Elszállt remények
Nem sok jót lehet mondani, de azt el is mondják sokan, sokfelé („elharsogják Kelettől Nyugatig”).
Két-három évvel ezelőtt a nemzetközi helyét újra kereső Oroszország még talán szemet hunyt volna Magyarország és a hasonló helyzetű közép-európai országok NATO-felvétele fölött. Az Észak-atlanti Szövetség nagy hatalmú tisztjei azonban akkoriban a hidegháborúban aratott vértelen győzelem mámorában és saját szerepük fontosságának hangsúlyozása közben nem látszottak igazán érteni azt, hogy mi a különbség mondjuk Csehország és Azerbajdzsán, vagy Lengyelország és Kazahsztán stratégiai érdekei és geopolitikai realitásai között, és a hirtelen ölükbe hullott „szélesítési perspektívával” éveken át nemigen tudtak mit kezdeni.
Mára mindenesetre már átrepültek annyiszor ezen az Észak, Dél és Nyugat felől zárt, Kelet felé határtalan térség fölött, hogy megismerjék Budapest és Bukarest össze nem téveszthető kontúrjait, és főnökeik, a bölcs politikusok is megértették, hogy gazdasági, politikai, kulturális, hadszervezési vagy akár nyelvtudási tekintetben is lényeges különbségek vannak a Nyugathoz közelebb eső közép-európai régió és a Kelet között.
A tanulási, megismerési folyamat hosszúra nyúlt. Ám mire elérkezett a „záróvizsgák” ideje, Moszkva is megtalálta a saját (és sajátos) hangját a diplomáciában, és ma már hallani sem akar Varsó, Prága, Budapest és Pozsony NATO-ambícióiról, bár – őszintén bevallva – aligha hiheti, hogy a döntés végül majd kizárólag rajta múlhat.
Térségünk ugyanakkor emlékezhet arra is, hogy néhány évvel ezelőtt az akkor még Európai Közösségnek nevezett integrációs szervezetrendszerbe is valahogy egyszerűbbnek tetszett a célirányos menetelés. Az a tény, hogy a Maastricht óta uniónak hívott közösségben létezik egy „mediterrán lobby” is, és hogy az „északi szélesítést” követően nem mi, hanem esetleg ők lehetnek a következő bevonulók, ezen a tájon akkor fel sem merült.
Az esseni csúcs azt mutatta meg, hogy az EU még mindig nem döntötte el, mit akar kezdeni Közép-Európával, vagy ha titokban eldöntötte is, a döntés aligha kedvező a régió országaira nézve, és hangzatos szavakon kívül Brüsszeltől a közeljövőben sem várhatunk sokat.
A kivárás, a döntésképtelenség, a stratégiai vízió hiánya állandósult állapot lett. Európának, Oroszországnak és Magyarországnak is átmenetinek számított az elmúlt négy év, és a végét nem ismerő nagyszabású átmenet szelíden hömpölyög tovább most is: a remény alkonyán.
SZ. N. R.
Belorusz csapdák
A „belorusz Zsirinovszkij”, ahogy az orosz és az ellenzéki belorusz sajtó az idén tavasszal elnökké választott Alekszander Lukasenkót nevezi, igen figyelemreméltó módszerekkel igyekszik ráncba szedni az országot. Mint ismeretes, az „alulról jött elnök” főleg korrupcióellenes kampányának és a régi jó Szovjetunió visszaállítását kilátásba helyező jelszavainak, no meg ellenfelei népszerűtlenségének köszönhette, hogy a szavazatok 80 százalékát megszerezte. A hirtelen támadt népszerűség azonban egyáltalán nem volt elegendő a hatalomgyakorláshoz: a helyi, a posztszovjet átlagnál is konzervatívabb nómenklatúra Minszkben mind a mai napig megőrizte a kulcsfontosságú államhivatali posztokat. Így hát most, az ugyan még ki nem írt, de már közelgő parlamenti választások előtt a saját párttal nem rendelkező Lukasenkónak legfőbb gondja az, hogy hatalmát a vidékre is kiterjessze, majd ennek segítségével saját embereit juttassa be az új törvényhozásba. Ezt a célt szolgálta a maga nemében páratlan törvénytervezete, amellyel meg akarja szüntetni a szovjet típusú helyi önkormányzati rendszert, és helyére az államfő által kinevezett és közvetlenül irányított helyi adminisztrációt akarja ültetni. S a régi nómenklatúrát tömörítő parlament a jelentéktelen súlyú jobboldali Belorusz Népfront heves tiltakozása ellenére is megszavazta az ötletet. Ugyancsak az államfő helyi pártfogoltjainak választási sikerét hivatott megalapozni a készülő többségi elvű választójogi törvény is, amely azonban már nagyobb ellenállásba ütközött a többségi és arányos rendszer kombinációját előnyben részesítő parlamentben. Lukasenko azonban értésükre adta, hogy az utóbbi megoldást favorizáló törvényt nem hajlandó aláírni.
Az államfő akkor – a helyi közigazgatásról szóló törvény elfogadásával elégedetten – fekete-tengeri gyógykezelésre utazott. De mint kiderült, ébersége túl korán hagyott alább: távolléte alatt jobboldali ellenfelei összegyűjtötték a megfelelő számú aláírást, és a kifogásolt törvényt megtámadták az Alkotmánybíróságnál, s el is érték hatályának felfüggesztését.
A kormány ugyancsak váratlan intézkedésekkel „lepte meg”: orvul kétszeresére emelte az árakat. Igaz, ez az akció az IMF által is támogatott szigorú gazdasági programcsomag része volt, de „tapintatosan” az államfő távollétében hajtották végre, hogy – úgymond – „ne rontsák ilyen népszerűtlen lépéssel a főnök tekintélyét és népszerűségét”. A tajtékzó Lukasenkót azonban igazából az hozta ki a sodrából, hogy kormánya, az elnöki direktíva ellenére, megtagadta a minimálbérek kétszeresére emelését: ezután letartóztatással fenyegette meg mindazokat, akik nem állítják vissza a november 1-jei árakat, a kormánytagokat pedig a tévé által egyenes adásban közvetített nyilvános ülésen dorgálta meg, majd nagyszabású tisztogatási akcióba kezdett – ami viszont ismét csak támogatottságát csökkentette. Kijutott a sajtónak is: ezentúl a tévé például a parlamentből csak a „konstruktív hozzászólásokat” közvetítheti. Lukasenko napjai – ellenzéke szerint – meg vannak számlálva: hiába akar egyszerre néptribun és gazdasági reformer lenni. Nem könnyű a belorusz kormánynak sem: hiába akar egyszerre lojális lenni és racionális. A FÁK legnyugodtabb fészkében most megint az a fő jelszó: „csapda volt a nagy önállóság.”
H. I.
Harcban az adóhivatallal
November 4-én a keletnémet utódpártnak, a Demokratikus Szocializmus Pártjának (DSZP) vezetői kaptak egy kedves levelet a berlini adóhivataltól. A fináncok arra kérték az urakat, hogy rendezzék adótartozásukat, fizessenek be 67,4 millió márkát, az után a 192,6 millió márka nyereség után, amelyet 1990-ben sikerült realizálniuk. „Gysi tarka csapata” nem ismerte el az adóhatározat jogosságát, bírósághoz fordult. A bíróság a vita jogerős eldöntéséig fel is függesztette a határozat végrehajtását, de egyúttal zárolta azt a 3,2 millió márkát, amely a pártot választási költségtérítésként megillető állami támogatás első részlete volt.
A DSZP válasza: éhségsztrájk, amelyet egy színházban, a berlini Volksbühnén alkalmaztak színpadra; sit-in a berlini képviselőházban, tüntetések ex-NDK-szerte. Vagyis „demokratikus ellenállás” az „állami bűnözés” új formája ellen, szembeszegülés azzal, amit Stefan Heym a bismarcki szocialistaellenes törvények új kiadásának lát.
Az az igazság, nem zárható ki, hogy politikai rosszindulat is meghúzódik az utódpárttól csillagászati összeg megfizetését követelő határozat mögött. Elvégre sokan vannak olyanok, akik szívesen kötnének hurkot az adóakták pertlijéből a DSZP nyakára. Egyes szakértők kezdettől fogva úgy gondolták, hogy az adókövetelés nem pusztán túlzott, hanem indokolatlan is. A DSZP ingatlaneladásokból származó bevételeit 1990-ben párttulajdonban lévő vállalatokba fektette be, amelyek ma már a Treuhand, a keletnémet állami vagyont kezelő vagyonügynökség fennhatósága alatt vannak. Elég plauzibilisnek tűnik az az álláspont, hogy ha valakinek egyáltalán kell adót fizetnie azokért a tranzakciókért, amelyeket belső forrásátcsoportosításoknak is fel lehet fogni, akkor az a Treuhand, az elvett DSZP-vagyon kezelője.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a DSZP-t ártatlanul üldözik. Az utódpárt késve és hiányosan nyújtotta be 1990-es adóbevallását, szabotálta az adóhivatal könyvvizsgálóinak munkáját, fontos bizonylatokat „elveszített”. Nem hanyagságból persze. Honecker örököseinek van mit takargatniuk: megalapozott a gyanú, hogy a DSZP a kérdéses évben a NSZEP hatalmas vagyonának ismeretlen, de jelentékeny hányadát kalandos tranzakciók révén – részben az Osztrák Kommunista Párt segítségével – sikeresen átmentette. Ezért a párt szeretné a vagyonával kapcsolatos vitás kérdéseket könyvszaki szintről politikai szintre terelni. Gysiék olyan politikai kompromisszumra vágynak, melynek megkötése után senki se firtathatná 1990-es gyanús ügyleteiket, fátyol borulna a múltra, és a „jogállami kritériumoknak megfelelően megszerzett részt” – bármit is jelentsen ez – a régi vagyonból is visszakapnák.
Erre utal az is, hogy a DSZP szándékosan idézte elő 3,2 millió márkájának visszatartását. A bírói döntést megelőző napon a keletnémet pártvagyonokat vizsgáló független bizottság felajánlotta a DSZP-nek az adóhatározat felfüggesztését. De Gysiék – arra hivatkozva, hogy nem adják fel az adótitokból fakadó jogaikat – elutasították az ajánlatot. Majd másnap – tárgyalás helyett – tiltakozásképpen hozzábilincselték magukat a független bizottság épületéhez.
Azóta egy fellebbviteli bíróság a DSZP 3,2 millió márkáját is felszabadította. Szó sincs tehát arról, hogy összeesküvés irányulna a DSZP ellen. De Gysiéknek mégis sikerült ezt a benyomást kelteniük a keletnémet közvélemény jelentős részében. Megint nyertek: egy állítólagos vagy tényleges adóhátralékból sikerült (politikai) tőkét kovácsolniok.
(nem)
- Extra Hungariam [8]