A rendőrállam kezdetei
Az év krónikája a szigorított javító-nevelő munkáról szóló törvényerejű rendelet hatályba lépésével kezdődik. Ekkoriban válik nyilvánvalóvá, hogy a munkanélküliség felszámolásának szocialista vívmánya, az általános foglalkoztatottság jelszava és politikája összeomlóban van. Egyes vidékeken, például Ózdon, amelynek gazdasága egyetlen nagyüzem, a kohászati művek működésén és fejlesztésén alapult, munkanélküliség kezd kialakulni. A korabeli sajtó a munkanélküliséget „foglalkoztatáspolitikai gondoknak”, „átmeneti elhelyezkedési nehézségeknek” nevezte. Ezekre a gondokra reagált egyebek közt azzal a párt, hogy a közveszélyesnek minősített munkanélkülieket börtönbe záratta: a bv.-intézetből járhattak ki a kényszermunkahelyre. A közvélemény láthatta: bár vannak „foglalkoztatáspolitikai gondok”, aki nem dolgozik, bűnöző. A Büntető Törvénykönyv miniszteri indokolásának nyelvén: „munkakerülő életmódot… az a munkaképes személy folytat, aki megélhetését biztosító munkát annak ellenére sem vállal, hogy nem rendelkezik létfenntartását biztosító anyagi javakkal.” A szigorított javító-nevelő munka azonban nem foglalkoztatta különösebben sem a közvéleményt, sem a sajtót. Csak a Beszélő tért vissza a témára makacsul 1984-től kezdve (Solt Ottilia: Nem lesz munkanélküliség, 11. szám; Még egyszer a munkakényszerről, szerkesztőségi cikk Kis János tollából, 12. szám; Solt Ottilia: Foglalkoztatáspolitikai garanciák, 13–14. szám; Solt Ottilia: A létminimum alatt, 16. szám).
A munkanélküliség büntetőjogi szankcionálása mást is jelzett, nemcsak a munkanélküliség létezését és a háttérben a szocialista gazdálkodás válságát. „Az igazi dzsungel azonban nem a politikai rendőrség, hanem a közbiztonságiak vadászterülete. Magyarország a politikai téren kívül rendőrállam igazán” – írta Solt Ottilia 1988-ban (Vadásztörténetek, Beszélő, 23. szám). Miközben az állambiztonsági szervezet igyekezett a háttérbe húzódni, elrejtőzni a rendőrség mögött (Budapesten a szamizdatkészítőket, így a Beszélő szerkesztőit 1982-től a BM III/1-es – állambiztonsági vizsgálati – osztály nyomozói már nem a székhelyükön, a Gyorskocsi utcában hallgatták ki, hanem a Budapesti Rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályán, a Tolnai Lajos utcában, egyszerű rendőrnyomozónak álcázva magukat), kezdett veszíteni mindenható hatalmából, az értelmiség szabadságfoka pedig valamelyest megnőtt, egyszerre megnőtt a „rendes” rendőrség hatalma is, és súlyosbodott a válság első számú áldozataira, a legszegényebb rétegekre nehezedő rendőri nyomás. A rendőri felügyelet időtartamát három évre emelték, a szabálysértés miatt – bírói ítélet nélkül – kiszabható elzárásét hatvan napra. A büntető eljárási törvény módosítása lazította a rendőrségi nyomozás ügyészségi felügyeletét: a rendőrségnek ettől kezdve nem kellett havonta – igaz, a valóságban mindig is meglehetősen formális – ügyészi engedélyt kérnie a nyomozás folytatására. A nyomozási idő meghosszabbítása egyúttal az előzetes letartóztatás meghosszabbítását is jelenthette: az előzetest a rendőrség könnyen formálhatta előrehozott büntetéssé.
A szigorított javító-nevelő munka egészen a megszüntetéséig – azaz a rendszerváltásig – témája maradt a demokratikus ellenzéknek. 1986–87-ben Ottilia – Havas Gábor kutatási megbízásával – többször elutazott Ózdra, néhányszor vele tartottam. Olyan családokat kerestünk, amelyeknek valamelyik tagját szigorított javító-nevelő munkára ítélték. Ottiliának még az Ózdi Városi Bíróság elnökével is sikerült kapcsolatba kerülnie. A bíró – a városi pártbizottság tagja – meglepő szívélyességgel adott felvilágosítást a közveszélyes munkakerüléssel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatról. Tőle származik az említett cikkben idézett kijelentés is: „a helyi rendőrségi intézkedéseknek 75 százalékát lenne kénytelen egy lelkiismeretes ügyészi vizsgálat törvénytelennek minősíteni – ha lenne ilyen.”
Jóval a rendszerváltás után, amikor az állambiztonsági iratok egy része megismerhetővé vált, derült ki, hogy a szokatlan találkozó létrehozásában az állambiztonsági szervezetnek is része volt. A III/III nemcsak tudott róla, de valószínű, hogy fel is készítette a bírót, a szájába adva a kívánatos válaszokat.
Ottilia mindenesetre ráérzett, hogy a bírói kijelentésekben valami nem stimmel. „Őszintén szólva mint laikus és mint állampolgár sem értem a bírót. Mi törvénytelent tud nálunk egy rendőr elkövetni, ha szinte határtalan felhatalmazásokat kap, s az ellene folytatott vizsgálatban ő maga a koronatanú?”
Való igaz. Az önkényuralmat nem az jellemzi, hogy a hatóságok és képviselőik kényük-kedvük szerint cselekszenek, hanem az, hogy a hatalom kénye-kedve szerint alkot „jogszabályokat”, amelyek az önkényt előre és szükség esetén visszamenőleg is igazolják. Demszky Gábor kocsiját, táskáját egy rutinszerű közlekedési ellenőrzésnek álcázott állambiztonsági akció során átkutatták, a táskájában talált levelet elolvasták. Erre az akkori szabályok szerint a rendőröknek nem volt joguk, Demszky panaszt tett. Rövidesen megjelent a Minisztertanács – akkoriban lex Demszkynek nevezett – rendelete, amely felhatalmazta a rendőrt, hogy igazoltatás során az igazoltatott járművét, csomagját, ruházatát átvizsgálja, az igazoltatottat kikérdezze.
Az 1989-es rendszerváltó reformok visszanyesték valamelyest a rendőrök túlhatalmát, a szigorított javító-nevelő munka, a rendőri felügyelet, a szabálysértésért rendőri hatáskörben kiszabható őrizet megszűnt. De egy sor szigorító szabály, amely a nyolcvanas évek derekán, a gulyáskommunizmus aranynapjaiban keletkezett, túlélte a rendszerváltást. A lex Demszkyt például 1994-ben a rendőrségi törvény részeként kétharmados – mit kétharmados: kilencvenszázalékos – többséggel fogadta el az Országgyűlés. Mint a törvényjavaslatról folytatott hatpárti egyeztetés kompromisszumos végtermékét – az egyeztetés résztvevőjeként – megszavaztam én is. Rossz lelkiismerettel nézem nap mint nap, ahogy a rendőr – akárha megszállt országban élnénk – megállít cigányt, arabot, prolifiút, a kocsiból kiparancsolja a rozoga Wartburg vezetőjét, kirakatja a zsebükből a koszos zsebkendőt meg a harminc forint aprót, áttanulmányozza a gyűrött receptet, majd kegyesen int, hogy mehetnek tovább: megvédte a közbiztonságot.
„Immár a rendőrség is teljes fegyverzetben sorakozik fel az állami költségvetést ostromló lobbik sorába” – írta Solt Ottilia a hetilap-Beszélő 1989. október 23-án megjelent első próbaszámában. „…Felocsúdva a rezsim átalakulása nyomán keletkezett zavarából rendezi sorait és szövetségest keres érdekérvényesítő küzdelméhez a rettegésre most különösen hajlamos közvéleményben.” S ugyanebben a cikkben: „A rendőrség egyike a pazarló, rossz hatékonyságú intézményeinknek. (…) apparátusát és működési formáit abban az időben dolgozta ki, amikor a szocializmus önképét zavaró társadalmi jelenségek eltakarítása politikai kérdés volt.”
Manapság, amikor a szervezett bűnözés elleni harc ürügyén a rendőrség mindenhatóvá növesztése új, dinamikus szakaszba lépett, amikor a kormány egy sor társadalmi problémát akar rendőri-rendészeti kérdésként kezelni, és ennek érdekében – az úgynevezett liberális értelmiség érdektelensége vagy éppen csendes egyetértése közepette – rendőrök kezére bízza a marihuánát szívó diákokat, határőrökére a menedékkérőket, rendőrök döntésétől teszi függővé, be kell-e zárnia egy szórakozóhelynek, vagy a rendőrségnek kifizetendő milliós „bírság” fejében működhet tovább, amikor gyakorlatilag korlátlan hozzáférést biztosítana a rendőrség számára anyagi helyzetünk és egészségi állapotunk bizalmas adataihoz, érdemes visszagondolni rá, hogy a folyamat, amely a jogállam keretei között kiépülő rendőrállam felé vezet, a nyolcvanas évek közepén, az önkényuralom gyengülésével egyidejűleg indult meg, és jelképes kezdő napjának bízvást tekinthetjük akár a szigorított javító-nevelő munkáról szóló jogszabály hatályba lépését: 1985. január 1-jét.
Közjáték: az ellenzék modortalan
A protokolláris hierarchia értelmében az 1985-ös év legfontosabb belpolitikai eseménye az MSZMP XIII. kongresszusa volt. A történelem igazolta a protokollt. A szocialista gazdaság általános válságára a pártvezetés a dinamikus növekedés, a bővülő szociális juttatások ígéretével, új beruházások tervével próbált válaszolni. A márciusi pártkongresszus határozatai révén – következményük az állam külföldi eladósodásának újabb, rohamos növekedése volt – fordult be a magyarországi szocializmus a célegyenesbe: ekkor indult meg a vágta a pártállam végnapjai felé. A XIII. lett az MSZMP utolsó igazi kongresszusa. A következőn már csak a pártvezetés teljes lecseréléséről s végül a párt likvidálásáról dönthettek.
A demokratikus ellenzék történetében a ’85-ös évnek három kiemelkedő eseménye volt. Időrendben visszafelé: az Alternatív Kulturális Fórum október 15–17-én, a monori tanácskozás június 14–16-án és a részvétel az országgyűlési választásokat előkészítő jelölőgyűléseken (április 18. – május 8.).
Az ötlet, hogy az 1975-ös helsinki záróokmány elfogadását követő utókonferenciák sorában Budapesten megrendezendő Európai Kulturális Fórummal egyidejűleg kerüljön sor egy ellenfórumra, amely az eszmék szabad áramlását deklaráló helsinki állásfoglalás szocialista korlátaira hívja fel a figyelmet – tudomásom szerint –, az amerikai és nyugat-európai helsinki mozgalom vezetőitől, Jerry Labertől, a New York-i Helsinki Watch (Demszky Gábor fordításában: Helsinki Jogőr) igazgatójától és Gerald Naglertől, az Emberi Jogok Nemzetközi Helsinki Szövetsége főtitkárától származott. Az állambiztonsági szervezet nyomban jelentette: „1985. február 24–26-a között Jerry Laber vezetésével Magyarországon tartózkodott a Helsinki Watch küldöttsége. Előzetes információkat gyűjtöttek az Európai Kulturális Fórummal kapcsolatban. A küldöttség programjait »Kormos« (Bence György) szervezte. Biztosította, hogy találkozó jöjjön létre a csoport tagjai és »Molnár« (Kis János), »Szeges« (Kőszeg), »Elvakult« (?), »Pörge« (Haraszti Miklós) fedőnevű célszemélyekkel. »Kormos« tájékoztatta »Csókást« (Csoóri Sándort), aki ezt fontosnak minősítette. Az Európai Kulturális Fórum időszakában irodát fognak bérelni a külföldi újságírók számára, és mindent el fognak követni, hogy az érintettek által javasolt kérdések hangot kapjanak a tanácskozáson.” Bár mint a fentiekből látható, az állambiztonság több mint hét hónappal az esemény előtt tudott a Helsinki Watch terveiről, a jóval korábban kibérelt szállodai konferenciatermet – külügyes közbelépésre – csak a megnyitás napján, véglegesen délután 5 órakor mondták vissza. Az állambiztonsági szervezet információit a hivatalos fórum hivatalos – nyilván a Külügyminisztériumot képviselő – szervezőivel sem osztotta meg. A fórum első hetéről készült jelentés szerint „a Kulturális Fórum megnyitását megelőző napokban derült ki, hogy a Duna Interkontinental egyik termében (…) a Nemzetközi Helsinki Szövetség szándékozik párhuzamos kulturális fórumot rendezni. (…) A tervezett találkozót a szállodai teremben nem engedélyeztük, ennek hatását politikai eszközökkel igyekeztünk mérsékelni.” A „szigorúan titkos” minősítésű anyag a Beszélő 15. számában jelent meg, az eseményekkel szinte egyidejűleg. A találkozót végül két magánlakáson tartották meg. Ezek után a magyar delegáció képviselője nyugodt szívvel válaszolhatta a hivatalos amerikai küldöttség vezetőjének, aki tiltakozott a történtek miatt: „a magyar hatóságok magánjellegű rendezvényekkel nem foglalkoznak.” A két magánlakás Eörsi Istváné és Kis Anikóé volt, a fórum ügyeivel foglalkozó „operatív csoport” vezetője pedig Horn Gyula külügyminisztériumi államtitkár.
A nyugati küldöttségek „hallgatólagosan” tudomásul vették „a magyar álláspontot”, jóllehet a helsinki utótalálkozók rituáléjához hozzátartozott, hogy a hivatalos konferenciával egyidejűleg számos nem kormányzati szervezet is kifejtette véleményét a tárgyalt témáról. (Az erdélyi Ellenpontok szerkesztői 1982-ben, a Madridban megrendezett utókonferencia résztvevőihez küldték meg a romániai magyarság helyzetével foglalkozó memorandumukat.) Ezért is húzódoztak a szocialista országok attól, hogy a maguk területén rendezzék meg az egyébként erőteljesen szorgalmazott Helsinki-utókonferenciákat.
Minderről azonban már a túlpartról értesültem. Szeptembertől New Yorkban tartózkodtam, a New School for Social Research vendégkutatójaként a Soros György által fenntartott Nyílt Társadalom Alapítvány ösztöndíjával. A hazai eseményekről ott, a távolban, főként a Helsinki Watch Budapesten járt munkatársaitól értesültem. A külügyminisztériumi jelentő arról panaszkodik, hogy Nyugaton az ellenfórumnak nagyobb sajtója van, mint az igazinak. Ez azonban nyilván csak Európára volt igaz: az amerikai sajtó egyik fórummal sem foglalkozott. Magyar újságokhoz pedig csak hébe-korba jutottam. De azért egy Népszabadság-cikk megmaradt az emlékezetemben, talán azért, mert egy liberális szellemű irodalmár, a József Attila-kutató Gyertyán Ervin írta. A publicista – ha jól emlékszem – az ellenfórumon kifejtett eszmékkel nem vitázott, nem is igen foglalkozott velük. Csupán a modortalanságot kifogásolta: az ellenfórum szervezői visszaéltek a vendégjoggal, kijátszották a házigazdát. Szabó Lőrinc egy berlini riportja jutott az eszembe. A liberális Est-lapok munkatársaként a költő nem mondott se jót, se rosszat egy a Reichstagban végighallgatott Hitler-beszéd tartalmáról. Csak Hitler meggyőző előadói stílusáról írt, a beszéd gépelt kéziratáról, amelynek betui nagyobbak a szokásosnál, meg a képviselőkről, akik ünnepi öltözékben, fegyelmezetten ülnek a helyükön, sokukon egyenruha. Az ünnepélyes odaadás érezhetőleg a költő esztétikai érzékenységét is megragadta. Persze Feuchtwanger is eszembe juthatott volna. Neki Sztálin mondta el négyszemközt, higgadt, indulatoktól mentes hangon, milyen csalódást okozott számára, hogy egykori harcostársairól kiderült, kémek, árulók. Beszéd közben ceruzájával kék arabeszkeket rajzolt a papírra…
A népfrontillúzió vége
A kortársi értékelés – különösen a magyar emigráció körében – az ország nem hivatalos történelme számára a legfontosabb eseménynek 1985-ben a monori tanácskozást tartotta. Különösen azok látták ezt így, akik úgy vélték, a mindenkori hivatalos Magyarországgal szemben álló mindenkori másik Magyarország erőtlenségének fő oka a megosztottság, az urbánus ellenzék és a népi ellenzék egymással való viaskodása, holott mindkettőnek a hatalom, a feudálkapitalista Magyarország, illetve az államszocialista Magyarország az ellenfele. Csak tisztázni kell a nagyrészt félreértésekből származó ellentéteket, s létrejön az ellenzéki népfront.
A remény, amelyet 1937-ben a Márciusi Front hamari szétesése szertefoszlatott, most, fél évszázad keserű tapasztalatai birtokában, beteljesül. A monori tanácskozás létrehívója, szellemi védnöke az a Donáth Ferenc volt, aki fiatalon a Márciusi Frontot szervezte, s egy életen át hívője és apostola maradt egy olyan népi-paraszti, plebejus forradalmiságnak, amely egyúttal demokratikus. Vagy legalább nem nyilas.
„Az úgynevezett demokratikus ellenzék legélesebb, leglényegesebb kritikája sem fáj úgy, mint a nemzetiek halk, visszafogott kérdésfeltevései” – mondta Csurka a monori tanácskozáson. „Mert ez akkor is az ősi sebet sérti fel, teszi véressé, ha nem akarja, ha csak halkan kiejti a szót: magyarok vagyunk.” Tetszik érteni: mi, nemzetiek – magyarok vagyunk. Azaz ők, az úgynevezett demokratikus ellenzék – nem magyarok. A vállalt magyarság, pusztán magyar mivoltunk, s ezzel összefüggésben a nemzeti-kisebbségi kérdés feszegetése a legsúlyosabb kihívás a rendszerrel szemben. E kihívásnak azonban nyilvánvalóan csak mi, a nemzeti táborhoz tartozók – mi, magyarok – lehetünk a hordozói. A szóló említésre se tartja érdemesnek, hogy 1981 és 1985 között például a Beszélő minden egyes száma közölt cikket, elemzést, felhívást, tiltakozást a határon túli magyarok ügyében.
A magyar mivolt szubsztanciális radikalizmusának dialektikus következménye (így mondaná egy lukácsista vagy egy politológus), hogy a nemzeti tábornak sokkal óvatosabbnak kell lennie a hatalommal szemben. A kisebbségi magyarság teljes pusztulása, az Endlösung elhárítása érdekében bizalmat kell keltenünk magunk iránt, meg kell nyugtatnunk a kormányzatot. „Érthetővé és világossá kell tenni: nincs most ideje a legitimitás megkérdőjelezésének. Hajlandók vagyunk félretenni az ellentétes megközelítésekből származó ellentéteket, mert végveszélyben lévő testvéreink sorsa mindennél fontosabb számunkra.” Az utolsó mondat a supplex libellus, az alázatos, de konkrét kérelem: „Nem kérünk semmit, csak egy kis belső hivatalos nyilvánosságot.”
Ez csak egy hozzászólás volt a vitában. De hasonló gondolatokat fogalmazott meg Csurka Új magyar önépítés című referátuma is, amely a monori tanácskozás nyitó előadásaként hangzott el. „Ki kell lépni a politikai-hatalmi koordináták közül. Belátva, hogy a hatalmi viszonyokon, a földrajzi helyzeten, de még a belső hatalmi helyzeten sem tud a magyarság önerejéből gyökeresen változtatni; meg kell teremteni, ki kell dolgozni a politikától függetlenült ember életstratégiáját. Annak az engedelmes, szorgos, szolid állampolgárnak az életelveit kell kidolgozni, aki a hatalom, az uralom kérdéseit nem vitatja, s ezáltal nem is készteti félelemszülte, idegesen erőszakos lépésekre a hatalmat, de aki saját belső függetlenségét, önépítő munkáját, egyéni életének kiterjedését maga szabja meg.” És itt is a korlátozó motívum: „Az önépítés programjának alapvetően és hangsúlyosan magyar programnak kell lennie. Ezt a magyar nemzeti jelleget nem a veszélyeztetettség indokolja, hanem a siker igénye. Nem lehet sikeres itt a Duna-tájon semmilyen mozgalom, amelyik nem nemzeti.”
Ősi és éppen ezért időtálló gondolatok ezek, csak éppen egy bomladozó diktatúrában időszerűtlenek. Időszerűtlenek egy olyan helyzetben, amikor a diktatúra még eléggé diktatúra ahhoz, hogy minduntalan megzavarja vagy a legszűkebb magánszférába szorítsa vissza a boldogulni akaró átlagember önépítését, de már nem eléggé szilárd és homogén ahhoz, hogy következetesen szétrombolja az esélyt a félig független szervezetek létrehozására, jogaik meghatározására.
Kis János referátuma pontosan erről szólt. Mindannak az ellenkezőjéről, amit Csurka mondott. A nem állami gazdasági szervezetek számának, gazdasági erejének a növekedése, a kultúra pluralizálódása elérte azt a határt, amikor az egyedi és eseti engedmények rendszerével nem lehet fenntartani a fejlődést. A viszonyok jogi rendezésére van szükség, és ezen belül a közjogi meg a civiljogi szféra elhatárolására. Azért mert egy vállalat állami – még nem az állam. S végül: olyan törvényre van szükség, amely – számolva Magyarország helyzetével a világpolitika hatalmi rendszerében – alkotmányos módon korlátozza a párt mindenre kiterjedő, törvények feletti hatalmát.
Csurka és Kis János gondolatmenetében semmi sem kompatíbilis. Mindkettő olyan mélyen gyökeredzik előadója világlátásában, hogy nemhogy összeegyeztetni nem lehet őket, de még racionális vita sem lehetséges közöttük. Csurka látszólag pusztán költői elmélkedése a magyar önépítésről, Kis János az adott időszakban még irreálisnak tetsző teóriája a párthatalom alkotmányos korlátozásáról a későbbi évek – széttartó vagy egyre inkább egymással szembe futó – politikai stratégiáinak az alapjává vált. Ez pusztán a szövegekből kiolvasható, és ott, Monoron is kihallható volt, lett volna.
Az új magyar önépítést Csurka felfogásában az teszi sürgetővé, hogy a forradalom leverése után, a megtorlást követő konszolidáció korszakában, a „kényszerkiegyezés” szülte nihilizmusban a bugris két típusa jött létre: az alsóbugris, a paraszti életforma bomlása nyomán kialakuló, élete hagyományos értékrendjétől elszakadt, eszménytelen városi szegénység, és a felsőbugris, az az egyre inkább felkészült és egyre szélesedő értelmiségi réteg, amely azonban csak úgy tud fennmaradni és feljebb jutni, ha érdekszövetségbe, sőt rokonságba kerül urával, parancsolójával, a döntéshozó káderréteggel, és karrierje érdekében hozzákorrumpálódik. Ennek a felsőbugrisnak a legújabb változata „a quasi-kultúra napszámosainak, pallérjainak és haszonélvezőinek” sokasága, ez a „nagyon szapora réteg”, amely burjánzik, mint a dudva. „Ez a kontraszelekciós réteg áll az útjában minden egészséges társadalmi mozgásnak (…). Ez alkot merev falanxot minden kezdeményezés előtt.”
A két bugrisréteg közé beszorítva „büdös-szendvics állapotban” tengődik az a „kicsiny mag”, Németh László-i szóhasználattal: az erkölcs újfajta nemessége, amely az új magyar önépítés záloga.
A felsőbugris a kontraszelekciós liberalizmus terméke: olyan időkben alakult ki, amikor „felsőbb körökben sikké vált bizonyos liberalizmus”. Élet és halál liberális ura szóhoz engedi jutni a szakértőt, a tehetséget, azzal a feltétellel, hogy hozzá hasonul, és valódi alkotások helyett quasit hoz létre. Volt már ilyen korszak a magyar történelemben: az előző kiegyezés. „Az 1867-es kiegyezés után is felpezsdült az élet, Magyarország a Monarchia egyik központja és súlypontja lett, de a kiegyezést, az alkut megkötő magyar vezető osztály éppen úgy a megoldatlan nemzetiségi kérdés és a korhadt társadalmi rendszer fölött élte tivornyás életét, mint ez a mai.”
A dualizmus korszakának ez a kritikája – bár Csurka Bibót követte – akkoriban már meglehetősen avíttnak hangzott. A hetvenes évek függetlenedő történettudománya – éppen a népiek meg a múlt századi kuruc-nemzeti tábor kiegyezés-ellenességét továbbvivő kommunista történelemszemlélet ellenében – rehabilitálta a dualizmust. Egyebek közt azért is, mert világossá vált: a Szent István-i Magyarország nem a Monarchia hibás közjogi berendezkedése, nem a feudális birtokstruktúra vagy az általános választójog hiánya miatt omlott össze, hanem mert a nemzetállamok kialakulása a szupranacionális államalakulatok helyén feltartóztathatatlan folyamat volt, és – sajnos – az ma is. Szabó Miklós korreferátumában persze nem a történeti problémával foglalkozott, hanem az összevetés politikai tartalmával. A dualizmus és a Kádár-rendszer analógiája alapjában elhibázott, mert a kádári konszolidáció nem kiegyezés, még csak nem is kényszerkiegyezés, hanem kapituláció; a társadalom fegyverletétele a túlerővel és az erőszakkal szemben. Mindaz tehát, amit a konszolidáció előnyének tekintünk, nem kompromisszum eredményeként jött létre, hanem a győztes engedményeként. Ebből az is következik – s itt válik Szabó Miklós korreferátuma Csurka mondanivalójának érdemi bírálatává –, hogy a közszférából való visszavonulás a kapituláció folyománya, nem pedig az önépítés része. Annak a folyománya a formális szervezetektől való idegenkedés, az informális kapcsolatokra épülő kijárás gyakorlatának társadalmivá válása és társadalmi idealizálása. Ezzel a folyamattal szemben az önépítés útja éppen nem a kivonulás, hanem a jogtudat élesztése.
Akár Csurka előadásának emelkedettsége ragadta magával a hallgatóságot, akár a törékeny harmónia megóvásának vágya fogta vissza a másképp vélekedőket (eltekintve az olyan részletbírálatoktól, mint Konrádé vagy Bence Györgyé, miszerint a konszolidáció korszakában azért mégiscsak előrehaladt a polgárosodás, nőtt az egyének szabadsága), érdemi ellenvetés csupán Tamás Gáspár Miklóstól hangzott el. Vajon mit sirat és mit szorgalmaz Csurka István – kérdezte TGM. Azok, akik értékvesztésről beszélnek, és ezzel a fogalommal írják le a jelenbeli romlást, általában a monolit marxista ideológia szétesésétől datálják a folyamat kezdetét, és noha nem ezt kívánják vissza, „visszakívánnak egy olyan közösségi vagy álközösségi hangulatot, életérzést, lélekállapotot, amely történelmileg mégis a marxista hegemóniának ehhez a korábbi állapotához kapcsolódott”. Csurka egyedül erre a bírálatra reagált élesen: „Nem tudok mindenkinek válaszolni. Válaszolok azonban Tamás Gáspár Miklósnak, akinek mindössze annyi mondanivalója volt, úgy éreztem legalábbis, hogy csak azt hüvelyezte ki a dolgozatomból, hogy én egy konzervatív ember vagyok. Lehet.”
A későbbiek fényében persze súlyosabb kifogásokat is meg lehetett volna fogalmazni Csurka tanulmányával szemben. Kirohanásában a kulturális termelőhelyeket, a tömegkommunikációt elözönlő senkik ellen nem nehéz felfedezni annak az indulatnak az előképét, amellyel Csurka és elvbarátai később a „médiaértelmiség” ellen felléptek. (Jóllehet akkoriban magam is úgy véltem, és egykori érzésem miatt ma sem szabadkoznék, hogy a gyűlöletesek és az undortkeltőek negatív hierarchiájában a „rendőr” után – s a megjelölés itt egyaránt jelölte a III/III-asokat, az állambiztonságiakat és a szolgálatukban fellépő, de meggyőződésből oszlató, bilincselő, házkutató közrendőrt – nyomban az újságíró következik, nagyon-nagyon kevés kivétellel.) De már a kultúrbugrisok dudvaként burjánzó sokadalma, amely minden kulturális intézményt, műhelyt, fórumot betölt, amelybe minden valódi tehetség, valódi szándék beleütközik, amely elvágja a „népi emelkedés liftjének” (Németh László kifejezése) a húzóköteleit – nagyon is emlékeztet a harmincas-negyvenes évek őrségváltást követelő jobboldali radikalizmusának a nyelvezetére. Amiként az a kijelentés is, hogy a magyarság „’56 hősies véráldozata után feltétlenül jogosult itt, a Kárpát-medencében” a primus inter pares szerepére.
Vajon csak most, utólag ilyen nyilvánvaló ez? A monori tanácskozás előkészületei kivételes titkossággal folytak, a szervezők nem akarták, hogy a referátumokat előbb olvassák az állambiztonsági szervezet munkatársai, mint a tanácskozás résztvevői. Ezért az a döntés született, hogy a kész szövegeket ne az ellenzék ismert gépírónője, az állambiztonsági iratokban „Dizőz” néven szereplő Vágner Anna írja stencilre, hanem valaki más, aki vélhetőleg nincs a szolgálat látókörében. Hozzám szamizdatvásárlóként, szamizdatterjesztőként, minden ellenzéki vállalkozás segítőjeként rendszeresen járt egy több nyelven beszélő, magyarul-németül gyorsírni, gépelni képes hölgy, egyébként hívő katolikus. Ezt az utóbbi tényt azért említem, mert hangsúlyozni akarom: nem zsidó, nem is zsidó származású. Nos, Á. Éva vállalta a gépelést, természetesen „társadalmi munkában”, azaz egy fillért sem fogadott el érte, és el is készült vele néhány napon belül. „Mondja – kérdezte –, ezt a Csurkát miért hívják meg? Ez egy nyilas!” Őszintén tiltakoztam. „Ne beszéljen már – felelte. Én ismerem ezt a hangot. Annak idején olvastam a Virradatot meg az Egyedül vagyunkat.”
A tanácskozásnak a demokratikus ellenzékhez tartozó vagy ahhoz közel álló résztvevői közül számosan voltak, akik életkoruknál vagy szakmájuknál, esetleg mindkettőnél fogva alaposan ismerték a háború előtti, alatti szélsőjobboldali sajtót. Mégis az egy TGM-en kívül senki még csak célzást sem tett Csurka gondolatainak szélsőjobboldali gyökereire. Nem tértek vissza Csurkának arra a megjegyzésére sem, hogy a magyarságot az ’56-os véráldozat nyomán primus inter pares helyzet illeti meg a Kárpát-medencében, holott – éppen a határon túli magyarság létérdekei szempontjából – ennél károsabb, veszedelmesebb hungarista eszmét aligha lehetett feleleveníteni. Láthatólag mindennél fontosabb volt, hogy a tanácskozás ne robbanjon fel, hogy kialakuljon a demokratikus (ha úgy tetszik: urbánus) és a népi ellenzék közeledésének látszata, megőrződjön az esély az ellenzéki népfront megszületésére.
Tudjuk a történelemből: az 1936-os francia választásokon győztes népfront kormánya egy évet sem bírt ki, a spanyol népfrontkormány helyett egyre inkább a kommunisták s végül a szovjet titkosszolgálat kiküldöttei diktáltak az országnak abban a részében, amely még a köztársaság fennhatósága alatt állt. Rövid életűnek bizonyult a monori tanácskozás közvetlen előképének tekintett Márciusi Front is, amely kommunista kezdeményezésre azzal a céllal jött létre, hogy egy táborba tömörítse a fasizmus kommunista és népi ellenzékét. A népfrontmozgalmak csak akkor voltak tartósak, amikor nem egyenrangú erők szövetségeként, hanem a kommunista párt transzmissziós szervezeteként működtek, mint a kelet-európai országokban 1948-tól a rendszer bukásáig.
A demokratikus ellenzék 1985-ben nem volt hatalmi helyzetben, és nem volt kommunista. Az előkészítésben egy héttagú társaság vett részt, a népi ellenzéket Csoóri és Csurka képviselte, négyen (Bauer Tamás, Donáth Ferenc, Kenedi János és Kis János) inkább a demokratikus ellenzékhez álltak közel, talán csak az egy Mészöly Miklósról mondható el, hogy mindkét körben otthonos volt. A számaránynak persze nem volt meghatározó jelentősége, hiszen a döntések nem szavazattöbbséggel, hanem konszenzussal születtek. Abban a fontos kérdésben, hogy a találkozón csak meghívottak vehetnek részt, és a meghívottak között azonos arányban kell szerepelniük a népi ellenzékhez és a demokratikus ellenzékhez közel álló személyeknek, nyilvánvalóan Csurkáék akarata érvényesült. (Ez az annak idején sok bírálatot kiváltó „numerus clausus” – védhető. Csurka és Csoóri joggal tartott attól, hogy korlátozás híján a tanácskozást elözönli a demokratikus ellenzék holdudvarához tartozók sokasága. Hiszen számukra – minthogy állásuk többnyire már amúgy sem volt – a monori részvétel semmiféle további kockázatot nem jelentett, míg a népiek híveinek esetleg retorziókkal kellett szembenézniük.)
A konszenzuskényszer ellenére az előkészítés gyakorlati feladatait a demokratikus ellenzék végezte, egyszerűen azért, mert ez a kör rendelkezett konspirációs tapasztalattal meg a szükséges technikai apparátussal. Ez a helyzet, bármennyire kényszerű volt, nyilvánvalóan csorbította a két fél esélyegyenlőségét.
Volt azonban egy feltűnőbb egyenlőtlenség is. Bauer Tamás és Kis János referátumát olyan korreferensek – Laki Mihály és Vásárhelyi Miklós – bírálták, akik szemléletükben közel álltak az előadókhoz, Csurka és Csoóri bírálói ellenben a másik fél reprezentánsai voltak: Szabó Miklós és Kenedi János.
Monor után, akárhányszor amellett érveltem, szóban vagy írásban (írásban először az Across Frontiers című, sajnálatosan kis példányszámú amerikai baloldali folyóiratban), hogy a tanácskozás a kezdeményezők szándékával ellentétesen nem a közeledés perspektíváját nyitotta meg, hanem az át nem hidalható ellentéteket tette nyilvánvalóvá, elsősorban Kenedi Csoórit bíráló írására hivatkoztam. Arra, amit Csoóri – Kenedi olvasatában – mondott.
Most újraolvasva az írásokat úgy látom, Kenedi egy vélelmezett Csoórival vitázott, nem azzal, amit Csoóri a határon túli magyarok ügyében ténylegesen javasolt. Kenedi – mintegy Csoóri ellenében – Bibó István A békeszerződés és a magyar demokrácia című cikkéből idéz: „A magunk dolgában le kell szögeznünk tisztán és világosan, hogy nekünk nem az angolszászok, az oroszok vagy a csehek kedvéért kell demokratának lenni, nem is területi kérdéseink mikénti eldöntéséért, hanem mindezektől függetlenül, egyedül magunkért, a magunk népéért.”
Csoóri ezzel szemben – így Kenedi – „a demokratikus fellépést a kisebbségi kérdéssel pántolja össze”. Legyünk demokraták! – hirdeti „Már csak azért is – ez idézet Csoóri beszédéből –, mert Magyarország 1956 óta és a meghirdetett gazdasági reform következtében annyira a világ figyelme elé került, hogy a száz esztendők óta rádobált gyalázatot most rázhatnánk le magunkról leginkább. Végre hisznek nekünk.”
Valójában Csoóri a fentieket nem a demokratának lenni parancsa indoklásául mondja el. „Nekünk nem támadnunk kell – érvel Csoóri –, csak a világ nyilvánossága elé lépnünk a gondjainkkal és tényeinkkel. Azaz: demokratáknak lennünk. Lehet, hogy haragot gyűjtünk a fejünkre ezzel is, de hatásosabb megoldásra nem vállalkozhatunk, ez az erkölcsi nyíltság az egyedüli jó megoldás.” A fentebb idézet mondat ez után következik. Magyarország jó nyugati megítélése tehát nem indoka a demokratikus megoldás választásának, a nyílt fellépésnek, csupán kedvező körülmény hozzá, amely esélyt teremt, hogy meg is hallják a szavunkat.
Lehet, hogy a népi mozgalom, pontosabban a népi mozgalomhoz tartozó egyes szerzők a nemzeti ügyet, a „nemzet sorskérdéseit” előbbre valónak tekintették, mint a demokrácia ügyét. A Monoron elhangzott szöveg azonban nem támasztja alá, hogy Csoóri – Bibóval ellentétben – a demokráciát csupán eszköznek tekintette volna a magyar kisebbségért folyó küzdelemben.
(S nem igaz – a számos találó példa ellenére sem igaz – Kenedi sommás állítása, hogy a nyugati világot a valóságban nem érdekli a kelet-európai országok demokráciateljesítménye, emberi jogi teljesítménye. Annak, hogy Magyarország előbbre haladt a nyugati integráció útján, mint Románia vagy Szlovákia, abban éppúgy része van a rendszerváltást megelőző évek polgárosodásának, a piacgazdaság megjelenésének, de a rendszer viszonylagos liberalizmusának is, mint annak a ténynek, hogy 1990 óta a kormányváltozásokat követő heves politikai csaták ellenére Magyarország mindig belül maradt a parlamentáris demokrácia keretein. Vagyis a nyugati világ demokráciaelvárásait, emberi jogi elvárásait ma sem bölcs dolog lefitymálni vagy semmibe venni.)
Ezeknek a soha szóvá nem tett gravámeneknek nem volt dokumentálható szerepük abban, hogy a Monoron eltervezett „második Monorra” nem került sor. A diplomáciai kapcsolatok lazítására vagy megszakítására Csurkáék mindig találtak ürügyet. Egyszer azon sértődtek meg, hogy a forradalom harmincadik évfordulójára kibocsátott felhívást olyanok is aláírták, akik csupán egyetértettek vele, de alkotói teljesítményükkel nem érdemelték ki, hogy a nevük egy papíron szerepeljen az övékével, majd pedig azon, hogy a Beszélő köre az ő részvételük nélkül dolgozta ki és adta közre az ellenzék programjának minősített Társadalmi Szerződést.
A nyilvánvaló egymás mellett, sőt egymás ellen beszélés ellenére a demokratikus ellenzék Monorból nem vonta le azt a következtetést, hogy a népi–urbánus „népfrontnak” nincs jövője. E téves helyzetmegítélés nyomán értékes hónapok és értékes energiák mentek veszendőbe „Monor kettő” megszervezése, előkészítése ügyében. Újabb heteket vettek igénybe az egyeztető tárgyalások, hogy Monor kettő pótlásaként száz különféle nézeteket valló értelmiségi 1987 őszén közös levéllel forduljon az Országgyűléshez. A legtöbb időt és energiát azonban az emésztette fel, hogy a demokratikus ellenzék mégiscsak létrehozza az utóbb Hálózatnak nevezett népfrontszerű esernyőszervezetet, amely majd összekapcsolja, együttműködő erővé fogja össze a különböző ellenzéki csoportokat, mindenekelőtt a demokratikus és a népi ellenzéket. Pedig 1987 őszén már létrejött s egyre inkább szervezet módján működött a Magyar Demokrata Fórum, amelyet a népiek a demokratikus ellenzék tudatos mellőzésével hoztak létre, és 1988 márciusában lényegében pártként alakult meg a Fidesz.
De az időveszteségnél is súlyosabb következménynek bizonyult, hogy az SZDSZ-t 1989-ben sokként érte, hogy Csurka valóban azt teszi, ami monori beszéde alapján várható volt: először alkudozik a nemzeti kommunistákkal, azután felfedi – tapintatból Debreczeni József kifejezését használom –: nemzeti szocialista. Mellesleg Csoóriról is kiderült, mégsem alaptalan, amit a megátalkodott urbánusok gondoltak róla. A „szabadelvű zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag asszimilálni a magyarságot” – írta Csoóri Nappali hold című esszéjében az 1990-es választások eredményét, az SZDSZ sikerét értékelve, és „ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig nem ácsolhatott még soha”. A metafora gyökerein elmélkedve hadd idézzek – emlékezetből – egy mondatot Babits egyik vidéki úriasszony rokonának a Babits Archívumban olvasható leveléből. Hagyd ott a Nyugatot, írta a nagynéni, feltehetőleg a Halálfiai valamelyik szereplője, mert a Nyugat szerkesztőjeként zsidólétra lettél. A riadalom, amelyet a megalapozatlan illúziók összeomlása és az Á. Éva számára már 1985-ben kézenfekvő valóság felszínre bukkanása keltett, közrejátszott még abban is, hogy az urbánus liberálisok vágyott és 1992-től gyűlölt szövetségesük helyett korábbi valós ellenfelükkel, az MSZMP utódpártjával kerültek népfrontszerű kapcsolatba. A következményeket mindannyian ismerjük.
Meglehet, jómagam azért voltam szkeptikusabb Monor jelentőségének és következményeinek megítélésében, mint a résztvevők, mert nem voltam ott, és így nem ragadhatott el a vita, a vitázók – a jegyzőkönyvből is kitetsző – emelkedett érvelése meg az együttlét baráti táborhangulata.
Az előkészítők, mint fentebb már szó volt róla, eleve meghatározták a résztvevők számát és részben a személyét is. Kis János előadó volt, Solt Ottilia a SZETA-t képviselte, a Beszélő szerkesztősége számára egy hely maradt szabadon. A szerkesztők közül Kis János engem hívott el a tanácskozásra. Töprengtem, elmenjek-e, mert nehezményeztem, hogy Krassó és Gadó György nincs a meghívottak között. (Megvétózták a meghívásukat, mondta János; már nem emlékszem, hogy kiét ki a hét kezdeményező közül.) Ennél a fenntartásnál is súlyosabban esett a latba, hogy két szerkesztőtársam, Haraszti Miklós és Szilágyi Sándor nehezményezték, miért pont én vagyok a kiszemelt. A Beszélő szerkesztőségében nem volt formális hierarchia, valóban semmi sem indokolta, hogy éppen én képviseljem a lapot. Sorsoljunk, ajánlottam, hogy oldjam a kínos helyzetet. A három gyufaszál közül Haraszti húzta az épet, ő szerepel a monori jelenléti íven. Egy gróf vagy – súgta a fülembe János. – Őrgróf – feleltem.
Valamikor a hatvanas években buzgón olvastam a háború utáni koalíciós évek vitáit a korszak folyóirataiban. Egy idő után rémülten vettem észre, hogy a vitákban kifejtett nézeteket – a párthovatartozásnál is inkább – mintha az határozná meg, hogy a szerző zsidó-e (elnézést, Révész Sanyi kedvéért: zsidó származású-e*) vagy sem. Felhagytam a stúdiummal: ezt az eredményt aligha lehetett volna publikálni. Talán még ma sem lehetne, hacsak a Hunnia-füzetekben nem.
Csurka egy réges-régi novellájában két reumás üldögél a meleg vízben: „Te rohadt zsidó, mondta 1944-ben az egyik, és hatalmas pofont kevert le a másiknak. Te rohadt nyilas, mondta 1945-ben a másik az egyiknek, és most ő keverte le a pofont. A pofon most – a hatvanas években – is ott viszket mindkettejük tenyerében, de nem tudnak hozzá mit mondani.” Lehet, hogy 1989 óta ez a pofozkodás folytatódik? Lehet nyolcvan éve ez a két kiáltás a végső magva a magyar értelmiség politikai vitáinak?
A pluralizmus nekirugaszkodása
„Az inkább nemzetközi jellegű Független Kulturális Szimpózium mellett ez (ti. a monori tanácskozás) volt a magyar értelmiségi élet saját ügyeivel foglalkozó legfontosabb eseménye nemcsak 1985-ben, de talán évek óta” – írta Kasza László a Beszélőnek 1985 őszén. Érdekes, hogy a Szabad Európa Rádió szerkesztője nem említi az év nevezetes eseményei között a választásokat és az ellenzéki jelöltek indulását – igaz, ott az értelmiség nem a saját ügyeivel foglalkozott. A Szabad Európa mindenesetre „rajta volt” a történteken. Horváth István belügyminiszter összefoglaló értékelésében ki is tért rá: „Feltűnő volt a Szabad Európa Rádiónak durva, a belügyeinkbe nyíltan beavatkozó hangvétele.”
Az állambiztonsági szervezet 1985. április 23-án kelt napi jelentésében – feltehetőleg lakáslehallgatások alapján – pontosan ismertette a részvétellel kapcsolatos vitákat. „Az »ellenzék« prominens személyei körében megoszlik a vélemény a saját jelöltek indításával összefüggésben. »Kormos« (Bence György), »Kobra« és mások helytelenítik, mert véleményük szerint ezzel maguk is hozzájárulnak a választási rendszer legitimitásának, a választási törvény demokratizálásának propagálásához. Attól tartanak, hogy a hatalom, miközben elégedetten nyugtázza majd a nyugati sajtóvisszhangot, bosszút fog állni az »ellenzéken« a választásokon tanúsított magatartásáért. »Szeges«, »Pörge« (Haraszti), »Lidi« (Krassó György) és mások ezzel szemben sikernek értékelik Rajk László jelölését meg az első jelölőgyűlésen azt, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. A továbbiakra nézve nincs illúziójuk. »Lidi« nyugati hírügynökségeknek adott tájékoztatóiban hangsúlyozta, hogy Rajk László képviselővé választását a hatalom mindenképpen meg fogja akadályozni.”
Máig vitatott, ki is volt az 1985-ös jelöltállítás ötletgazdája. Magam hosszú ideig abban a hitben éltem, hogy én, Mécs Imre azonban felvilágosított: ő volt az. Ha én lettem volna is – plagizáltam: bennem Krassó György elbeszélése nyomán támadt az ötlet. Krassó még 1980-ban mondta el, hogy az akkori választás egyik jelölőgyűlésén – néhány ’56-os társával együtt – jelöltnek ajánlottak egy asszonyt, Párkányi Máriát, és hajszál híján sikerült is elérni, hogy felkerüljön a jelöltlistára. Krassó társa 1980-ban Mécs Imre volt, így kézenfekvő, hogy Mécs 1985-ben felelevenítette a gondolatot. Krassó ez idő tájt rendőri felügyelet alatt állt, semmiképpen sem léphetett fel a jelölőgyűléseken, át kellett tehát venni tőle a kezdeményezést.
Elsőként Kozák Gyulával beszéltem a jelöltállításról. Kozák Légrádi Péter doktort, Zugló egyik népszerű körzeti orvosát ajánlotta biztos befutóként (Légrádi végül nem vállalta a jelölést). Mindenesetre együtt mentünk el Solt Ottiliához, tőle tudtuk meg, hogy Mécs Imre ugyancsak jelöltállításra készül. Kis János, aki 1984-ben, a Beszélő 9. számában elemzést írt az 1983 decemberében elfogadott új választási törvényről, írásában nem számolt a lakossági jelöltek tömeges jelentkezésével. Emlékezetem szerint ez a lehetőség akkor a Beszélő szerkesztőségének szokásos heti összejövetelein sem merült fel.
Mind a törvény-előkészítés, mind pedig a választási előkészületek időszakában kézenfekvő volt a kérdés, vajon miért szorgalmazza a pártvezetés a választási reformot. Hiszen a társadalmat egyáltalán nem érdekli a választás, így a reformját sem igényli, a különböző nyomásgyakorló csoportoknak pedig nem fűződik hozzá érdekük. Nem kizárt, hogy a reform egyszerűen kipipálandó feladat volt a pártvezetés programjában. A szokásos eljárásnak megfelelően megbízták a társadalomtudományi kutatóhelyeket, hogy dolgozzanak ki javaslatokat. Ettől kezdve a központi pártapparátusnak nem volt más feladata, csak hogy sorra elvesse a javaslatokat, amíg csupán néhány olyan maradt belőlük, amelyeknek az elfogadásából vélhetően semmiféle változás nem következik. Mindenekelőtt a többes jelölés kötelezővé tétele tetszett ilyennek. Hiszen olyan mindegy, hogy a nép egy tojást kap, vagy kettő közül veheti ki az egyiket. Ez a „reform” egyúttal megoldotta azt a kínos problémát is, hogy a többes jelölés lehetőségével választásról választásra mind kevesebben kívántak élni. (1970-ben 49, 1980-ban már csak 15 választókerületben állítottak második jelöltet – a 352 választókerületből.)
A megkérdezett társadalomtudósok – politikai pluralizmus híján – legalább az érdekképviseleti pluralizmust kívánták volna megjeleníteni a parlamentben. Cikkében Kis János Schmidt Pétert idézi. „A legtöbben arról vitatkoznak – válaszolja a jogtudós az Élet és Irodalom kérdésére (1984. július 1.) –, hogy a társadalmi szervek, szervezetek által kifejtett érdekkülönbségeket milyen úton lehet bejuttatni a parlamentbe. De hogy be kell juttatni őket, abban nagyjából megegyeztek a vitázók.”
Az érdekvédelmi szervezetek képviseletében látta az egypártrendszer keretein belül korlátozottan pluralista parlament megteremtésének egyik lehetőségét Kis János is. Ő azonban hozzátette, egy efféle érdekképviseleti parlament létrejöttét meg kell előznie az érdekképviseleti rendszer reformjának; ha Gáspár Sándor delegálja a képviselők egy részét a parlamentbe, aligha jutunk közelebb a pluralizmushoz. Érvelését a korporatív rendszer mellett Pokol Béla fenyegetéssel kapcsolta össze. „A választásokon bármilyen komoly reform elementáris erőket érint. (…) Így az érdekek politikai intézményesülésénél és az állami akaratképzésbe való bekapcsolásuknál egy olyan szintet kell választani, amely már természeténél fogva garantálja a politikai vezetésnek a reformfolyamatok kontrollálhatóságát.” (Társadalomtudományi Közlemények, 1985/1., 69. o.) Talán Pokol Béla volt az egyetlen, aki jelezte, a választási reform más természetű, mint a gazdaságirányítás reformja. Ha a választók valóban választhatnak, megeshet, hogy a történések a politikai vezetés számára is kiszámíthatatlanokká válnak.
A törvény-előkészítés során megfogalmazott reformkoncepciók nem kerültek nyilvánosságra, de a törvény elfogadását hatalmas propagandával meghirdetett társadalmi vita előzte meg. Minden kiadványban benne volt, hogy a háromhetes társadalmi vita során az állampolgárok huszonötezer javaslatot, észrevételt fogalmaztak meg. Egy fiatal közgazdász, Varga István részt vett az egyik ilyen vitán, amelyen egyébként csupa meghívott népfrontaktivista volt jelen. Tapasztalatairól Fürge Jonathán (vö. Jonathan Swift) álnéven szatirikus írásban számolt be (Beszélő, 9. szám). Többek közt azt javasolta, maradjon el a törvényből az az előírás, hogy a jelöltség bejelentéséhez csatolni kell „a képviselőjelöltek nyilatkozatát, hogy a Hazafias Népfront programját és a jelölést elfogadják” [45. § (3) bekezdés], mert ellentétes a 2. § (3) bekezdéssel, amely szerint „országgyűlési képviselővé vagy tanácstaggá mindenki megválasztható, akinek választójoga van”. „Azt akarja, hogy itt is olyasmi legyen, mint a Szolidaritás” – kiabálta az egyik meghívott vitatkozó. „Senki se képzelje, hogy annyira demokratikusak vagyunk, hogy az ellenségeinket is engedjük indulni a választáson” – mondta egy másik egyszerű választópolgár, egyébként nyugalmazott tábornok.
Az elfogadott törvény értelmében a jelölőgyűléseken a választókerület lakosai, valamint a választókerület területén lévő munkahelyek dolgozóinak képviselői vehetnek részt [8. § (2) bekezdés]. Jelöltre javaslatot ellenben bármely választópolgár tehet [37. § (2) bekezdés]. Eszerint javaslatot a jelölőgyűlésen az is tehet, aki egyébként a részvételre nem jogosult. Sőt esetleg az sem jogosult a részvételre, akit jelölnek, hiszen a jelöltségnek nem feltétele, hogy a jelölt a választókerületben lakjon.
Az ellentmondó rendelkezések értelmezéséhez a törvény indokolása sem adott útbaigazítást. Pedig a jelöltállításra készülve fontos volt tudni, beengedik-e egyáltalán a jelöltnek javasolandó személyt a jelölőgyűlésre, ha történetesen nem a választókerületben lakik, és nem is dolgozik a választókerületben. Egyáltalán, hogy fogják ellenőrizni, hogy a gyűlés résztvevője jogosult-e a részvételre?
Saját kerületemben, az V.-ben nem akartam feltűnést kelteni, a IX. kerületi tanácsra mentem el, hogy felvilágosítást kérjek. A választási irodán dolgozó hölgy kérdésemre elhadarta a törvény szövegét. – Ezt értem – mondtam. – Azt szeretném tudni, elmehetek-e például egy másik választókerület jelölőgyűlésére. – Honnan jött az elvtárs? – kérdezte. – Egy állampolgár vagyok, feleltem, szeretném tudni… Szavaim olyan hatást keltettek, mintha azt mondtam volna: Mihály arkangyal vagyok. – Egy állampolgár – sóhajtotta a hölgy, felragyogó tekintettel. – Foglaljon helyet! Nyilván először fordult elő, hogy valaki betért az utcáról és a választási rendszerről érdeklődött, pedig egyébként nem látszott futóbolondnak. Amint várható volt, hamarosan kiderült, a kérdésekre a választási iroda munkatársa sem tud felelni. Mindenesetre úgy tetszett, eddig senkinek se jutott eszébe, hogy a jelölőgyűlésekre érkezőket igazoltatni kellene. Lehet, hogy az állambiztonsági apparátus még nem tudott a független jelöltek készülődéséről, vagy még „nem szignalizált a tanácsi szervek felé”. A biztonság kedvéért mégis úgy gondoltuk, a jelölteket és ajánlóikat úgy kell kiválasztani, hogy a részvételi jogosultságba ne lehessen belekötni. Időközben ugyanis összeállt a „független jelöltek támogatóinak” kis stábja: Mécs Imre, Kozák Gyula, Bába Iván és a felesége, Vásárhelyi Judit. Rajk mellett a nevén, az ismertségén, a jó fellépésen kívül az is szólt, hogy az V. kerületben volt a munkahelye, sőt hamarosan kiderült, az első jelölőgyűlést éppen a munkahelyén, az Ipartervnél rendezik meg.
Saját állambiztonsági irataimból nem tudtam megállapítani, mikortól tudtak a független jelöltek fellépésének tervéről. A legkorábbi ezzel foglalkozó napi jelentés, amelyet elolvashattam, 1985. április 16-án kelt, Rajk jelölőgyűlése előtt mindössze két nappal, de – mint a szövegből kitűnik – volt előzménye. „A BM III/III Csfs információi alapján jelentettük, hogy az ellenzék összehangolt akciót tervez a választások megzavarása céljából. A szerv újabb információi szerint a szervezők, »Szeges« és »Kurír« (Bába Iván) a következő személyek jelölését, illetve támogatását fontolgatja: »Mérnök« (Rajk), »Tanár« (Tamás Gáspár Miklós), B. [Bauer] Tamás, V. János, S. Imre, valamint egy xxxx nevű gödi lakos. (Az xxxx-kel a Történeti Hivatal anonimizálta az iratot.) A választási beszédeket munkacsoportokkal fogják kidolgoztatni.” A szöveg alatt az intézkedési utasítás: „Tájékoztatni az illetékes kerületi PB-t.” Az iraton a TE betűk azt jelzik, hogy az információ forrása: telefonlehallgatás. Valószínűleg Bába Iván lakását hallgatták le. Bába a Duna-védő Tóth Jánost javasolta jelöltnek, a jelentés szerzője a „Duna” és „János” szavakból V., azaz Vargha János nevét hozta ki. S. Imre feltehetőleg Sinkovits Imre. A színész felkérésére tudomásom szerint végül nem került sor.)
Fekete Tibor, az április 18-án, az Iparterv Deák Ferenc utcai székházában megtartott választási jelölőgyűlés szónoka, a két népfrontjelölt ajánlója minden bizonnyal tudta, hogy rendkívüli eseményre kell számítani, hiszen egyik titkára volt az V. kerületi pártbizottságnak. (A kerületi PB első titkára, Szüts Istvánné, az MSZMP KB tagja ugyanebben az időben az V. kerület másik választókerületében Tamás Gáspár Miklóssal hadakozott.) A jelölőgyűlésen részt vevők többségét azonban aligha tájékoztatták „az ellenzék összehangolt akciójáról”. Amikor kimondtam: „Rajk Lászlót ajánlom kerületünk képviselőjelöltjének”, döbbent csend támadt. Talán először beszéltem ilyen nagy nyilvánosság előtt. Megírt szöveget olvastam fel, utóbb a szememre vetették, nem elég hangosan, nem elég tagoltan. A 250 fős közönség mégis feszült csendben hallgatott, és amikor befejeztem, hosszan tapsolt. Az állambiztonsági szervek még nem készültek fel a független jelöltek és támogatóik elhárítására, így a teremben sok volt a szimpatizáns. Rajk bemutatkozó beszédének még nagyobb sikere volt. Tizennégy év múltán is elégedetten olvasom az április 22-i állambiztonsági jelentést: „Rajk bemutatkozásán, programbeszédén érezhető volt az alapos felkészítés (felkészülés).” „Az ellenzéki szervezők által felsorakoztatott csoportok tagjai a maguk eszközeivel, közbekiáltással, tapssal, dübörgéssel, gúnyolódással eredményesen zavarták meg a hivatalos jelölteket, az őket támogató hozzászólásokat, és lelkesen kiálltak Rajk László mellett. Lényegében ők befolyásolták a jelölőgyűlés hangulatát.” (Ezen a gyűlésen Rajk 90 szavazatot kapott, azaz többet, mint az összes szavazat egyharmada.)
A felkészítés valóban megtervezett volt. Tudva, hogy a jelölőgyűléseken nagyobb hangsúlyt kapnak a lakosságot közvetlenül érintő helyi ügyek, mint a – jószerivel amúgy sem érinthető – politikai problémák, az amúgy is terítéken lévő vitakérdések (az életszínvonal romlása, bős–nagymarosi vízlépcső) helyett igyekeztünk helyi, de azért mégse tanácsi szintű kérdéseket szóba hozni, azokból felkészülni.
Ilyen volt például a fővárosi közlekedés helyzete, a Belvárost különösen sújtó közlekedési zsúfoltság. Miklóssy Endre építész, a Beszélő nagyszerűen konspiráló csúcselosztója több szaktanulmányban fejtette ki, hogy a Lágymányosra tervezett híd megépítése nem csökkenteni, inkább növelni fogja a zsúfoltságot: az új Duna-hidat jóval délebbre kellene megépíteni. Miklóssy részt vett a független jelöltek, elsősorban Rajk felkészítésében, így lett a hídügy a jelölőgyűlések visszatérő vitakérdésévé. (A probléma túlélte a rendszerváltást, az MDF-kormány, majd az Országgyűlés a lágymányosi híd mellett döntött.) Mulatságos volt a hivatalos jelöltek támogatóinak 1985-ös érvelését, például azt, hogy a Szabadság híd halaszthatatlan felújítása, a „saruk állapota” sürgetővé teszi egy közeli új híd felépítését, hat évvel később a radikális antikommunista Horváth Béla szájából visszahallani.
Rajk következő jelölőgyűlésére, amelyre négy nappal később, április 22-én került sor az akkor Mogürt-székházként működő egykori Központi Tisztiházban, mindkét oldal mozgósította erőit. 21-én, vasárnap többtucatnyi röpcédulát tűztem ki az az idő tájt általában még nem lezárt belvárosi házak kapualjában meg a liftekben. Az egyetemistáknak szóló röplap – „az ELTE minden karának hallgatói részt vehetnek és szavazhatnak az V/13-as körzet jelölőgyűlésein” – 5 órára hívta a diákokat, hogy biztosan bejuthassanak a fél 6-kor kezdődő gyűlés színhelyére. Csakhogy a munkahelyi pártbizottságok által mozgósított pártaktivisták már fél 3-kor bent ültek a teremben.
Az április 23-án jelentést író rendőr alezredes röviden ismertette Rajk beszédét („újabb érvekkel, pontos statisztikákkal, közismert vizsgálati eredményeket felhasználva bővítette előzőleg ismertetett programját”), majd hozzáfűzte: „elsősorban Kőszeg Ferenc próbálta provokálni a jelölőgyűlést, például megkérdőjelezte a Rajk ellen felszólalók jelenlétének jogosultságát.” (A kerület északi részén, a 14. választókerületben működő vállalatok pártaktivistáit is odacsábították, ők is felszólaltak, holott nem laknak és nem is dolgoznak a választókerületben, ezt tettem szóvá.)
A független jelöltek támogatói mindenütt azt hirdették, szavazzuk meg valamennyi jelöltet, hogy a polgárok valóban választhassanak. (Ez éppen a Mogürt-székházban nem jött be, a felindult diákok nem voltak hajlandók a népfrontjelöltekre szavazni.) Persze hiábavaló volt az érvelés, a józan észre apelláló taktika: a kirendelt résztvevőket nem lehetett meggyőzni. Egyikükkel utóbb találkoztam egy társaságban. Elmondta, „lélekben” mellettünk volt, de a pártbizottságtól szigorú utasítást kaptak, hogy csak a népfrontjelöltekre szavazhatnak, a kollégái pedig figyelték.
Rajk ennek ellenére kis híján jelölt lett. A szervezők nem annyira a rá szavazók összeszámlálásánál csaltak, inkább a résztvevők számának a megállapításánál. A hivatalos számlálás szerint a szavazók összlétszáma 1388 volt, azaz Rajk a 378 szavazatával nem szerezte meg a jelenlévők egyharmadának a szavazatát. Gágyor és Rajk együttesen 1251 szavazatot kapott, ennél többen tehát aligha lehettek a teremben. A két kijáratnál két egymástól független „ellenzéki” számlálópáros 1064, illetve 1115 távozót regisztrált. Ha a magasabb szám igaz, Rajk jelöltségét akkor is el kellett volna fogadni, hiszen a két jelölőgyűlés 1365 résztvevőjéből összesen 468 szavazatot kapott. Hurrá, már csalnak is! Nagy dolog volt ez a 99,2 százalékos népfrontgyőzelmek világában.
Hosszan lehetne még írni a Tamás Gáspár Miklós, Langmár Ferenc, Bauer Tamás, Ráday Mihály, a Bába Iván által bemutatott Tóth János biológus, környezetvédő kampányáról, jelölőgyűléséről, de felesleges: az események iránt érdeklődő mindent megtalál a Beszélő Összkiadás második kötetében vagy a szamizdat Hírmondó írásaiból kiadott válogatásban. (A történtek legrészletesebb dokumentációja, a Választási Almanach című 1985-ben megjelent független kiadvány sajnos csak néhány nagyobb könyvtár szamizdatgyűjteményében lelhető fel.)
A jelölőgyűlések időpontjáról, a független jelöltek személyéről egy sor röplap tájékoztatta a választókerületek lakosságát, egy részüket diákok, spontán szervezkedők készítették, akiknek az ellenzékkel semmiféle közvetlen kapcsolatuk nem volt. A bejutási nehézségek ellenére a legtöbb jelölőgyűlést sikerült hangszalagra rögzíteni. A monori tanácskozás kapcsán említett Á. Éva május 9-én egy órától kereste az alkalmat, hogy bejusson Bauer Tamás jelölőgyűlésére, a különösen szigorúan őrzött őrmezei közösségi házba. Szemtanúja volt, hogy Barkasszal meg autóbusszal kétszáz „választópolgárt” hoztak a gyűlés színhelyére, de nem tudott közéjük keveredni. Végül azzal a szöveggel, hogy a Munkásmozgalmi Intézet helytörténeti csoportja megbízásából kell jegyzetelnie a deviáns hozzászólásokat későbbi elemzés céljából, elbűvölte az ajtónállókat, és beengedték.
A független jelöltek fellépése révén először sikerült áttörni a választófalat a hivatalos nyilvánosság és a második nyilvánosság között. A párthatalom kénytelen volt eltűrni, hogy az ellenzék témái – Bős–Nagymaros, a demokratikus szabadságjogok, a határon túli magyarok helyzete – hivatalosan szervezett nyilvános viták tárgyává lettek, méghozzá a hatalomgyakorlás reprezentatív fórumain. Az ellenzéki beszéd ilyenfajta élő nyilvánosságot csak három évvel később, 1988-ban kapott, akkor persze már folyamatosan és tömeges méretekben.
De volt a választási reformnak ennél szélesebb körű, az ellenzéken túlmutató következménye is. A 714 népfrontjelölt közül 19 nem kapta meg a szükséges támogatást a jelölőgyűléseken. A hivatalos központi statisztika szerint az állampolgárok 126 személyt próbáltak a jelölőlistákra juttatni – a tényleges szám ennél valószínűleg jóval magasabb. Közülük 74-en lettek jelöltek, és a pótválasztások eredményeit is beleszámítva „terven kívül” összesen 32-en kerültek be az Országgyűlésbe. Mindez teljesen felborította a parlament társadalmi összetételét, amire korábban a jelöltállításnál kínosan igyekeztek ügyelni. A nők aránya az Országgyűlésben 30 százalékról 21 százalékra, a fizikai dolgozóké ugyancsak 21 százalékra, a 30 éven aluli fiataloké 5,4 százalékra csökkent, a párttagok aránya ellenben 77 százalékra nőtt. Nyilvánvaló, hogy a helyi pártszervek a központi irányítás díszmunkásaival és díszparasztjaival szemben a befolyással rendelkező, de tőlük is függő helyi vezetőket támogatták. A többes és spontán jelölések nyomán kibukott egy sor országosan ismert nevű, kiöregedett, már nyugdíjas funkcionárius meg volt megyei első titkár (Fock Jenő, Benkei András, Biszku Béla, Szurdi István, Komócsin Mihály, Pap János): ezt valószínűleg nem bánták sem a központi, sem a kerületi pártszervek. De kibukott két aktív megyei tanácselnök, továbbá egy sor szakszervezeti és népfrontvezető is. A helyi pártszervek ügyeskedései révén a helyi jelöltekkel szemben megbuktak Aczél György személyes támogatottjai, például Huszár István, a Párttörténeti Intézet főigazgatója Földy Ferenc sárospataki főiskolai tanárral szemben, illetve Gyurkó László egy – zuglói – intézményigazgatóval szemben (Gyurkó még a jelöltlistára sem került fel).
A helyi pártbizottságok, amelyek kezdetben utálták a választási reformot, egyszerre ráébredtek az erejükre, de arra is, hogy időnként le kell nyelniük a békát, el kell tűrniük olyan jelöltek megválasztását, akiket nem akartak a parlamentbe engedni, ahogy ez Szegeden Király Zoltán, Keszthelyen Czoma László esetében történt. A politológusok elgondolásaival ellentétben az Országgyűlés nem az érdekképviseleti szervezetek, hanem a helyi érdekek plurális képviselete irányába mozdult el. Ez egyébként inkább megfelel a nyugati parlamenti modellnek, mint a korporatív pluralizmus. A helyi hatalom, a helyi pártszervezetek öntudatra ébredésének szerepe lehetett abban is, hogy két évvel később, 1988 tavaszán az országos pártértekezlet küldötteit sikerült úgy összeválogatni, hogy megbuktatták a Kádár-féle Politikai Bizottságot és magát Kádárt is. Ezt a hipotézist persze alapos történeti kutatásnak kellene alátámasztania. A viharos jelöltállítás után maga a választás azt jelezte, hogy a társadalom már nem követi engedelmesen a hatalomgyakorlás rítusait: a szavazástól távolmaradók és az érvénytelen szavazatot leadók száma együttesen megközelítette az egymilliót.
Az 1985-ös választások jelentőségét akkor talán Bauer Tamás értette meg leginkább. Ezért is vállalta a jelöltséget, holott addig kerülte, hogy nyíltan csatlakozzon ellenzéki akciókhoz. Ő figyelmeztetett arra, hogy gyűjtsük a választásokkal kapcsolatos dokumentumokat, röplapokat. „Ez már történelem” – mondta.
A választások tanulságait mind az ellenzék, mind a párton belüli reformerek megpróbálták feldolgozni. A független jelöltek támogatói, Mécs Imre, Bába Iván, Vásárhelyi Judit, Kozák Gyula, Nagy W. András, Magyar Fruzsina részvételével szerkesztőbizottságot hoztunk létre. A jelölőgyűléseken készült hangfelvételek, gyorsírásos jegyzőkönyvek leiratát, sajtóanyagokat, röplapokat, a választási elnökséghez benyújtott panaszokat tartalmazó Választási Almanach 1000 példányban jelent meg 1985 késő őszén. Személyes érdekeltségem ellenére bízvást minősíthetem kitűnő kötetnek, mert a szerkesztésében már nem vettem részt: szeptemberben elutaztam Amerikába. Nagy – de nem pótolhatatlan – mulasztás, hogy a rendszerváltás után nem jelent meg nyomtatásban is.
A reformkommunista értékelés nem jutott 1000 példányos nyilvánossághoz. Az 1985-ös országgyűlési választások politikai tapasztalatai című kiadvány, amelyet Aczél György kívánságára egy Schmidt Péter vezette munkacsoport állított össze és a Társadalomtudományi Intézet adott ki, csupán 200 példányban jelenhetett meg. Mint afféle „hivatalos szamizdat” ugyancsak rengeteg információt tartalmaz elsősorban a vidéki jelölőgyűlésekről, a jelölések körüli belső csatákról. Ismertetésük és értékelésük külön írást érdemelne.
Amerikában több előadást tartottam a választási tapasztalatokról. „Kőszeg Ferenc előadást tartott a Columbia Egyetemen »A szovjet típusú társadalmak politikai reformjának perspektívái« címmel” – jelentette Budapestre a BM III/I-es (hírszerző) Csoportfőnöksége. – „Elemezte az 1985-ös magyarországi választások eredményeit, mindenekelőtt az ellenzék részvételét vizsgálva, a választási gyűlések manipulálásával vádolva a hatalmi szerveket. Az ellenzék viszonylagos sikerének nevezte azt, hogy »legalább némi riadalmat okozott a begyepesedett szisztéma robbantásával«. Kijelentette, hogy a másképpen gondolkodók nem is reméltek átütő sikert. Magát a választást komédiának minősítette.” (Remélem, a valóságban ennél azért tartalmasabb volt az előadásom, bár a „reform perspektíváinak” megítélésében az indokoltnál szkeptikusabb voltam, viszont a „pluralizmus nekirugaszkodásának” kisebb jelentőséget tulajdonítottam, mint – visszatekintve – ebben az írásban.)
Az előadáson – mint a legtöbb magyar vagy magyar vonatkozású rendezvényen – ott ült Bánlaki György New York-i főkonzul, 1994–98 között washingtoni nagykövet. Beszéd közben kényszeresen újra meg újra ránéztem. Mekkora füle van, gondoltam – magam is nagyfülű lévén – talán igazságtalanul. Lehet, hogy biológiailag is alkalmazkodott konzuli feladatához?
Nem sokkal hazaérkezésem után öt évre bevonták az útlevelemet. Külföldi tartózkodása alatt súlyosan sértette a Magyar Népköztársaság érdekeit, így hangzott a hivatalos indoklás. Mégis mivel, firtattam. „Nézze, Kőszeg úr! – mondta Koltai őrnagy, a BM III/III-as Csoportfőnökség tisztje. – Nem akarunk azzal dicsekedni, hogy mindent tudunk, amit külföldön csinált. De amit tudunk, az is elég.”
* A szerző a saját kedvéért is eltekinthet a zsidó származású nem zsidók lezsidózásától, ha híve az identitásválasztás szabadságánák, és az én kedvemért sem kell ezt tennie, ha nem híve annak.
Révész Sanyi
- Beszélő évek – 1985 [17]