A törzsgárda egy része: Szilágyi Sándor, Eörsi István, Iványi Gábor, Kőszeg Ferenc
Majdnem pontosan hét éve annak, hogy napvilágot látott a Beszélő első száma. Bevezetőjében azt írtuk: Magyarországon látszólag nem történik semmi. Mintha csak két törpe kisebbség – a demokratikus ellenzék és a hatalom – polemizálna egymással a hallgatag többség feje fölött. De valójában a többség egyre kivehetőbben zúgolódik, mi ezt a tompa morajlást szeretnénk visszaadni és értelmezni.
Nem képzeltük, hogy a Beszélőből maga a nép fog beszélni. A nép mint egyet akaró, elsöprő többség, tudtuk jól, csak kivételes alkalmakkor szólal meg, és akkor sem kiválasztott személyek által, hanem a kollektív cselekvés változatos formáiban: tömegtüntetéseken, barikádokon, szabad választásokon. Nem tettünk hát úgy, mintha lapunkban a társadalom már most kimondaná azt, amit saját maga majd csak akkor lesz képes kimondani, ha a lakosságból valóban társadalommá szerveződik. Inkább egy politikai szemléletet próbáltunk a nyilvánosság előtt képviselni. Meg akartuk törni a közmegegyezés kádárista mítoszának sajtómonopóliumát.
Mit állíthattunk szembe ezzel a mítosszal? Mindenekelőtt azt a meggyőződésünket, hogy az eltelt negyedszázad nem tette túlhaladottá az 1956-os forradalom céljait. Igaz, a magyar társadalom nem követelte a többpártrendszert, a semlegességet, az önkormányzatokat, de nem azért, mintha történelmi problémái e nélkül is megoldódtak volna. A kollektív felejtés, azt tartottuk, nem lehet teljes és végleges; az ügy, amelyért annyian áldozták életüket, újra napirendre fog kerülni.
Ezt nem a Beszélő mondta ki először; a Beszelő csupán kinyomtatta a demokratikus ellenzék közös hitvallását. S még csak nem is egyedül: a ’80-as évek egész független sajtója ’56-os alapon állt. Volt azonban valami, amiben újat hoztunk az ellenzék korábbi politikai gondolkodásához képest, s ami később is megkülönböztetett a szamizdatlapok egy részétől (javunkra-e vagy sem: nem a mi dolgunk eldönteni). Mi úgy ítéltük meg, hogy az ’56-os elvek lobogtatása önmagában nem elég. Nem elég világgá kiáltani, hogy a közmegegyezés – mítosz. Arról is számot kell adni, hogy ez a mítosz miért lehet sikeres. Meg kell értenünk az ’56-ról való lemondás indítékait, azokat is, amelyek nem a félelemben gyökereznek. Ha nem így teszünk, a demokratikus ellenzék kicsiny, elszigetelt szekta lesz. Mert ha az emberek azt hallják, hogy valaki nyíltan követeli a Varsói Szerződés felmondását vagy a szabad választásokat, sokuk szívét melegség tölti el, de a politikai fantáziájuk nem lendül mozgásba. Ne felejtsék: ezt az évtized elején írtuk.
A magyar társadalom, ha a rendszert nem fogadta is el, annyi katasztrófa, véráldozat és belső meghasonlás után nyugalomra vágyott. A ’45 és ’50 között fölemelkedett rétegek meg akarták szilárdítani új társadalmi helyzetüket, élvezni akarták az előrelépés szerény előnyeit. A deklasszáltak, félresodortak vissza akartak illeszkedni. A sorozatos üldöztetések áldozatai meg akartak kapaszkodni a polgári életben. És mindenki azt akarta, hogy legyen vége az örökös kampányoknak, a mozgósításoknak, a mindennapi élet szakadatlan feldúlásának, az ideológia rémuralmának. Az ország nem eszmények után sóvárgott; azt szerette volna, hogy békén hagyják. Ezt nagyjából meg is kapta a Kádár-kurzustól. A ’60-as évek konszolidációja után a többség egyre zavartalanabbal élhette a magánéletét, cserében azért, hogy a politikát viszont a pártra hagyta. Minden javulás privatizálódást jelentett: nemcsak a háztartások gyarapodása, nemcsak a kiegészítő gazdaságok megjelenése, nemcsak a mozgási szabadság növekedése. A kultúra és a tudomány is úgy fejlődhetett, hogy magánüggyé vált, egyre jobban lefűződött a politikáról. A nyílt konfliktusok elkenésére, a feszültségek alacsony szinten tartására törekvő kádári vezetés részint tudatosan támogatta ezt a folyamatot, részint nem tudott ellenállni neki. A társadalom nyugalomvágya találkozott a hivatalos politika kisszerűségével, és ez a találkozás a XX. század leghosszabb, legszervesebb fejlődési periódusát adta Magyarországnak.
De ez a fejlődés féloldalas volt, és 1968–69 után egyértelműen befulladásra ítéltetett. Mindenki érezte, hogy valami nincs rendben. A magánélet felvirágzásának évtizedeiben széthullottak a családok. A második gazdaság elburjánzása fölemésztette a benne résztvevők szabadidejét, aláásta egészségüket. Az ingyenes orvosi ellátás rájuk kényszerítette a hálapénz intézményét. A formális cenzúra visszavonulása maga után hagyta a megalázó öncenzúrát. A külföldi hitelekből fönntartott életszínvonal-emelkedés nem feledtethette, hogy a magyar ipar krónikus betegségben szenved, és az infrastruktúra gyarmati szinten sorvadozik. A háttérben pedig ott voltak az elhallgatott történelmi bűnök, s a hallgatás fátyla mögött az újabbak is: papok és lelkészek sorozatos perbe fogása, mezőgazdasági és agráripari vezetők gazdasági műperei, évi 100-200 izgatási ügy, a lelkiismereti fegyverelutasítók bebörtönzése, aztán a demokratikus ellenzékhez csatlakozók állásvesztése. Az emberek örülni akartak a Kádár-korszak csöndes gyarapodásának, de nem tudtak tiszta szívvel örülni. Nem volt még talán fejlődési korszak, amely felszabadult jó érzés helyett ennyi cinizmust, fásultságot, demoralizálódást szült volna.
Mi ebből a kettősségből indultunk ki. Elsősorban azokhoz igyekeztünk szólni, akiket nem elégítettek ki a Kádár-korszak kétes örömei. Meggyőződésünk volt, hogy a látszat ellenére nagyságrendekkel többen vannak, mint azok a kevesek, akik máris készek voltak új magatartási mintákkal kísérletezni. Mit mondhattunk nekik?
Először is azt, hogy egyre kevésbé éri meg a régi magatartási mintákat követni. A nyugodt befelé fordulás feltételei eltűnőben vannak, az ország gazdasági válsághoz közeledik. A konfliktusok elkenését célzó kádári politika nem folytatható tovább, mert nem lesz miből egyszerre kielégíteni minden zúgolódásra képes réteget. Minél később következik be a szakítás, annál nehezebb lesz. Másodszor, a szakításnak nem okvetlenül kell az ’56-os célok azonnali, közvetlen napirendre tűzésével kezdődnie. Végrehajtható a fordulat viszonylag stabil, rendezett körülmények között is. A kádári politika lényege az volt, hogy a társadalom apránként adagolt engedményeket kapott, nem nyert törvényekkel és intézményekkel körülbástyázott, megvédelmezhető jogokat. Ez kétségkívül megkönnyítette a stabilitás fenntartását; a vezetés nyugodtan kísérletezhetett kisebb változtatásokkal, tudván, hogy bármit bármikor visszavehet. De mi úgy véltük, a stabilitás, a fokozatosság megőrizhető akkor is, ha többé nem fogadjuk el, hogy a játékszabályokat felülről diktálják. Jogokat kell követelnünk magunknak, de nem okvetlenül mindjárt kezdetben a demokratikus jogok teljességét. Lehet lépésről lépésre haladni úgy is, hogy a párt közben aláveti magát a mindenkire egyformán kötelező törvényeknek, hogy a jog uralkodik, nem az uralkodásban elnehezült diktátorok.
Ezt először 1982-ben írtuk le. 1983-ban adtuk közre első programvázlatunkat,[SZJ] amely az akkori helyzetből kiindulva próbálta körvonalazni, hogyan lehetne megtenni a lehetséges fordulat első lépéseit. 1987-ben jelentettük meg a Társadalmi Szerződést.[SZJ] Ez nemcsak részletezőbb volt a ’83-as szövegnél, de már egy jóval haladottabb politikai helyzetre válaszolt. 1982–83-ban még nem voltak számottevő politikai erők a színen, amelyek túltették volna magukat a konszolidáció magatartási szabályain. Olyan közönséghez kellett szólnunk, amely még nem volt meggyőzve róla, hogy a kádári politika kimerítette a tartalékait, és egyáltalán nem hitt benne, hogy a független, jogtudatos fellépésnek esélye lehet a politikai sikerre. Még nem voltak adva a lélektani feltételek a fordulathoz. Ezért, nem zárva ki a lehetőséget, hogy a Kádár személye körüli vezetés megújulhat, úgy érveltünk, hogy a megújulás nem indulhat felülről. A kezdődő hanyatlás csak akkor állítható meg, ha a társadalom többé nem engedi át a politikát a pártnak. A nyomásnak alulról és kívülről kell jönnie. Azt igyekeztünk megmutatni, hogy már viszonylag szerény követelések is új fejlődési pályára állíthatnák át az országot.
1987-ben a ’83-as programvázlat már idejét múlta. Már nemcsak a demokratikus ellenzék követelt egyértelmű, törvényben rögzített és intézményekkel védett jogokat, s a politizáló közvélemény messze túl volt a Beszélő négy évvel korábbi kompromisszumos javaslatain. Időközben az is eldőlt, hogy a kádári vezetés nem újítással, hanem teljes megmerevedéssel válaszol a rá nehezedő nyomásra. Ezért a Társadalmi Szerződés sokkal messzebb ment, mint vázlatos elődje. A kezdő lépéseknek az az együttese, amelyet itt körvonalaztunk, már szabad szemmel is meghosszabbítható a többpártrendszerű demokrácia felé. Az egyik oldalon az állampárt hatalmának törvényes korlátozása, a másik oldalon az egyesülés, a sajtó és a képviselői csoportalakítás szabadsága: az így beinduló fejlődésvonalak összetalálkozásából fokról fokra létrejöhet a parlamenti pártpluralizmus. Ez volt a Társadalmi Szerződés alapeszméje a közeljövőre nézve. De legalább ekkora jelentőséget tulajdonítottunk annak, hogy mindjárt az első bekezdésben kimondjuk: Kádárnak mennie kell. A követelésben sokkalta súlyosabb üzenet volt, mint hogy a pártfőtitkár ideje lejárt. Kádár személyében testesítette meg az 1956–57-es restaurációval kezdődő korszakot. Elkerülhetetlen bukása a korszak végét szimbolizálta.
Amikor aztán, pontosan egy évvel a Társadalmi Szerződés megjelenése után, valóban menesztették Kádárt, átszakadtak a gátak. A követelések szintje egyre emelkedik. A pártvezetés ellenálló-képessége csökken. A sajtó gyeplőjét elengedték, a politikai tüntetések és egyesülések kezelésében tétovának és következetlennek bizonyulnak, a társadalmi önszerveződés kézbevételére szánt törvénytervezeteket nem voltak képesek megvédeni; még abba is belementek, hogy törvénybe foglalják a többpártrendszer elvi lehetőségét. Ez már nem az a helyzet, amelyben a Társadalmi Szerződés fogalmazódott. A tényleges fejlődés sokban hasonlít arra, amit javasoltunk és prognosztizáltunk, és talán valamelyest maga a Társadalmi Szerződés is hozzájárult a változáshoz. De akárhogy is, a parlamenti pártpluralizmus most már nem a politikai kibontakozás távlati horizontja, hanem közvetlen harci kérdés. Ennek csak örülhetünk.
Azonban higgadt fejjel szembe kell néznünk a helyzet kockázatos voltával is. Magyarországon ma nincs hatalmi egyensúly, és nincsenek széles körben elfogadott politikai játékszabályok, amelyek a közeljövőt kiszámíthatóvá tennék. A demokrácia tábora nem abból meríti erejét, hogy nagy tömegeket képes szervezetten mozgósítani, hanem a pártállam gyengeségéből. Nem tudhatjuk, az ország gazdasági állapotának – egyelőre úgy látszik – feltartóztathatatlan romlása milyen magatartást fog kiváltani a politikailag döntő súlyú ipari munkásságból. Éppúgy lehetséges, hogy jelentős munkásrétegek csatlakozzanak a szerveződési mozgalomhoz, mint hogy zavargások törjenek ki némelyik ipari körzetben, vagy hogy az ingerültség fokozódását a beletörődés és apátia váltsa föl. Az sem kizárt, hogy különböző rétegek és iparvidékek más és más módon válaszoljanak a gazdasági kihívásra. Bizonytalan a hatalom jövője is. A párt jelenleg minden szinten megosztott. A tagság túlnyomó részére a vezetés nem számíthat. Az apparátusok helyezkednek, attól függően, hogy mitől félnek jobban. A legfelső vezetés sem egységes. Politikai vonala csak a reformszárnynak van; de vajon elegendő-e ennyi ahhoz, hogy felülkerekedjen? Semmit nem tudni a fegyveres testületek moráljáról. Bizonyos, hogy minden eshetőségre számítva elkészítették egy esetleges rendcsinálás haditervét: de vajon lesz-e, aki elővegye a páncélszekrényből, és lesz-e, aki végrehajtsa? Nem tudjuk a választ ezekre a kérdésekre. Csak egyet tudunk. Rajtunk is múlik, hogy a jelenlegi erjedésből rendezett fejlődés forr-e ki, vagy olyan elhúzódó gazdasági-politikai válságba süllyedünk, amilyenben Lengyelország van 1981 vége óta, vagy Jugoszlávia nagyjából ugyanannyi ideje.
Mi következik ebből? Nem az, hogy hátráljunk vissza. Ha akarnánk sem tehetnénk. A Kádár-korszaknak örökre vége. Ha már a léggömb kipukkadt, nem lehet újra felfújni. Nem is az a tanulság, hogy hátrálunk meg a konfrontációk elől. Ok nélkül keresni a konfrontációt természetesen nem bölcs dolog. De botorság volna az is, ha mindenáron ki akarnánk térni előle. Mivel nincsenek szilárd játékszabályok, mivel a párt megosztott, és senki nem ura a helyzetnek, bármikor konfliktusba keveredhetünk a hatalommal. Néha úgy, mint október 23-a vagy november 15-e esetében: hogy mi teszünk kezdő lépést a korábbi precedensekből kiindulva, és a hatalom ellenszegül. Máskor a kezdő lépés sem a mienk, mint az olyan esetekben, amikor magányos fiatalokat vernek össze a rendőrök, mert a Fidesszel azonosították őket. Ha örökösen visszakoznánk, a demokrácia erői demoralizálódnának, a hatalom berkeiben pedig megerősödnének azok, akik szerint csak oda kell ütni, és minden rendbe jön.
Amikor a kezdő lépés a mienk, természetesen érdemes fontolóra venni, hogy megéri-e az esetleges konfrontációt, és hogy vállalni tudjuk-e egyáltalán. Általában azt mondhatjuk: csak egészen kivételes esetben érdemes olyan konfliktust kezdeményezni, amely a Münnich Ferenc Társaságtól az Új Márciusi Front párttag résztvevőiig mindenkit egy táborba hoz. Az olyan konfliktusok viszont termékenyek, amelyek szétválasztják a párthoz kapcsolódó, de egymással szembenálló erőket, amelyek meggyőzik a párt nem sztálinista többségét, hogy ha el akarnak kerülni egy újabb ’56–57-es restaurációt – mert arra ők sem szívesen emlékeznek ám! –, akkor keresniük kell a megegyezést a demokrácia erőivel. Ha az ilyen konfliktusokat nem tudnánk vállalni, a demokrácia ügye vesztett ügy volna.
A sok lehetséges konfliktus közül a parlament sorsa látszik a legkomolyabbnak. Lehet, hogy ez lesz az a stratégiai kérdés, amely a Kádár bukása óta tartó bizonytalan állapotokat hosszabb időre lezárja. Újabban egyre többen követelik az Országgyűlés feloszlatását, új alkotmányozó gyűlés választását. A követelés politikai indokai kézenfekvőek. A túlnyomórészt felülről kiszemelt képviselők nem tudnak megfelelni a küldetésnek, amely váratlanul rájuk szakadt. Miközben a parlamentnek minden fél által elfogadott autoritássá kellene válnia, tagjai annyira gyengék, hogy még a magában elbizonytalanodott pártvezetés is könnyedén leinti dohogásukat, a választópolgárok pedig csak haraggal és megvetéssel beszélnek róluk. Kétségkívül jobb volna, ha az új alkotmányt a nép bizalmát élvező nemzetgyűlés fogadná el.
Szembe kell azonban nézni vele, mit hozna egy hat hónapon belül megrendezendő új választás. A párt területi apparátusai nemigen vannak abban az állapotban, hogy fegyelmezetten, a játékszabályokat kínos pontossággal betartva végigcsinálják a választásokat. Sokkal valószínűbb, hogy az 1985-ös választás tumultuózus jelenetei fognak megismétlődni, csak persze hasonlíthatatlanul nagyobb méretekben. Mi lehet a dolgok kimenetele? Első lehetőség: az apparátusoknak manipulációval, csalással, erőszakkal sikerül úrrá lenniük a szavazás eredményén. Az új parlament nem sokkal lesz jobb, mint a régi, csak a politikai feszültség lesz jóval nagyobb az országban. Második lehetőség: a párt nem ura a választási hadjáratnak, vagy a politikai harc eszkalációját, vagy az eredményt nem viseli el, és rendkívüli intézkedésekhez folyamodik. Harmadik lehetőség: akár azért, mert az eredmény nem olyan katasztrofális a számára, mint lehetne, akár más okból, a párt tudomásul veszi a szavazás kimenetelét, és engedi összeülni az új parlamentet. Az utolsó esetben az előrehozott választások stabilizálnák a helyzetet, és meggyorsítanák az átmenetet a többpártrendszerű demokrácia felé. Az előbbi kettő is vállalható, ha számítani lehet rá, hogy a konfrontáció a demokrácia javára dől el. Ha azonban erre csak gyönge esély van, akkor a választások előrehozatalát követelni csak úgy érdemes, hogy a közbeeső időben mindent megteszünk a párt reformszárnyát is magában foglaló, széles politikai koalíció létrejöttéért, ami valószínűvé tenné, hogy végül is a harmadik változat következik be.
Érdemes azon is tűnődni, mit lehet és mit nem lehet tenni egy ilyen koalíció létrejöttéért. Király Zoltán például azt javasolja, hogy a színre lépő politikai szervezetek ismerjék el a párt vezető szerepét. Ez kétségkívül sokakat megnyugtatna, mégsem biztos, hogy helyes volna. A párt vezető szerepének elismerése a vazallus korlátozatlan hűségnyilatkozata volna. Helyesebb lenne paktumot kötni arról, hogy a párt milyen átmeneti közhatalmi előjogokkal rendelkezhet. Fontos, hogy önálló felek közötti megegyezés szülessen. Fontos, hogy a párt előjogait körülhatárolják. És fontos, hogy az egyezség átmeneti időre szóljon, például a megválasztandó parlament mandátumának lejártáig. Akkor vagy végleg hatályát veszti, vagy meghosszabbítják, vagy új egyezséget kötnek.
A széles koalíció esélyein és módozatain tűnődve óhatatlanul fel-felbukkan az a kérdés is, nem volna-e jó, ha az alakuló független politikai szervezetek, előpártok egységesebbek lennének. Ha ezt úgy értik, hogy minden független erő egyetlen szervezetbe tömörüljön az állampárttal szemben, akkor aligha volna jó. A magyar politikai közvélemény nem egynemű massza; a szervezetek sokfélesége valóságos tagoltságot tükröz.
A Magyar Demokrata Fórum például a népességcsökkenés megállapítása érdekében az abortusz törvényi korlátozását is kész volna bevetni – mi ettől bizonyosan elzárkóznánk. Vagy: mi az erdélyi kérdést kisebbségi jogi kérdésnek tekintjük, a megoldást – a magyar nemzetiség jogainak csorbítatlan szavatolását – Románia és az egész térség demokratizálódásától várjuk, és azt tartjuk, hogy nem lehetséges maradandó rendezés, amely nem a népek közötti kiengesztelődésen alapul. Ezért rendkívül fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy a magyarság ellensége nem a román nép, hanem a romániai diktatúra. Az MDF vezetői sem közömbösek a kisebbségi jogok és a demokrácia jelszava iránt, de nem minden következményét vonták le. Nem mondták ki, hogy nem a román népet tekintik a magyar nemzet ellenségének; némelyikük ennek kifejezetten az ellenkezőjét állítja. Vagy: mi a magyar nemzeti felemelkedés útját a nyugat-európai gazdasági és politikai modellhez való felzárkózásban látjuk – az MDF vezetői inkább a harmadik út ideológiájához húznak. Ennek megfelelően más és más a viszonyunk a piaci vegyes gazdasághoz; ha bíráljuk, nem ugyanazért, ha egyik-másik működésbeli következményét ellensúlyozni szeretnénk, nem ugyanazon a módon. Az efféle különbségek természetes velejárója a szervezeti elkülönülés – a politikai pluralizmus éppen arra való, hogy lehetővé tegye a különböző véleményáramlatok szabad megszerveződését, és módot adjon rá, hogy szabadon versenyezzenek a közönség megnyeréséért. A magyar demokrácia ügyét nem az szolgálná, ha a politika piacáról megpróbálnánk kiküszöbölni a versengést, és a pártállam monopóliumával egy ellenzéki gyűjtőpárt monopóliumát állítanánk szembe. (Mellesleg: abban is különbözünk egymástól, hogy mi vállaljuk az ellenzéki szerepet, míg az MDF a kormányzat és az ellenzék között helyezi el magát.) A demokrácia ügyét az szolgálja, ha a verseny az egymás iránti lojalitás követelményeinek kölcsönös betartásával zajlik. Ennek pedig az a feltétele, hogy valamennyi fél lojális legyen a demokrácia játékszabályai iránt, és hogy ezt kölcsönösen tapasztalják egymásról. Mint minden demokráciában, ilyen körülmények között rendezett együttműködés is lehetséges a versenytársak között. Nem csoda, hogy a pluralizmus felé vezető első lépések nem mennek simán. A magát most népnemzetinek nevező irányzat és a liberális demokrácia irányzata közötti viszonyt a ’30-as és ’40-es években súlyos terhek nehezítették meg. A ’80-as években sok minden történt a közeledés érdekében, a Bibó-emlékkönyvtől a Monori Tanácskozásig.[SZJ] A szervezeti szétválás, a nyílttá váló verseny megtörte ezt a folyamatot, felébresztette a régi gyanakvásokat. Kívánatos, hogy mielőbb sikerüljön visszatalálni a monori hagyományhoz – de magasabb szinten, abból a tényből kiindulva, hogy az alakuló többpártrendszerben nem tartozhatunk valamennyien ugyanahhoz a párthoz.
De vajon elegendő-e a rendezett átmenethez, ha az új demokratikus szervezetek megegyeznek egymással és a párt reformszárnyával? A kérdés fölvetése magában foglalja a nemleges választ. A megegyezés nyilvánvalóan nem szorítkozhatna arra, hogy az állampárt átmenetileg milyen közhatalmi előjogokat őrizzen meg, és az új politikai erők milyen jogokat nyerjenek. Magyarországnak, hogy a harmadik világba vezető, csúszós lejtőn megállhasson, két feladatot kell egyszerre megoldani. Nemcsak az alkotmányos többpártrendszerhez kell eljutnia, hanem a kiegyensúlyozott piaci vegyes gazdasághoz is, márpedig ez utóbbi, tudjuk jól, az eddigieknél is súlyosabb áldozatokat kíván a társadalom széles rétegeitől. A hatalom azért hajlandó az előbbiről beszélni, mert saját erejéből nem tudja elfogadtatni a gazdasági szükségprogramot. Ebből pedig két lényeges dolog következik. Először, nem szorítkozhatunk a politikai kibontakozás feltételeinek meghatározására. Nincs szilárd politikai rendezés, amely nem párosul elfogadható gazdasági rendezéssel. Csak olyan koalíció vezetheti ki az országot a válságból, amelynek résztvevői világos képet alkotnak a gazdasági kibontakozás feltételeiről, és vállalni tudják ezeket a feltételeket. És innen adódik a második következmény, ennek az egész fejtegetésnek a legfontosabb tanulsága. Bármiféle gazdasági-politikai csomagterv csak akkor számíthat sikerre, ha az egyezség valamennyi számottevő társadalmi rétegre kiterjed. A szorító gazdaságpolitika sorsát eldöntő legfontosabb rétegeket – az iparban foglalkoztatottakat – azonban egyelőre nem képviseli senki. A politikai és szakmai szerveződés a középosztály különböző rétegeiben zajlik. Ha innen nem sikerül kitörni, minden paktum végtelenül törékeny lesz, mert nem lehet majd tudni, hogy az érintettek a magukénak tekintik-e. Az esetleges kudarc pedig a pártállam teljes lejáratódása után lejáratná az új politikai erőket is, amelyekkel a szerződés megköttetik.
Nem elég tehát azzal kísérletezni, hogy a máris mobilizálódott társadalmi támogatással a hátunk mögött kikényszerítsük a politikai rendszer átalakítását. Ha nem akarjuk, hogy az eredmény a még csak születőben lévő demokrácia gyors összeomlása legyen, mindent meg kell tenni azért, hogy a politikai szerveződés átterjedjen az ország ipari körzeteire. S kinek a dolga volna ez, ha nem a Szabad Demokraták Szövetségéé?