Matolay Magdi emlékének
(Cserépkályha) A nyolcvanas évek elején a budapesti belterületi bérházakban már alig voltak szén- vagy éppen fafűtéses kályhák. A tanácsi házkezelőségek a lakók fáspincéit raktáraknak adták ki, a gyerekek ijesztgetésére szolgáló szenesember kiveszett a nagyvárosi folklórból, akár a Tüzép a kabaréból. A cserépkályhákba, kandallókba gázkonvektorokat szereltek, a hengeres fürdőszobakályha átadta helyét a villanybojlernek. A demokratikus ellenzék azzal a problémával találta szemben magát, amivel a német kommunisták Hitler hatalomátvételekor, 1933-ban: nem volt hol elégetni a papírokat. (Budán, a Lágymányos korszerűbb házaiban ez a gond már előbb, 1970 táján jelentkezett. Fekete Éva a Szétfolyóirat című előszamizdatot egy bádoglavórban próbálta elégetni – hiába.)
1981 októberében együtt volt a Beszélő első számának megszerkesztett kézirata. Amikor a veszedelmes papírköteg elindult a sokszorosító műhely – azóta tudjuk: Orosz István dunabogdányi háza – felé, Kis János megjegyezte, nem tanácsos, hogy az előkészítő munka során összegyűlt nagy mennyiségű vázlatot, laptervet, kéziratváltozatokat vagy éppen a majdani lapterjesztőkre vonatkozó feljegyzéseket továbbra is őrizgessük. A szerkesztők szűkebb ismeretségi köréből egyedül Matolay Magdi Tűzoltó utcai lakásában működött még cserépkályha.
Ez idő tájt magam is ebben a lakásban laktam. Magdi, a SZETA egyik alapítója Horváth Zsuzsával együtt szervezője és gépírója volt a hetvenes évek végén mind nagyobb méretűvé váló gépiratos szamizdatkiadásnak. Ráadásul – október lévén – épp kezdetét vette a fűtési szezon. Minden együtt volt tehát a konspiratív kéziratégetéshez. Bizony, ha a Beszélő előkészítő iratait az a Tűzoltó utcai kályhatűz el nem égette volna, most az én mesém is hosszabb lenne. Papírok híján az emlékezetemre kell hagyatkoznom, csakhogy ami keveset az emlékezetem megőrzött, azt mind elmondtam, leírtam a kilencvenes évek elején még sűrűn jelentkező érdeklődők kérdéseire válaszolva. Így az alábbiakban aligha írhatok le olyasmit, ami ne lett volna már eddig is olvasható Csizmadia Ervin A magyar demokratikus ellenzék című háromkötetes művében, az egykori szerkesztőkkel készült interjúk sorában.
(NOI) Nem segítettek emlékezetem felfrissítésében az állambiztonsági szervezet napi operatív információs jelentései sem (NOI). Átnéztem azt az 1980-81-ből származó csekély mennyiségű rám vonatkozó jelentést, amelyeket még a Történeti Hivatal működésének megkezdése előtt a Belügyminisztériumtól kaptam meg, és átnéztem a Demszky Gábor kezdeményezésére összeállított Egyesített dossziét, amely együttesen tartalmazza hat ismert ellenzéki anyagait. (A Történeti Hivatalban őrzött irataimat – bár betekintésre előkészítették őket – a jelen írás lezárásáig nem volt időm megnézni.) Az anyagokban egy – 1980. november 25-én kelt – jelentést találtam, amely szerint két célszemély: „Ingovány”, azaz Csákó Mihály és „Mézes” (?) egy 400-500 példányban megjelenő, 8-12 íves folyóirat tervéről beszélgetnek: a majdani lap humorrovatában „Szervező” (Dalos György) és „Szeges” (ez én vagyok) írásai jelennének meg.
Bármilyen megtisztelő, hogy e szerint létezett egy lapterv, amelynek készítői humoros szerzőként Dalos György mellett tartottak számon, annak idején ilyen tervről nem tudtam, ilyen felkérést nem kaptam. E korai híradás után a legközelebbi, feltehetőleg 1981 decemberében kelt jelentés már arról számol be, hogy „a belső ellenzék prominens képviselői – korábbi elképzeléseiket realizálva – illegális kiadvány terjesztését kezdték meg”, majd ismerteti a Beszélő első számának tartalmát.
1981. október 22-én bevittek a Tolnai Lajos utcába, a Budapesti Rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályára, és kihallgattak a forradalom negyedszázados évfordulója alkalmából Eörsi János és Betlen Anna lakásán rendezett megemlékezésről. A többórás faggatózás alatt egyedül attól tartottam, hogy rákérdeznek a Beszélőre, hiszen az első szám kézirata éppen ez idő tájt készült el. De nem hangzott el ilyen kérdés. A kihallgatásokról készült jelentésben is csak annyi olvasható, „Kőszeg Ferenc és Csákó Mihály elismerte a részvételt, de semmi érdemlegeset nem voltak hajlandók jegyzőkönyvbe mondani”. A jelentés további részében is csak a „repülő egyetemről” esik szó.
Az adatok hiányából persze a tudományban – különösen a történettudományban – sosem szabad olyan következtetést levonni, hogy valamely jelenség nem is létezett. Valószínűtlen, hogy a Beszélő előkészítéséről semmiféle információ ne jutott volna el az állambiztonsági szervezet fülelőihez. Az azonban elképzelhető, hogy a készülő folyóiratról sokkal kevesebb és sokkal kevésbé biztos információ érkezett a Néphadsereg utcába (itt működött a III/III-as Csoportfőnökség), mint a repülő egyetem vagy a SZETA – szándékoltan a nyilvánosság előtt zajló – tevékenységéről. Az is lehet, hogy a beérkező információk túl bizonytalanok, a tervezett ellenintézkedések még körvonalazatlanok voltak, s így a napi operatív jelentésekbe, azaz az állambiztonsági szervezet belső tájékoztatási rendszerébe sem kerültek be: a szervezet házon belül is konspirált. Lehet, hogy a folyóirattal kapcsolatos – például lakáslehallgatásból származó – hírek, a pártközponttal még nem egyeztetett intézkedési tervek csak egy-egy célszemély vagy „bizalmas nyomozás” dossziéjában jelentek meg. Ezeket viszont ők égették el 1989 decemberében az ócsai „objektum” – a Tűzoltó utcai kályhánál jóval nagyobb kapacitású – kazánjában.
Pedig a folyóirat-kiadás terve, mint a fentebb idézett 1980. novemberi jelentésből is kitetszik – a levegőben volt. Sőt: korántsem csak a levegőben. 1980 márciusától rendszeresen jelentek meg gépiratos periodikák: a Máshonnan Beszélő elődjének tekinthető Kelet-Európai Figyelő öt száma Kenedi János szerkesztésében, a Tóth Gábor szerkesztette Szféra (1980 szeptemberétől 1982 februárjáig kilenc száma jelent meg) és a Bába Iván szerkesztette Magyar Figyelő hat száma. A vita tehát kimondatlanul arról szólt, induljon-e technikai úton sokszorosított szamizdat. A technikai sokszorosítás egyetlen lehetősége a stencilgépek használata volt. A kézi sokszorosításnak azok a stencilgépeket pótló módszerei, amelyeket Demszky Gábor Lengyelországban sajátított el 1980 kora nyarán, részint csapnivaló minőséget eredményeztek, részint nagyon drágák voltak, és egyik módszer sem volt alkalmas terjedelmes szövegek nagy példányszámú sokszorosítására. (Fénymásoló gépek még alig voltak az országban, a számítógépek térhódítása pedig csak a nyolcvanas évek közepén kezdődött meg.) Stencilgép egyáltalán nem lehetett magántulajdonban, a vállalati stencileket pedig úgy őrizték, mint a robbanószert. A Csizmadia Ervinnek adott interjújában Kis János elmondta, hogy 1980-ban használt stencilgépet kért Budapestre látogató, nem kommunista francia szakszervezeti aktivistáktól. Nyugaton a xeroxtechnika ez idő tájt szorította ki a stencilezést, így a használt gépek értéktelenné váltak. A gépek 1980 végére meg is érkeztek, sőt voltak már tartalék gépek is.
(Vita) A Kenedi János lakásán 1980 végén megrendezett – és azóta sokak által leírt – vita arról, hogy legyen-e szamizdat folyóirat, kimondatlanul arról szólt, legyen-e az addiginál sokkal nagyobb példányszámú, a korábbinál sokkal szélesebb közönséghez eljuttatandó szamizdat folyóirat. Konrád György Irán, illetve a Khomeini-mozgalom példájára hivatkozva felvetette, nem lehetne-e a folyóiratot magnókazettán terjeszteni és hólabdaszerűen sokszorosítani. Rajta kívül – emlékezetem szerint – senki sem hozta szóba a sokszorosítás technikai kérdését. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy stencillel sokszorosított folyóiratról beszélünk, bár a gépek megérkeztéről Kis Jánoson kívül valószínűleg csak Nagy Bálint tudott.
A technikai kérdést csendben zárójelbe téve a tartalmi kérdés így hangzott: lenne-e olvasóközönsége és lenne-e mondanivalója a szamizdat folyóiratnak. Várható-e, hogy a lengyelországi események, a Szolidaritás erősödése nyomán megnő a magyar ellenzék szerepe, bővül támogatói köre? Számíthatunk-e arra, hogy az ellenzék véleménye a társadalom szélesebb körei számára is érdekessé válik? A jelenlévők többsége szkeptikus volt. Nem hittek benne, hogy a társadalomnak az ellenzéken kívüli köre fogékony lenne a környező országokénál liberálisabb legális sajtóban nem közölhető politikai mondanivalóra vagy éppen programra, és kételkedtek abban is, van-e az ellenzéknek az önreflexión túlmutató mondanivalója. Kenedi János azt mondta, előbb a Társadalomtudományi Társaságot kell létrehozni (ahogy a századforduló szociológusai tették): amíg nincsenek tudományosan megalapozott ismeretek a társadalomról, addig programokat sem ajánlhatunk az embereknek. Saját visszaemlékezésében Kenedi három okot sorol fel, amiért ellenezte a lapindítást: nincs program, amelyet a megindítandó lap képviselhetne, nincsenek politikailag ambiciózus szerzők, és az ellenzék nem lesz képes összeegyeztetni a nyílt sisakos kiállás meg a technikai infrastruktúrát védelmező konspiráció játékszabályait.
(Ellenzéki Pesti Műsor) Én magam nem azért voltam a lapindítás mellett, mert okosabb voltam, messzibbre láttam, mint az ellenzők, hanem azért, mert együgyűbb voltam.
A teoretikus problémákat nem értettem, a technikaiakat pedig nem vettem tudomásul. Azzal érveltem, hogy egyre több ellenzéki esemény van, amelyeket a legális sajtó elhallgat, szükség lenne legalább egy havonta megjelenő 20-40 oldalas bulletinre, hogy beszámoljon például a SZETA rendezvényeiről (vagy a meghiúsításuk körülményeiről), illetve a tervezett nyilvános eseményekről. Egy effajta illegális Pesti Műsor kiadása konspirált körülmények között nyilvánvalóan nonszensz volt, ám a megjegyzésem a lapindítás legfőbb szorgalmazója, a Kenedinél rendezett összejövetel kezdeményezője, Saci, azaz Szilágyi Sándor számára elegendő lehetett ahhoz, hogy engem is a lapindítást támogató kisebbségbe soroljon.
Az összejövetel után – ezt is sokszor megírták már – Szilágyi Sándor nem nyugodott bele az eredménytelenségbe. A következő hetekben Petri meg Nagy Bálint biztatására sorra felkereste azokat, akik a lapindítás mellett foglaltak állást. Hozzám is eljött, a napi jelentésekben ennek se találtam nyomát, holott a későbbi időkből számos dokumentuma van annak, hogy mindent felvettek, ami a lakásban elhangzott. Két – egymáshoz képest derékszögben álló – fotelban ültünk egy kis kerek asztal mellett, de hogy mit is beszéltünk, arra nem emlékszem. Nyilván megkérdeztem, Kis János benne van-e a lapindításban, Saci pedig feltehetően azt válaszolta, igen. Legközelebb már 1981 legelején az utcán találkoztunk, az egykori Egyetem presszó előtt, a Felszabadulás téren. Petri, Nagy Bálint, Haraszti, Iványi, Saci és János percre pontosan érkezett, mint az igazi összeesküvők. Együtt mentünk el egy üresen álló lakásba, máig sem tudom, kiébe, sőt arra sem emlékszem, merre mentünk. Bizonyos azonban, hogy kis lakás volt, a panelek szokásos bútorzatával. A két nagy szakállas, Bálint és Iványi, szinte teljesen betöltötték a teret. Utólag úgy tetszik, egyikünknek sem voltak világos elképzelései, milyen is legyen a lapunk. A műfaj, a rovatok menet közben alakultak ki, kezdetben még az sem dőlt el, havonta vagy negyedévenként megjelenő folyóiratot akarunk-e. Az előkészítés időtartama azonban hamarosan világossá tette, hogy a havi megjelenés irreális. A magam eredeti elképzeléseiből – a Beszélő első száma a tanúja – megmaradt, hogy a lap hírt ad az ellenzék, a második nyilvánosság kiadványairól, rendezvényeiről. Az élet hozta, hogy a folyóirat már az első számban kénytelen volt beszámolni az ellenzéket ért atrocitásokról, nevezetesen a magyar szakos lengyel egyetemista, Wojciech Maziarski kitoloncolásáról, meg arról, hogy a rendőrök az utcán leszedik a járókelőkről a Solidarnosc-jelvényt, noha a Szolidaritás ekkor még hivatalosan működő, nagy szakszervezeti szövetség volt, a lengyel kormány tárgyalópartnere. Később az efféle atrocitásokról szóló hírek annyira megszaporodtak, hogy három alkalommal külön füzetben számoltunk be róluk. (Haraszti azt javasolta, legyen a különszámok címe: Bad News, azaz Rossz Hírek.) E krónikák egy részét én írtam, általában humoros hangnemre törekedve – néhányszor szemrehányásokat is kaptam, hogy bagatellizálom a hatóság jogsértéseit.
Az első, még szigorúan konspirált összejövetelen a szerkesztőség személyi összetételéről is beszéltünk. Krassó meghívását javasoltam, ezt azonban a többiek ellenezték. Utóbb Krassó lenini módszernek minősítette, hogy a Kenedinél rendezett összejövetel többségi álláspontja ellenére egy kisebbség titokban mégis megszervezte a lapindítást. Pedig hát a Kenedinél összegyűlt társaság semmiféle szervezetet nem képviselt, és nem volt semmiféle döntési jogosultsága.
(A fogbetegek távoztával…) Az első találkozó után a szerkesztőség hetenként összejött, rendszerint nálunk. Ekkoriban a lakásban még egy fogorvosi rendelő is működött. Az ülések a rendelés végeztével, azaz kilenc óra tájban kezdődtek a fogorvos várószobájában. (Valahogy az volt az illúzióm, hogy a rendelőt az állambiztonságiak nem tekintik a lakás részének, és nem is hallgatják le. Még az sem lehetetlen, hogy így is volt.) Amikor első alkalommal érkezett meg a szerkesztőségi ülésre Nagy Bálint után Iványi Gábor is, ötéves Áron fiam döbbent arccal újságolta: „Még jött egy ugyanolyan ….” Az utolsó fogbetegek távozását a szerkesztők a konyhában várták ki, Éva kávét, teát, szendvicset készített nekik…
Csak egy naplóíró tudná megmondani, mikor miről tárgyaltunk a következő hónapok vagy húsz szerkesztőségi ülésén – naplóíró azonban tudtommal nem volt közöttünk. Bizonyosnak tetszik, hogy még az első szám előkészítése közben mondta Kis János: tervezzük úgy, hogy minden számban legyen valamilyen 1956-tal kapcsolatos anyag. „Első számunk megjelenése egybeesik az 1956-os magyar forradalom negyedszázados évfordulójával – olvassuk a nyitó szám tartalomjegyzékének élén: az 1. szám Bibó István 1956-os „kibontakozási javaslatát” közli. Ugyanekkor jelent meg Fényi Tibor összeállítása: A csehszlovákiai magyar kisebbség történetének kronológiája. Ettől kezdve számról számra olvashatunk írásokat „térségünk” országairól, mindenekelőtt a szomszédos országokban élő magyar kisebbség helyzetéről.
Kirúgott könyvkiadói szerkesztőként írni akartam a könyvkiadói cenzúra működéséről. A késztetést az adta hozzá, hogy Aczél György egy francia újságírónak hosszan fejtegette: Magyarországon nincs cenzúra. Valamikor 1981 tavaszán hozzá is kezdtem az íráshoz, egy-két oldal után világossá vált, ha valóban 20-40 oldalas bulletint adnánk ki, egy efféle írásnak legalább tíz folytatásban kellene megjelennie. A Könyvkiadói cenzúra Magyarországon című írásom végül a Beszélő 5-6. és 9. számában jelent meg, a harmadik résszel így is örökre adós maradtam.
Az összejövetelek visszatérő szereplője volt egy ember, aki fizikai valójában csak jóval később jelent meg a szerkesztőség körében. Jakab Károlyt, a Parasztpárt egykori Nógrád megyei politikusát visszaesőként elkövetett izgatásért állították bíróság elé, börtön helyett azonban „elmebetegsége” miatt gondnokság alá helyezték. Haraszti Miklós az ügyet a Szovjetunióból ismert „politikai pszichiátria” magyar változatának tekintette – mint Pákh Tibor története és több más, 1990 után ismertté vált eset mutatta – nem is alaptalanul. Miklós szívós harcot folytatott védence orvosi megbélyegzésének megszüntetéséért, az ügy fordulatairól részletesen beszámolt a szerkesztőségi üléseken, és tapasztalatait esettanulmányként megírta a Beszélő első számában. Később többször visszatért az ügyre, míg győztesen nem jelenthette, hogy hősét orvosai gyógyultnak nyilvánították. Később Jakab bácsi sűrűn felkereste Harasztit, Solt Ottiliát, időnként engem is meglátogatott. A rendszerváltás után visszakapta korábban téeszesített földjét. Ekkor a politikai fejlődés következő lépéseként Nagy Lajos király három tenger mosta birodalmának helyreállítása mellett szállt síkra.
(Telefonkönyvvel a kezünkben) Ahogy a lap szerkesztése előrehaladt, egyre inkább előtérbe kerültek a terjesztés kérdései. (Az előállításról a szerkesztőségi összejöveteleken tilos volt beszélni, erről Kis János kizárólag a szabad ég alatt beszélt, elsősorban Nagy Bálinttal meg minden bizonnyal Magyar Bálinttal, aki az összeköttetést biztosította a sokszorosító műhely gazdájával, Orosz Istvánnal, de a szerkesztőséggel nem tartotta közvetlenül a kapcsolatot.) Kézenfekvő volt, hogy az előállítást piramisrendszerben kell megoldani, a teljes példányszámot 500-as, 100-as, 20-as, 5-ös tételekre bontva. A csúcsraktár a későbbi Duna-körös környezetvédő építész, Miklóssy Endre lakásán volt. Megállapodtunk, hogy a közvetlen terjesztéssel, lapeladással csak a húszas, ötös tételek kezelői foglalkozhatnak, a nagyobb raktárosok nem; a kis terjesztőknek kell gondoskodniuk arról is, hogy a lapeladásból származó bevétel visszajusson a szerkesztőségbe. Konspirációs szempontból a rendszer jól működött, Orosz István, Miklóssy Endre sosem bukott le, a pénz visszacsorgása azonban akadozott, egészen addig, amíg l986 táján Grawátsch Péter nem vállalta el a főadószedő szerepét. Akkorra azonban a konspiráció már nem volt olyan szigorú, mint a kezdeti időkben.
A húszas terjesztők egy részét a szerkesztőség toborozta. Megpróbáltuk végiggondolni, kinek milyen intézményeknél vannak a terjesztést vállaló ismerősei. A Csizmadia Ervinnel készült interjúban leírtam az abszurd jelenetet, ahogy együttesen olvastuk a közületi telefonkönyvet, és rájöttünk, hogy a Szövetkezeti Kutatóintézetben vagy az Európa Könyvkiadónál ki-ki be tudna szervezni három-négy terjesztőt, de mondjuk a Csepel Autógyárban egyikünk sem ismer senkit.
Hosszú viták folytak a lap címéről is, rengeteg címvariációt vetettünk el (Politika, Független). Egy ilyen lankasztó címkereső este kellős közepén toppant be egyházának talán valamelyik nyírségi gyülekezetéből érkezve Iványi Gábor. Még le sem ült, az ajtóban állva töprengett a nekiszegezett kérdésen, majd kételkedve kimondta a telitalálat címet: Beszélő. Mindez augusztusban történhetett, amikor már lezajlott a lengyel gyerekek júliusi nyaraltatása a Balaton-felvidéken.
Szerkesztés közben alakult ki az a gyakorlat, hogy a lapot egy „narratív” tartalomjegyzék nyitja, amely a szerkesztői koncepciót tükröző sorrendben mutatja be az egyes írásokat, a cikkeket egyszerűen felsoroló „lineáris” tartalomjegyzék ellenben a szitanyomással sokszorosított borító hátoldalán olvasható. Amikor az első szám anyaga együtt volt, mindannyian éreztük, hogy szükség van egy rövid beköszöntőre, amely megmagyarázza, mire is szolgál az új lap. Kádár az egyik beszédében „törpe kisebbségnek” minősítette az ellenzéket. Erre felelt a Kis János írta bevezető: „Abban szeretnénk lehetőségeinkhez mérten segíteni, hogy önmagáról tudjon igazabb képet az a halkan morajló embertömeg, amely fölött a két törpe kisebbség – az ellenzék és az ország vezetése – fennhangon perel egymással.”
A két törpe kisebbség képzete önálló életre kelt. 1989-ben sokan kérdezték: miféle felhatalmazás alapján tárgyalnak az ország jövőjéről az állampárt vezetőivel az ellenzéki kerekasztal pártjai, amelyek a választók összességéhez képest együttesen is csak törpe kisebbséget alkotnak. A kérdésbe rejtett válasz így hangzott: De vajon milyen felhatalmazás alapján tárgyal az ellenzékkel a másik törpe kisebbség, az MSZMP vezetése?
(Kézirathiány) Ennyi év távlatából úgy tetszik, a Beszélő első száma visszaigazolta Kenedi aggodalmait. A majdnem tíz hónapos előkészítés ellenére az induló Beszélő mintha kézirathiánnyal küzdött volna. Az első szám tizenegy anyagából egy fordítás (bár egy fontos, Geremek, Kuron, Bujak részvételével lezajlott varsói vita fordítása), egy dokumentum (igaz, a szerzője Bibó István), egy pedig történeti összeállítás.
A már említett bevezetőn kívül tágabb politikai jelentősége csak két írásnak van: Wildmann János cikke és a hozzá kapcsolódó interjú a katolikus egyházon belüli „másként gondolkodásról” tudósít, Szilágyi Sándor pedig Tétova zendülők című cikkében a budapesti egyetemek diákságának lengyel mintára kialakuló érdekvédelmi mozgalmát és a mozgalom KISZ-es szétmanipulálásának mozzanatait írja le. Ez annál is furcsább, mert a Lányi András kezdeményezte Kisúgó, amely szigorúbban konspirált körülmények között készült, mint a Beszélő, több kitűnő politikai cikket közölt, olyan szerzők tollából, akik később a Beszélőnek is szerzői lettek (Tamás Gáspár Miklós, Szabó Miklós).
Az 1981-es év Jaruzelski katonai hatalomátvételével végződött – a történelem fintora, hogy a december 13-i puccsot megelőző két hétben jelent meg a magyarországi ellenzék első három stencillel sokszorosított folyóirata (a Beszélőn és a Kisúgón kívül Bába Iván Magyar Figyelőjének 6. száma). Mindhárom vállalkozást a lengyelországi események, a Szolidaritás-korszak dinamikája, a magyar ellenzéknek a saját növekedéséhez fűzött, a Szolidaritás példáján erősödött reménye hívta életre. A puccs után kézenfekvő volt a kérdés, érdemes-e folytatni. Sokan úgy gondolták, nem. A Beszélő éppen ebben a helyzetben, a puccs után találta meg a hangját és a szerepét, annak a Kis János megfogalmazta, ma már közhelyszámba menő, de akkor túlságosan optimistának tetsző felismerésnek a jegyében, hogy a „szükségállapot kihirdetése nem a lengyel válság vége, hanem az általános kelet-európai válság kezdete” (A Titanic fedélzetén, Beszélő, 2. szám). De hát ez már az 1982-es év történetéhez tartozik.
Amit eddig írtam, csupa már sokszor leírt tény és történés. Hadd tegyek hozzá néhány nem közérdekű, de nem is közismert adalékot.
Magántörténelmem magánbabonájaként úgy tartottam számon, hogy a páratlan évek valamiféle, a megszokott életemből való kizökkenést hoznak magukkal. 1957-ben betegség és letartóztatás, 1959-ben műtét, amely hajszál híján a boncasztalon végződött, 1961-ben egy beteljesülni látszó, aztán mégis kesergőre fordult szerelem, 1963-ban a nyomasztó döntéskényszer, hazajöjjek-e Nyugatról, vagy próbáljak új szakmát tanulni, új életet kezdeni. Utóbb abbahagytam az évek osztályozását, bizonyos azonban, hogy 1981 megint kisiklást hozott, századfordulós féltékenységi drámát, részben magam okozta, magam felfújta házassági válságot, előterében az állásvesztés okozta egzisztenciális bizonytalansággal és három kisgyerekkel.
Ahhoz képest, hogy mint ellenzéki lettem állástalan, az ellenzékben csekély szerepem volt. Legfeljebb a halódó Naplóba írhattam, a korai szamizdatban folyó vitákhoz nemigen tudtam hozzászólni. A SZETA körében otthonosan éreztem magam, de a próbálkozásom, hogy a SZETA 1980. decemberi, nagyon sikeres képzőművészeti aukciójának a mintájára jótékony célú irodalmi antológiát hozzak létre, bukások sorozatába torkollott. Azt ambicionáltam, hogy profi kivitelű nyomtatott szamizdatot adjak ki, de pontosan arra nem voltam képes, ami Kenedi szerint a szamizdatkészítés feltétele: a szerzőkkel való szükségképpen nyílt kapcsolattartás mellett a technikai előállítás szigorú konspirálására. Úgy viselkedtem, mint egy állami kiadó szerkesztője, ráadásul mint egy kényszeres, rossz szerkesztő, aki még a nyomdában is csinosítani akarja a leadott kéziratot. Bementem a szedőüzembe, ahová idegeneknek szigorúan tilos volt a belépés, és ott akartam kijavítani az illegális kiadvány nem eléggé tetszetős mondatait – nem csoda, hogy kirúgtak, nem csoda, hogy az egész vállalkozás újra meg újra lebukott.
Ráadásul, ahogy a zárt mozgalmakban és a belterjes szubkultúrákban lenni szokott, a mozgalmi tevékenység minduntalan összekeveredett a szerelmi kalandozásokkal: a SZETA-meghívók postázása nemegyszer ágyban végződött. Szóval aranyidő volt, ahogy Karinthy Ferenc novellájának zsidó hőse átéli Budapest ostromának heteit, különböző pincékben, megzavarodott nők oldalán. Ebben a zűrzavarban a Beszélő szerkesztőségi ülései a kiegyensúlyozott derű óráit jelentették.
A zűrzavar a lengyel gyerekek nyaraltatása idején tetőzött. A Szolidaritás gyerekei – a hatósági zaklatások ellenére – ételben, gondoskodásban, programokban mindent megkaptak, ami csak adható volt. A tábor nappalai a szabad tűzön való főzés, éjszakái a folyamatos bujálkodalom jegyében teltek – a gyerekek szépséges lengyel kísérői mindkettőből kivették a részüket. Mint egy opera második felvonásának fináléjában, szinte a színpadon egyesültek az ellenzék istenei és istennői is: légyottjuk megrengette a Káli-medencét övező dombokat. „Szép voltál a múlt nyáron. Folyton nyafogva is” – írta Petri György a tábort idézve egy évvel később, Matolay Magdi öngyilkossága után. Magam, Évával együtt, csak vendége voltam a tábornak, nem lakója. A féltékenységtől frusztráltan Magdinak próbáltam udvarolni, újra elbűvölt a kisfiús alakja, szőkesége, kedélyének folyamatos hullámzása a jókedv és a búbánat között. De nemcsak, hogy visszautasított – pillanatok alatt kiderült, Magdi G.-vel, féltékenységem okozójával, Éva szerelmével jött össze, belé szerelmes. Ezt természetesen Éva is észrevette, és már tényleg gyűlöltük egymást.
(Szarvasbőgés) Ősszel úgy éreztem, komolyra kell fordítanom a fenyegetőzésemet, azt hittem, ezzel elérek valamit. Elmentem, eltűntem otthonról, Magditól kértem szállást. Szigorúan baráti alapon, részben azért is, mert szerettem a kövekkel, kagylóhéjakkal, száraz növényekkel telezsúfolt lakást, és az érthetetlen alaprajzú, egykor talán télikertként szolgáló sarokszobát, ahol az átmeneti napokat töltöttem. Időközben érzelmileg is összehozott bennünket, hogy G., mint várható volt, visszapártolt Évához, bár nem esett jól naphosszat G. könnyes dicsőítését hallgatni. Elhatároztuk, hogy az eltűnést még titokzatosabbá téve három napra elutazunk a zempléni hegyekbe. Három gyönyörű és szomorú napot töltöttünk együtt, és hallgatva a hajnali szarvasbőgést, irigykedtünk, milyen messze zengő hangon tudják kifejezni a láthatatlan vadak a vágyakozást és a szerelemféltést. De az esték azért rosszak voltak. Egymás mellett feküdtünk álmatlanul, és nem értünk egymáshoz.
Az utolsó estén valamelyik turistaház ivójában Magdi halkabbra fogott hangon megkérdezte, tudom-e, hogy egy szamizdat folyóirat készül. Megszegve a konspiráció szabályait, visszasúgtam: benne vagyok a szerkesztőségben. Nem először és nem utoljára az életemben érzékeltem, az ember helye valamely hierarchiában, akár a szarvasagancs ága-boga, szerelmi hívójelként hat. Szavaim azt sejtették, hogy az ellenzéknek a margójáról immár a magja közelébe kerültem. Magdi karja, válla, ahogy szemben ültünk egymással, mintha lágyabb, engedékenyebb lett volna, mint egy fél perccel előbb.
Másnap, már Budapesten, el kellett valamit vinnem Kis Jancsihoz. Magdi velem tarthatott, hisz a szamizdatkészítés veteránja volt. Jancsi az ajtóban fogadott bennünket, mosolyogva és kedvesen. Magdi ragyogott, összetartozó párként mentünk vissza a Tűzoltó utcába. Befűtöttük a cserépkályhát, amelyben néhány héttel később a Beszélő előkészítő anyagait égettük el, és ettől az estétől kezdve együtt éltünk 1982. október 6-ig.
Nem fejezhetem be ezzel az idillel. A Beszélő ügye jól haladt, de az érzelmi zűrzavar csak még többrétegűvé vált. Egyedül a mindenkinél bölcsebb Krassó óvta – oktalan bosszúságomra – Magdit: „Vigyázz – mondta –, Ferinek csak az Éva fontos.”
- Beszélő évek – 1981 [21]