Gondolatok a közeljövőről[SZJ] c. cikkemet néhány hónappal a lengyelországi katonai államcsíny után írtam. Vitát szerettem volna kezdeményezni vele politikai barátaim körében, hogy a tanulságok elemzésével jussunk túl a megdöbbenésen, amit Kelet-Európa legnagyobb demokratikus tömegmozgalmának föld alá szorítása okozott. A következő főbb állításokat javasoltam megvitatásra:
1. A lengyel válság arra figyelmeztet, hogy véget ért a Sztálin utáni korszak Kelet-Európában. Negyed századon át a fogyasztói remények felkeltése és fokozatos beváltása volt térségünkben a politikai stabilitás egyik legfőbb biztosítéka. Amíg valamennyi jelentős társadalmi csoport fogyasztási esélyei javultak, demokratizálás nélkül is növekedett a köznyugalom. Most viszont, hogy az átlagos életszínvonal érezhetően csökken, választás elé kerülnek a térség vezetői: vagy politikai engedményekkel váltják meg a lakosság türelmét, vagy az elnyomást kell fokozniuk. Ha az előbbit választják, akkor a fellendülést megalapozó gazdasági reformokhoz, a reformokkal szembeni bürokratikus ellenállás letöréséhez is tömegtámogatást szerezhetnek. Ha az utóbbit, akkor a viszonyok konzerválásában érdekelt apparátussal kell összefogniuk a lakosság ellen. Lengyelországban, ahol a gazdasági hanyatlás különösen erős volt, a munkásmozgalom pedig szokatlanul szervezett, a vezetőség előbb engedményekre kényszerült, majd ellenforradalmi puccsba menekült a következmények vállalása elől. Ilyen heves kilengésekre másutt nem került sor, ám december 13-a egész Kelet-Európa számára hosszú időre eldöntötte az alternatívát.
2. Magyarország azonban egyelőre kivétel a szabály alól. Bár a reáljövedelmek nálunk is csökkennek, romlik a közszolgáltatások egy részének színvonala, nehezebb lakáshoz jutni, a fogyasztói piacot azonban kevésbé sújtja az a fajta krónikus áruhiány, amely a szomszéd országok többségében annyira nehézzé teszi a mindennapi életet. Ez részben annak tudható be, hogy az 1968 utáni magyar gazdasági mechanizmusban a kínálat valamivel érzékenyebben igazodik a kereslethez, mint szomszédainknál; még nagyobb részben annak, hogy a magyar vezetők kevésbé mernek vagy kívánnak átgázolni a fogyasztói igényeken, mint kelet-európai kollégáik, így hát van ok a nyugtalanságra, hiszen a fizetési mérleg zavarai mégiscsak a folyamatos áruellátás sértő megszigorításához vezethetnek. De némi reményre is okot ad, hogy a kormányzat elkötelezte magát az életszínvonal megóvása mellett. Ennek köszönhető, hogy hajlamosabb fontolóra venni a szükséges reformokat, mint a térség többi kormányzata. Ám a reformnak nálunk is meg kellene birkóznia a bürokratikus apparátusok ellenállásával; ezért a sikerhez itt is aktív társadalmi támogatásra volna szükség. S ez már több, mint amit a magyar államvezetésből bárki is hajlandó lenne vállalni. Ami önmagában talán még nem volna végzetes baj, ha a nyilvánosság előtt maguktól fellépnek jelentősebb véleményalakító csoportok a reform követelésével. Itt kellene változást kezdeményezni. Figyelmeztetni a közvéleményt, hogy milyen veszélyekkel és milyen lehetőségek elszalasztásával jár, ha a kormányzat változatlanul csak az életszínvonal hanyatlása miatti zúgolódással kénytelen számolni, s nem aktív társadalmi csoportok programokban kifejezett akaratával.
3. Egyetlen kis létszámú kört ismerek, amelytől a kezdeményezés kiindulhatna, s ez a demokratikus ellenzék. A magukat ide sorolók évek óta tüntetően figyelmen kívül hagyják a hatalom által számon kért írott és íratlan magatartási szabályokat, ha ezek ellentmondanak az alkotmányban is lefektetett emberi jogoknak. Önálló sajtót, oktatási intézményt, karitatív egyesületet hoztak létre, szembeszegülve az alkotmányellenes büntető rendszabályokkal. Ám ez a kör nincs felkészülve rá, hogy az országos politika ügyeiben állást foglaljon, elemzéseket végezzen és javaslatokat tegyen. Hajlandó és képes lesz-e előre lépni: ennek még ezután kell eldőlnie.
A Beszélő vitájában egyetlen hozzászóló bírálta az általános helyzetről adott leírásomat. A magyarországi kilátások mérlegelését már többen, s még többen a demokratikus ellenzék lehetőségeiről és teendőkői mondottakat. Az ellenvetéseket ebben a rendben veszem sorra. Ahol elvi nézetkülönbségeket találtam, igyekszem minél világosabban megfogalmazni a szemben álló véleményeket; ahol ténykérdésekről folyt a vita, megvizsgálni, miben tévedhettem; ahol pedig valamilyen gondolati homályra hívták fel a figyelmet bírálóim, tisztázni elképzeléseimet.[1] Néhol (különösen a cselekvési lehetőségekről szólva) olyan elgondolásokat is kifejtek, amelyekre másfél év előtti cikkem legfeljebb bizonytalan utalást tett. Ezenkívül – természetesen – újabb fejleményekre is kitérek.
„Les lenteurs de l'historie”[SZJ]
Helyzetleírásomból hiányzik „a történelem lassú sodrása” iránti érzék: Oltványi Ambrus leginkább ezt veti a szememre. Ténymegállapításaimat nem vonja kétségbe, még hozzá is tesz a képhez – Kelet-Európa gazdasági válságát a szuperhatalmak fokozódó ellentéteinek tágabb összefüggésébe ágyazza. Figyelmeztet azonban, hogy mind a helyi gazdasági válság, mind a fokozódó nemzetközi feszültség lehetséges következményeit viszonylag szűk korlátok közé szorítják a történelem nehezen módosuló adottságai. Világpolitikai méretekben az, hogy a nyugati hatalmaknak nem érdeke az európai status quo megváltoztatása. Térségünkben elsősorban a hatalmi struktúra önfenntartó ereje és az emberekbe évszázadok alatt beleivódott tekintélyuralmi szellem.
Bár a népek lelki alkatára hivatkozó érvekkel óvatosan bánnék (nem adnak számot a társadalmon belüli magatartási minták rendkívüli változatosságáról, és előrejelző erejük egyébként is csekély), az intelem lényegét megszívlelendőnek tartom. Való igaz, a társadalmak anyagi vagyona, szakképzettségük szintje és szerkezete, a családok által áthagyományozott vélekedések és szokások együttese és sok minden más csupán apránként változik, s ezért makacsul ellenáll a hirtelen, gyökeres politikai átrendeződéseknek.
Ám ez az ellenállás különböző időkben nem egyformán hathatós. Amikor a – nemzeti és ill. vagy nemzetközi – politikai intézmények szilárdak, tehát az egyének, szervezett embercsoportok, államok egymással szembeni magatartása nagyrészt elfogadott szabályokhoz igazodik, a politikai stabilitás is a váratlan, nagyléptékű változások ellen hat. De vannak idők, amikor érzékelhetően szaporodnak a szabályszegések: egyesek azért nem tartják magukat a szabályokhoz, mert megnövekedtek a betartásukkal járó veszteségeik, mások azért, mert elég erősnek érzik magukat a játékszabályok egyoldalú megváltoztatására, ismét mások azért, mert nem bíznak benne, hogy ellenfeleik, versenytársaik a jövőben is követik a szabályokat. Ilyenkor a – nemzetközi vagy helyi – politikai intézmények bomlása a lassú, nyugodt fejlődés ellen hat Néhány év alatt olyan léptékű változások mehetnek végbe, amilyenek máskor évtizedek alatt sem. Ezek azok a sorsdöntő évek, amelyek hosszú időre meghatározzák egy ország, egy térség vagy akár egy egész nemzetközi államrendszer további változásainak kereteit; lehetőséget adnak régóta torlódó problémák újrafogalmazására és megoldására, vagy újabb szerencsétlenül összekuszált problémahalmazt teremtenek. A viszonyok megszilárdulása után persze ki szokott derülni, hogy a gazdaság, a társadalmi szerkezet és a kultúra nem forradalmasodik ilyen gyors ütemben; ám a lassú, szerves átalakulás most már – részben – mégiscsak más irányban haladhat tovább.
Tisztában vagyok vele: Oltványi Ambrus mindezt nélkülem is tudta. Mégis beérte azzal, hogy a történelmi folyamatokban mindig közrejátszó „tehetetlenségi nyomatékra” hivatkozzék. Ha azonban a változás és az állandóság erői közötti viszony maga is változó, akkor ez az érvelés hiányos. A kérdés éppen az, hogy a következő években a szovjet világrendszeren belül és e rendszer külső helyzetében inkább az intézményesült szabályok megszilárdulása vagy inkább további bomlásuk várható-e. Én azt állítottam, hogy az utóbbi. Ezért merészkedtem olyan kijelentésekre, mint hogy „a következő években újabb nemzedékekre eldőlhet az ország sorsa”, vagy hogy „elszalaszthatjuk az alkalmat 35 éve megoldatlan problémáink rendezésére”. Patetikus szavak, ebben – elismerem – igaza van Oltványi Ambrusnak; ám az érdemi vitakérdést a hanghordozás minősége nem érinti.
Változatlanul azt tartom, hogy a következő években szokatlan lehetőségek – és csapdák – nyílhatnak meg Magyarország előtt. Esélyt adhat, ha a lassuló gazdasági növekedés és a fokozódó katonai kiadások kettős szorításában a – különben is személyi válsággal küszködő – szovjet vezetés[SZJ] tehetetlenné válik a megszokott módon befolyásolni a kelet-európai országok belső életét. Veszélyt jelenthet, ha a szovjet vezetők szorult helyzetükből a helyi erőszakszervezetek sűrűbb igénybevételével és a gazdasági sarc kivetésével próbálják kivágni magukat. Esélyt adhat, ha Ceausescu eltűnik a színről, és Romániában hatalmi űr keletkezik, mert akkor a magyar vezetés közvetítővé válhat a meggyengült román állam és az elnyomott magyar kisebbség között.[2] Veszélyt jelenthet, ha az engedetlenkedő Ceausescuval szemben a Szovjetunió kijátssza a magyar adut.[3] Esélyt adhat, ha a fegyverkezés terhei rászorítják a Szovjetuniót a kölcsönösen elfogadható, komoly fegyverzetcsökkentés fontolóra vételére, míg másfelől a nyugat-európai közvélemény erősödő Amerika-ellenessége az Egyesült Államokat bírja rá, hogy a leszerelés kérdését idejekorán összekapcsolja a két katonai tömb kiegyensúlyozott, párhuzamos lebontásának kezdeményezésével.[4] Veszélyt jelenthet, ha a Szovjetunió – kerül, amibe kerül – teletűzdeli rakétákkal Kelet-Európát, míg a nyugati demokráciákat megingatja az amerikai rakétatelepítés által kiváltott politikai konfliktus. És így tovább.
Véleményem szerint abban a tudatban kell Magyarország politikai jövőjéről gondolkodnunk, hogy a következő években ekkora vagy még nagyobb léptékű változások következhetnek be külső helyzetünkben. Az az ország, amelynek közvéleménye nincs felkészülve a történelem fordulataira, csak a véletlen szerencsének köszönheti, ha a kínálkozó alkalmakat nem szalasztja el, vagy nem sétál bele a mindenfelé elszórt csapdákba. Nem hiszem tehát, hogy a fentiekhez hasonló eshetőségeket hiba volt szóba hozni. Ellenben hiba volt, hogy nem tisztáztam eléggé: mikor beszélek olyan külső eshetőségekről, amelyek – ha valósággá válnak – jelentősen módosíthatják Magyarország mozgási terét, és mikor e mozgástér olyan változásairól, amelyek a jelenleg adott külső feltételek között állnak elő. Bár az időbeli perspektíva mindkét esetben ugyanaz – itt is, ott is a következő néhány évről van szó –, a gyakorlati perspektíva más és más. Hogy bekövetkeznek-e jelentős külső fordulatok, s ha igen, milyenek: ezt nemhogy a magyar lakosság, még a magyar állam sem képes befolyásolni – erről csak elmélkedni, erre csak készülődni lehet. Ezzel szemben a már kialakult válsághelyzetet nemcsak leírni tudjuk. Értelmes a kérdés: mit kell tenni a válságban lappangó veszélyek elhárítására és a benne rejlő lehetőségek kihasználására – tehát gyakorlati cselekvési terveket, megoldási javaslatokat, követeléseket, programokat lehet megfogalmazni. Az előbbi feladat teljesítéséhez az kell, amit Konrád György javasol: minél több vitakör, szeminárium, klub, szabadegyetem. Az utóbbihoz viszont politikai kezdeményező csoportokra és a szélesebb nyilvánosságot elérő fórumokra is szükség van, tehát arra, amit Kun Ágota indítványoz.
Cikkem – ha néhol összekeverte is a kettőt – alapjában a második perspektívával foglalkozott.
„A kádárizmus vége vagy megújulása”
Végkövetkeztetése éles vagy-vagy: ha nem sikerül messzemenő reformokkal továbblépni az elmúlt évtizedek eredményein, akkor megőrizni sem sikerülhet őket Csonka Dénes egyetért ezzel a helyzetértékeléssel, Oltványi és Eörsi vitatja, Szabadgondolkodó szerint pedig már el is dőlt az alternatíva – Magyarország felzárkózóban van a többi kelet-európai országhoz.
Eörsi a józan ész szkeptikus ellenvetésével él: a valóság nem szokott olyan okos lenni, mint a magamfajta elmélkedők, viszont ravaszabb náluk – a „vagy” meg a „vagy” között számtalan közbenső változatot képes produkálni. Oltványi tényállításokat tesz: a magyar gazdaság helyzete rossz ugyan, de vannak biztató körülmények is, amelyek jó esélyt adnak a több évtizedes reformfolyamat szerves folytatására (az ország élelmiszer-ellátása belső forrásokból biztosítva van, a lakosság hajlandó fokozni a „második gazdaságban” végzett többletmunkát és igénybe venni megtakarításait, jó néhány téren – így a szolgáltatásokban és az idegenforgalomban – vannak vállalkozó kedvvel és leleményességgel könnyen mozgatható tartalékok, s végül Magyarország a nemzetközi pénzpiacon hitelképesnek számít, és megkülönböztetett bánásmódot élvez).
Újraolvasva cikkemet, Eörsi és Oltványi helyében mindenekelőtt feltennék magamnak egy kérdést: Mi az, ami a hatvanas-hetvenes évek eredményei közül nem maradhat fenn, ha nem sikerül átfogó reformok segítségével túljutni a gazdasági visszaesésen? El kell ismernem: a cikk nem ad pontos, egyértelmű választ erre a kérdésre, így persze az sem világos, mi a súlya Eörsi szkeptikus megjegyzésének, Oltványi ténybeli kifogásainak. Mielőtt felelnék nekik, pótolnom kell ezt a mulasztást. Kissé messziről fogom kezdeni.
1953-ig a kelet-európai vezetők nemigen voltak egyebek szovjet helytartóknál; Moszkvából érkezett utasításokat hajtottak végre, sorsuk felől Moszkvában döntöttek. Nem függtek sem attól az apparátustól, amelynek segítségével végrehajtották a kapott parancsokat, sem a néptől, amely fölött a szovjet uralmat gyakorolták. Az állandó mozgósítás légköre és a politikai rendőrség terrorja gondoskodott arról, hogy így legyen.
De ahogy Sztálin halála után alábbhagyott a rendszeres tömegterror, az erőviszonyok lassacskán eltolódtak. A nagyobb biztonságot élvező apparátusban könnyebben alakulhatnak ki személyi klikkek, érdekszövetségek, politikai frakciók; a csúcson lévők nyugalmát most már az is veszélyeztetheti, ha nem képesek megfékezni ezek belharcait, vagy – ha nagyobb koalíció jön létre a megbuktatásukra. A lakosság is visszanyeri annyira önállóságát, hogy a durva sérelmekre sztrájkokkal, tüntetésekkel, zavargásokkal tudjon válaszolni; egy-egy ilyen megmozdulásba is belebukhatnak a vezetők. A nyilvánosság fórumaihoz hozzájutó értelmiség pedig – legalábbis a hatalom meggyengülésének pillanataiban – politikai megfogalmazást adhat a társadalom elégedetlenségének. Mivel a hatalom birtokosai most már valamennyire függenek a saját társadalmuk lojalitásától, ezért valamelyest kevésbé függnek a szovjet kormányzat akaratától; a helytartó szerepéből a függő helyzetű közvetítő szerepkörébe csúsznak át. Sorsukat egyre inkább az dönti el, hogy milyen ügyesen egyensúlyoznak apparátusuk különböző csoportjainak érdekei, a különböző népességcsoportok kívánságai és a külső elvárások között.
Ennek az erőeltolódásnak tudható be, hogy a Sztálin utáni korszakban valamennyi kelet-európai vezetőség komoly engedményeket tett a társadalomnak. A káderek elsősorban azt kapták lojális magatartásukért cserébe, hogy előmenetelük kiszámíthatóbbá vált; kevésbé kell váratlan leváltási vagy áthelyezési kampányoktól tartaniuk, és az állásukkal járó privilégiumokat sem kell kampányszerű támadásoktól félteniük. A lakosság az életszínvonal bár lassú, de biztos emelkedését kapta a köznyugalom fejében, s a konszolidálódó fogyasztáshoz háborítatlanabb magánéletet Az értelmiség ezenkívül azt, hogy a szellemi termelésben – ha a nyilvános viselkedésben nem okvetlenül is – kevésbé kénytelen alkalmazkodni az ideológiai hűség rituális formuláihoz; anyagi előnyeit, különleges életformáját is jobban elismerik. Ezekhez a többé-kevésbé mindenütt megadott engedményekhez azután a legtöbb kelet-európai országban még néhány további, külön engedmény járult.[5]
Magyarország első pillantásra azzal tűnik ki a térség országai közül, hogy a külön engedmények köre szélesebb, mint bárhol másutt. Ám közelebbről nézve azt találjuk, hogy ez csupán következménye egy másik, fontosabb különbségnek. Lengyelországban 1956-tól a '60-as évek elejéig, Csehszlovákiában 1963 és '68 között sokkal szabadabb volt a szellemi élet, mint nálunk bármikor 1956 után. De a nagyobb szabadság egyik helyen sem tudott konszolidálódni: eltemették a politikai földcsuszamlások. A keletnémet evangélikus egyház ma is olyan függetlenséget élvez, amilyenről a magyar egyházak álmodni sem mernek. De közben evangélikus fiatalok százait börtönzik be, és az egyházi elöljárókat is meg-megújuló támadások érik. A lengyel parasztság megvédte a földmagántulajdonhoz való jogát; de az állam 25 éven át mindent megtett a családi gazdaságok tönkretételéért. Azok a vívmányok tehát, amelyekkel Csehszlovákia, Lengyelország vagy az NDK hosszabb-rövidebb ideig előttünk jár, állandó, kemény harcban maradnak fenn – ha egyáltalán fennmaradnak –; a rezsim nem ismeri el őket (egyelőre nem lehet megmondani, hogy a lengyel parasztság helyzetében 1980-81 folyamán bekövetkezett javulás konszolidálódik-e). Míg a külön-külön kisebb magyarországi eredmények valamennyi fél számára természetesebbek, megszokottabbak; többségükkel viszonylag könnyen megbékél a kormányzat – olykor még büszkélkedik is velük.
Pedig fordulatokban nálunk sem volt hiány. Az 1957-ben revizionizmusként megbélyegzett gazdasági reformelgondolásokat 1966 és '68 között hivatalos rangra emelték; '72 és '74 között hidegre tették; majd '79-től újra elővették. 1963-ban nagyszabású vállalat-összevonási kampányba kezdtek; '68 előtt beharangozták a mamutvállalatok szétbontását; a '70-es években megint az összevonási irányzat kerekedett felül; '79 után jött az újabb decentralizálási hullám. 1975-ben adóprésbe szorították a korábban erősen pártfogolt háztáji gazdaságokat; nem telt bele egy év, és enyhítettek a szorításon. 1968-ban a teljesítmény szerinti bérezés szólama uralkodott; a '70-es években a régi egalitárius frazeológia; most megint az „egészséges differenciáláson” a sor. A '60-as években sorozatban gyártották a papok és aktív hívők elleni pereket; a '70-es években szigorú, de atyai gyámkodás követte a nyílt egyházüldözést. A kultúra és a tudomány terén is egymást váltogatták az engedékenység és az adminisztratív rendcsinálás korszakai...
A magyarországi fejlődés mégis egyedülállóan szervesnek és folyamatosnak látszik. Ennek egyik oka kétségkívül az, hogy a vezetés nemcsak újabb és újabb kanyarokat vett, de tanult is a fordulatokból. Elsajátította ugyanis a bürokratikus politika aranyszabályait: nagy horderejű változások helyett célszerű kisebb kiigazításokkal kísérletezni; jobb, ha az iránymutató állásfoglalások nem olyan egyértelműek, hogy utóbb számon lehessen kérni őket; érdemes engedni, hogy a hátrányt szenvedő csoportok kerülő utakon ellensúlyozzák veszteségeiket Megtanulta óvatosan mérlegelni lépéseit, hogy se az apparátust ne provokálja frakciózásra, se a szovjet kormányzatot az apparátuson belüli frakcióképződés bátorítására, se a lakosságot engedetlenségi akciókra. Megtanult többféleképpen értelmezhető nyilatkozatokat tenni, megtanult a döntőbíró szerepében közvetíteni a különböző értelmezésekkel próbálkozók között. Megtanulta tűrni, hogy az emberek kapaszkodókat, kibúvókat keresnek a jogszabályok és a hivatalos állásfoglalások halmazában, feltéve, hogy a jogokat vagy a köztük lévő réseket és ellentmondásokat nem nyílt szembeszegülésre használják. S közben tanult az apparátus meg a szélesebb társadalom is. A vezetés óvatos, kiegyenlítő politikájával lassan összecsiszolódtak a különböző csoportok tagjainak stratégiái: a kijárás, az alkudozás, a halogatás, az irányelvek átértelmezése, a szabályok lazítása és megkerülése, a visszavonulás a magánéletbe és megannyi más, ami a nyílt érdekharcot helyettesíti. Mivel a vezetés stílusára erősen rányomta a bélyegét Kádár János politikusi alkata, az apparátus és a szélesebb társadalom stratégiáinak kiválogatódásában pedig igen nagy szerepe volt a vezetés stílusának, ezért akár el is fogadhatjuk a zsurnalisztikus szóhasználatot: nevezzük kádárizmusnak a minél simább kiegyenlítésre törekvő vezetési stílus és a frakciózást, az egyéni vagy kollektív ellenállást, a nyílt nyomásgyakorlást elkerülő társadalmi stratégiák együttesét.[6]
Visszatérve az Eörsi és Oltványi ellenvetései kapcsán feltett kérdéshez: erről, az így értelmezett kádárizmusról állítom, hogy kevés esélye van a jelenlegi válság túlélésére. Tartós gazdasági fellendülést csak a '68-as-hoz hasonlítható léptékű, újabb reform hozhat, amely a vállalatok tevékenységét a piac horizontális ellenőrzése alá helyezi. Ezt a reformot meg kellene védeni a szovjet és kelet-európai vezetők egy részének rosszallásától és az apparátus számottevő hányadának ellenállásától. Ráadásul a reform – a fizetési mérleg mai állapota miatt – nagyobb népességcsoportokat komoly, bár átmeneti veszteségekkel sújthat, amit politikai engedményekkel kellene ellensúlyozni. Ha viszont nem kerül sor átfogó reformra, akkor a válság elhúzódása élezi ki a konfliktusokat, s ezért jelennek meg újra azok a társadalmi magatartási módok, amelyeket 1960 és '79 között lépésről lépésre kiszorítottak. A reform sikeres megvalósulása politikai előrelépést kíván; elmaradása vagy kudarca viszont politikai bomladozáshoz vezet. Az alternatíva tehát, Csonka Dénes szavaival: „a kádárizmus vége vagy megújulása.”
Oltványi Ambrus kétségbe vonja az első állítást szerinte van mód a kisléptékű reformok nyugodt továbbfolytatására. Eörsi pedig, ha jól értem, a második állításban kételkedik: lehetségesnek tartja, hogy a reform elmarad, és mégis sikerül a kádárizmus bomlása nélkül átvergődni a válságon. Bevallom, egyikük sem győzött meg. Úgy érzem, nem eléggé veszik figyelembe, hogy a kádárizmus sikere nemcsak a vezetőség és a társadalom összetanulási készségén múlott. Az ilyen játék akkor lehet sikeres, ha nem nehéz mindenki számára elfogadható köztes megoldásokat találni. Ezért szükség van hozzá a gazdasági növekedés kielégítő ütemére: ez teszi lehetővé, hogy huzamosabb időn át minden nagyobb társadalmi csoport életszínvonala emelkedjék, és közben eleget tegyenek a magas beruházási hányadra és az erőforrások pazarlására beállított, hierarchikus gazdasági rendszer igényeinek is. Szükség van az extenzív növekedés tartalékaira: ezeknek köszönhető, hogy a növekedési ütemet átfogó, végigvitt reform nélkül is a kívánt szinten tartsák. Szükség van rá, hogy az életszínvonal emelkedésével párhuzamosan (vagy az átmeneti visszaeséseket ellensúlyozandó) a vezetés számára nem túlzottan költséges, a lakosság számára mégis értelmes engedményeket lehessen tenni. Végül szükség van arra is, hogy a szovjet és kelet-európai fejlődés kedvező irányban haladjon, tehát ne kerüljön éles összeütközésbe a magyarországi változásokkal.
Ezek a feltételek 1960 és '79 között lényegében teljesültek. A gazdasági növekedés átlagos évi üteme 5% fölött volt; az extenzív növekedés fenntartásához a '60-as évek végéig jelentős munkaerő-tartalékok, a '70-es évek derekáig olcsó és bőségesen hozzáférhető szovjet nyersanyagok meg energiaforrások, később pedig kedvező és gyakorlatilag korlátlan nyugati hitelek álltak rendelkezésre. Rengeteg, önmagában kicsiny engedménnyel lehetett a közhangulaton javítani: könnyítettek a külföldi magánutazás adminisztratív feltételein; beengedték a nyugati divatot és az ifjúsági tömegkultúra áramlatait; lemondtak a politikamentes irodalmi, zenei és képzőművészeti irányzatokat sújtó tilalmak többségéről; elnézték a második gazdaság illegális műveleteinek burjánzását... És ebben a két évtizedben a magyar vezetés politikája szinte mindig együtt haladt a többiekével, legfeljebb egy-két lépéssel járt előttük vagy mögöttük: 1960 és '64 között Magyarország Hruscsov mintaországa volt; a '66–68 közötti reformirányzattal egy időben a Szovjetunióban és több kelet-európai országban ugyancsak reformokkal kísérleteztek; 1972 és '79 között a KGST valamennyi európai tagállama növelte külkereskedelmi forgalmát a fejlett tőkés országokkal, és tekintélyes adósságállományt halmozott fel.
Ma már a sorra vett feltételek egyike sem adott. Az extenzív növekedés forrásai kimerültek; tartós fellendülés csak úgy lehetséges, ha sikerül csökkenteni a gazdaság beruházáséhségét, fokozni a ráfordítások hatékonyságát, javítani az eszközök és a végtermékek elosztásának mechanizmusait: tehát az átfogó reformot csak halogatni lehet, más megoldással helyettesíteni nem. A magas adósságtörlesztési terhekkel párosuló stagnálás a kormányzatot sorozatos életszínvonal-süllyesztő intézkedésekre kényszeríti; tehát növekszik a jövedelmi és egyéb egyenlőtlenségek iránti társadalmi érzékenység. S mivel az eladósodott magyar gazdaság a legvégsőkig kénytelen kihasználni mozgatható készleteit, ezért nincsenek eszközök a nem várt kedvezőtlen hatások (a hiteláramlás néhány hónapnyi megszakadása, a tervezettnél kisebb exportbevételek stb.) kivédésére: viszonylag sűrűn megesik, hogy azonnal az életszínvonalhoz kell nyúlni. Ami az általános lehangoltságot idegességbe, ingerültségbe fordítja át.
A hangulat javítására bevethető kisebb engedmények jó része is kimerült az eltelt húsz-egynéhány év alatt. Az útlevélrendeletek további lazítása csak technikai könnyítést hozna; érzékelhető változást már csak az jelentene, ha a törvény egyértelműen elismerné az útlevélhez való jogot, és ha valóban szabaddá tennék a külföldi munkavállalást. Az ifjúsági tömegkultúra helyzetében már nem lehet feltűnő javulást elérni újabb áramlatok megtűrésével; arra volna szükség, hogy a klubok, egyletek kiszabaduljanak a hivatalos gyámkodás alól és védelmet kapjanak a rendőrség önkényeskedéseivel szemben. Kevés a tilalmi listán lévő író, akinek közlése szenzációt jelentene; az újabb konfliktusok inkább abból adódnak, hogy csoportok, irányzatok kezdenek harcba a létezésért: s ez már magának a kiadási rendszernek a reformját tűzi napirendre. A második gazdaság elfogadottá válását megszokták az emberek, a törvényes magán-kisvállalkozás megszilárdulása viszont attól függ, hogy piaci vállalkozássá lesznek-e az állami nagyüzemek is: tehát itt is nagyobb reformra van szükség. Benyomásom szerint ma már a legtöbb területen hasonló a helyzet.
Végezetül, a magyar vezetés külgazdasági politikája jelenleg szemben áll az általános kelet-európai irányzattal: a KGST-tagállamok vezetőinek nagyobb része azt szeretné, ha a régió a lehetőségekhez mérten elzárkóznék a Nyugattól, és egységes program szerint, közösen tárgyalna partnereivel az adósságok kezeléséről és a gazdasági együttműködés más kérdéseiről.
Azt hiszem, Oltványi Ambrus megállapításai nem változtatnak lényegesen ezen a képen. Persze, nem közömbös, hogy az élelmiszer-ellátás biztonsága Magyarországon jóval nagyobb, mint más kelet-európai országokban. De az elfogadható élelmiszer-kínálat nem az egyedüli feltétele a lakosság elégedettségének. Ronthatja a közhangulatot a reálbérek sorozatos csökkenése, a gyengülő iparcikkellátás és a hosszabb távú igények teljesülésének kitolódása is. A második gazdaságban nyitva álló, pótlólagos jövedelemszerzési lehetőségek valóban stabilizáló hatásúak: ellensúlyozzák az infláció miatt elszenvedett veszteségeket, elterelik az emberek figyelmét munkahelyi konfliktusaikról, lekötik energiáikat, s ráadásul sokaknak a függetlenség érzését adják. Viszont az ilyen lehetőségek nem minden szakmában, nem minden lakóhelyen és nem minden társadalmi környezetben vannak egyformán adva; így a romló általános helyzetben a második gazdaság nemcsak felold: teremt is társadalmi feszültségeket. Kérdés továbbá, hogy bővülése nem ütközik-e bele hamarosan a rendelkezésre álló idő és a biológiai teherbíró-képesség végső korlátaiba. A pusztán leleményességgel és vállalkozó kedvvel mozgósítható tartalékok nagyságát Oltványi véleményem szerint túlbecsülte; elég arra gondolnunk, hogy milyen csekély mértékben járulnak hozzá a kisvállalkozások a népgazdaság összes teljesítményéhez. Végül, azt hiszem, Oltványi túlzott reményeket fűzött Magyarország hitelképességéhez is. Noha a magyar állam valóban kivételes bánásmódot élvez a nemzetközi pénzpiacon, ez az előny 1982-ben és '83-ban csak ahhoz volt – s a jelek szerint a következő évben is legfeljebb ahhoz lesz – elegendő, hogy a fizetésképtelenség elkerüléséhez okvetlenül szükséges ősszegeket sikerüljön megszerezni. Arra nem lehet építeni, hogy Magyarország külső hitelekkel megtakaríthatja az átfogó reformot – s a velejáró, nehéz konfliktusokat.
Eörsi nem érvel az átevickélés esélye mellett, csupán megpendíti a lehetőséget De az érv kézenfekvő és ismert senki nem tudhatja előre, mekkora a magyar társadalom mértékadó csoportjainak tűrőképessége. Lehet hogy a megszokás, az elismert kedvezményekhez való ragaszkodás, az alternatíva és a politikai kezdeményezőkészség hiánya együttvéve elegendő lesz a kádárizmus formulájának fennmaradásához. Az ingerültség és csalódottság növekszik, de végül is (majdnem) mindenki tartja magát a bevett játékszabályokhoz, és nem történik semmi rendkívüli.
Ez természetesen nem kizárt. Ám az, hogy valami meg az ellenkezője egyszerre lehetséges, még nem jelenti, hogy az esélyeik is egyformák. S minél tovább húzódik a válság, annál valószínűbb, hogy az idő kikezdi a kádárizmus pszichológiai védelmi mechanizmusait Körülbelül 1968 óta növekvő szerepe van a stabilitás fenntartásában annak, hogy a magyar lakosság nemcsak a saját múltbeli helyzetével hasonlítja össze mai helyzetét, hanem a többi kelet-európai nép mai helyzetével is. Ez az összevetés 1978 után is stabilizáló hatású maradt hiszen „ahhoz képest” nálunk még mindig egészen tűrhető... De ha a romlás tovább tart, növekedni fog a kísértés, hogy az emberek a szomszéd országok viszonyaiban már ne ellenpontot lássanak a magyarországi állapotokhoz, hanem Magyarország jövőjét Még nyilvánvalóbb, hogy mi lesz a másik sztereotip összehasonlítási formula sorsa. A felnőtt lakosság jelentős része a '60-as évek eleje óta hozzászokott, hogy mindent az '56 előtti állapotokhoz viszonyítson, s hogy mindenféle jogos elégedetlenség az 56-os katasztrófát juttassa az eszébe. Ez a sztereotípia a következő években alighanem halványodni fog. Mert éppen most, a válság évtizedében, szokatlan jelentőségű nemzedékváltás megy végbe Magyarországon. 12 év múlva nyugdíjkorba jut az utolsó évjárat, amelynek tagjai 1956-ig betöltötték a huszadik életévüket; a 40-60 közötti generáció olyanokból fog állni, akik nemcsak '56 előtt de még az '56 és „60 közötti megtorlás idején is gyerekek voltak; s a 20 és 40 közöttiek csoportjában túlnyomó lesz azoknak az aránya, akik már az 1960 és '79 közötti aranykor lezárulása utáni romló helyzetben válnak felnőtté.
Abban azonban igazat kell adnom Eörsinek, hogy a vezetés nemcsak az egyértelmű előrelépés és az egyértelmű visszalépés között választhat. Előfordulhat – s ez hajlamainak és helyzetének is jobban megfelel –, hogy semmilyen „nagy stratégiát” nem választ, hanem megpróbál egyik napról a másikra lavírozni: hátha átvergődik valahogy a nehéz időkön.
„A tovazötyögéstől a tovavegetálásig”
Ámbár nem ezzel kezdte [mármint a vezetés]. 1978 végétől egy sor intézkedést hozott, melyek arra vallottak, hogy tudatában van a választási kényszernek. Elsősorban persze gazdasági téren került sor határozott lépésekre. Elrendelték a beruházási hányad csökkentését és a fogyasztás növekedésének megállítását; szigorúbbá tették a vállalati jövedelemszabályozási, és kimondták, hogy a szabályozóknak a jövőben normatív egyöntetűséggel kell érvényesülniük; az exportáló vállalatok számára új termelői árrendszert vezettek be, azzal a céllal, hogy szorosabb kapcsolatot teremtsenek világpiaci helyzetük és belföldi értékesítési lehetőségeik között; megkezdték a monopolhelyzetet élvező trösztök szétbontását; az ágazati minisztériumokat egyetlen ipari minisztériumba vonták össze; jogi lehetőségeket teremtettek különböző fajta kisvállalkozások alapítására. Mindez az 1968-as reform csendes rehabilitálását jelentette; s ennél is több történt: kimondták, hogy a félúton abbahagyott reformot tovább kell folytatni.
A gazdaságon kívül is tettek figyelemre méltó kezdeményezéseket Fontolgatni kezdték: nem kell-e a gazdasági mechanizmussal együtt a politikai mechanizmusokat is megreformálni; tervbe vették a választójogi és az érdekvédelmi rendszer módosítását. Amihez – természetesen – a Szolidaritás fenyegető példája is ösztönzést adott. Miként az értelmiséggel való bánásmód némely változásához is. Rövid időn belül kétszer fordult elő – a Mozgó Világ és a József Attila Kör esetében –, hogy miután a vezetésnek nem sikerült a megszokott adminisztratív eszközökkel rendet csinálnia, tárgyalásokba bocsátkozott az engedetlenekkel, és szabályos kompromisszumot kötött velük. Tárgyalni kezdtek a független ifjúsági békemozgalom képviselőivel is.[7] Az már inkább csak zavarról és cselekvésképtelenségről árulkodott, hogy nem tudtak mit kezdeni a romló kisebbségi helyzet miatti egyre nagyobb nyugtalansággal, vagy hogy több mint egy éven át csupán belső tájékoztatókon reagáltak a sokszorosított szamizdat jelentkezésére. Ebben nem volt semmi új a '70-es évekhez képest; hiszen a '68-as reform befagyasztása óta a vezetés politikáját folyamatosan az jellemezte, hogy nem volt politikája; távlatok nélkül, egyik napról a másikra vitte az ügyeket, s egyeden igazi erényt csillogtatott meg: tétován tűrte, hogy az alkudozás és kijárás, a szabályok fellazítása és megkerülése, a feltűnés nélküli, apró változások összegződése mégiscsak iránnyal bíró változásokat indítson el.[8] Viszont új volt az elszánás, hogy kézbe veszi a rövid távú gazdasági folyamatokat, hogy meghirdeti a szakszervezeti és a választójogi reform gondolatát, hogy értelmiségi politikájában elfogadja az egyezkedést.
Mindazonáltal nem hirdetett meg új politikát; a hivatalos állásfoglalások a folytonosságra tették a hangsúlyt, minimális jelentőséget tulajdonítottak mind az 1972 és '74 közötti reformellenes fordulatnak, mind annak a kanyarnak, amelyet 1978 végén vett a kormányzat.[9] Ez a beállítás persze részben annak tulajdonítható, hogy – mint minden önmagát újraválasztó testület – ez a vezetőség sem szívesen ismeri be hibáit és tévedéseit Ám részben valóban a folyamatosság fennmaradását tükrözi. Azt ugyanis, hogy dacára a jó felismeréseknek, a legfontosabb, a húsz-egynéhány év alatt kialakult vezetési stílus semmit sem változott Az ország vezetői most is a legkisebb rövid távú kockázattal járó döntéseket részesítik előnyben; s mivel a lakosság elégedetlensége nem kap hangos kifejezést, ezért változatlanul az apparátus jelentősebb csoportjainak elidegenítésében és a szovjet vezetőség megharagításában látják a komolyabb rövid távú kockázatot. Emellett attól is félnek, hogy a nagyobb reformok felszínre hoznák a társadalmon belül lappangó ellentéteket. Óvakodnak tehát tőle, hogy elkötelezzék magukat valamilyen átfogó reform programja mellett; még akkor is, ha a reform elmulasztása hosszabb távon nagyobb kockázattal fenyeget, mint vállalása rövid távon.[10]
Így aztán a vezető testületek sok kisebb '68-as szellemű reformintézkedést vállaltak ugyan 1978 után, de nem vállalták, hogy meghirdessék: a '68-ashoz hasonló léptékű második reformra van szükség. Nem foglaltak állást a gazdasági rendszer lényeges összetevőinek egyidejű reformja mellett Nem mondták ki, hogy a cél: piaci szabályozás alá vetni a vállalatok tevékenységét. A politikai reformok céljáról pedig még annál is homályosabban nyilatkoztak, mint a gazdasági reforméról.
Figyelemre méltó, hogy ebben mennyire egységesek voltak. Nemcsak a testületi állásfoglalások kerülték a világos beszédet; arra sem volt semmi jel, hogy kisebb csoportok akadnának a vezető testületeken belül, amelyek azonosítják magukat a reform következetesebb értelmezésével, és vállalják érte a politikai harcot (Másfelől olyanok sem mutatkoztak, amelyek a nyílt reformellenességet vállalták volna.) S ugyanez a tartózkodás uralkodott lejjebb és kijjebb, a szakértő és a véleményalakító értelmiség köreiben. A reformpárti közgazdászoknak volt egy nagy ütőkártyája, a szakmai konszenzus: bárhova fordult javaslatokért a vezetés, szinte mindenhonnan azonos irányba mutató tervezeteket kapott. Ez persze fontos dolog; ám erőt csak az kölcsönözhetne a reformterveknek, ha valamilyen társadalmi közakarat kifejeződései volnának. Ami viszont feltételezi, hogy a reformerek a hivatali úton benyújtott javaslatok készítésével legalábbis egyenrangú feladatuknak tartják a társadalmi nyilvánosság számára szóló programok közreadását Igazságtalan volnék, ha azt állítanám, hogy senki közülük nem próbálkozott ilyesmivel; voltaképpen nagyot léptek előre '68-hoz képes, amikor fel sem ötlött, hogy közvetlenül a nyilvánossághoz forduljanak.[11] De ez mégis egy töredék műve volt, s nekik érthető módon nem sikerült köztudottá tenniük, hogy létezik egy szakértői reformprogram, amely nem vág egybe a hivatalos reformretorika jegyében hozott részintézkedésekkel. Nem volt meggyőző válaszuk a régi aggályokra sem; vagyis arra, hogy a reform veszélyeztetné a foglalkoztatás biztonságát és a társadalmi egyenlőség kívánatos mértékét Az értelmiségnek az a része viszont – írók, kritikusok, történeti közírók –, amely hagyományosan véleményalakító szerepet tölt be, épp a szociális problémákra különösen érzékeny, s így meglehetősen gyanakvó a reformeszmékkel szemben. Ez jól látszott már '68 körül is; ám akkor még ellensúlyozta az egalitárius fogantatású reformellenességet, hogy a reformban sokan egy átfogó demokratizálás gazdasági alapvetését látták. Ma azonban – hála a hivatalos reformszövegeknek – csupán a fizetőképesség javítását célzó technikai fogást látnak benne, így aztán a véleményalakító értelmiség nem is igen figyelt oda a reformvitákra. Ebben a körben komoly visszaesés történt '68 óta, amikor a reform az irodalmi lapok mindennapos témája volt.
Ezért tettem másfél év előtti cikkemben azt a különös javaslatot, hogy adjon le figyelmeztető jelzéseket az ellenzék. Legalább az általunk elérhető nyilvánosságot próbáljuk meg ráébreszteni, hogy mi a tét. Igaza van Eörsinek, ezen a ponton valóban ellentmondás volt a cikkemben. Mert ha egy annyira kicsiny, gyenge hangú és az országos politikában gyakorlatlan csoportosulás, amilyen az ellenzék, rövid időn belül ki tudja váltani a kívánt mozgást, akkor a reform ügye nem állhat olyan gyengén, ahogy leírtam. Ha viszont olyan gyengén áll, akkor felhívásom nem számíthat sikerre. Abban azonban, benyomásom szerint, nem tévedtem, hogy az alternatíva nem maradhat nyitva hosszú ideig.
Mindenesetre hajlok rá, hogy elfogadjam az ítéletet, amit a Beszélő vitájában Szabadgondolkodó fogalmazott meg: az elmúlt másfél év lényeges változást hozott. Igaz, a vezetés 1982-83-ban sem tagadta meg a (kisebb, időben szétválasztott) reformokat, ahogyan 1979-81-ben sem kötelezte el magát a (minden lényeges mechanizmuselemre kiterjedő, egyidejű) reform mellett. De tovább csökkent a valószínűsége, hogy a '68-as szellemű, kisebb reformok vállalásától továbblendül a '68-ashoz hasonló, átfogó reform vállalásáig. A gazdasági reform kiegészítőinek szánt politikai reformok szép csendben kimúltak. A szakszervezeti reform el sem jutott oda, hogy törvényben vagy szabályzatmódosításban rögzítsék; minden hozadéka a KB '83. októberi határozata, mely annyi engedményt tesz az időknek, hogy a mozgósítás után a megszokottnál némileg nyomatékosabban emeli ki az érdekvédelem feladatait. A választójogi reform a korábbi választási rendszer felületi módosításával végződött.[12] Ez a szomorú eredmény sejteni engedi, hogy mi lesz a gazdasági reform sorsa.
Nem azt állítom, hogy ugyanilyen teljes kiüresedés: hiszen a politikai reformokat nem sürgette ahhoz fogható közvetlen, mindennapos nyomás, amit a nehéz gazdasági helyzet gyakorol a kormányzatra. Csupán a lengyel példa tette kézzelfoghatóvá az elvont veszélyt; s ahogy Jaruzelski erőszakszervezeteinek sikerült a napi hírek szintje alá szorítaniuk az ellenállást, alábbhagyott a félelem. Az is jelentős különbség, hogy a politikai mechanizmusok szakértőinek tudását a vezetés jóval kevésbé tiszteli, intelmeiket sokkal kevésbé hajlamos komolyan venni, mint a közgazdászok felkészültségét és figyelmeztetéseit A szakmai konszenzus is kevésbé megülepedett ezekben a körökben, mint a gazdasági szakértők között Nem valószínű tehát hogy a gazdasági reformot ugyanolyan könnyedén hidegre tegyék, mint a politikaiakat A következő években alighanem tovább folytatódik a '79-ben megkezdett részleges változtatások sora; az is lehetséges, hogy időről időre nagy zajt fog csapni körülöttünk a propaganda. Egy igen lényeges ponton mindazonáltal teljes a párhuzam. A szakszervezeti és a választójogi reform előkészítéséből kizárták a nyilvánosságot, így a vezető testületeknek és a bürokratikus apparátusoknak nem kellett a közvéleménnyel számolniuk, amikor egymás között megalkudtak a lehető legkisebb változtatásban. 1982 vége óta a gazdasági reform előkészítése is ugyanígy zajlik.
1979 és '81 között a gazdasági szakértők szabadabban beszélhettek, mint 1948 óta bármikor. Nem mondhattak olyat, ami eleve tilalmasnak minősült volna, s bár nyilvános szereplésüket korlátozták, azért felléphettek a szélesebb közönség előtt. Ma már sok tekintetben más a helyzet '82 őszétől mértékadó vezetők egymás után ítélik el a most már szélsőségesnek nyilvánított nézeteket. Kimondták, hogy nem lehet szó második reformról. Megszakították a nyilvános reformvitákat; az egész előkészítő munkát visszaterelték a zártkörű bizottságok félhomályába.[13]
Az apparátus konzervatív elemeit – semmi kétség – ingerelte a közgazdászok tervezeteinek merészsége; egyre hangosabban zúgolódtak. Morgott a vállalatvezetők egy része is, főként a kisvállalkozások ellen. S rebesgették, hogy szovjet hivatalos személyek is tettek rosszalló megjegyzéseket. Nos, jól bevált fogása ennek a vezetésnek, hogy siet elhatárolni magát a támadott áramlatoktól, és gyorsan betiltja a nyilvános vitát, hogy egyik fél se provokálhassa a másikat.[14]
Így akár a reform védelmében tett kompromisszumnak is felfoghatjuk a történteket (más kérdés, hogy az ilyen kompromisszum használ-e a reform ügyének). De volt itt más is, nemcsak egyensúlyozás a reformerek és támadóik között. 1982-83-ban jól érzékelhetően nőtt a vezetés türelmetlensége mindennel szemben, amit nem tart kézben, vagy amiről azt hiszi, hogy kicsúszhat a kezéből. A Mozgó Világgal, a JAK-kal kötött egyezség gyakorlásába nem voltak idegei beletanulni; megsokallván a bosszúságokat, hivatali hatalmával élve rendet csinált. Megszakították a tárgyalásokat a független békemozgalommal; rendőröket küldtek a nemzetközi béketalálkozót szervező fiatalokra. Burzsoá nacionalizmusként bélyegezték meg a határon túli kisebbségek sorsa fölötti nyugtalanságot. Jelt adtak a sajtónak, hogy a demokratikus ellenzéket „felforgató központok” ügynökségeként támadja meg, és engedélyezték, hogy a rendőrség rendszeresen zaklassa tagjait. Ebbe a sorozatba beleillenek a radikálisabb reformközgazdászok elleni fellépések.
Mi történt '82-83-ban, ami ingerlékenyebbé tette a vezetést? Először is, tovább romlott a szovjet-amerikai viszony, fokozódott a hidegháborús hisztéria, erősödött az elzárkózási irányzat a KGST-n belül. Másodszor, nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunióban elhúzódik az utódlási válság, és ezért csak hosszabb idő múlva fog tisztázódni, hogy mi lesz az új szovjet vezetés politikája. Harmadszor, a jelek szerint a magyar vezetést is megérintette a lassan esedékessé váló személyi változások szele. És végül, a kormányzat meg az egész ország sorozatos tapasztalatokat szerzett arról, hogy a '79-ben meghirdetett gazdaságpolitika téves – túlzottan optimista – feltevésekre épült '79 elején még abból indultak ki az ország vezetői, hogy elég lesz két-három évig csökkenteni a beruházási hányadot és megállítani a fogyasztás növekedését: az importjavak iránti kereslet ezáltal kielégítően csökkenni fog, és mérséklődnek a fizetési feszültségek. Amikor aztán megint ki lehet engedni a féket, jöhet a reform. Ám az első három év leteltével csak súlyosbodott a helyzet. 1982-ben olyan méretű fizetési nehézségek támadtak, amelyek kezeléséhez nagyobb importkorlátozásra volt szükség, mint amit a kereslet visszafogása egymagában fedezhetett. Rendszerré vált az adminisztratív importadagolás; fennakadások keletkeztek a termelés körfolyamataiban, romlott a fogyasztói piac áruellátása. Közben egymást követték az életszínvonal-süllyesztő intézkedések. A kormányzat egyik ígéretét a másik után kényszerült megszegni; és ma már nem is állítja, hogy beláthatóan rövid idő alatt túljutunk a válságon.
Így hát idegesebb, mint két-három éve volt – pedig ahhoz, hogy a szükséges reformot bevezesse, magabiztosabbnak kellene lennie, mint valaha. A reform bevezetésével egy időben ugyanis fel kellene oldani az adminisztratív importkorlátozásokat; különben hiába minden intézményi változás, a vállalatok nem kerülhetnek a piac ellenőrzése alá. Az import felszabadításához azonban vagy arra volna szükség, hogy a devizakészletek jelentősen növekedjenek, vagy arra, hogy a behozatal iránti kereslet jelentősen csökkenjen. Ha egyik feltétel sem teljesül, akkor csak gyors államcsőd és vágtató infláció lehet a következmény, nem hatékony piaci szabályozás.[15] A '82 utáni helyzetben azonban csak egy módon képzelhető el a devizakészletek növelése: jelentős külföldi hiteleket kell szerezni a reform bevezetésekor felmerülő nehézségek áthidalására. A kereslet csökkentése pedig magában foglalja a fogyasztók vásárlóerejének számottevő megcsapolását Mindkét megoldás jelentős kockázattal járna.
Ami a hitelfelvételt illeti: nem látszik valószínűnek, hogy a magyar állam meg tudja szerezni a reform finanszírozásához szükséges összegeket. De ha sikerül is, nagy a veszély, hogy a pénz másra menne el: rövid lejáratú hitelek visszafizetésére és kamattörlesztésre, a gabcsikovo-nagymarosi vízlépcsőhöz hasonló, monstre beruházások megépítésére, veszteséges nagyüzemek újbóli talpra állítására, kedvezményekért kilincselő vállalatok támogatására. Mint eddig is. Nagyon biztosnak kell lenni benne, hogy ezúttal nem fog értelmetlenül szétfolyni a pénz; nagyon kell bízni benne, hogy a reform két-három év alatt meghozza a gazdaság teljesítőképességének javulását – különben azzal kell számolni, hogy a hatalmas különhitelek csupán a fizetési mérleg egyensúlyát rontják tovább. S hogy a meggondolatlan hitelfelvételi politika hová vezet, ezt mindenki szeme láttára demonstrálja a csődbe jutott Lengyelország, a tönkrement Románia.
Természetesen akkor is szétfolyhat a pénz, ha a belső vásárlóerő megcsapolásából nyerik; a veszély itt sem kisebb. De ez a megoldás mindjárt a próbálkozásnál nagyobb kockázattal jár. Kétséges ugyanis, hogy a lakosság megértéssel fogadná az életszínvonal erőteljes leszorítását Évente 1-2 százaléknyi romlást eddig – morogva bár – eltűrtek az emberek; ám a piaci egyensúly helyreállításához egy nagyságrenddel többet kellene tudomásul venniük. Elhinnék-e, hogy csak egy alkalommal kellene ilyen nagy áldozatot vállalniuk, és megszakadna a kisebb veszteségek vég nélküli sora: ez itt a kérdés. Valószínűleg nem hinnék el, és valószínűleg az ország vezetői sem hiszik, hogy elhinnék. Hiszen 1979 óta minden a reform, a hatékonyság, a világpiachoz való alkalmazkodás jegyében történik; ennek a jegyében ígérték meg, hogy az életszínvonal nem fog süllyedni, majd ennek a jegyében hozták a sorozatos életszínvonal-süllyesztő intézkedéseket. 1979 és '83 között alaposan meggyöngült a közhiedelem, hogy a kormányzat képes megtartani ígéreteit, és hogy reformintézkedései segíthetnek a magyar gazdaság idült bajain.
A gazdasági reformra való készülődés lendületét vesztette; a politikai reform üresjáratra váltott; az értelmiségi politika terén olyan intézkedésekre is sor került, amelyek messze a '70-es évek dereka mögé vezetnek vissza. Mehet-e így tovább nagyobb megrázkódtatás nélkül. Érzésem szerint az esélyek nem javultak 1982 eleje óta, amikor vitakezdő cikkemet írtam. A népgazdaság állapota változatlanul törékeny; bármikor érheti olyan lökés, amely fizetésképtelenséghez és a gazdasági körfolyamatok szétzilálásához vezet. Változatlanul nem látszik más kiút a veszélyövezetből, mint a gazdasági rendszer átfogó reformja, amitől ma távolabb vagyunk, mint másfél éve.
A tartóssá vált szorításban ugyanakkor nehezebb egyszerre eleget tenni minden sürgető követelménynek; így megbomlik a kormányzati politika belső összhangja – s ez szintén megrázkódtatások forrása lehet. Nő a távolság a hivatalos gazdasági retorika és a gazdaságirányítás gyakorlata között. Feszültség támadt a gazdasági és egyéb külkapcsolatok ápolása és az ellenzéknek címzett sajtótámadások között. Az egyik oldalon a külpolitikai propaganda tapintatosan megkülönbözteti a magyar államot a Szovjetuniótól a rakétakérdésben – a másikon (hivatalos adat szerint) két és fél millió magyar állampolgárt mozgósítottak, hogy aláírásával tüntessen a szovjet álláspont mellett. A határon túli kisebbségek ügyében is mind nehezebb egyöntetű politikát űznie a vezetésnek. Diplomáciai érdekei azt kívánják, hogy ne nagyon feszegesse a kérdést. Csakhogy ma már azt sem engedheti meg magának, hogy a hazai közvélemény előtt közönyösnek mutatkozzék. 1956-os emlékei gyanakvásra intik: abból csak földindulás lehet, ha tömegerővé válik a nemzeti eszme. Viszont a csábítás nem kicsi: ha már jobb életkörülményeket nem tud ígérni, talán azzal szilárdíthatná meg a népszerűségét, hogy bekapcsolódik a szomszéd népek elleni hangulatkeltésbe (amihez a kisebbségi jogok védelmében semmi komolyat nem kell tennie), így aztán nyilvános politikájában az elhallgatás és a merésznek szánt célzások váltogatják egymást; a közvélemény nyomására egyszeregyszer még közbenjárásra is rászánja magát, hogy aztán mindjárt denunciálja a nyomásgyakorlókat.[16]
Már másfél éve megírtam, nem hiszem, hogy sok jót remélhetnénk attól, ha egyik napról a másikra politikai földcsuszamlás következne be. Valószínűnek tartom, hogy a feltörő elégedetlenség sehová sem vezető indulatkitörésekben találna utat magának; nem folytatódnék szervezettebb társadalmi mozgalomban. Még valószínűbb, hogy a hatalom képviselői helyett más társadalmi csoportok felé terelődnék az ingerültség: a munkások az „élősdi” irodisták és értelmiségiek ellen gerjednének, emezek a „lógós” munkások ellen, a munkahelyükhöz kötődő dolgozók a „vándormadarak” ellen, a bérből élők a „nyerészkedő” vállalkozók ellen, valamennyien a cigányok, a románok, a szlovákok, a zsidók ellen... Mert gondoljuk csak meg, milyen gyengék a jó kibontakozás lélektani esélyei a hatalmas lengyel munkásmozgalom föld alá kényszerítése után, az újabb hidegháborús hisztériahullám felfelé ívelő szakaszában, az általános gazdasági bizonytalanság közepette. S gondoljunk bele abba is, hogy az 1956 utáni korszak fejleményei milyen védtelenné tették a magyar társadalmat az efféle válsághelyzetekkel szemben. A kádárizmus sok viszonylagos jót hozott, de a politikai cselekvőkészség és képzelőerő terén egyértelmű leépülést. Arra szoktatta az embereket, hogy a kollektív célok világos megfogalmazását és az együttes nyomásgyakorlást jobb a szabályok csendes megkerülésével helyettesíteni. Elsorvasztotta az összehangolt, hosszabb távra néző cselekvés képességét. A tárgyalási helyzetek teremtésének képességét, a kezdeményezés átvételének és megőrzésének képességét, a legmegveszekedettebb ellenségek elszigetelésének, a jobbra kész erők megnyerésének képességét Fellazult a politikai erkölcs; az alkalmazkodási taktikák a magánerkölcsöt is kikezdték.
1982 elején azt írtam: érdemes reménykednünk az átfogó gazdasági reform megvalósulásában. Az következnék a fentiekből, hogy most már a puszta túlélésben, a megrázkódtatások szerencsés kikerülésében kell bíznunk? Bizony, az. De nem csupán azért, mert a „tovazötyögés” még mindig jobb, mint ha szétesik a kocsi. Annak idején két ténymegállapításból következtettem arra, hogy a reform esélyei gyengék: a vezetésen belül nincs olyan szárny, amely vállalná a politikai küzdelmet a reform ellenzőivel, az apparátuson kívül pedig nincs olyan társadalmi erő, amely nyomást fejtene ki a reform végigvitele érdekében. Nos, legalábbis az utóbbi feltételben komoly változások történhetnek a következő évek során, ha a dolgok így mennek tovább.
Nem lehetetlen ugyanis, hogy az az időszak, amely a kormányzat oldalán a puszta tovavegetálás éveinek ígérkezik, jelentős népességcsoportok számára a politika újratanulásának ideje lesz. Az indíték mindenesetre adott. Hiszen többről van szó, mint a lakosság anyagi helyzetének romlása. Amikor az állam feladja a rögzített fogyasztói árakat, az olcsó szolgáltatásokat, a kiegyenlítő szociálpolitika javait, ezzel erkölcsi kötelezettségeit adja fel, amelyeket évtizedeken át a rendszer ideológiájára hivatkozva vállalt. S cserében nem kínál új, más értékeket; hovatovább egyetlen értéket ismer csupán, az úgynevezett „realitások” tudomásulvételét. Ez persze még inkább így volna, ha a gazdaság egyszeriben összeomlana. De a hirtelen csőd a társadalomnak nem hagyna időt a tanulásra, az államnak nem hagyna más kiutat, mint az erőszak durva fokozását. A stagnáció viszont részint kevésbé alkalmas rá, hogy a társadalomban elemi indulatokat gerjesszen, részint az állam magatartását is inkább korlátok között tartja. Való igaz, sűrűsödnek az elnyomó rendszabályok, az ideges odaütések. De arra is több a példa, hogy a hatóság óvatosan megtűri, ha az emberek elismert fórumokon, ellenőrizhető formák közt sürgetnek változást. S főként: az adminisztratív keresletkorlátozásra alapozott gazdaságpolitika annyira népszerűtlen, hogy – amíg a köznyugalom megőrzésére egyáltalán van remény – a kormányzat nem törődhet bele teljesen, hogy nincs más eszköze. Hiába zárkózik el az átfogó reformtól, nem tud lemondani róla, hogy kisebb pótreformokkal, félreformokkal, látszatreformokkal foglalkoztassa magát és a nyilvánosságot. S a szinte mindent elborító reformretorika tovább fokozza az elhúzódó gazdasági válság miatt amúgy is megnövekedett ideológiai bizonytalanságot. Egyre nehezebb megmondani: mi az, ami a rendszer ideológiai alapelveiből következő, érinthetetlen adottság, és mi az, aminek esetleges reformjáról szabadon lehet vitatkozni.
Ebben a politikai légkörben kezdődött meg a nemzedékváltás, amelyről korábban beszéltem. Országszerte ismert esetek tanúsítják, hogy a nemzedékek cseréje valóban módosíthat az elfogadott magatartási mintákon (ezek némelyikéről fentebb említést tettem). A háttérben pedig: nagyszámú kevésbé látványos példa, szakmai testületektől KISZ-vezetőképző iskolákig.
Ha ez a jelenség valóban tömegessé válik, termékeny társadalmi tanulási folyamatot indíthat el. A kezdeményezések résztvevői megtanulhatják, hogyan kell zúgolódás helyett megvitatásra alkalmas pontokban formát adni kívánságaiknak. Megtanulhatják, hogy voltaképpen mit is akarnak; megtanulhatják a jog adta lehetőségekkel élve képviselni akaratukat; megtanulhatják tárgyalási helyzetekké átalakítani a tisztázatlan alkudozás és a durva konfrontáció helyzeteit. Tapasztalatokat szerezhetnek arról, hogyan cselekszik a kormányzat, amikor önálló tárgyalófélként próbálnak közelíteni hozzá.
Lehet-e számítani rá, hogy ez a tanulási folyamat valóban tömegessé válik? A válasz részben előre nem látható gazdasági és társadalmi eseménysorokon múlik. Ám részben attól függ, hogy eléggé széles körben elterjed-e a meggyőződés: érdemes változtatni az elfogadott magatartási mintákon.
„Csto gyelaty?”
A politikára odafigyelő magyar állampolgárok túlnyomó többsége egyetért a következő három állításban:
1. helyzetünk jobb, mint a szomszéd népeké, tehát van mit veszítenünk;
2. ha politikai forrongás kezdődnék, annak csak katasztrófa lehetne a vége;
3. nyugodt politikai fejlődés nem képzelhető el másképpen, mint az ismert módon kézben tartott változások útján.
Az első állítás nyilvánvalóan igaz. Nem biztos, hogy a második is igaz, de komoly érvek szólnak mellette. S még ha elvben érdemes is fontolóra venni az ellenérveket, a közvélemény pesszimizmusa annyira erős, hogy puszta okoskodással úgysem lehet megingatni. Ellenben biztos vagyok benne, hogy a harmadik állítás hamis, és elképzelhetőnek tartom, hogy erről a közvélemény egy jelentős része is meggyőzhető.
1956 óta minden esetben úgy tartották ellenőrzött keretek között a változásokat, hogy vagy egyáltalán nem öntötték jogi formába őket (második gazdaság, a kulturális és tudományos tilalmak fellazulása), vagy ha mégis, úgy magában a jogban hagytak valamilyen kétértelműséget, ami lehetővé tette, hogy a kormányzat bármikor közbeavatkozzék, elakassza vagy a visszájukra fordítsa a nemkívánatosnak minősített folyamatokat. Ez a kétértelműség részint abból származott, hogy az új jogszabályokból kimaradtak az önkényes hatósági rendelkezést kizáró garanciák (útlevélrendeletek, egyesületi törvény, vállalati törvény). Részint pedig abból, hogy a jogalkotási rendszerben nincsenek biztosítékok az ellen, hogy a végrehajtó hatalom bármely jogszabály bármely paragrafusát rendeleti úton módosítsa, ha az megköti intézkedési szabadságát így tehát a változások azért nem kezdték ki a politikai stabilitást, a politikai stabilitás fenntartásának igénye azért nem zárta ki a változásokat, mert mindenki tudta, hogy a kormányzat keze nincs megkötve. A vezetés nyugodtan elnézhetett sok apró változást, tudván, hogy bármikor beavatkozhat, ha szükségét látja. S mivel ezzel a változások kezdeményezői is tisztában voltak, eleve türtőztették magukat. A rendkívüli adminisztratív intézkedéseket a folyamatok beállítására lehetett korlátozni; két beállító művelet között maguktól szabályozták egymást az emberek kölcsönös várakozásai.
Nem vitatom, hogy ennek az eljárásnak előnyei is voltak; még azt sem mondom, hogy mára minden lehetőségét kimerítette. Azt viszont állítom, hogy elgondolható másfajta eljárás, amely szintén úgy intézményesítene változásokat, hogy közben a politikai nyugalmat nem bolygatná meg. Ez az eljárás a jogok és a gyakorlásukhoz szükséges garanciák egyértelmű kodifikálásában állna, és kizárná a lefektetett jogszabályok önkényes módosítgatását. Azonban ugyanilyen egyértelműen kodifikálná a jogokon tett megszorításokat is. Ily módon kétségkívül növekednék a polgárok cselekvési önállósága; aminek a tiszteletben tartását számon kérhetik. Másfelől jogaik megszűkítése is pontosabb kifejezést kapna; tehát világosabb lenne az is, hogy mit nem áll jogukban megcselekedni, így megmaradhat a változások és a politikai stabilitás összhangja, feltéve, hogy a jogi korlátozások még értelmes vívmányokat hagynak a polgároknak, míg a kormányzatnak elegendő biztonságot. Ami azonban nem jelenti, hogy minden megszorításnak beláthatatlan ideig hatályban kell maradnia. Induláskor mindig tisztázni lehetne, melyek szólnak hosszú távra, s melyeket írnak elő csupán a nyugodt, ellenőrzött bevezetés kedvéért. Az utóbbiak esetében ki lehetne tűzni valamilyen ésszerű határidőt, amikor a jogalkotó szerv – az érintettek bevonásával, nyilvános vita alapján – megvizsgálná, miként lehetne feloldani a megkötéseket.
Keményebb diót jelentenek azok a korlátozások, amelyeket hosszú időre tudomásul kellene venni. Hogy ilyenekkel számolni kell, ezt már a '70-es évek második felének lengyel demokratikus ellenzéke felismerte. Kuronék, Michnikék abból indultak ki, hogy nem célszerű bolygatni az állam külső függését szentesítő Varsói Szerződés hatályát és a szovjet érdekeket garantáló párt politikai főhatalmát, mert erre a Szovjetunió fegyveres beavatkozással válaszol. Viszont minden más fokozatosan, társadalmi nyomásra megváltoztatható, és így jelentős intézményi változásokat lehet kivívni, amelyekért érdemes vállalni a tudatos önkorlátozást. A Beszélő vitájában Csonka Dénes hívta fel rá a figyelmet, hogy december 13-a után szélesebbé vált a nem bolygatható adottságok köre. Nekünk ma el kell fogadnunk azt is, amit a lengyel ellenzék még kétségbe vont, hogy az ún. „társadalmi szervezetek” (a szakszervezet, a KISZ stb.) különleges közjogi státust élveznek, és a maga területén mindegyik kizárólagos közjogi képviseletet gyakorol (például nem alakulhat több szakszervezet, több ifjúsági szervezet), így óhatatlanul felmerül a kérdés: elérhetünk-e még valamit is, ami megéri az erőfeszítést?
Csonka Dénes „Magyarország illírizálásának” formulájával határozta meg azt a realista és mégis eléggé vonzó perspektívát, amely a Szolidaritás föld alá kényszerítése után is értelmesen kitűzhető. Bár a Jugoszláviával vont párhuzamot nem tartom szerencsésnek (a kifejezés arra céloz, hogy a történelmi illír királyság a mai Jugoszlávia területén állt fenn), a formula tartalmával majdnem mindenben egyetértek. Úgy vélem, igaz, hogy a belátható jövőben, a külső feltételek lényeges változása nélkül, nem lehet kivívni komolyabb szerkezeti változásokat a közjogi szférán belül. De két fontos intézményi változás mégis elképzelhető. Először, az eddiginél jóval világosabban elkülönülhetnének egymástól a közjogi és a polgári jogi szabályozás alá tartozó szervezetek, viszonyok és tevékenységek. Egyértelmű érvényt szerezhetne az az elv, hogy a polgári jogi szférába az állam csak közvetve, a jogszabályok alkalmazása, illetve bírói számonkérése útján vagy gazdasági ösztönző eszközökkel avatkozhat be. Így ebben a szférában – pontosan körülhatárolt jogok és tiltások alapján – a szervezeteknek, viszonyoknak és tevékenységeknek az eddiginél jóval gazdagabb sokfélesége válna lehetővé. Itt indulhatna fejlődésnek az az intézményi pluralizmus, amely a közjogi szférából ki van rekesztve. A hierarchikus államigazgatási irányítás alá rendelt vállalatok mellett itt a tulajdonformák sokasága bontakozhatna ki. A közjogi kiváltságokkal felruházott, egységes szakszervezet mellett megjelenhetnének szűkebb jogokat élvező, polgári jogi szakegyletek. A közjogi szervek által alapított könyvkiadók és lapok mellett más típusú lapokat és kiadókat lehetne alapítani, megszorító feltételek között. Míg, másodszor, a közjogi szférában erősödnék a jogállamiság, növekednék a törvényhozó hatalom súlya a végrehajtó hatalommal szemben, nagyobb önállóságot és szabályozó szerepet nyerne a bírói hatalom, a jelenleginél jóval szigorúbban védenék a „társadalmi szervezetek” tagságának jogait e szervezetek apparátusaival szemben, s végül az érdekképviseleti szervek kidolgozott eljárás szerint egyezkednének egymással és az állammal.[17]
Ha ily módon a jogi garanciák nélküli – bár a felügyelet réseiben rugalmasan bővíthető – eredmények területei mellett megjelennének a garantált – bár nyíltan megszűkített – jogok területei, ez számottevő haladás volna. Igaz, a szerzett jogokként intézményesülő változásokat másként kell kezdeményezni és védelmezni, mint azokat, amelyeket nem jogi biztosítékok szilárdítanak meg. Nem a szabályok megkerülése, hanem éppen a jogokra való hivatkozás útján. Nem a homályos jogok és az ugyancsak homályos tilalmak közötti ügyeskedéssel, hanem mind a kívánt jogok, mind az elfogadhatónak tartott megszorítások nyílt tárgyalásával. Nem úgy, hogy feltűnés nélkül kitapogatják, hogy hol vannak repedések a falon, hanem úgy, hogy megpróbálnak világos tárgyalási helyzeteket teremteni. Az is igaz, persze, hogy a kormányzat önszántából aligha törődik bele a magatartási minták módosulásába. Kényelmi meggondolásai, cselekvési rutinja és a hatalomgyakorlás rendes módjáról alkotott felfogása mind arra ösztönzik, hogy kerülje a számon kérhető engedményeket: tehát mindent, ami tárgyalásból születik, s amit az ő kezét is megkötő jogszabályokban rögzítenek. Csakhogy az ideológiai bomlás, a reformálási kényszer és a válsághelyzet politikai bizonytalansága rontja a rendelkezésre álló taktikák hiánytalanul sikeres alkalmazásának esélyeit Nehezebb meghatároznia, hogy az engedélyezett fórumokon miről (és milyen szavakkal) szabad beszélni; kevésbé számíthat rá, hogy jól bevált megosztási és megfélemlítési fogásaival eredményt érhet el; többet kockáztat, ha adminisztratív rendszabályokhoz folyamodik.
Hogy a hatalmat semmire sem kötelező „társadalmi vitákat” sikerül-e idővel valódi párbeszéddé változtatni, erről elmélkedni ma még korai volna. De az már ma is belátható, hogy sorozatosan teremtődhetnek újfajta helyzetek, amelyekben az állam polgárai politikai szereplőkké várnak, s megtanulják, hogyan kell céljaikat összehangolt politikai cselekvéssel képviselni.
Azt hiszem, ez az elgondolás igen közel áll ahhoz, amit Kürthy Emil a „tárgyalásra kényszerítés” taktikájának vagy „polgári taktikának” nevez, ő hívja fel a figyelmet arra is, hogy ez a taktika más, mint amit a '70-es évek második felének lengyel demokratikus ellenzéke kezdeményezett. Ők úgy képzelték el, hogy a KOR mintát ad a lakosság nagy része számára: egyre többen szerveződnek meg a független társadalmi mozgalmakban, egyre szélesebbé válik a független sajtó, a független oktatási intézmények, a független érdekvédelmi szervezetek hálózata, s így a „civil társadalom” fokozatosan kivonja magát az állam hierarchikus fennhatósága alól. Arra gondollak tehát, hogy a társadalom az ellenzék mögött sorakozik fel a kormányzattal szemben. Bár jóslatuk nem egészen pontosan vált be, 1980 július-augusztusában lényegében az történt, amire számítottak. Úgy hiszem, igaza van Kürthynek: Magyarországon ilyen kibontakozásra nemcsak azért nincs esély, mert december 13-a után vagyunk. Eleve valószínűtlenné teszik az '56 utáni történelem hosszabb távú irányzatai. Másfelől viszont, éppen a sajátos magyar fejlődés alapján, nagyobb esély van arra, ami az 1976 és '80 közötti Lengyelországban csupán halványabb kísérőjelensége volt az ellenzék erőgyűjtésének: hogy az ellenzék és a kormányzat között alakuljanak ki komolyabb nyomásgyakorló erők.
Ám ha a dolgok valóban efelé haladnak, mi szükség van akkor ellenzékre?
„A létező ellenzék”
Az 1977 utáni magyar ellenzék mindenekelőtt egy nálunk addig szokatlan magatartási módot képviselt: tüntetően figyelmen kívül hagyta azokat az alacsony szintű jogszabályokat és adminisztratív rendelkezéseket, amelyek ellentmondanak az állampolgárok alkotmányos jogainak. S az alkotmányos jogok gyakorlása közben szervezettebb, szilárdabb intézményeket is létrehozott: a szamizdatot, a szabadegyetemet, a Szetát. Végül egy sajátos eszmekör is kapcsolódott az ellenzék tevékenységeihez: az emberi jogok; a demokrácia eljárásrendi vonatkozásai; a demokratikus és nemzeti törekvések összehangolására tett kísérlet; valamint regionális internacionalizmus, tehát az a felismerés, hogy a kelet-európai népek sorsa összefügg.
Másfél év előtti cikkemben azt irtson: ahogy az ellenzékiek magatartása bekerült az ismert, megszokott magatartási módok készletébe, eltolódtak a számon kérhető engedelmesség határai. Ehhez nincs hozzátennivalóm. Hogy az ellenzék és a kormányzat közötti térben olyasmivel lehet kísérletezni, ami korábban nyilvánvalóan büntetendőnek számított, ez annak is köszönhető, hogy ez a tér egyáltalán létezik.
Az ellenzék által létrehozott intézmények is betöltenek ilyen nyomásgyakorlási szerepet. A Szeta működése kétségkívül hozzájárult, hogy az állam nem térhetett ki a szegénykérdés nyilvános tárgyalása elől; a szamizdat léte nem egy írót segített hozzá, hogy éppen csak megtűrt tollforgatóból rendszeresen közlő szerzővé váljék. A folyamatosan publikálók is többet engedhetnek meg maguknak, amióta létezik szamizdat.
Itt azonban véget ér a párhuzam a magatartás és intézményesült eredményei között. Alkotmányos jogaink szerint vezetni életünket, ez nemcsak azért jó dolog, mert másoknak módot ad rá, hogy az önálló magatartás kevésbé kihívó változataival kísérletezzenek. Az ember erkölcsi önbecsülése növekszik, ha mer a lelkiismerete szerint cselekedni, tekintet nélkül azokra az anyagi és társadalmi hátrányokra, amelyekkel a hatalom engedelmességre zsarolná. Ennyi elég is; további igazolásra nincs szükség. A Szeta tevékenységéről még elmondható ugyanez: hiszen csak egyetlen rászoruló családon segíteni, önmagában is jó dolog. Ellenben a szamizdatot önmagában nem igazolja, hogy a cenzurális követelményeket figyelmen kívül hagyva jelent meg; tartalmának külön is értékesnek kell lennie. Ahol jelentős írókat és tudósokat, fontos szellemi áramlatokat teljesen kirekesztenek az első nyilvánosságból, ott kézenfekvő, hogy miben áll a második nyilvánosság értéke: egy egész alternatív kultúra hordozója lehet. Magyarországon azonban nem ez a helyzet. Nálunk is vannak tiltott szerzők, témák és megközelítési módok, s a közlésük iránti kereslet nem csekély: megélhet belőlük a szamizdat. De ami ide szorul, nem áll össze alternatív kultúrává; ehhez elég nagy az első nyilvánosság felszívó képessége.
Ám az első nyilvánosságot nemcsak oly módon csonkítják meg, hogy műveket kitiltanak belőle, hanem úgy is, hogy meghatározzák: milyen formában és környezetben jelenhet meg, ami nem tilos. Például megengedik, hogy egy kritikus szellemű cikket valamilyen akadémiai szakfolyóirat közöljön, de azt már nem, hogy a közönséglapok valamelyike. Egy érzékeny kérdésről lehet írni több különböző lapban, de nem ugyanazon lap egymást követő számaiban. Egy politikai gondolatot közölni lehet célzásokba burkolva, de nem nyíltan kimondva. Egy polémikus nézet nyilvánosságot kaphat, de csak akkor, ha mindjárt elhatároló bírálatot is fűznek hozzá. Ez a rendszer jobban sújtja a közönséget, mint magukat a szerzőket. A legtöbb szerző végül is meg tudja jelentetni a legtöbb írását, legfeljebb nem pontosan akkor, amikor szerette volna, nem éppen abban a lapban, amelyiknek szánta, nem egészen abban a megfogalmazásban, amelyet magától választana, nem azokhoz az írásokhoz kapcsolódva, amelyekhez kapcsolódni kíván, olykor pedig idétlen ledorongolás kíséretében. A közönséget azonban összezavarja ez a sok „legfeljebb”; nem engedi, hogy a nyilvánosságot viták és irányzatok szerinti tagolódásában lássa, hogy felismerje, miben állnak a voltaképpeni vitakérdések, ki kivel áll szemben és ki mit képvisel. A legkevésbé arra van mód, hogy a közönség különböző alkotórészei megtalálják azt a közlési fórumot, amelyhez mint a sajátjukhoz igazodhatnak, amely körül külön véleményalkotó csoporttá válhatnak. Mihelyt egy folyóirat sajátos hangulatú és gondolkodású közönséget kezd magához vonzani, intézkedik a hivatal: előbb megpróbálják észre téríteni a főszerkesztőt, majd leváltják. Bár a hivatalos közlési rendszer kulturális befogadóképessége igen sokat nőtt 1956 óta, érdekek, értékek, gyakorlati elgondolások szerint politikai tagolódása rendkívül kezdetleges maradt.
Ezért aztán a második nyilvánosságnak Magyarországon sem annyi a rendeltetése, hogy a kulturális maradék lerakodóhelyéül szolgáljon. Ám ahhoz, hogy feladatát be tudja tölteni, művelőinek tudatosan vállalniuk kell, hogy a szamizdat (nálunk) elsősorban a politikai közgondolkodás szolgálatára való. Ebben a kérdésben is fenntartom másfél év előtti véleményemet: ideje, hogy túllépjünk a sajtószabadság önmagáért való gyakorlásán, és megkíséreljünk állást foglalni az országos politika ügyeiben. (Különben azóta nemcsak a Beszélő indult el ebben az irányban, hanem az AB időszaki kiadványai is: a három számot megért Tájékoztató és az újabb Hírmondó). Nem egészen tartom viszont véleményem eredeti alátámasztását. Annak idején kétféleképpen indokoltam, hogy miért látom szükségét közlési eszközeink politizálódásának. Egy helyütt azt írtam, hogy az ellenzék előnyben van az előttünk álló politikai alternatívák mérlegelésekor, mivel emberi jogi hagyományai erős késztetést adnak a kádárizmuson túli formulák keresésére. Ez igaz; bár mai szemmel fontosabbnak látom azt az előnyt, amit az ellenzék önálló eszközeinek puszta megléte kínál. Ellenben a cikk végén az áll, hogy más politikai környezetből ki sem indulhat a kezdeményezés, s ezt a kijelentést – újraolvasva – szerencsétlenül túlfeszítettnek találom. Legfeljebb annyi igaz belőle, hogy a vízválasztó kérdések világos megfogalmazására, a különböző választípusok következményeinek végiggondolására jelenleg csak a második nyilvánossággal együtt van lehetőség.
Alighanem ez a felismerés indította Kürthyt arra a javaslatra, hogy legyen a szamizdat „a gondolatok vámmentes szabad kikötője”. Én azonban úgy vélem, elszegényítené az ellenzéket, és a szélesebb nyilvánosságnak sem válna hasznára, ha erre a szolgáltatói tevékenységre korlátoznák magukat. A puszta technikai segítségnyújtáson már az a politikai feladatkör is túlmegy, amelyről az imént szót ejtettem. De nemcsak erről van szó. Említettem már, hogy az ellenzék tevékenységeihez sajátos eszmekincs is kapcsolódott, és véleményem szerint érdemes ezt megőrizni és képviselni. Sőt, szükségesnek tartom, hogy jobban kifejtsük, világosabban tisztázzuk az összefüggéseit, és rendszeresebben szembesítsük más eszmekörökkel, mint korábban tettük. Erre utaltam másfél év előtti cikkemben, amikor azt írtam, hogy az ellenzéknek ideológiára van szüksége.
Állításom sokakat megbotránkoztatott. Ebben részint magamat tartom felelősnek, mert nem fogalmaztam elég világosan; de legalább ekkora része volt a dologban egyik-másik olvasóm elfogultságának: egykori leninisták, nem sokat töprengtek azon, hogy az ideológia szó jelenthet-e mást is, mint bolsevik szóhasználatban (ezzel is illett volna számolnom persze, hiszen ugyanabból a karambol jövök). Például Eörsi: „Mármost ezen az ideológián csak közös ideológiát érthet, hiszen ilyen-olyan magánideológiája többé-kevésbé minden közszereplőnek van. A közös ideológia mint kritérium csak pártszerű szervezetben érvényesülhet, ez viszont... szektariánus szűkösségre sarkall.” Nem látom be, miért volna szükségszerű, hogy a magánideológiák nyilvánossá tétele, az értékek és elvek publikus megfogalmazása, összefüggéseik megvitatása valamilyen kötelező, közös ideológia kanonizálásához vezessen. Az ideológiai vitáknak normális körülmények között soha nem teljes egyetértés a vége, hanem a vitakérdések lassú elévülése vagy átfogalmazódása.[18] Nem tartom meggyőzőnek Könczöl Csaba állítását sem, mely szerint „»ideológia« csinálása rangsorolást jelentene” a különböző választható tevékenységek között, „fontossági” vagy „sürgősségi... szempontok alapján”. Való igaz, léteznek ideológiák, melyek azzal az igénnyel lépnek fel, hogy egyértelmű értékhierarchiát adnak, s ennek alapján kimentő és ellentmondásmentes rangsort állapítanak meg a lehetséges emberi életstílusok, tevékenységek és választások között. De nincs olyan ideológia, amelyik ezt az ígéretét teljesíteni tudná, és sok ideológia eleve nem vállalkozik ilyen lehetetlen feladatra. Én egészen biztosan valami mást javasoltam: hiszen azok a hallgatólagos értékek és elvek (emberi jogok, liberális demokrácia, nemzeti függetlenség és nemzetiségi autonómia, valamint önkormányzatú szocializmus), amelyek kimondását szükségesnek ítéltem, köztudomásúlag nem mindig illeszkednek harmonikusan egymáshoz.
És éppen e konfliktusaik teszik szükségessé a magánideológiák nyilvános megvitatását Nem is önmagában az, hogy ellentmondásba keveredhetnek egymással. Ez még nem volna nagy baj, ha nem akadnának helyzetek, amikor lehetetlen egyértelműen eldönteni, hogy az egymásnak ellentmondó követelmények közül melyiket illeti meg elsőbbség. Hadd hozzak egy hipotetikus, de azért könnyen áttekinthető példát. Tegyük fel, hogy egy többnemzetiségű országban (legyen ez Románia) győz a demokratikus eszme; törvényesítik a független szakszervezeteket s ugyanakkor a kisebbségvédő szervezeteket is. Előre látható, hogy a szakszervezeti mozgalom egyik fő követelése a szabad munkavállalás lesz, beleértve a munkaerő korlátozatlan területi mozgását is. Míg a kisebbségvédő mozgalmak követelései között ott lesz a nemzetiségiek lakta területek etnikai egységének oltalmazása, ami negyven év erőltetett ki- és betelepülései után óhatatlanul magába foglalná azt is, hogy a nemzetalkotó népcsoport tagjai csupán korlátozott számban vándorolhatnak be ezekre a területekre. A szakszervezeti és a kisebbségvédelmi követelés nyilvánvalóan ellentmond egymásnak. Ám az elvi ellentmondás nem okvetlenül vezet komoly gyakorlati összeütközésekhez. Amíg az országban teljes foglalkoztatás van, a többségi népcsoport tagjai nem szenvednek különösebb hátrányt amiatt, hogy a védett kisebbségi területekre nem telepedhetnek be. Ilyen helyzetben könnyű elfogadni, hogy a kisebbségi elv előbbre való, mint a szakszervezeti. Megfordítva, ha a többi országrészben nagy a munkanélküliség, de a maguk területein a kisebbségek olyan erős etnikai túlsúlyban vannak, hogy azt a munkaerő szabad mozgása nem veszélyezteti, akkor a szakszervezeti elv elsőbbsége a természetes. Tegyük fel viszont, hogy a munkanélküliség is nagy, és a kisebbségek helyi etnikai túlsúlya is erősen veszélyeztetett. Ez esetben egyáltalán nem világos, milyen megoldás elégíthetné ki egyszerre a szakszervezeti és kisebbségvédelmi normákat, s hogy melyik elvet kell a másik fölibe helyezni. Az ilyen, morálisan problematikus helyzetek teszik szükségessé az ideológiai elemzést és vitát. A '70-es években – s kivált az ellenzéket is érintő területeken – viszonylag ritkák voltak az efféle helyzetek; az ideológiai nézeteltérések megmaradhattak magánügynek.[19] A gazdasági stagnálás beállta, a nemzetiségi kérdés elmérgesedése óta azonban sűrűbbé és élesebbé váltak a nehezen kezelhető morális konfliktusok.
Problémamentessé, egyértelműen eldönthetővé a legnagyobb ügyességgel sem varázsolhatjuk a problematikus helyzeteket. De ráirányíthatjuk a figyelmet a feltűnés nélkül elnyomott, jogos érdekekre. Bírálat tárgyává tehetjük azokat az ideológiákat, amelyek az egyoldalú bánásmódot igazolják (a konzervativizmust, amely szerint mindig azt kell tenni, amit a „realitások” követelnek, a többi üres moralizálás; a rasszizmust, amely szerint a cigányok nem érdemelnek többet, sőt, annyit sem érdemelnek, mint amennyit a társadalomtól kaptak, meg a többit).[20] Elemezhetjük a morálisan problematikus helyzeteket, hozzájárulván a nehézség elfogulatlanabb megközelítéséhez. Áthidaló megoldásokon törhetjük a fejünket, amelyek módot adnak az elkerülhetetlen méltánytalanság ellensúlyozására. Küzdhetünk annak az elvnek az elismeréséért, hogy az eltérő érdekek és célok közötti konfliktusokat egyenlő bánásmódra méltó emberek ésszerű vitájában, méltányos kompromisszumokra törekedve kell rendezni.
Erre pedig ma nagy szükség van. Problematikus helyzetekben a hatalmon lévők mindig szokatlanul erős csábításnak vannak kitéve, hogy a legvédtelenebbek rovására vágják ki magukat nehézségeikből. S az egész lakosságban gyülekezni szoktak az indulatok; könnyen terjed a kirekesztő társadalomszemlélet, amely morálisan, kulturálisan vagy fajilag alacsonyabb rendűnek – s így a jogos érdekekkel rendelkezők közösségéből kizárandónak – tünteti fel mindazokat, akiknek az érdekei ellentétesek a „mi” érdekeinkkel, vagy akikről azt hisszük, hogy valami módon ők az okozói bajainknak.
Elsősorban ezért tartom kívánatosnak, hogy az ellenzék ne csupán önmagukban véve semleges eszközeivel legyen jelen a nyilvánosságban, hanem jellegzetes értékekhez és elvekhez kötődő ideológiájával is.
„A nemigen tudni miként gondolkodók”
Úgy vélem, az a cselekvési program, amelyet a demokratikus ellenzéknek javaslok, nem kivihetetlen. Azonban kissé elvont; csupán az ellenzékiek sajátos tevékenységére épít – sajátos helyzetüket nem számítja be. Nem számol vele, hogy a hatalom sorozatos adminisztratív rendszabályokkal, 1982 óta pedig rendőri zaklatásokkal és bírói eljárásokkal is bünteti az állampolgári jogok kihívó gyakorlását. Márpedig az üldöztetés nem marad hatástalan. Elriasztja az ellenzék környezetében lévő emberek java részét a nyílt, közvetlen szerepvállalástól. A résztvevők köre nem szűkül ugyan számottevően, de összetétele megváltozik: egyre nő azoknak az aránya, akik eleve a miénkhez hasonló, marginális helyzetből indulnak. S a többi résztvevő is fokozatosan marginalizálódik: túlnyomórészt elvesztették az állásukat, rendszertelen, bizonytalan munkákból élnek, idejük egyre növekvő hányadát tölti ki a hatóság kellemetlenkedései elleni hadakozás. Végül, benyomásom szerint, a szélesebb közönségben is erősödik az érzés, hogy az ellenzékiek valahogy nem olyanok, mint a többi ember. Hiszen más természetűek az anyagi gondjaik, másként zajlanak a hatósággal támadt konfliktusaik, másfajta kockázatokat vállalnak, másfajta elégtételben reménykedhetnek.
Mindez alaposan megnehezíti, hogy az ellenzék el tudja látni a feladatokat, amelyek sajátos szerepköréből adódóan ráhárulnak. Komoly a veszély, hogy helyzetének romlásával arányban csökken a képessége, hogy kifelé hasson, s hogy egyáltalán érzékelje azt, ami a közte és a hatalom között zajló párviadal arénáján kívül történik.
Én tehát éppen az ellenkezőjétől tartok, mint Kívül-álló, akinek vitairata oly nagy port kavart. Ő úgy látja: az ellenzék nem vált el a beilleszkedett értelmiségtől. Csupán egy részét veszítette el az értelmiségi léttel járó privilégiumoknak; a néppel szemben még mindig a kiváltságosok elitjéhez tartozik. Mert jóllehet az ellenzékiek többségét elbocsátották állásából, a hatalom tapintatosan a hónuk alá nyúlt; feltűnés nélkül tisztes értelmiségi pályákat juttatott a számukra. Ezen a szíves segítségen alapulna a hallgatólagos alku, amely azután félúton megállítja az ellenzéket. Ez tartja vissza tőle, hogy egyértelműen eldöntse, mit akar az értelmiség túlnyomó részével együtt mérsékelt reformokat javasolni (a kormánynak), vagy a nép radikális érzelmeit láthatóvá és hallhatóvá tenni (a társadalom számára).
Ha Kívül-álló kicsit utánajár benyomásainak, könnyen kideríthette volna: az állás nélküli ellenzékiek nem dúskálnak a hatalom kegyéből nekik juttatott előnyös munkalehetőségekben. Legfeljebb három-négy személy akad közöttük, aki egyáltalán folytatni tudta eredeti hivatását. További két-három személy értelmiséginek nevezhető munkából, tudományos művek fordításából él. A többség a takarítástól a szociológiai kérdőívek kódolásáig, különféle szakképzetlen segédmunkákat végez. „Hadd áruljam el – írja Kívül-álló –, hátha valaki nem tudja: a bújtatott hivatalos segély ezen szemérmes formáját a hivatalosok maguk között fehér segélynek nevezik.” Elhiszem, hogy a „hivatalosok” egymás között „fehér segélyről” beszélnek – hisz nagyobb közönség előtt is képesek olyanokat állítani, hogy a szetások elkonyakozzák a szegények javára összegyűjtött pénzeket. De sajnálom, hogy Kívül-álló nem kezelte több kritikával a „hivatalosoktól” származó értesüléseit. Hiszen tudhatná: segélyt az ad, aki ellenszolgáltatás nélküli támogatásban részesít egy rászorulót; munkaalkalom biztosítása nem segély, legfeljebb segítség. Erre pedig az van ráutalva, akit foglalkoztatási tilalommal sújtanak; mert aki csorbítatlanul élvezi a munkához való jogát, az rendszeres segítség nélkül is elboldogul a piacon. S bizony, a kirúgottak nagy többsége úton-útfélen beleütközik a bújtatott (vagy nyílt) hivatalos tilalom szemérmes (vagy szemérmetlen) formáiba. S a puszta megélhetést biztosító segítség – az általam ismert esetek döntő többségében – nem azoktól jön, akiket a Kívül-álló „hivatalosoknak” nevezne, hanem egyszerű polgároktól, akik hajlandóak a nevüket kölcsönözni alkalmi munkaszerződésekhez, és a szerződéskötést intéző kutatóktól, adminisztrátoroktól, dokumentátoroktól, akik hajlandók szemet hunyni a névcsere fölött így hát az ellenzékiek helyzetét nem éppen az jellemzi, hogy megkapaszkodtak volna az értelmiség létformájának peremén. Inkább folyamatos lecsúszás, nehezedő megélhetési gondok és kimerítő küszködés a hatóság tiltó intézkedéseivel (újabban a rendőri zaklatásokkal, bírói eljárásokkal is).[21]
Ettől még igaz lehetne, hogy az ellenzék nem választott értelmiség és nép között, az udvari tanácsadó és a néptribun szerepe között. Ám Kívül-álló bírálatával az a legfőbb bajom, hogy ez a választás véleményem szerint nem áll nyitva. Nem igaz, hogy az értelmiség mindenestül a hatalom oldalán áll, míg a nép indulatai osztatlanul hatalomellenesek. Ezek a kategóriák már a foglalkozás, iskolai végzettség, lakóhely, jövedelem statisztikai mutatói szerint is igen változatos csoportokat takarnak. Nemcsak az akadémikus, a vezető író, a sikeres orvos értelmiségi, hanem a termelésben alkalmazott mérnökök, a vállalati közgazdászok, SZTK-orvosok, jogászok, pedagógusok is azok. A nép sem egyszerű kétkezi dolgozót jelent, hanem szakmunkást, betanított munkást, segédmunkást, vállalatához kötődő és munkahelyét sűrűn váltogató, helyben lakó és ingázó, mellékjövedelemmel nem rendelkező és rendelkező munkást, nagyüzemi, kisüzemi, nagyvárosi, kisvárosi, falusi munkást, téesz-tagot és még mi minden mást. Milyen értelmiségiekről, a nép milyen részéről beszél Kívül-álló: nem világos. Továbbá az sem világos: miért gondolja, hogy a hatalmi hierarchia ugyanannál a vonalnál osztja ketté a társadalmat, ahol a fizikai és a (képzett) szellemi munka különbsége. Hiszen az értelmiség igen jelentős része nem jut be a döntéshozók, döntés-előkészítők, a döntések nyilvános tálalói közé. S azok száma sem elhanyagolható, akik – lemondva a karrierről – tudatosan vállalták a kívül maradást. Másfelől nem igaz, hogy a hatalomba csak értelmiségi szerepkörben lehet beépülni. Bár Magyarországon tudtommal nincs sem proletárdiktatúra, sem proletárdemokrácia, azért a fizikai munkások egy része előtt is nyitva áll a lehetőség, hogy a hatalom oldalára kerüljenek: alacsony szintű termelésirányítóként, munkásőrként, pártvezetőségi tagként és így tovább. Végül úgy vélem, a hatalomhoz való személyes viszony sem választja el éles határvonallal a népet és az értelmiséget. Nem tartom meggyőzőnek Kívül-álló feltevését, mely szerint az egész munkásság szívből ellenzi a rendszert, s csupán kényszerűségből alkuszik meg vele. Én is úgy látom, hogy igen komoly az irányító hierarchiával, kivált a nem termelő apparátusokkal – a párttal, a szakszervezettel, a munkásőrséggel stb. – szemben táplált ellenszenv s a szovjet-ellenesség is igen erős. De van más is: a szomszéd államok teljesítményének fitymálása, Magyarország viszonylag kedvező helyzetének féltése, Kádár személyes népszerűsége... Másfelől az értelmiség is csupa kétlelkűség: ugyanaz az értelmiségi, aki a kormányzattal aránylag elégedett, meggyőződéses ellenfele lehet a rendszernek. Persze, senki annyi ízléstelenséget nem szokott összehordani a hatalommal kötött alkuja igazolására, mint a beépült elit értelmiségiek egyike-másika. Viszont senki olyan készséggel nem szajkózza a hivatalos propagandaszólamokat, mint némelyik beépült munkás.
Nem látok komoly alapot arra a feltételezésre, hogy a kétkezi dolgozókat jobban mozgósítaná a radikális beszéd, mint az értelmiségieket. Benyomásom szerint az előbbiek és az utóbbiak között egyaránt sokan vannak, akiket jóleső érzéssel tölt el, ha leírva látják az igazságot a rendszerről, a szovjet megszállásról, 1956-ról, az elnyomás durvább és körmönfontabb módozatairól. Ám ez a jó érzés önmagában nem ösztönöz cselekvésre. Az emberek általában – a kétkeziek is – akkor változtatnak megszokott viselkedésükön, amikor vagy jelenlegi (illetve várható) helyzetüket látják elfogadhatatlanabbnak, vagy a változtatás gyakorlati kilátásait jobbaknak, vagy a kettőt egyszerre. A rendszer mibenlétének, a Szovjetuniótól való állami függésnek a kimondása ehhez a szemléletváltozáshoz nem járul hozzá. Hiába fogadja el a közügyekre figyelő emberek többsége, hogy a politikai és érdekvédelmi pluralizmus jobb, mint az egyközpontú állampártrendszer, ha egyszer az ebben egyetértők döntő többsége szilárdan meg van győződve róla, hogy a ma élő nemzedékek nem látják meg a rendszerváltozást.
Így tehát nem azért kell a rövidebb távon is megvalósítható reformokban gondolkodnunk, hogy elnyerjük a kormányzat jóindulatát. Azért kell ezzel próbálkozni, mert termékenyebb, mint a rendszer radikális tagadása: több esély van rá, hogy megmozgatja az emberek politikai képzelőerejét cselekvési hajlandóságait. Persze, ennek a sikere is attól függ, hogy megindul-e tömegesebb méretekben az a politikai tanulási folyamat, amelyet fentebb lehetségesnek és kívánatosnak mondottam. Amíg nem indul meg, addig a túlnyomó többség számára a reform is csak álmodozás marad, mint a nemzeti függetlenség kivívása vagy a képviseleti demokrácia bevezetése.
Ez az alapja annak, hogy az ellenzéket adminisztratív és rendőri intézkedésekkel be lehet keríteni, marginalizálni lehet. Ezért olyan erős a csábítás, hogy elmerüljünk a hatóságokkal folytatott párharcunkban. De szerencsére van egy más irányú vonzás is: kiküzdött intézményeink megvédésének igénye. Ezekhez kapcsolódnak az ellenzék tartalmas cselekvési lehetőségei: a második nyilvánosság működtetése, a politikai eligazodás szolgálata, sajátos ideológiai hagyományaink kifejtése és alkalmazása a mai viszonyokra. A kérdés az, hogy mi lesz erősebb: a helyzetünkből következő nyomás, hogy marginális szektává váljunk, vagy a helyzetünkben rejlő feladatok vonzása.
Most talán jobban érthető, miért javasoltam másfél éve, hogy igyekezzünk a nyílt azonosulásnál lágyabb együttműködési formákat ajánlani a környezetünkben lévőknek. Hasznosnak tartanám azt is, ha a jelenleginél szerencsésebb arányt tudnánk kialakítani a tiltakozó akciók és az építkező munka között. Esetleg valamilyen szilárdabb munkamegosztáson is érdemes volna gondolkodni. Ám véleményem szerint az a legfontosabb, hogy a szemléletünket ne hagyjuk beszűkíteni. A mi élettapasztalataink erősen különböznek attól, amit az átlagos magyar állampolgár él meg; nemcsak a kétkezi dolgozó, az értelmiségi is. Mégis azon kell lennünk, hogy az ő szemükkel (is) lássuk a világot; hogy azt vegyük alapul, amitől ők tartanak, amiben ők reménykednek, amit ők helytelenítenek és amit ők helyesnek vélnek. Átlagos polgár persze a valóságban nem létezik; figyelmünket mindenképpen irányítani kell valahová. Én elsősorban azokra figyelek, akik máris megmozdultak, tehát a mégoly laza, mégoly gyorsan keletkező-megszűnő-átalakuló mozgalmak s az alkalmi kezdeményezések résztvevőire. Másodsorban azokra, akik kollektív kezdeményezésekben nem vesznek részt ugyan, ám a karrier előnyeiről is tudatosan lemondanak a morális és szellemi épség előnyeinek kedvéért. Harmadszor pedig azokra, akik nem hoztak túlzottan nagy erkölcsi áldozatot a sikeres beilleszkedésért.
Az első típus ma leggyakrabban értelmiségi környezetekben található; az utóbbi kettő nagy számban fordul elő mind értelmiségi, mind „népi” környezetekben. Mindhárom csoportban (de különösen az elsőben) feltűnően több a 35 éven aluli, mint az annál idősebb. A szokásos osztályismérvek tehát itt nem sok eligazítást adnak; a „nép”, a „munkásosztály” vagy a „nagyüzemi munkásság” a közeljövőben aligha lesz radikálisabb beszélgetőtársa bármiféle ellenzéknek, mint az értelmiség. Ám ha ezt egyszer beláttuk, akkor – véleményem szerint – meg kell fogadnunk Kívül-álló intését: nem sokat ér az olyan demokratikus ellenzék, amelynek figyelme nem terjed túl az értelmiség külön ügyein, s amely az értelmiségi elit tolvajnyelvét beszéli.
1983. november–december
Jegyzetek
[1] Ahol viszont pusztán a félreérthető szóhasználat okozta a vitát, ott inkább elhagyom a szerencsétlenül megválasztott kifejezéseket (például: az ellenzék „politikai közösség”, vagy az ellenzék „kívül áll a közmegegyezésen”). Az „ellenzék” szó helyett nem tudok jobbat; kérem az olvasót, vegye úgy, mintha tulajdonnévként használnám annak a laza csoportosulásnak a megjelölésére, amelyet 1977 után a kormányzat kezdett ellenzékként emlegetni. – Remélem, a fenti összefoglalással sikerült eloszlatnom azt a benyomást, hogy formai ellentmondás van az általános kelet-európai helyzetről és a magyarországi kilátásokról mondottak között.
[2] A nemzet ügye és a pénzügyek. Beszélő 4.
[3] Magyarország 1983-ban. Beszélő 7.
[4] Uo.
[5] Két egyértelmű: kivételt ismerek: Albániát és – a 70-es évek elejétől – Romániát.
[6] Mint mindig, amikor társadalmi méretű, hosszú távú változásokat néhány mondatban foglalnak össze, az összefoglalás most is stilizált. A valóságban sem ilyen egyenes vonalú, sem ilyen hiánytalan nem volt ez a folyamat. A '60-as években nem csökkent a felülről indított változások léptéke; a kezdeti, kisebb engedmények 1968-ban olyan méretű reformban tetőztek, amelyhez fogható – a forradalmi megrázkódtatások pillanataitól eltekintve – nem volt több Kelet-Európa szovjet rendszerű országaiban. S a reform hatására a politikai konfliktusok is nyíltabbá váltak. 1969 elején, tiltakozásul a nyereségrészesedés bántó egyenlőtlenségei ellen, több nagyüzemben sztrájkba léptek a munkások – ekkora tiltakozó sztrájkokra tudomásom szerint sem 1957 és '68 sem 1970 és „83 között nem került sor. Az apparátusban pedig megmozdultak a reform ellenzői; soha '56 óta nem volt olyan közel a frakcióképződéshez, mint az 1969 és '74 közötti években. A kádárizmus sajátos stílusa csak akkor érett be, amikor ezt a kezdődő frakcióalakulást sikerült egy felemás kompromisszummal leszerelnie: a reform alapeszméjét, a vállalati jövedelmek adóztatásán alapuló, közvetett szabályozást nem cserélték vissza a közvetlen tervutasításra, de feladták a szabályozók normatív egyöntetűségének elvét, kimondták, hogy a „központi akarat” érvényesítése érdekében a szabályozók tetszés szerint változtatgathatók. A (vereséget szenvedett) reformerek megkapták a közvetett szabályozás fenntartását, ellenlábasaikat kielégítették a szabályozók fölötti alkudozás lehetőségével és néhány további engedménnyel. A nagyvállalati munkások rendkívüli béremelést kaptak, meg néhány szimbolikus gesztust.
[7] Rakoncátlan szerkesztők. Beszélő 2.; Eszmecsere és konzultáció. Beszélő 3. Dialógus. Beszélő 9.
[8] 1979 óta sokat beszélnek róla, hogy a '70-es évek derekán a kormányzat „cselekvési holtpontra” került; a kifejezés Bognár Józseftől származik: A világgazdaság mérlegén. Népszabadság, 1982. május 8. – Sajátságos módon éppen a vezetés tehetetlensége bátorította az emberek szívós próbálkozásait: az alkudozást és kijárást, a szabályok fellazítását és megkerülését, a magánélet köreinek ápolását. S míg fönt a politikának nem volt iránya, lent iránnyal bíró változásokká összegződött ez a feltűnés nélküli puhatolózás. Az apparátusban ekkor ment végbe az alkudozási műveletek finomra hangolódása, aminek a szakirodalom inkább csak a káros következményeit emlegeti. Ekkor gyorsult fel a hivatalos ideológia bomlása, valamint a tudomány és kultúra önállósodása az ideológiai gyámkodás alól. Ekkor alakult ki a közgazdasági konszenzus, amelyből az évtizedforduló reformjavaslatai merítenek majd. Ekkor jött szokásba, hogy a kulturális sajtó rendszeresen foglalkozik a határon túli magyar irodalommal. Ekkor terebélyesedett ki a pótlólagos jövedelemszerzési módoknak az a félig legális, félig illegális hálózata, melyet „második gazdaság” néven szokás emlegetni. Míg a '60-as évek hangulatát a felülről elindított változások határozták meg, a '70-es évekét ezek a megtűrt tendenciák.
[9] „...annak idején az 1972–73-as határozatok sem bírálták a reform alapelveit. Ezek a határozatok a reform alapelveinek érvényesítését, s bizonyos nemkívánatos hatásainak korlátozásait célozták. Az akkori gazdaságpolitikai gyakorlat azonban némely vonatkozásban komoly kritikát érdemel.” Havasi Ferenc: Külgazdasági stratégiánk megvalósításáért. Népszabadság, 1982. október 2.
[10] „Történelmi tapasztalataink arra intenek, hogy óvakodjunk a radikális, nagy társadalmi feszültségekkel járó döntések meghozatalától, végrehajtásuk kierőszakolásától. Pártunk... képes alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, a realitásokhoz. Mindezeket megfontolt reformokkal, közmegegyezéssel és nem radikális döntésekkel kívánja elérni.” Havasi Ferenc: Új fejlődési pályán, ötlet, 1983. augusztus 11.
[11] Fontos esemény volt az a vitasorozat, amelyet Liska Tibor szervezett 1981-82-ben a Közgazdaságtudományi Egyetemen; valóságos népgyűlések előtt vívta szópárbajait a reform derékhadához tartozó közgazdászokkal. A nyilvános reformvita csúcspontja alighanem az a cikksorozat volt, amelyet Tardos Márton írása nyomán közölt a Heti Világgazdaság 1982 októbere és decembere között.
[12] A választójogi reform sorsáról a Beszélő jelen számának szerkesztőségi cikke ad elemzést.
[13] Az első támadó szót Havasi Ferenc mondta ki, már idézett előadásában (Népszabadság, 1982. október 2.). Ezután szinte rituális gépiességgel ismétlődtek az elítélő nyilatkozatok. Végül a Központi Bizottság 1983. áprilisi ülésén Kádár János fogalmazta meg a pártvezetés autoritatív döntését: „Le kell szögeznünk először azt, hogy a gazdaságpolitika meghozatalában döntő szerepe van és lesz a pártnak. Másodszor: a gazdasági munkában az állam szervező szerepe a szocializmus építésének egész korszakában megmarad. Harmadszor a gyakorlatban bevált gazdaságirányítási rendszerünket megtartjuk, tökéletesítése állandó feladat, de új reform, a reform reformja nincs napirenden.” Előadói beszéd a KB április 12–13-i ülésén. Pártélet, 1983. május.
[14] „Ma még – sajnos – sok a zavar a kisvállalkozásokkal kapcsolatban... Kisvállalkozások vannak, kellenek is, de a résztvevők száma viszonylag jelentéktelen, különösen ahhoz képest, amekkora sajtójuk van. Most sokat ne foglalkozzon velük a propaganda...” (Uo.)
[15] Tudomásom szerint elsőként Antal László figyelmeztette a nyilvánosságot erre a veszélyre: El kell mozdulni a holtpontról. Heti Világgazdaság, 1982. október 16.
[16] Amikor Duray Miklós készülő pozsonyi pere kapcsán Magyarországon nagyobb tiltakozó kampány bontakozott ki, a kormányzat – kiszivárogtatott hírek szerint – végül is közbenjárt a prágai majd a pozsonyi vezetőknél. Nem egészen három hónapra rá jött a KB áprilisi határozata, amely felelevenítette a „burzsoá nacionalizmus” régen elfelejtett vádját.
[17] Az itt vázolt politikai fejlődés természetesen szerves kapcsolatban állhat a gazdasági rendszer átfogó reformjával. S kell is, hogy álljon, mert a rendszer többi elemének egyidejű reformja nélkül a tulajdonformák szervezeti sokféleségét üres formalitássá tenné a szabályozási folyamatok vertikális irányú visszarendeződése.
[18] Ezt a gondolatot Márkus György régi cikkéből veszem: Viták és irányzatok a marxista filozófiában. Kortárs, 1968. július.
[19] Bence György és Kis János: Marxistának lenni. Megjelent a Kovács András szerkesztette szamizdatgyűjteményben: Marx a negyedik évtizedben. Budapest, 1977.
[20] Értelmezésem szerint erre a feladatra utal Tamás Gáspár Miklós, amikor a Beszélő vitájában sürgeti, hogy az ellenzék kezdeményezzen erkölcsi reformot.
[21] Kívül-álló figyelmébe ajánlom Kenedi János terjedelmes interjúját, melyet az AB Kiadó jelentetett meg 1982-ben: Egy főkolompos délelőttjei.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Vita [12]