Úgy rémlik, 1942 őszén hallottam először Groznijról, a „kegyetlen, rettegett, félelmetes” jelentésű nevet joggal viselő kaukázusi nagyvárosról: akkor, amikor a sztálingrádi események árnyékában a német csapatok észak-kaukázusi támadásának kifulladásáról szólt a haditudósítás. Sztálingrád mindkét fél számára presztízskérdés volt: a háború sorsát mind katonailag, mind „tudatilag” befolyásoló fordulat; a várt végső győzelem szimbóluma; Sztálin, illetve a legendás tábornok, Paulus elitseregének párharca. Ma már világos, mi volt a valódi tét 1942–43 fordulóján: a Szovjetunió számára a fennmaradás, a szükséges erőforrások megtartása, Németország számára pedig az, hogy sikerül-e a náci hadigépezetnek a hitleri világuralmi terv sarkalatos célját elérni: kitörni a földrajzkönyvek szerint Urálig tartó Európából a Kaukázuson túlra. Hitler számára ezzel karnyújtásnyira került volna minden: az olaj, Ázsia, a Csendes-óceán, találkozás Afrikával, randevú Japánnal. Az eredmény ismeretes: a Kaukázusban fulladt ki a német hadigépezet, az oda elvont erők végzetesen legyengítették a Volga és Don közötti náci csoportosítást, miközben a Vörös Hadsereg először nyúlt a helyszínen felállított, nemzetiségi erőkből toborzott hadosztályokhoz: Groznijt, a Terek folyót, a Kaspi-tengert jelentős részben a régió lakossága védte meg…
A célpont
A Kaukázus ma is stratégiai főirány Oroszország számára. Szinte minden tekintetben kitüntetett jelentőséggel bír: katonaföldrajzi szempontból azért, mert az Észak-Kaukázus keleti fele a térség kapuja, a Kaspi-tenger birtoklásának kulcsfontosságú körzete; geostratégiai szempontból azért, mert innen nyílik az iszlám világ be- és kijárata, itt húzódik több, eltérő karakterű nép régiójának határa; geopolitikai szempontból az a kérdés, képes-e érvényesíteni befolyását a NATO-tag Törökország, vagy sikerül kiszorítani innen; gazdaságpolitikai szempontból pedig az olaj s az erre épült infrastruktúra tulajdonlása a tét.
Ezt a helyzetet tükrözi az orosz kormányzat katonapolitikai törekvése is: évek óta próbálja elérni, hogy a szárnyak javára megváltoztathassák a haderő elhelyezésének a bécsi haderő-csökkentési megállapodásban rögzített arányait. A Dontól délre fekvő térség főiránnyá emelkedése az orosz haderő átszervezésével kapcsolatos alaptervekben ugyancsak visszaköszön: e térségbe akarják telepíteni az új orosz haderő magvát, a békefenntartásra is szánt gyorsreagálású erőket.
Az orosz stratégia
Groznij névleges – csak bizonyos dolgokban de facto – autonómiája eddig nem aggasztotta az orosz végrehajtó hatalmat, legalábbis nem annyira, hogy katonai beavatkozásra szánja el magát. 1994–95 fordulóján sem a csecsen helyzethez való viszonya változott meg, hanem a világpolitikai környezete: határozottságot kellett mutatnia, hangsúlyoznia kellett nagyhatalmi státusát, hogy mindenki belássa: Oroszország újra olyan nagyhatalom, amely független a világfolyamatoktól.
Valószínű, hogy az időzítésben ugyanakkor belső katonai erők is szerepet játszottak: sok jel vall a katonai erő öncélú aktivizálására. Végre demonstrálni kellett, hogy a fegyveres erő fontos hatalmi tényező, szükség van rá, érdemes pénzt, paripát, fegyvert áldozni érte. Mintha egyszerre roppant sürgőssé vált volna, hogy egy sor nemzetközi diplomáciai blamázs után legalább hadügyek terén mutassanak föl valamit a nagyhatalmi erő maradékából.
Erre sarkallta az orosz politikai irányítást az orosz katonai elitben végbement a generációváltás is. A „marsallok” biológiai és politikai „elöregedésük” miatt az utóbbi 4 évben elvesztették a Gorbacsov alatt élvezett befolyásukat. A helyükbe lépő, többségükben Afganisztánt próbált vezetők, a Varsói Szerződés egykori tagállamaiban szolgált fiatal és keménykötésű tábornokok politikai kötődése más: ambícióikat nem párton belüli tisztségekben, hanem a gyakorlati érvényesülés során szeretnék kiélni. Életfilozófiájuk új, műveltségük, újfajta képzettségük magas technológiára épül, miközben – s ez a jelenlegi helyzet egyik legjellemzőbb sajátossága – a katonai gondolkodásban tanítványok maradtak. Méghozzá igen hű tanítványok. Számos tény utal arra, hogy e tekintetben nem következett be modernizáció. A puccsok idején a főváros utcáin és ma Groznij környékén tanúsított készültség és harci magatartás, az új doktrína, a haderőreform mind azt bizonyítja, hogy a katonai elvek kidolgozói a tömeghadsereg hagyományos felfogása, a nagy hatékonyságú csúcstechnika alkalmazásának lehetősége és kényszere, valamint a gyorsreagálású struktúrák óhaja között tétováznak. A katonai gondolkodást még mindig meghatározza az utolsó nagy dicsőség, a Nagy Honvédő Háború eszménye, és az atomarzenálba vetett hit.
A csecsen harcmodor
Az orosz katonai vezetés, illetve a középszintű, sőt alparancsnokok e gondolkodásmód foglyaként aligha tisztázták, hogy nem paramilitáris népfelkelők ellen harcolnak, hanem szervezett, terület- és gócvédelemre kiképzett ellenféllel állanak szemben. A védekező csecsenföldiek – hiszen nemcsak „bennszülöttek”, hanem oroszok, más kaukázusiak, muzulmánok, zsoldosok és önkéntesek is fellelhetők soraikban – sajátos; afganisztáni, kurd, iszlamista harceljárást alkalmaznak, vegyes és hagyományos, a legkülönfélébb forrásból származó fegyverzettel. Ugyanakkor az ellenállóképes taktika jelentős mértékben az Afganisztánt megjárt, az abház és oszét belviszályban újabb tapasztalatokat gyűjtő volt szovjet és nem vezérkari tisztek tapasztalataiból és képességeiből táplálkozik. Ezt egészítik ki a környékbeli, igazi profi zsoldosok. E tényezők a csecsen fegyveres erőt túlemelik a partizán-gerilla-népfelkelő szinten és félreguláris arculatot kölcsönöznek neki.
Igen széles e védekező erő utánpótlási bázisa. Az 1991-ben kivont csapatok a kiürített helyőrségekben rengeteg hadfelszerelést hagytak hátra, amelynek egy része illegális csatornákon magánkezekbe került, másik részét pedig begyűjtötték az alakuló gárda számára. Ezt egészíti ki a jelentős múltra visszatekintő házi hadiipar (amely a bandokrácia nélkülözhetetlen hagyománya), elsősorban pedig a Csecsenföld széles értelemben vett külső hadtápterülete. Utánpótlási forrás szinte az egész posztszovjet Kaukázuson túli terület, részben a földrajzi kapcsolat, részben a történelmi szimpátia okán. E tekintetben a fő partner az orosz államon belül Dagesztán, amelynek politikai körei és lobbyjai egyértelműen kiálltak a szeparatisták mellett.
A forradalmi taktika
Részben ez magyarázza, miért vallott kudarcot a hadműveleteket kezdeményező, elrendelő, a vezérkari tervezést kikerülő orosz katonai lobby, amely igencsak könnyű győzelemre, egyértelmű sikerre, gyors befejezésre számított. A karhatalmi akciónak látszó feladatot – aminek elvégzésére egy mai, modern haderőnek nem kell alkalmasnak lennie – rendkívül fogyatékosan oldották meg. Az önálló „ékek” ötven évvel ezelőtti forradalmi taktikájával bevetett harckocsik és az utcai harc során elengedhetetlen lövészegységek egymással ellentmondó harcászati elvek szerint működtek; mindez igen súlyos veszteségekhez vezetett, mind páncélosokban, mind élőerőben. A kudarc láttán alkalmazott tűzelőkészítés az elrettentés, a bosszúállás feladatát kapta, de arra nem volt jó, hogy az új rohamokat előkészítse, a védelmet megpuhítsa. Ehhez hiányzott a precizitás, hiányzott a megsemmisítendő célpontok felderítése, de hiányoztak a felderítés technikai feltételei is.
Amikor a hadműveletek irányítását a központ vette kézbe, folyamatosan és nagy tömegben léptek be a modern haderőnemek. A létszámot mintegy 3 hadosztályra emelve a körzetbe érkeztek az erre képesített könnyűfegyverzetű BM-csapatok. a légideszantok, a tengerészgyalogság, a helikopterezredek – csakhogy eközben a logisztikai bázis a régi maradt.
Az orosz hadsereg erkölcsi válságban van, amihez hozzájárul az afganisztáni kudarc, az Öböl-háborúban nyilvánvalóvá vált technológiai másodrendűség, a szovjet katonai doktrína semmivé válása éppúgy, mint a kivonulásokkal együtt járó szégyenérzet és egzisztenciális krízis, valamint a hadsereg létviszonyainak rohamos romlása. Mindezekért a súlyos morális veszteségekért nem kárpótolt e csecsenföldi misszió morális töltése sem. Az orosz katonákban Oroszország szétesésének veszélye egyáltalán nem öltött átélhető, személyes formát, az orosz nemzeti identitástudat nem funkcionál katonai értelemben motivációként, az ideológia pedig végképp kiesett a harc, a háború vállalásának fontos erkölcsi indítékai közül. Sőt, merőben új jelenség alakult ki az orosz katona tudatában: a veszteségtől való ódzkodás. Itt nem a magányos katona félelemérzetéről van szó, hanem arról, hogy a parancsnokok nem akarják vállalni az elvileg teljesen újszerű személyes felelősséget az alárendeltjeiket ért veszteségért. Ez a jelenség az afganisztáni kudarc után alakult ki, szerepet játszott benne a katonafiúk értelmetlen halála miatt tiltakozó anyák mozgalma is: az „orosz anya” mint felszabadult, önálló politikai tényező végképp kiszorította a haza-anyácska szimbólumát. Totális ellenkezést vált ki ugyanakkor az is, hogy mind a csecsen ellenállók, mind a polgári lakosság körében igen sok – ha nem legtöbb – az orosz áldozat.
Szakadás a vezérkarban
Ez a helyzet 75 év óta először vezetett nyilvános szakadáshoz az orosz katonai vezetésben. A realistább, műveltebb, nagyobb politikai érzékkel és tekintéllyel rendelkező Gromov–Lebegy tábornoki kettős és a mögöttük álló körök, közöttük helyszíni parancsnokok egy csoportja szóban és tettekben szembeszegült a hadműveletet elvben vezető honvédelmi miniszterrel, Gracsovval. Ezt az ellentétet minden valószínűség szerint úgy fogják feloldani – az ügy egyelőre még döntéselőkészítő szakaszban tart –, hogy a haderő parancsnokságát megtestesítő vezérkart kivonják a már-már politikai missziót vállaló hadügyi tárca irányítása alól, és közvetlen elnöki irányítás alá rendelik. Egy prezidenciális és lényegében autoriter rendszertől persze ez nem idegen, az viszont kétséges, jobb lesz-e a hadseregnek a közvetlen elnöki hatalom, mennyire jut szerephez az igazi katonai lobby. Nem tudni, jobb lesz-e a hadseregnek, ha megszabadul a megvetett gracsovi csoporttól, vagy ha viszonylagos önállóságot élvez, de a bukás közelébe került elnök árnyékában? Azt sem tudni, hajlandó lesz-e elodázni a Jelcin alá rendelt vezérkar az elnök esetleges megbuktatását, s mennyire lesz engedelmes a majdani utódnak? Kérdés az is, mit kezd a tábornoki kar a frissen szerzett befolyással, mennyire erős az aktív politikai szereplés szándéka, bekövetkezik-e egy, az orosz katonai gondolkodástól eleddig idegen tábornoki hatalomátvétel?
Térségünket az események nem fenyegetik sem közvetlenül, sem áttételesen. Nincs jel, lehetőség, ok, szándék a fegyveres konfliktus, avagy politikai feszültség nyugati irányú „kigyűrűzésére”. Az azonban, hogy a posztszovjet térség továbbra is biztonsági garanciák nélkül áll, bebizonyosodott. Az elszabadult, nem ellenőrzött bűnözői és félkatonai erőszak eluralkodása közepette viszont ismét kérdésessé vált: érdeke-e a NATO-tagállamoknak a veszélyzónához való közeledés, a veszélyeztetett térség beemelése saját kereteik közé, vagy éppenséggel most lett csak igazán fontos, hogy a közép-európai régiót is megóvandó, még feszesebb és még kiterjedtebb legyen a kollektív védekezés kölcsönös garanciáinak hálója?
Hivatkozott cikkek
- Külföld [8]