Már a hatvanas évek végén lehetett hallani ezt a kifejezést: „a Barbu-maffia.” Ez a maffia alapította később a Nagy-Románia Pártot, illetve hetilapját, a Romania Marét, stílusa, ideológiája, mentalitása már akkor, több mint húsz évvel ezelőtt kialakult – nagyrészt két vezéregyénisége, Eugen Barbu író (haláláig a párt alelnöke) és C. V. Tudor, a párt elnöke révén. A román demokratikus ellenzék (sajtó, pártok) éveken át felületesen kezelte a Romania Mare-jelenséget. Elítélték, megvetették, de nem tekintették komoly veszélynek. Csupán bábokat láttak bennük. Előbb a múlt rendszer és a Securitate eszközeinek vélték, majd az Iliescu-rendszer kiszolgálóinak, sőt egyenesen a KGB ügynökeinek tekintették őket. Ez azonban leegyszerűsítés. Igaz, hogy Barbuék támogatták a Ceausescu-rendszert, a személyi kultuszt (C. V. Tudor a fő udvari költő pozíciójára aspirált). De nemcsak kiszolgálták a rendszert, hanem befolyásolták is. És a legrosszabb irányba. A nyíltabb sovinizmus, az antiszemitizmus, a Nyugat-ellenesség felé terelték. A kérdés csak az, milyen mértékben használta fel Ceausescu a Barbu-klikket, az akkoriban nemzetközi okokból még hivatalosan nem vállalható, soviniszta, antiszemita érzelmek gerjesztésére, vagy fordítva: milyen mértékben sikerült ennek a csoportnak nyomást gyakorolnia Ceausescura, hogy ezeket a – számára egyébként kedves – nézeteket mind nyíltabban vállalja. Nos, amennyire az européer értelmiségieknek sikerült hatniuk Ceausescura (főleg hatalma első éveiben), és ezáltal sok kulturális értéket átmenteniük; legalább olyan mértékben sikerült Barbuéknak (főleg a hetvenes évektől kezdve) a rendszer fasizálódását felgyorsítani.
„Nem kollaboráns, hanem a Securitate üldözöttje”
Ezzel a címmel közölt a Romania Mare részleteket Barbu és Tudor szeku-dossziéjából, illetve lehallgatott telefonbeszélgetéseikből. A dialógusokban számos homályos elem, nehezen azonosítható utalás van, a hangütés azonban egyértelmű: a mindent elborító, fröcsögő gyűlölet, az állandó, már-már patologikus indulat táplálta intrika, zsarolás. Az első lehallgatott beszélgetéssorozat 1980. november 11-én kezdődik. Előző este mutatott be a tv egy filmet, amelynek forgatókönyvét Barbu írta. Tévedésből két filmtekercs sorrendjét felcserélték. Barbu hisztérikusan reagál: meg van róla győződve (vagy csak úgy tesz?), hogy tudatos szabotázsról van szó. Fenyeget, őrjöng, jelenteni kívánja az ügyet személyesen Ceausescunak. A valódi cél: Ilie Radulescu, a tv-elnök lejáratása. Az egyik beszélgetés során kicsúszik a száján: „Nem tudhatom, hogy ő benne van-e az ügyben (a filmtekercsek összetévesztésében), de az biztos, hogy »a másik oldallal« (ti. a liberális értelmiségi csoporttal) tart.” Barbu kemény zsarolási játszmába kezd. „Nincs menekvés. Azt képzeled, nálam valaki megússza?” – közli fűvel-fával. Radulescu alázatosan megígéri neki, minden követelését teljesíti (például: ameddig ő a tv elnöke, Manolescu – a legismertebb irodalomkritikus, ma a liberális Polgári Szövetség Pártjának elnöke – nem fog megjelenni a képernyőn). Pedig Radulescu magas rangú pártaktivista volt, a formális hierarchia szerint öt osztállyal Barbu felett állt. Félelmének egyetlen magyarázata van. Tudja, hogy létezik egy nem hivatalos, de valósabb ranglista is. Barbu a legmagasabb szinten „befolyásos” ember.
„Az összes zsidó a fejemre mászott!”
– mondja Barbu az egyik alkalommal, s a lehallgatott telefonbeszélgetéseknek egyébként is egyik fő motívuma a zsidózás.
„A. Saceanu: Stanciu is zsidó?
E. Barbu: Miért? Mit képzeltél? Nem láttad a göndör haját? Atanasiut is ki kéne nyírni, az is zsidó. Elegem van belőlük. Minden kulcsállásban egy-egy zsidó. B…k meg az anyjukat, bár mind elmennének az országból! Se a cigányokban, se a zsidókban nem bízhatunk.”
1981. november 12-én Barbu és Vadim Tudor arról beszélget, hogy „nekik” (a zsidóknak) beépített emberük van „nálunk”, de „nekünk” is van a zsidó hitközségben. Vadim Tudor információi szerint a hitközség és Moses Rosen főrabbi is őt, Tudort kezeli e társaság és akkori lapjuk, a Septima nacionalizmusának, antiszemitizmusának az ősforrásaként: az ő fejét követeli keményen és következetesen. Pedig az igazi „atya” Eugen Barbu. A főrabbi a pártvezetőségnek, személyesen Ceausescunak címzett bizalmas levélben tiltakozott a lap antiszemitizmusa ellen. 48 óra sem telt el, a bizalmas levél szövege máris Iosif Constantin Dragan kezébe került. I. C. Dragan Olaszországban élt emigrációban mint sikeres üzletember és ultranacionalista propagandista, bizonyítottan valamikori vasgárdista, Ceausescu fő támogatója volt a diaszpórában. Kulcsszerepet játszott Ceausescu mind nyíltabb nacionalista színvallásában: kettejük között azonban nem a pártapparátus, a diplomáciai testület vagy a Securitate közvetített, mint eddig hittük, hanem személyesen Barbu. 1982. február 24-én Barbu azt a telefonüzenetet kapta, hogy I. C. Dragan március 11-én érkezik Bukarestbe, és szeretné, ha „ott” fogadnák. (Ceausescuról van szó.) Barbu megígérte, hogy személyesen intézkedik. Mindez arra utal, bár ő maga viszonylagos függetlenséget élvezett az apparátustól, szavának mégis óriási súlya volt, rendkívül nagy befolyással rendelkezett. (Máig nem tudni, hogy vajon egy évtizeddel később ki közvetített Iliescu és Dragan között?)
Ami Vadim Tudort illeti, ő elméletileg elítélte a szélsőjobboldali Vasgárdát (ebben ma is következetes). „A zsidók és a vasgárdisták ismét összefogtak. A jobboldal nem román, hanem importáru volt” – jegyezte meg az egyik telefonbeszélgetésben a klasszikus szélsőjobboldali klisét követve, azt hangsúlyozva tehát, hogy ami rossz (ez esetben épp a jobboldal), az nem lehet román eredetű, nemzeti jelenség, csak „hozott anyag” lehet. „A magyarok támadtak minket a tv-jükben – mondta Tudor másutt. – Két riporter a sorban állást, az üres üzleteket, a nyomort filmezte le. Ez románellenes tett. Volt egy KB-ülésük, az ő titkáruk vezette, hogy a fenébe is hívják (Kádár!), és arra a következtetésre jutottak, hogy Románia a lengyel helyzet felé közeledik, és ez rossz a szocialista tábornak. Ebben az oroszok keze van.” Barbu: „Igen, az anyjukat… Benyomunk egy kemény sorozatot a lapban, megvan nekem Dragan könyve, amelyik leírja, hogyan magyarosítottak el minket. Majd megtanítom én ezeket kesztyűbe dudálni.”
Öt évvel később a magyarellenesség még jobban megerősödött. 1987-ben Tudor Los Angelesben élő román barátjával beszélgetett. Aziránt érdeklődött, mi a helyzet az ottani magyarokkal. Válasz: „Erről sokat beszélhetnénk. Tény, hogy politikai hatalmuk van. Két szenátoruk és hét-nyolc képviselőjük van, tehát van honnan ugatniuk. A románoknak semmijük sincs.” Tudor: „Mit tudsz Lantosról?” Válasz: „’56-os menekült fia, kb. negyvenéves.” Később ez a felületesség, a tények teljes negligálása jellemzi a Romania Mare hetilapot is. Például Tamás Gáspár Miklós és Törzsök Erika – MDF-képviselőként, Csoóri Sándor – román állampolgárként szerepel…
Az univerzális idegengyűlöletben legföljebb csak a „történelmi múlt” képes szelektálni. Tudor egy beszélgetésben szemrehányást tett barátjának, amiért épp Amerikába disszidált: „Utálom Amerikát, egy nagy rakás szar. Utálom, mert nem szervezet, hanem konglomerátum. Mehettél volna a dicső múltú Olaszországba vagy Spanyolországba, esetleg Németországba, de semmiképp sem abba az Amerikába, amelyik minket rendszeresen áruba bocsátott.”
„A helyzet ködös”
A nyolcvanas évek végére azonban változott a szituáció. Idézzünk egy 1988. áprilisi, különösen érdekes beszélgetésből. C. V. Tudor: „Romániában most furcsa helyzet van. Én csak sportról írok. Nincsenek már olyan kapcsolataim, mint ’80-ban. Ugyanilyen cipőben jár Eugen Barbu is. A helyzet ködös. Senki sem tud semmit. Félünk egy változástól, mert soha se lehet tudni, mi következik. Én is, Barbu is nagyon szomorúak vagyunk. Koravénekké váltunk. Valami szerencsétlen tekergők gúnyt űznek a románságból, az igazságból, a szocializmusból.”
Mindenki úgy emlékszik vissza, hogy a Ceausescu-korszak utolsó évtizedében a nacionalizmus egyre erősödött. Ez igaz. De azt is tudni kell, hogy ez mindinkább „kincstári” nacionalizmussá vált. Párthivatalnokok által gyakorolt, pontos utasításokra alapozott száraz propaganda lett. És ellenőrizhető. Ebben a korszakban nem csupán a becsületesebb, liberálisabb értelmiségieket szorították mindinkább a háttérbe. Paradox módon azokat is, akik őszinte, fanatikus hittel szolgálták a nacionalizmust. Vagy tán nem is annyira paradox. Ceausescu rájött, hogy ezek a fanatikus fasiszták, akik a maguk nemében tehetségesek, akik saját népszerűségük növelésére többé-kevésbé kritikus jellegű populista demagógiát is bedobtak, akik kitűnő szónokok, számára is konkurenciává, veszélyes ellenfelekké válhatnak. Ceausescu tán megérezte, hogy a demokratikus ellenzék erőtlen, néhány bátor, becsületes, de elszigetelt egyénből áll. Ennél nagyobb veszélyt jelenthettek számára nemzetiszocialista elvbarátai. Szervezettek voltak, ellenőrizhetetlenek, népszerűek, Ceausescu félt, hogy megdönthetik hatalmát. Ami voltaképp be is következett.
C. V. Tudor és E. Barbu beszélgetéseiből egyre inkább süt a sértődöttség, megalázottság. Jogosan éreztek így. A rendszer ideológiája mind többet vett át Barbuék koncepciójából, miközben személy szerint őket egyre inkább a háttérbe szorították. Legalábbis „érdemeikhez” képest.
A 80-as évek a Cintarea Romaniei („Megéneklünk, dicsőítünk, Románia”) korszaka. Ekkorra ez a kulturális tömegmozgalom már-már mindent helyettesítő államkultusszá válik. Nemcsak az ún. „elitista”, „liberális”, „dekadens”, „apolitikus” művészetet helyettesítette, hanem a nacionalista irányzat őszinte, de épp ezért nem teljesen ellenőrizhető profijait is. A nacionalista „művészetet” is névtelen műkedvelő szintű szerzők, előadók kezére adta. A Cintarea Romaniei szellemi atyjai közt ott van Barbu és klikkje is. De a mozgalom őket is felfalta. A Ceausescu-diktatúra utolsó éveiben az ideológia, a nacionalizmus, a személyi kultusz mind betegesebben ellenőrzött, gépies rituálévá vált. Minden részletét a legfelsőbb szintről diktálták, bármilyen egyéni kezdeményezés – a nacionalizmust, a személyi kultuszt éltető is – feleslegessé, sőt zavaróvá vált. Egyenesen gyanússá…
’89 decembere után azonban ismét övék lett a tér: „A Hatalomnak a tömegek támogatására van szüksége, ehhez új ideológiát keres – írja az Express című lap főszerkesztője. Mi, románok eddig nemzeti kommunizmusról, baloldali nacionalizmusról beszéltünk. Tévedtünk. A baloldal liberális a kisebbségekkel szemben. A Nagy-Románia Párt a piacgazdaság és az autoritárius rendszer egyesítését akarja. Romániában a fasizmus újjászületésének vagyunk a tanúi.”