Az 1994. december 18-i kormányülésen hozott határozat és annak sajtóvisszhangja erősen megosztotta a hazai ipari és közgazdász-társadalmat. Többen kétségbe vonták a kohászatra fordítandó támogatás célszerűségét, az ipari szakemberek és a hozzájuk közel álló közgazdászok pedig örömmel vették. Ehhez a vitához kívánok hozzájárulni néhány előzmény és az összefüggések ismertetésével.
Kapacitások
A magyar acéliparban az 1980-as években négy jelentős acéltermelő működött: a Dunai Vasmű, a Csepel Vas- és Fémművek, a Lenin Kohászati Művek (LKM) és az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ). Ezek termelése 1986-ban érte el a csúcsot, 3,7 millió tonnát. Ebből a Dunai Vasmű 1,3 millió tonnát, az LKM és az ÓKÜ 1,1–1,1 millió tonnát, a Csepel Vas- és Fémművek 160–180 ezer tonnát állított elő.
Technológiailag az LKM és a Dunai Vasmű volt a legkorszerűbb. Diósgyőrben 1987-től megszűnt az elavultnak számító martinacél gyártása, a Dunai Vasműben pedig a termelés 30–35%-át tette ki, Ózdon viszont a teljes mennyiséget Siemens–Martin-technológiával állítottak elő.
1993-ban a teljes acéltermelés már csak 1,8 millió tonna volt, és ezt gyakorlatilag két vállalkozás, a Dunaferr Dunai Vasmű és a felszámolás alá került Dimag (az LKM jogutódja) állította elő. Az előbbi kb. 1,3 millió tonnát, az utóbbi kb. 0,5 millió tonnát. Ózdon és Csepelen megszűnt az acélgyártás.
Műszaki, technológiai szempontból ez a változás előnyös volt, hiszen így az acélt teljes egészében modern technológiával és folyamatos acélöntőműben állították elő.
A Dunai Vasmű a szaknyelven laposterméknek nevezett lemezfélék gyártására és azok feldolgozására szakosodott. Diósgyőrben és Ózdon ún. hosszútermékeket, azaz rudakat és idomacélokat, betonacélokat, gerendákat, síneket állítanak elő. Csepelen csöveket gyártanak.
A világtendenciáknak megfelelően, egy időben a drasztikus recesszióval a hazai felhasználás is a lemeztermékek irányába tolódott el. Így a lemezgyártó Dunai Vasmű piacai jelentősen csökkentek ugyan, de részben feldolgozóüzemeinek köszönhetően, részben mert sikerült exportját növelnie, nem kellett olyan piacvesztést átélnie, mint a hosszútermékgyártóknak. A gazdasági átalakulás folyamatát ennél a vállalatnál nem zavarta meg sikertelen privatizáció.
Csepel igen jelentős piacvesztést szenvedett el, termelési kapacitásainak ma kevesebb mint 50%-át tudja kihasználni. Szintén nem privatizálták.
Az északkelet-magyarországi térségben elhelyezkedő Ózd és Diósgyőr hazai piaca – az építőipar a legfontosabb felhasználó – a korábbi millió tonnás nagyságrendről 200–300 ezer tonnára csökkent. Ráadásul az átalakulás részben műszaki-technikai, részben privatizációs problémákkal keveredett.
Az ózdi munkahelyek
Ózdon 1990-ben a Metallgesellschaft részvételével a kohászati üzemek értékesebb részeit privatizálták. (Ez gyakorlatilag az acél-előállítás és a legkorszerűbbnek tekinthető Rúd- és Dróthengermű volt.) Az így létrejött ÓART (Ózdi Acélárugyár Rt.) rövid egyéves működés után veszteségessé vált, és a német társtulajdonos mintegy 30 millió márka kárpótlás ellenében kilépett a társaságból. (Ma már nincs túl sok értelme azon filozofálni, hogy vajon a társtulajdonos tudatosan vitte-e veszteségbe a céget, vagy a gazdasági körülmények és a Siemens–Martin-technológia enélkül is veszteségessé tették a termelést.)
A privatizáció kudarca után Ózdon négy társaság működött: az ÓKÜ, amely tulajdonképpen az infrastruktúra és az eszközök egy részének tulajdonosa, az ÓART, melynek tulajdonosa az ÓKÜ, és a Metallgesellschaft helyett belépő Állami Fejlesztési Intézet és Állami Vagyonügynökség, a Finomhengermű Munkás Kft., amely az ÓKÜ egyik legrégebbi hengerművét – a Finomhengerművet – üzemelteti, és részben privatizálta is, valamint a PEKO Művek, amely az ÓKÜ gerendasorát működtette.
Ózd helyzete ma több szempontból is kritikus. Az ÓART üzemei közül a Rúd- és Dróthengermű (RDH) a hosszú távon is értéket képviselő berendezés, a kohókat és a Siemens–Martin-kemencéket több más régi berendezéssel együtt lebontották. A Finomhengermű még hosszú éveken át működőképes lehet, a gerendasor speciális termékek gyártása esetén olcsó nyersanyag felhasználásával termelhet gazdaságosan. Iparpolitikai szempontból az RDH és a Finomhengermű működtetése látszik célszerűnek.
1986-ban Ózdon 13 000 ember dolgozott az Ózdi Kohászati Üzemekben. 1993-ban az összes előbb említett utód kevesebb mint 1600 embert foglalkoztatott. Ez egy 41 ezer lakosú város életében, ahol az infrastruktúra nagy részét is a kohászat működtette, szinte kezelhetetlen feszültségeket okoz. Az állam az elmúlt években többször adott támogatást a kohászat működtetéséhez, mivel ez volt az egyetlen már létező foglalkoztatási lehetőség. 1991-től 1994 elejéig 2,2 milliárd Ft támogatást kaptak az Ózdon működő kohászati utódvállalatok.
A hengerművek megfelelő nyersanyagellátás hiányában nem termelhetnek gazdaságosan: vagy folyamatos támogatásra szorulnak, vagy 1–2 éven belül megszűnnek. A kisebb üzemek termelési volumene megfelel a mostani piaci lehetőségeknek. A magyar ipar termelésének növekedése esetén azonban a piac bővülni fog, és várhatóan a nagyobb teljesítményre képes RDH is gazdaságosan használja ki kapacitásait.
Mindezek ismeretében a helyi menedzsment már évekkel ezelőtt megvizsgálta: milyen módon lehet a nyersanyagellátást gazdaságosan biztosítani. A különböző tanulmányok mást és mást preferáltak a külföldi vásárlás, a hazai, de más helyen való gyártás és a helyi acélgyártás alternatívái közül. Az elemzések kimutatják: vásárolt anyaggal csak addig működhet gazdaságosan a rendszer, amíg azok Keletről olcsón megszerezhetők. Felmerült a Dunaújvárosból, illetve a Diósgyőrből való ellátás lehetősége. Mindkét esetben számolni kell kiegészítő beruházásokkal a gyártás színhelyén, valamint a szállítás és a nyersanyag újramelegítésének költségeivel. A leggazdaságosabbnak a helyi acél-előállítás látszik hulladékvasból, elektromos kemence segítségével. Természetesen a vita a különböző érdekcsoportok között továbbra sem ül el, és valószínűleg újra és újra születnek majd olyan elemzések, amelyek az éppen megvalósulóval szembeni álláspontot képviseli.
Diósgyőr
Diósgyőrben a változások talán nem voltak ennyire drasztikusak, de 1986-ban 1,1 millió tonna acélt állított elő itt is 16 000 ember, 1993-ban pedig 450–460 ezer tonnát 5000 ember. A 190 ezer lakosú Miskolcon ez nem jelentett akkora problémát, mint Ózdon, de a többi ipari üzem létszámcsökkenésével együtt itt is igen nagy feszültséget okozott. 1991. év végén a DIMAG Rt.-t részben megvásárolta egy osztrák–orosz konzorcium. 1992. év folyamán a kormány többször foglalkozott a vállalat működtetésével, és 1993. év elején a teljes vállalat felszámolás alá került. Ez a privatizáció is sikertelennek tekinthető. 1992–1994 között a kormány közel 7 milliárd Ft támogatást adott a cég működéséhez.
Bel- és külföldi szakértők több ízben vizsgálták a veszteség okait. A vizsgálatok eredménye szerint a kohó és a konverter (a konverterben lesz a vasból acél) leállításával ezek a veszteségek radikálisan csökkenthetők, esetleg meg is szüntethetők. A helyi szakértők egy része ezt téves következtetésnek tartja. Többször készült olyan üzleti terv, mely szerint a vállalkozás a kohó üzemelése esetén is gazdaságosan képes működni, de a tények eddig ezt nem igazolták. A vállalat által elkészített reorganizációs elképzelések szerint a műszaki váltás, azaz a kohó-konverter útvonal megszüntetése és áttérés az elektrokemencés acélgyártásra, további kb. 2500 munkahely megszűnését jelenti. (A világ más tájain egyébként – technológiától függetlenül – félmillió tonna acélt 800–1000 ember állít elő, és nem 5000.) Ahhoz, hogy a magyarországi hosszútermékgyártás, melynek bázisa Ózd és Diósgyőr, valaha gazdaságos lehessen, jelentős fejlesztések szükségesek. Javítani kell a késztermékek minőségét, a kiszerelést, valamint létre kell hozni a minőségi acéltermelést. Dönteni kell arról, mekkora állami segítséggel valósulhat meg ez, és milyen mértékben kíván az állam később tulajdonos lenni.
Tudomásul kell venni, hogy ilyen mértékű változás a világ minden táján mindig állami segítséggel és másfél–két évtized alatt ment végbe. Az Európai Unió államaiban is az állam finanszírozta a fejlesztések egy részét, biztosította a kohászatból kikerülők átképzését.
Magyarország gazdasági lehetőségeit szem előtt tartva a következő alternatíva lehetséges. Az egyik, hogy nincs állami támogatás, a vállalatokat magukra hagyjuk. Ebben az esetben az egyre növekvő veszteségek a teljes összeomláshoz vezetnek, megszűnik a hosszútermékek előállítása. A hazai gépipar alapanyag-ellátása csak importból biztosítható. Jelenleg van kínálat olcsó keleti termékekből, de a magyar versenytárs megszűnésével a keleti áraknak csak a Nyugattal kell versenyezniük, itt az árak 20–30%-kal magasabbak a hazainál. Ráadásul a beszerzés is bizonytalan. A berendezések eladhatatlanokká válnak, megszűnik a foglalkoztatás, és ennek további járulékos foglalkoztatási következményei is vannak. (A szakirodalom szerint egy kohászati munkahely két további munkahelyet jelent más területen.)
A másik lehetőség egy csökkentett, hazai piacra termelő kapacitás fenntartása a jelenlegi műszaki, technikai adottságok felhasználásával. Ehhez is szükségesek azonban a minimális fejlesztések, amelyek biztosítják a termékek piacképességét, és javítják a termelés gazdaságosságát.
Természetesen, szigorúan pénzügyi alapon, a befektetett tőke nem a kohászatban térül meg a legjobban. Nyilvánvaló, nagyobb haszonnal kecsegtet egy gyógyszeripari vagy vegyipari fejlesztés. Azonban a kormányhatározat következetes végrehajtásával van esély arra, hogy két év múlva a borsodi térség kohászata – megújulva – kevesebb problémát okozzon a magyar gazdaságban.