Wekler Ferenc képviselő úr, az Országgyűlés önkormányzati bizottságának elnöke aligha sejti, hogy 1987 utolsó napjaiban annak a mecseki falunak a külterületére indultunk Philipp Tiborral, Nagy W. Andrással és egy tekerős stencilgéppel (villany nem volt a kies erdei tanyán), amelynek tanácselnöke volt. A „Ki a szakszervezetből!” kezdetű röplapot akartuk volna sokszorosítani. A szakszervezetek megújítására és tényleges birtokbavételére felhívó lapok – a szöveget Kőszeg Ferenc fogalmazta – végül is pár nappal később, már 1988-ban készültek el egy pesti lakásban, mivel az eredetileg kiszemelt és vidám szilveszterezésnek álcázott időpontban égen-földön nem kaptunk szívópapírt. (Beszélő-összkiadás, III. kötet, 256. old.)
A csepeli, óbudai és angyalföldi postaládákba dobált röplap gondolatai benne voltak az 1987 tavaszán született „Társadalmi szerződés”-ben is, de közben megmoccant maga a valóság. Néhány ezer munkavállaló kilépett a formális, bürokratikus szakszervezetből, a 17 ezer ilyen-olyan funkcionáriust foglalkoztató SZOT tagdíjbevétele csökkent. A folyamatot meglódította némiképp, amikor erre a SZOT azzal reagált, hogy elintézte, hogy a szakszervezeti tagdíjakat a bérszámfejtők automatikusan vonják le a munkabérből. Röpke pár hónap múlva – legnagyobb örömünkre – az élet átcsapott a Társadalmi szerződés és a „Ki a szakszervezetből!” koncepcióján, s az értelmiség egy maroknyi csoportja munkavállalói érdekeinek védelmére nem új szakszervezeti vezetőket választott, hanem a SZOT-tól független szakszervezetként megalapította a TDDSZ-t.
Az elszánt demokraták azt hitték, hogy a tényleges munkavállalói érdekvédelmet szolgáló új szakszervezetek megállíthatatlanul törnek előre. De nem teljesen így történt. Miért? Az okok három csoportba sorolhatók.
A munkavállalók társadalma
A legmélyebb ok véleményem szerint szociológiai természetű, s az érett, engedményekkel egyensúlyozó kádárizmusból sarjad. Az állandó mozgósítástól mentesített s a „második gazdaság” lehetőségeivel megajándékozott társadalom nagy többsége, alkalmazkodva a feltételekhez, az anyagi boldogulás egyéni útjait kereste, s berendezkedett arra, hogy nem a munkahelyén kapott bérből él. A munkavállalói lét az egzisztenciáknak csak egyik, kevésbé dinamikus összetevője lett. A főmunkahellyel kapcsolatban a legfontosabb érdek igen gyakran a lehető leglazább kapcsolat, a lehető legnagyobb függetlenség. Az a munkavállaló, aki alig várja, hogy a munkahely kapuján kívül megvalósítsa fontos (anyagi) terveit, hússzor is meggondolja, hogy holmi munkahelyi kollektív érdekvédelem kedvéért kiteszi-e magát kiszámíthatatlan vagy éppen kiszámítható, de fölöttébb időigényes konfliktusoknak. Hogy ezek a körülmények jellemzők-e a mai, alaposan leapadt munkavállalói társadalomra, az más lapra tartozik, de az biztos, hogy az attitűdök birodalma konzervatív, csak lassan-lassan változik. A munkavállalók munkahelyi érdekérvényesítési hajlandósága ahhoz bőven elég volt – és elég –, hogy a régi, a munkaviszonnyal együtt kapott szakszervezetből kilépjenek, de arra már kevés, hogy tömegesen szervezkedjenek. S persze így a főnökök aránylag könnyen elbánhatnak a mégis szervezkedő „deviánsokkal”. A kitolások a passzív szemlélők hajlandóságát persze nem növelik.
A független szakszervezetek vezetése
Több alulról szerveződő független érdekvédelmi tömörülés is létrejött 1988 óta, ha a SZOT-ról leváló nagy utódszervezeteket most nem is számítjuk. Pl. a Szolidaritás, a Munkástanácsok Országos Szövetsége. (l. kronológiánkat a következő oldalakon.) De közülük vitathatatlanul a TDDSZ-ból indult Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája vált a legjelentősebbé. Ennek a szövetségnek volt a legfelkészültebb, legpolitikaképesebb vezető elitje, ez találta meg autentikus vezéregyéniségét a tapasztalt, nagy tekintélyű Forgács Pálban. A siker záloga, de a fék is ebbe a vezetésbe volt beépítve. Azok az értelmiségiek, akik a Ligát megcsinálták, a liberális irányultságú radikális reformerekhez tartoztak. A radikális reformértelmiség pedig – a hivatalos intézmények margóján kívülre vonuló demokratikus ellenzékkel, a Beszélő-körrel együtt – a polgári szabadság, a magántulajdon, a tőke, a piac győzelméért dolgozott, attól a tapasztalattól sarkallva, hogy mindennek a hiánya – a kollektivizmus és a központi irányítás – elsorvasztja az emberi életet, s krónikus válságba taszítja a gazdaságot. A liberális értelmiség viszont szükségképpen egyensúlyozni kényszerült a tőke és a bérmunka érdekei között, szükségképpen önkorlátozással élt mint a munkavállalók közvetlen érdekeinek érvényesítője. Ehhez a feszültséghez képest másodrendű, bár nem hagyható figyelmen kívül a mi politikai elitünk – a Liga vezetői is részét képezik ennek – taktikai rugalmatlansága, ami a Liga mostani válságának egyik közvetlen kiváltója. (Érintette ezt Kőszeg Ferenc legutóbbi számunkban, Kalmár Bélának írt válaszában.) Lehet, hogy naiv vagyok, de azt hiszem, a demokratikus szervezetekben meg kellene tanulnunk az elvi szilárdságot összeegyeztetni a személyi kompromisszumokkal, és fáradságosán együttműködni olyanokkal is, akiknek az alkalmasságáról enyhén szólva nem vagyunk meggyőződve. A kiszorítások és kivonulások luxusát e törékeny demokratikus intézményekben nem engedhetjük meg magunknak.
A győzedelmes MSZOSZ
Harmadik magyarázatként az MSZOSZ-t kell számba venni. A SZOT utódszervezete enyhén szólva nem viaskodott olyanféle önkorlátozásokkal, mint a liberális reformértelmiség. A SZOT hagyományosan a piac ellensége volt, egyike a tervutasításos, bürokratikus rendszer legfontosabb konzervatív erőinek. Vezetői viszont a politikai játszmák résztvevőiként tapasztalt taktikusokká nevelődtek. Nemcsak a szakszervezeti vagyon, nemcsak a skrupulusok nélküli elosztási követelésekkel való azonosulás, hanem ez a politikai tapasztalat is hozzájárult az alaposan megcsappant tagságú, de csodálatosan MSZOSZ-szé átlényegült régi szakszervezet nyomasztó fölényéhez. A SZOT-nak, mivel a politikai rendszerváltás lázában égő új politikai elittől időt nyert, sikerült az, ami az MSZMP-nek nem: úgy osztódott részekre, hogy a leváló szervezetek szoros szövetségben nyomták vissza az újakat. A szabadon választott parlament közönye, amivel az első, lendületes hónapokban a szakszervezeti rendszerváltást kezelte, az új alakulatok szempontjából végzetesnek bizonyult. (l. Beszélő, 1991. júl. 13.) Az MSZOSZ rugalmasan képes volt kitérni, amikor már nem odázhatta tovább, maga javasolta és vitte sikerre a szakszervezeti vagyonnak a Liga és a Munkástanácsok – a parlament döntő többsége által politikailag támogatott veszélyes riválisok – számára roppant kedvező megosztását, majd zavartalan munkahelyi jelenlétére és skrupulusmentes ígéreteire támaszkodva fölényesen megnyerte a tb-választásokat. Most már a választók akaratából, vitathatatlan legitimáció birtokában, egy alaposan megtépázott Liga romjain nyomulhat tovább a politikai hatalom felé. Hogy ebből mi lesz, azt alighanem a lengyelországi fejlemények mutatják meg előre. (L. e számunk 20. old.)
A törvényhozás egyik fele makacsul odázgatta a tb-önkormányzat létrehozását, s egyik csöndben suttogott érvük az volt, hogy az Nagy Sándorék megerősödését fogja magával hozni, ami nem kívánatos. A törvényhozás másik fele – beleértve e sorok íróját és az SZDSZ-frakciót – szívósan küzdött ezért az önkormányzatért. Nem állítanám, hogy ilyen arányú MSZOSZ-győzelemre számítottam, de azt sem, hogy illúzióim lettek volna a fejleményeket illetően. Nagy Sándor utolsó cseppig képes politikailag hasznosítani fölényét, ahogyan várható volt, ahogyan hosszú menetelése során habozás nélkül használta erejét, s paktált hol a kormánnyal, hol ellenzékével, ahogy éppen előnyére szolgált.
A tőke, a magántulajdon és a piac korántsem elhanyagolható ellenfele, amellyel további hosszú menetelés során kell megküzdeni. Lehetőleg úgy, hogy politikai versenytársai nem sétálnak bele minden csapdájába. (Nem lesz könnyű.)
A vagyon
Talán az a legnagyobb baj, amire Forgács Pál hívta fel a figyelmet az 1993. októberi Mozgó Világban: a Liga alól elolvadnak a kínkeservesen megszerzett anyagi alapok. A Liga a szakszervezeti vagyonmegosztásból ráeső rész terhére ment neki a tb- és az üzemi tanácsi választásoknak, de a remélt siker elmaradt. A tagdíj kevés, még a szerény apparátust sincs miből fenntartani. Külföldi támogatásra nehéz a kitartó szervezetépítési munkát alapozni, hiszen az ilyen támogatás vezetési válság esetén mindig akadozik. Majd’ ötévnyi kemény munka, küszködés után majdnem nulláról kezdheti megint a független munkavállalói érdekvédelem? Valahol a XIX. században? Már ha egyáltalán lehetséges ilyesmi. Jó volna, ha a Liga képes lenne más választ adni, s nem kellene elkönyvelni a szabadság első vereségét.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [9]