Racionalizált önkormányzatiság
A „radikális reformerek” a zászlajukra tűzték a települések önállóságának megteremtését, s megjelent az „önkormányzatiság” eszméje. Csak a körültekintő kritikai elmék, mint például a tündökletes és fájdalmasan korán meghalt Vági Gábor figyelmeztettek arra a rendszerváltás küszöbén, hogy ha a településfejlesztésből kivonul az állami elosztás, akkor az elsorvasztott települések végképp halálra ítéltettek. Hiszen a politika által generált elmaradottságukat, ami az infrastruktúra fejletlenségében, a helyi munkaalkalmak hiányában és a helyi társadalom sorvadásában is kifejezésre jut, saját erőből immár nem tudják felszámolni. Saját erejüket mesterségesen elszívták a politikai döntések nyomán fejlesztésre ítélt települések. Talán nem fölösleges felidézni, hogy az infrastrukturális elmaradottság több száz település esetében azt jelentette, hogy egyáltalán nincs iható ivóvíz; és a helyi társadalom sorvadása meg azt, hogy nemcsak a diplomások, hanem a munkaképes korúak is eltűntek a faluból.
Emancipáció
A rendszerváltás első kormánya és parlamentje kevés sikert mondhat magáénak. E ritkaságok közé tartozik az, amit a települések újraélesztése terén csinált. Nemcsak a helyi önkormányzatok közjogi önállóságát teremtette meg több-kevesebb egyetértéssel, hanem a szerény lehetőségekhez képest forrást is biztosított ehhez. S ebben sem volt igazából vita a parlament különböző oldalai között. (Politikai küzdelem és végső soron rossz megoldás csak a főváros és a kerületek önkormányzati státusában született.) Nyilván nem egészen idilli az, ami történt. A demokratikusan választott önkormányzatok számos csalódást okoztak a keserű meglepetésekben amúgy sem szűkölködő lakosságnak. Egy sor településen azért voltak elégedetlenek az emberek, mert „igazából nem történt semmi”, a számításaikat korábban is megtaláló csoportok megőrizték helyzetüket, s nem engedtek közel másokat a húsosfazékhoz. Másutt új, kíméletlen érdekszövetségek fordították a maguk hasznára az önállóságot, s igen sok helyen az első szabad négy év úgy megszilárdította a helyi hatalmat, hogy az elégedetlenség ellenére sem bíznak a leválthatóságában. Néhol egészen abszurd szituációk jöttek létre: települések azért válnak el, mert a választott önkormányzati testület nem tudja megoldani konfliktusait, néhol az önállóság értelme kizárólag egy-egy család tollasodása. Talán az is előfordult, hogy egy kistelepülés csak rövidlátásból és szűkmarkúságból indított önálló iskolát, mert a döntéshozók sajnálták a viszonylag borsos hozzájárulást a közeli nagyobb település kimagaslóan jó feltételeket nyújtó iskolájától a településecske gyerekeinek oktatásáért. Inkább üzemeltették olcsóbban otthon az osztatlan iskolát. De minden konfliktus, anomália és vitathatóság ellenére az elmúlt négy évben a korábban haldokló települések java része mégis meglódult.
Először is: az 1990 nyarán elfogadott önkormányzati törvény nyomán az 1640 községi tanács helyett szeptember 30-án 3093 önálló községi önkormányzat alakult. Az elkövetkező években, ha nem is ilyen tempóban, de folytatódott a települések önállósulása, s további 53 új község folyamodott jogokért. Ami tehát az emancipációt illeti, abban a társadalom elsöprően nyilvánította ki igényeit.
Alkalmi társulások
Sokkal kevesebb teljesült a közigazgatási szakembereknek és politikusoknak az ésszerű önkéntes társulásokra vonatkozó illúzióiból. Senki nem tagadhatja, hogy számos helyi közigazgatási feladatot ésszerűbb egy-egy falunál nagyobb népesség számára megszervezni, már csak azért is, mert nem áll rendelkezésükre elegendő szakember. De ezt majd megszervezik maguknak a községek, nincs szükség rá, hogy az ésszerűséget helyettük a központi hatalom képviselje adminisztratív intézkedésekkel. Hát ezekből az önkéntes társulásokból elég kevés valósult meg. Még leginkább a körjegyzőség intézményének lehetőségével éltek a kistelepülések; a 2240 jegyzői hivatal közül 499 körjegyzőség, ami 1400 település elsőfokú hatósági és szakigazgatási feladatait látja el. Létrejött közel 60 úgynevezett térségi szövetség, ezek azonban nem feltétlenül valósítanak meg funkciómegosztást a hozzájuk csatlakozott települések között, inkább nyomásgyakorlóként működnek a költségvetési források megszerzése érdekében. Valamilyen oknál fogva – talán azért, mert az idősek szociális ellátására éppen a rendszerváltás utolsó éveiben épült ki valamelyest országszerte az intézményhálózat, és ennek fenntartásáról a községek nem akartak lemondani – még leginkább a szociális étkeztetést oldják meg társulásban a települések. Néhány falucska közösen vásárol és tart fenn szállítójárművet, amellyel az egyik nagyobb kapacitású konyhával felszerelt helyen főzött kosztot széthordják a társulásban részt vevők öregei között. A Községi Önkormányzati Szövetség elnökasszonyának tapasztalatai szerint a tényleges önkéntes társulások irányába inkább csak most kezdenek tapogatózni a falvak, hogy anyagi kondícióik évről-évre romlanak. A költségvetésből elnyerhető címzett és céltámogatások kedvéért forrásaikat évekre lekötötték egy-egy beruházás érdekében, tehát kénytelenek megbékélni a gondolattal, hogy önmagukban nem fognak tudni újabb terheket vállalni. Baranyában például most 18 község szövetkezik egy szeméttelep létesítésére.
Hét szűk esztendő
Az önkormányzatok bevételeinek 80 százaléka költségvetésből juttatott pénz. A kistelepülésekhez juttatott forrásoknak és az önállóságnak köszönhetően 1994-re mintegy 600 településre került egészséges ivóvíz; mintegy 60 000 lakást kapcsoltak be a vezetékesivóvíz-ellátó hálózatba, s 30 000 lakást a szennyvízcsatorna-hálózatba. Másképpen kifejezve az elosztó ivóvíz vezeték 1034 kilométerrel, a szennyvízcsatorna-hálózat 1426 kilométerrel nőtt. 312 kilométerrel több lett a burkolt belterületi út, s 273 kilométerrel a járda. 4196 kilométerrel bővült a gázhálózat, s 127 000-rel gyarapodott a vezetékes gázt fogyasztók száma. 1145 általános iskolai tanterem épült, s 306 általános iskolai tornaterem.
1995-re az önkormányzatokra is elérkezik a hét (?) szűk esztendő. Nem minden előzmény nélkül, hiszen az 1994-es év is sokkal rosszabb volt, mint az 1993-as, és már az is rosszabb, mint az 1992-es. Nyilvánvaló, hogy a költségvetési források enyhén szólva korlátosak, s elosztásukért erőteljes nyomásgyakorlók szálltak hadba. Újra megjelent a kormányban a településracionalizálási retorika, nyilván taktikai okokból, elsősorban az iskolahálózatra kihegyezve. A nagy szakszervezetekhez, a nagy ipari és mezőgazdasági ágazati lobbykhoz képest az önkormányzatok hangja gyenge. Ám nehezen képzelhető el károsabb fordulat, mint ha az éppen csak életre kelt kistelepülésektől vonna el a költségvetés évről évre kegyetlenebbül minden forrást. Egyszer már megfizette a magyar társadalom ennek az árát. Nem kellene megismételni.