Jospin vagy Chirac?
A francia elnökválasztás első fordulója után az elemzők meglehetősen keserűek. Franciaország politikailag öt részre szakadt: a szélsőbal, a szocialisták, Chirac hívei, Balladur tábora és a szélsőjobb egyaránt mintegy ötödét szerezték meg a leadott szavazatoknak.
A franciák 80%-a ment el szavazni: ez ebben a szerencsés országban kevésnek számít. A húsvéti vakáció kellős közepén…
Az első forduló előrejelzéseiből várható volt a második fordulóba jutók személye (Jospin és Chirac), meglepetést okozott azonban a szocialista jelölt első helye és Chirac szavazatainak jelentős csökkenése az utolsó ismert közvélemény-kutatási adatokhoz képest (a felméréseket az utolsó héten már nem lehet nyilvánosságra hozni). Igaz, hogy az előző két elnökválasztáskor ugyanezt a jelenséget lehetett megfigyelni: Chirac mindkétszer jóval kevesebb szavazatot kapott, mint amennyit jósoltak neki!
Lionel Jospin 23,3%-a minden szocialista várakozást felülmúl. Feddhetetlenségét, intelligenciáját, határozottságát ellenfelei is elismerik. A munkaidő-csökkentés mézesmadzagát neki sikerült a legeredményesebben elhúzni választói orra előtt. Azt is jól fogadták, hogy öt évre csökkentené az államelnök hivatali idejét, míg második fordulóbeli ellenfele szívesen kitöltené mind a hét évet…
Jacques Chirac 20,84%-a csalódást okozott Párizs polgármesterének. Hívei azzal vigasztalják magukat: a lényeg az, hogy bejutott a második fordulóba, ott már a jobboldal győzelme nem lehet kétséges.
Edouard Balladur miniszterelnök (18,58%) emelt fővel, méltóságteljesen viselte vereségét. Azonnal bejelentette, hogy fenntartás és feltétel nélkül támogatja Chiracot a második fordulóban, és hogy nincs szándéka visszavonulni a közélettől.
Jean-Marie Le Pen szélsőjobboldali, idegenellenes Nemzeti Frontjának kerek 15%-a a mozgalom eddigi legjobb eredménye. Ha a Le Pen által az epigonjának és parazitának aposztrofált Philippe de Villiers 4,74%-át hozzáadjuk, a szélsőjobb 20%-nál tart! („Mit szólna a világ, ha ez Németországban lenne így?” – kérdezte egy német újságíró.) Le Pen sikerét határozott eurobürokrácia-ellenességének és a bevándorlással kapcsolatos problémák súlyosbodásának szokás tulajdonítani. De miért szavaznak vajon Le Penre szinte egyöntetűen azok az elzászi parasztok, akiknek a falujában egyetlen bevándorló sincs? (Elzászban Le Pen győzött mintegy 25%-kal!)
A kommunista Robert Hue teljesítménye (8,64%) tisztes, jobb, mint elődjéé volt ’88-ban, de a kommunisták kétszámjegyű eredményt reméltek. A szélsőbalos (saját megfogalmazásuk szerint „trockista”) Ariette Laguiller 5,3%-a vaskos meglepetés. Ariette (bocsánat, de mindenki csak így nevezi) negyedszer indul, rendszerint 2%-ot kap, és most egyszerre ez a kiugró eredmény! Világos, hogy a fennálló rendszer ellen tiltakozó, negatív szavazatokról van szó, mégis meglepte az elemzőket, hogy a szovjet rendszerek összeomlása után egy fejlett, demokratikus országban több millióan szavaznak a szélsőbalra.
Az egyetlen zöld jelölt, Dominique Voynet 3,32%-ot, az időközben egy fasisztoid amerikai csoport európai kapcsolataként azonosított Jacques Cheminade 0,28%-ot szerzett.
Mi lesz május 7-én, a második fordulóban? Az első közvélemény-kutatások 57-43 arányban Chiracot jósolják győztesnek. A választási matematika is ezt támasztja alá. Az elemzők mégis nagyon óvatosak. Chirac már kétszer veszített el elnökválasztást, az első fordulóban mindkétszer nagyjából ugyanannyi szavazatot szerzett, mint most, a második fordulóban pedig nem kapta meg elég nagy számban a másik jobboldali jelölt szavazatait. A kommunista szavazók valószínűleg nagyobb számban fognak elmenni és Jospinre szavazni, mint a jobboldaliak Chiracra. Le Pen és Chirac oly mértékben gyűlölik egymást, hogy merőben valószínűtlen, hogy a szélsőjobb vezére Chirac támogatására szólítson fel. (Mindenesetre május 1-jére, Jeanne d’Arc ünnepére ígéri nyilatkozatát.) Az is igaz azonban, hogy a jobboldalon nagyon nem szeretnének egy újabb szocialista elnököt látni. Feltehetőleg sok fog múlni a május 2-ára tervezett nagy televíziós Jospin–Chirac-vita kimenetelén. Chiracnak nem ez a fő műfaja…
A vesztesek és munkatársaik a választás estéjén mindenesetre egy dologban egyetértettek: mindenért a közvélemény-kutatók a felelősek, náluk jobban már csak a felmérések eredményeit kommentáló sajtó hibáztatható…
SZ. J.
Milliárdokra kacsingatva
A Chryslert, az Egyesült Államok harmadik legnagyobb autógyártó cégét az a veszély fenyegeti, hogy egy cégfosztogató (corporate raider) áldozatává válik. De rendőrért nem érdemes kiáltania, ugyanis a cégfosztogatás, illetve az azt megelőző-bevezető ellenséges átvétel (hostile takeover) teljesen legitim pénzkereseti módszer. És igen kevés kockázattal járó módszer: a cégfosztogatónak csak kényesebb ízlésű (és sokkal-sokkal szegényebb) kortársai megvetését kell elviselnie. Abból viszont – miként a technikával kapcsolatos műszavak is bizonyítják – mindig bőven van raktáron. Ez persze Kirk Kerkoriant, a Chrysler megvásárlására ajánlatot tevő milliárdost semmitől sem fogja visszatartani.
Kerkorian – szegény örmény bevándorlók gyermeke, aki középiskoláit sem fejezte be, és egy ideig hivatásos boxolóként kereste kenyerét – 1990 decemberétől fogva 12 dollár alatti árfolyamon felvásárolta a Chrysler-részvények szűk tíz százalékát. Ez önmagában sem volt rossz üzlet, hiszen a részvények mára már 60 dollárt érnek, miközben Kerkorian azért osztalékot is kapott. Nagyszerdán Kerkorian azzal az ajánlattal állt elő, hogy 22,8 milliárd dollárért – 55 dolláros részvényárfolyamon – átveszi az egész konszernt. Ha az üzlet létrejön, ez lenne minden idők második legnagyobb cégátvételi akciója. (Az RJR Nabisco dohány- és élelmiszerkonszernért 1988-ban 24,5 milliárd dollárt tettek le az asztalra.) Ha nem – és a cég állásaikat féltő vezető menedzserei nagyon ellenzik –, Kerkorian akkor sem járt rosszul. Ajánlatát követően a Chrysler-részvények örömükben a magasba szökkentek, és Amerika „egyik legjobb szimatú, de legirgalmatlanabb cégfosztogatója” – így a New York Times – már a múlt hét közepéig 300 millió dollár árfolyamnyereséget könyvelhetett el.
Kerkorian mögött egyelőre nem áll bank vagy befektető csoport, így nem egészen világos, hogy pontosan miként hajtja föl a hatalmas összeget. Az viszont igen, hogy miként akarja visszafizetni. Számára a Chryslerben a vágy egyáltalán nem titokzatos tárgya a cég 7,6 milliárd dolláros készpénzkészlete, amelyet az óvatos – a hamburgi Zeit szerint: túl óvatos – menedzsment sanyarúbb időkre és fejlesztési célokra tett félre. Kerkorian a Chryslert legalábbis részben abból a készpénzből akarja megvenni, ami a cég tulajdona.
Ez természetesen nem jó a Crysler-nek. Munkahelyek kerülhetnek veszélybe (és nemcsak a vezető menedzsereké), megrendülhet a cég pénzügyi biztonsága, nem lesz felvértezve a következő konjunkturális apály ellen. Éppen ezért pikáns vonatkozása az ügynek, hogy Kerkorian eddigi egyetlen szövetségese az a Lee Iacocca, aki már kétszer megmentette a Chryslert a pénzügyi összeomlástól. (Kétségtelen menedzseri képességei mellett azáltal, hogy a nemzeti büszkeség húrjain játszva – ne adjuk meg magunkat a japán autóiparnak! – rábeszélte az amerikai adófizetőket a Crysler megsegítésére.) Iacocca ugyan csak rongyos 50 millió dollárral lenne benne az üzletben (Kerkorianhoz képest koldusszegény), de vele együtt alighanem könnyebb társbefektetőket találni. De a társtettesi szerep elvállalásával Iacocca megrongálta saját emlékművét. „Keserű csalódást” okozott azoknak, akik elhitték, hogy az „amerikai autóipar érdekeit viseli a szívén” – írta vezércikkében a New York Times. Pedig Iacocca motívuma valószínűleg nem elsősorban a pénzéhség. A legendás iparkapitányt 1992-ben puccsal távolították el a Crysler éléről és küldték udvariatlanul nyugdíjba. Neki valószínűleg akár némi veszteséget is megér, ha utódjáról, Robert Eatonről nem sértődött nyugdíjasként, hanem egy befektető csoport tagjaként mondhatja el korántsem hízelgő véleményét.
A plutónium titkos útjai
A múlt héten már írtunk ebben a rovatban a német plutóniumgate-ről, a hamburgi Spiegel által kirobbantott titkosszolgálati botrányról. A lap jól dokumentált tényekkel alátámasztott vádja szerint a BND, a német titkosszolgálat szervezte meg és finanszírozta annak a plutóniumnak Németországba kerülését, amelyet tavaly augusztusban foglaltak le a müncheni repülőtéren. Az ügyet a múlt hét csütörtökén hétórás zárt ülésen tárgyalta meg a Parlamenti Ellenőrző Bizottság.
Bernd Schmidbauer, titkosszolgálatokat koordináló miniszter és több más konzervatív politikus szerint a BND tisztázta magát a vádak alól: nem igaz az, hogy a plutóniumcsempészést „megrendezte”. Az egyik kereszténydemokrata politikus egyenesen arról beszélt, hogy a Spiegel-cikk „hatalmas szélhámosság”. Az ellenzéki szociáldemokraták és zöldek továbbra is másként látják az ügyet, és parlamenti vizsgálóbizottság felállítását követelik. (A bizottság most szerdán – lapzárta után – már minden bizonnyal meg is kezdte munkáját.) A szociáldemokraták továbbra is úgy gondolják, hogy a titkosszolgálat hibát követett el, a zöldek pedig – bár elismerik, hogy az értelmezésről vitatkozni lehet – megerősítve látják a Spiegel által felhozott tényeket. Mégis elhangozhatott valami a Parlamenti Ellenőrző Bizottság ülésén, ami arra kényszerítette az ellenzéket, hogy hátrább rendelje az agarakat. A szombati Frankfurter Allgemeine kommentárja kiemeli, hogy a zárt ülés óta az ellenzék az eddigi formában nem ismételte meg a BND-vel szembeni szemrehányásait, és Schmidbauert sem vádolja kifejezetten hazugsággal. Valószínűleg arról van szó, hogy a BND-nek sikerült a képviselőket valamelyest meggyőzni: oka volt feltételezni, hogy a feketepiacon Oroszországból származó hasadóanyag „csavarog”. Ha ez így van, akkor a BND legrosszabb esetben jóhiszeműen tévedett. De vehet az egész botrány a BND számára még kedvezőbb fordulatot is: lehet, hogy egyszerűen megfeneklik egy végeláthatatlan filológiai vitában. Csak a szó „szűk értelmében” lehet „megrendezésről” beszélni – érvel a BND oldalára álló Frankfurter Allgemeine: – „látszatüzletet kötöttek, hogy elfoghassák a plutónium felkínálóit, és minél több sötét csatornát eltömhessenek.”
Lehet. De azért a BND nem teljesen biztos a dolgában. Bizonyára attól tartva, hogy a vizsgálóbizottság fatálisan félreérti szándékait, kiépített egy második védelmi vonalat is. Az ügyben igazán illetékesek a bajor hatóságok voltak – jelentette ki Schmidbauer. „A bajor tartományi bűnügyi hivatalért és rendőrségért nem vagyok felelős” – tette hozzá. Éppen ezért sem azt nem tudja megmondani, hogy az ügy kezelése során „követődtek-e el” hibák, sem azt, hogy ezekért a bajor hatóságok felelőssé tehetők-e. A kormánykoalícióhoz tartozó liberálisok mindenesetre kifogásolják, hogy nem volt megfelelő az együttműködés a BND és a bajor tartományi hatóságok között. Az együttműködés hiánya alighanem abban nyilvánult meg, hogy míg a BND egy belső utasításnak engedelmeskedve elutasította egy szabadúszó ügynökének agent provocateuri felajánlkozását, a bajor hatóságok ezt örömmel elfogadták.
A legeredetibb érvet Marschewski képviselő, a CDU/CSU-frakció belpolitikai szóvivője hozta fel a BND védelmében: nem hiszi, hogy a BND valamit is megrendezett, hiszen a BND-nél „minden felelős tudja, hogy az ilyesmi egy nyitott demokráciában nem marad rejtve”.
(–)
Kapcsolódó cikkek
- Extra Hungariam [9]