Másfél héttel ezelőtt még azt hittük, hogy most már nem lehet visszafordítani azt a folyamatot, ami a magyarországi kisebbségek szabadon választott, közhatalmi jogosítványokkal rendelkező önkormányzatainak megteremtéséhez vezet. Az előzmények után (lásd Upor Péter szomszédos cikkét) józan ésszel más kormánydöntést várni nem lehetett. Már készen állt a kisebbségi önkormányzatokat üdvözlő jegyzet, amikor kiderült, hogy még mindig túlságosan naiv feltételezéseink vannak a kormánypolitikának a józan észhez való viszonyáról.
A múlt heti jegyzet a következőképpen kezdődött volna:
„Tudni való, hogy a kisebbségek képviseletének és a közhatalomból való részesedésének nincs olyan elterjedt, bevett intézményes rendje, megszilárdult modellje, amelyet a kisebbségek ügyét rendezni kívánó törvényhozás akár nálunk, akár máshol alapul vehetne. Magyarországon viszont most egy olyan többszintű, vitathatatlan legitimitású képviseleti rendszer jöhet létre, amely referenciaként szolgálhat azoknak is, akik Keletről figyelik, és azoknak is, akik Nyugatról. Félő azonban, hogy a Kisebbségi Kerekasztal által keresztülvitt igényes rendszer és a kormány által folytatott igénytelen kisebbségpolitika között nehezen kezelhető feszültség keletkezik.
A Nemzetiségi Kerekasztal éppen az ellen az igénytelen törvénytervezet ellen állt össze, amely illett volna az igénytelen kormánypolitikához. A kerekasztal összeállt, és csendes, egyszerű politikai csoda történt. Egy nagyszámú és igen különböző szervezetekből (köztük örök haragosokból) álló fórum konszenzusos alapon létrehoz, végigegyeztet egy igen hosszú és bonyolult törvénytervezetet, túléli a kormánnyal folytatott szintén hosszú és bonyolult tárgyalási folyamat szakítópróbáját, és eléri azt, amit ezzel a kormánnyal szemben még senki el nem ért, hogy létrejöjjön egy fontos intézmény, amit a koalíció egyáltalán nem akart létrehozni. Ha mégis létrehozza, azért teszi, mert nincs más választása, mert sem a belpolitikában, sem a külpolitikában nem lehet értékesíteni, hivatkozási alapnak használni egy olyan kisebbségi törvénytervezetet, amellyel a kisebbségek szemben állnak. Azzal csak kínos botrányokba lehet belekeveredni.”
Nos, a csoda mégsem történt meg. A kormány ismét holtvágányra terelt egy alapvető, kétharmados törvényt. Azért terelte holtvágányra, mert nem kisebbségi törvényt akar, hanem időt nyerni, hogy lefusson az a „radikalizálódási hullám”, amely a kisebbségek követeléseit 1989-ben a túléléshez szükséges szintre emelte, hogy kifulladjon és szétessen a Nemzetiségi Kerekasztal.
Az utolsó generáció
A többségi közvélemény nem érzékeny azokra a megdöbbentő tényekre, amelyek a magyarországi kisebbségi kultúrák és nyelvek helyzetét jellemzik. Talán azért nem, mert a határokon túli magyarság példáján megszokta, hogy a kisebbségi problémát a kisebbségellenes indulatok erejével mérje, s nálunk a kisebbségeket (a cigányságot kivéve) valóban nem fenyegeti senki, és nem fél tőlük senki.
A tények azonban ettől még tények. A kisebbségi gyerekek töredéke járhat csak kétnyelvű iskolába, nemzetiségi iskolák nem léteznek, s még az is csak távlati célkitűzés, hogy legalább azokon a helyeken legyen nemzetiségi óvoda, ahol kétnyelvű iskola van. A szlovák kisebbségnek például az egész országban összesen öt kétnyelvű iskolája van, a tantárgyak döntő többségét ezekben is magyarul tanítják. Vannak szlovák többségű falvak, ahol még ilyen kétnyelvű iskola sincs. Összesen hat nemzetiségi gimnázium van az egész országban (ez a nem magyar tannyelvű gimnáziumok csekély töredéke). A kisebbségi televíziós műsorok ma rövidebbek, mint tíz évvel ezelőtt. A szerbek és a horvátok a Magyar Televízióban még mindig egy műsorban vannak összezárva, heti huszonöt percen osztozkodnak, szlovénul pedig már egy szó sem hangzik el a képernyőn. „Délszláv nyelven évi 2-4 cím jelenik meg… Tavaly (1990-ben – R. S.) egyetlen szerb mű sem volt köztük. Idén (1991-ben – R. S.) nagy harc árán… egyet sikerült kiadni.” (Magyar Hírlap, 1991. július 26.) A kisebbségek történelméről nemhogy a magyar tankönyvekben, de még a kétnyelvű iskolákban sem esik szó.
A legtöbb magyarországi nemzetiség esetében a most felnövekvő generáció az utolsó, amelyiknél a kisebbségi nyelv és kultúra elhalásának a folyamatát meg lehet állítani. A kormánytöbbségnek ez nem áll szándékában, az ehhez szükséges lépéseket maga nem teszi meg, az ellenzéktől érkező javaslatokat következetesen leszavazza. Az illetékes kormányhivatal még ötéves távlatban sem számol a kisebbségi kulturális alapintézmények megteremtésének költségeivel.
Kádár–Antall-kontinuitás
A demokratikus ellenzék annak idején (lásd a Monori Tanácskozás jegyzőkönyve, A magyar demokratikus ellenzék felhívása az Európai Kulturális Fórumhoz, a Társadalmi Szerződés) két követelménnyel támadta meg a Kádár-rezsim hazai nemzetiségi politikáját. Az egyik az volt, hogy biztosítani kell a magyarországi nemzetiségeknek mindazokat a jogokat, amelyeket a határokon túli magyarság számára követelünk, a másik pedig az, hogy a nemzetiségek sorába a cigányság is beleértendő.
Ezeket a követelményeket 1989 táján még és már illett komolyan venni. Akkor írta Báthory János, a kormány kisebbségpolitikájának Kádártól örökölt főideológusa az MSZMP szakértőjeként készített tanulmányában, hogy „a cigány etnikum nemzetiségként történő elismerése számomra evidens”. Azóta visszatéri korábbi álláspontjához: „Etnikai kisebbségként tartjuk számon a cigányságot és a zsidóságot, bár mindkét népcsoportnak vannak képviselői… akik a nemzeti kisebbségként való számontartást tartják szükségesnek.” (Kapu, 1991/9.) Ez a jogfosztó álláspont emelkedett most kormánypolitikává. Báthory 1989-es tanulmánya szerint „a »pozitív diszkrimináció« elvének alkalmazásában is nagyjából egyetértés van”. Báthory 1991-es cikke szerint viszont a pozitív diszkrimináció alkalmazásához „a feltételek ma nincsenek adva”. A pozitív diszkrimináció elvét már Kiss Gyula is nyilvánosan megtagadta akkor, amikor tárca nélküli miniszterként ő volt a kisebbségpolitika felelőse a kormányban.
Arra is van elmélet, ha nem is éppen eredeti, miért nem kell egyenlő mércével mérni a szomszédok kisebbségpolitikáját és a magunkét. Továbbra is Báthory programadó cikkét idézzük: „Közismertek azok a különbségek, amelyek a magyarországi kisebbségek és a határokon túli kisebbségek között vannak… A különbségek javarészt abból következnek, hogy miközben a hazaiak évszázadok óta a magyar állam keretei között élnek, a magyar kisebbségek zöme csak a trianoni szerződés óta él más állam keretei között… A környező országok némelyike a különbségek asszimilációs politikájuk számára előnyös pozícióját kihasználva a reciprocitás elvéhez ragaszkodik.” De: „a magyar külpolitika igyekszik elhatárolódni a reciprocitás elvétől”.
Elhatárolódni kétféleképpen lehet. Lehet úgy, hogy mondjuk, az itteni szerb kisebbség jogait attól függetlenül biztosítjuk, hogy a vajdasági magyarok számára ezeket biztosítják vagy sem, és lehet úgy is, hogy az itteni kisebbségtől megtagadunk bizonyos jogokat függetlenül attól, hogy ezeket az ottani magyar kisebbség számára követeljük, mert a mi kisebbségeink másfajták, nem jár nekik annyi (nota bene: akkor az óromániai csángóknak sem járna annyi…). Báthorynál egyértelműen ez utóbbi esetről van szó.
A határokon túli magyarság szempontjából az lenne a legfontosabb, hogy a magyar kormánynak legyen hitele ahhoz, hogy kezdeményező szerepben vegyen részt az európai kisebbségi jogi normák kialakításában és érvényesítésben. Ezt a hitelt játssza most el a kormány azzal a törvénytervezettel, amely homlokegyenest ellenkezik azzal, amit a kormányküldöttek Genfben lobogtattak.
Természetesen minden kisebbség másfajta, de a kisebbségi jog csak akkor jog, ha egységes. Természetesen bárki vélekedhet úgy, hogy a cigányság nem nemzetiség, emellett is lehet értelmesen érvelni, csak jogi és politikai megkülönböztetést nem lehet építeni erre a vélekedésre. Egy egységes kisebbségi jog által biztosított lehetőségekkel különböző kisebbségek nyilván különbözőképpen élnek, és ezekkel a különbözőségekkel az állam józanul számolhat, de az az eszme, hogy a lehetőségeket az állam mérje ki aszerint, milyen történelmi és szociológiai koncepciója van az érintett kisebbségekről, nem vezethet máshová, mint az acsarkodó balkáni nacionalizmusok bús harci mocsarába. Az itt a kérdés, hogy mi is ebben a mocsárban kívánunk hadakozni vagy inkább kiemelkednénk belőle.
- Beszélő [10]