megszaporodtak az orosz sajtóban a „reintegrációs” vitacikkek, amelyek azt taglalják, mikor, milyen formában és milyen határok közt szervezhető újra a volt szovjet államszövetség – a Baltikummal-e vagy anélkül, konföderációként vagy erős unióként stb. Most, a Nazarbajev-tervezet júliusi közzététele után új kérdés vetődött fel: miért épp Kazahsztán buzgólkodik az új „reintegrációs forma” elfogadtatásáért?
Mélykazah vagy hiperliberális?
Sokan hivatkoznak arra, hogy Nazarbajev indítványa Jelcinnek tett baráti gesztus: sokkal kevésbé kínos, ha egy új integrációval nem Oroszország hozakodik elő, hanem „alulról jövő kezdeményezésként” adják el, így Moszkva megmenekülhet a „birodalomi restauráció” vádjától. Érdemes azonban mélyebben végiggondolni azt az érvet, mely szerint az új integrációs formában nem a szuverén államok kapcsolatainak újrateremtésére esik a hangsúly, hanem az egyes köztársaságokban a Szovjetunió felbomlásakor hatalomra jutott vezető elitek közötti szövetségkötésre. Ezek a vezető elitek ugyanis időközben a politikai hatalom mellé megszerezték a tulajdon ellenőrzésének hatalmát is, s most az a céljuk, hogy ezt a politikai és gazdasági hatalmat stabilizálják. Egy ilyen szövetség pedig a „klasszikus szovjet pangás” színtiszta képlete – így a Nyezaviszimaja Gazeta vitacikkírója, aki azt veti Nazarbajev szemére, hogy az „ázsiai típusú” hatalomátöröklés érdekében – saját törzsi háttere nyomására – feláldozza a Kazahsztánban meglévő csekély modernizációs hátteret.
Nazarbajev „mélykazah” ellenlábasa viszont épp amiatt tesz szemrehányást, hogy a kazah elnök túl sokat vesz át az Andrej Szaharov-féle „hiperliberális alkotmányelvekből”, s elfeledi az Eurázsia-eszme igazi gyökereit, amelyek ma igazán felelevenítésre méltók lennének, amelyek révén Kazahsztán természetes utat találhatna az oroszokhoz is (lásd keretes anyagunkat).
Az Eurázsia Szövetség persze ma még csupán holt betű, s nem konkurál a FÁK rendszerével. Ennek ellenére lelkes támogatókra talált különösen az orosz vezetők körében, de vannak már ellenfelei is: hevesen tiltakozott az üzbég elnök, Iszam Karimov, aki saját régióbeli dominanciáját látja veszélyeztetve. Az orosz–kazah közeledést ő is üdvözli, persze csak addig, amíg az afféle „geopolitikai manőverek”, mint az említett főváros-áthelyezés nem zavarja az ő köreit.
- Külföld [7]