[Sz. Nagy Richard]

Nyomtatóbarát változat

Október huszonhatodika kettős ünnepnek számít az Adria partján. Az idén már a harmadik évfordulóját ünnepelték annak, hogy a koperi kikötőből a Jugoszláv Néphadsereg utolsó katonája is elhajózott, és ezzel Szlovénia függetlensége realitássá vált.

Negyven évvel ezelőtt ugyanezen a napon dőlt el végleg Trieszt sorsa is, amikor az addig „zónásított” tengerparti területek – a második világháború megkésett lezárásaként – Olaszországhoz kerültek (a másik „zónát” Jugoszlávia kapta meg). Az ekkor elfogadott londoni memorandum Olaszország számára előírta, hogy építse újjá a még az olasz fasiszták által felgyújtott trieszti Szlovén Házat. Triesztből azóta nagyrészt „elfogytak” a szlovénok, de a háznak még egyetlen téglája sincs a helyén.

A trieszti „hivatalos” ünnepségeken az idén – Fini újfasisztáinak hangoskodása közepette – számos illusztris vendég jelent meg, Scalfaro államfőtől Previti honvédelmi miniszteren át Scognamiglio szenátuselnökig. Scognamiglio az ünnepségen kijelentette, hogy Itália nem fog a szlovén társult tagság ellen szavazni, még akkor sem, ha a feleket leginkább megosztó ügyek, a szlovéniai olaszok egykori tulajdonjogával összefüggő kérdések nem oldódnak meg. Másnap az olasz szenátus el is fogadott egy „békülékeny” hangú határozatot, melyet minden párt aláírt – kivéve Fini Nemzeti Szövetségét. Scognamiglio ígéretének elhangzása után öt nappal az EU-külügyminiszterek luxemburgi értekezletén Olaszország mégis megmutatta, hogy nem lehet vele kukoricázni. Az értekezletnek arról kellett volna döntenie, fölhatalmazza-e az EU-bizottságot, hogy megkezdje a tárgyalásokat a szlovén kormánnyal a társulási szerződésről. Olaszország vétót emelt a felhatalmazás ellen.

Az olaszok döntése az európai kormányokat is meglepte, bár Brüsszelben még emlékeznek arra, hogy Itália már a tagságot jóval könnyebben osztogató Európa Tanács tavalyi döntése kapcsán is a negatív lobbyzás fegyverét alkalmazta Szlovénia felvételével szemben, de a döntést természetesen nem tudta megakadályozni. A független európai sajtó is az olaszok ellen fordult, egyikük az olasz kormány magatartását „balkáni viselkedésnek” minősítette „a Balkán másik oldalán”.

A szlovén–olasz diplomáciai vita tárgya a szlovéniai olasz kisebbség helyzete, különösen vagyonjogi ügyei, de Olaszországban vannak olyanok, akik nem teljesen elégedettek a jelenlegi szlovén–olasz államhatárral. Ennek ugyan hivatalosan nem adnak hangot, de Fini Nemzeti Szövetsége révén ez a szellem már az olasz kormányba is „beköltözött”. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a napjainkban nagy átalakuláson átmenő újfasiszta mozgalom önmaga „szalonképessé tétele” és „jobbközép néppárttá válása” során igen erős belső ellenzéket hagy maga mögött, melynek egyik vezetője, Mirko Tremaglia ráadásul a képviselőház külügyi bizottságának elnöki székében ül, akkor a helyzet még nyugtalanítóbbnak tetszik. A nem hivatalos Olaszországnak valójában nem is annyira a keskeny szlovén tengerparti szakaszra, hanem inkább Isztriára fáj a foga, amelynek legnagyobb része Horvátországhoz tartozik. Várható, hogy ha Horvátország egyszer majd eséllyel pályázhat az EU társult tagságára, az olaszok még egyértelműbben fogják megmutatni erejüket, és erre jóval könnyebb lesz jogi alapot is találni.

Szlovéniával ugyanis az ügy nemzetközi jogi szempontból teljesen tiszta. Trieszt státusának 1954-es rendezése után Jugoszlávia és Olaszország közös határát az osimói egyezmény jelölte ki véglegesen, 1975-ben. Ez a ma annyit emlegetett egyezmény az államhatár pontos megrajzolása mellett azt a kötelezettséget rótta Olaszországra, hogy a területén rekedt szlovén kisebbség helyzetét megoldja (l.: A kisebbségek Európája, Beszélő, 1994. november 3.). Az egyezmény a Szlovéniában élő olaszok számára lehetővé tette a választást: maradnak vagy mennek, vagyoni ügyeiket azonban csak 1983-ban rendezték. A Rómában ekkor megkötött államközi egyezmény kimondta, hogy a második világháború után Jugoszláviában államosított olasz vagyonért Olaszországnak kártalanítás jár, amit (igazán nem nagy összeget, 110 millió dollárt) Jugoszlávia az Olaszország számára nyitott külföldi bankszámlán folyamatosan fizetett is. Szlovénia függetlenné válásakor az új szlovén kormány nyomban jelezte, hogy a Jugoszlávia által birtokolt külföldi bankbetétek felett a továbbiakban nem rendelkezhet, de kész a hátralék további törlesztésére, ha az olasz kormány új bankszámlát nyit. Olaszország azonban ezt nem tette meg: abban bízott, hogy Szlovénia „szerződésszegését” majd kellő időben a szlovén kormány fejére olvashatja. Az olasz félnek ugyanis ma már nem tetszik az 1983-as egyezmény. Azt szeretné, ha Szlovénia „természetben” törlesztene, azaz a házakat, földeket, gyárakat stb. eredetiben adná vissza, vagy ha azok már nem léteznek, hasonló értékű ingatlanokat juttatna. Szlovénia azonban, hogy ne kerüljön ilyen kényszerhelyzetbe, egyoldalúan nyitotta meg a bankszámlát, ám az olaszok egy centet sem hívtak le róla…

Olaszországnak nincs mit tennie: a római egyezmény érvényben van. Hogy ezt ma ilyen egyértelműen ki lehet mondani, az Marko Kosinnak köszönhető. Szlovénia jelenlegi római nagykövete már 1992-ben az új szlovén külügyminisztérium főosztályvezetőjeként elfogadtatta Rómával azokat a Jugoszlávia által kötött szerződéseket, amelyeket Szlovénia magára nézve kötelezőnek ismert el. Köztük volt az osimói és a római egyezmény is. Marko Kosin jól időzített lépése megkönnyítette Szlovénia tárgyalási helyzetét, mivel a határ kérdésében az Osimót támadó újfasiszták kezéből kivette a fegyvert, és a római egyezményt támadó olasz kormány kezéből a vagyonjogi kérdéseket illetően. Ennek ellenére Szlovénia igyekezett az olaszok kedvében járni.

Szeptember 30-án a szlovén kormány nyilatkozatban deklarálta, hogy hajlandó megváltoztatni az új szlovén alkotmány ama passzusát, amelyik kimondja, hogy idegen állampolgár nem szerezhet ingatlantulajdont az országban. A tulajdonszerzés szabadságának alkotmányos garantálását maga az Európai Unió egyébként csupán a tagállamaitól kívánja meg, a társult tagságra jelentkező országokkal szemben ez nem követelmény. Október 10-én az észak-olaszországi Aquileia városában (szlovén neve Oglej) Lojze Peterle külügyminiszter az olasz kollégájával, Martinóval folytatott tárgyalásokon külön is megerősítette ezt az ígéretet, de az olasz féltől nem kapott megfelelő válaszgesztust. Peterle külügyminiszter még mást is megígért, ám a szlovén kormány végül lemondta a zárónyilatkozat aláírását. A nyilatkozattervezetben még az érintett szlovén terület sem volt pontosan körülhatárolva, az ingatlanokról nem is beszélve. Az államtitkári szinten folytatódó tárgyalások, ahová mindkét fél a kemény embereit küldte, szintén nem hoztak eredményt, hol Róma, hol Ljubljana tagadta meg az újabb és újabb tervezetek aláírását. Így érkezett el az utolsó menet, amelyet ismét a külügyminiszterek vívtak Rómában október 27-én, a nagy ünnep másnapján, ám a mindkét országban felfokozódott remények ellenére a szlovén kormány végül elutasította a zárónyilatkozatot. Erre a lépésre Olaszország – sajátos módon – az EU-külügyminiszterek luxemburgi értekezletén adta meg a „méltó” választ.

Szlovénia társult tagsága ezzel elnapolódott, de a pozitív döntés csak idő kérdése. Előbb-utóbb nyilván az olaszok is megenyhülnek: vagy mert feladják szélmalomharcukat, vagy mert előzőleg eredményeket csikarnak ki a további kétoldalú megbeszéléseken. Mindkét változat elképzelhető, csak az nem, hogy az olasz kormány huzamosabb ideig sikerrel tartsa távol szomszédját az Európai Uniótól.

• Külföld