Nyomtatóbarát változat

1959-ben kicsaptak a Központi Szemináriumból. Miért?

’59 januárjában el kellett volna mennünk egy békegyűlésre. A szeminaristák nagy része, körülbelül kilencven kispap megtagadta ezt

Mi az a békegyűlés?

Röviden: a békepapok elárulják az egyházat Az egésznek a vezető rétegét a karrierista és korrupt papság alkotja. Nem szolgált az egész más célt, mint hogy az állam bebizonyíthassa, hogy az egyház mellette áll, mindenben helyesli a politikáját. Nekünk is kötelező lett volna elmennünk, de legtöbben megtagadtuk. Talán tízen mehettek el.

Az elmúlt év őszén csak a győri kispapok nem mentek el a békegyűlésre, harminc egynéhányból mindössze ketten.

Hallottam róla, nagy port vert fel ez is, de úgy tudom, most nem lett semmi következménye.

Nálatok annak idején mi történt?

Valamennyiünket szabadságra küldtek. Egy hónapra. Egyszer csak megkaptuk az értesítést, hogy menjünk vissza. Tizenhatot nem hívtak vissza, ők tehát ki voltak rúgva. De hogy miért épp azt a tizenhatot, még ma sem tudom, mert nem állítom, hogy ők lettek volna a szervezők. Az akadémia is meg a szeminárium is összeállított egy névsort, hogy kiket rúgjanak ki. Erre mi, akik visszamentünk, levelet írtunk a püspöki karnak, hogy addig nem megyünk előadásra, míg azt a tizenhat embert vissza nem engedik. A püspökök felháborodtak a levélen: mit képzelünk, a kispap nem tárgyalófél.

Mindenki aláírta a levelet?

Úgy egyeztünk meg, hogy csak a főmegyések[SZJ] írják alá, a többiek nevében is. Mielőtt kényszerszabadságra küldtek volna bennünket, én egy társammal elmentem Grősz érsekhez, aki éppen akkor kórházban feküdt Pesten. Már sejtettük, hogy komoly megtorlás lesz a békegyűlés szabotálása miatt. Azt kértük tőle, ha már meg akarnak büntetni, legalább ne az egyházi kánonnal vágjanak fejbe, mondják meg, hogy az Egyházügyi Hivatal áll az egész mögött. Mert azt beszélték, hogy az elöljáróinkkal szembeni engedetlenség miatt kell minket felelősségre vonni. Átlátszó ürügy volt ez. Grősz meg is ígérte, hogy úgy lesz, ahogy kérjük, de később Szörényinek sikerült áthangolnia őt, és látszatra úgy kezelték az egész ügyet, mintha az egyház belső ügye volna. Amikor jött az újabb békegyűlés, Hamvas, a szegedi püspök magához hívatta a főmegyéseket, és megfenyegette őket, hogy vagy elmennek a békegyűlésre, vagy katonák lesznek, azaz kirúgják őket. Egyedül Kajáni Ferenc érseki helynök állt mellénk, ő kijelentette, hogy püspöknek nincs joga ilyet parancsolni. A mi levelünk után minden püspök feljött Pestre. Szerkesztettek egy nyilatkozatot – minden kispapnak alá kellett volna írnia –, hogy együttműködünk a békemozgalommal, összesen vagy heten írták alá. A többit azonnali hatállyal kitiltották a szemináriumból. Ez 1959. november 18-án történt. Másnap, 19-én déli 12 óráig el kellett hagynunk a szemináriumot. Körülbelül kilencven kispapot rúgtak ki.

Milyen volt az országos visszhang?

A papság fölháborodott az intézkedéseken, de akkor mindenki félt. Egyedül Shvoy székesfehérvári püspök vállalt velünk szolidaritást. Ha akkor a papok is kiállnak, sok minden másképp történhetett volna az egyházban.

Mivel magyarázod az alsópapság passzivitását?

Én azt vallom, hogy vállalnom kell az egyházat gyöngeségeivel is, de mindig az igazságot kell képviselnem. Nézd, évszázadok óta csak a tündöklő egyházról beszélünk, a hódító egyházról. Nem illik ettől a hagyománytól eltérni, még az igazság kedvéért sem. És ezt ügyesen meglovagolják vezetőink. De van egy prózaibb ok is: a félelem. Félünk, mert belénk nevelték a félelmet, féltjük pozíciónkat, kényelmes életünket. Sok házas ember, sok család jóval többet kockáztat, mint mi. Persze lelkület kérdése az egész.

Az egyházi vezetők hogyan vállalhatták kilencven-egynéhány kispap eltávolítását?

Kifelé tapsoltak, befelé sírtak. Akkor még legalább befelé sírtak! Ha nem tapsolnak, soha nem lehetett volna püspök belőlük.

Utólag hogyan ítéled meg az akciótokat?

Most is úgy látom, hogy helyes volt, igenis szükség volt rá. Van jelentősége az áldozatnak. Áldozat nélkül lehet egyleteket alapítani, de egyházat építeni nem. És azért az egésznek komoly lelkiismeret-ébresztő hatása volt.

Valaki, akit szintén veletek zártak ki annak idején, és azóta vezető pozícióba került, azt mondta, hogy értelmetlen áldozat volt, ma már nem tenné meg. Túl nagy volt az ár: sokan elkallódtak.

Néhányan valóban nem lettek papok a kirúgottak közül, de azt gondolom, hogy ez nem a mi hibánk. A püspökökben kellett volna több bölcsességnek lennie. Ha kiállnak mellettünk, akkor kevesebben kallódtak volna el.

Mi lett a kicsapottak sorsa?

Legtöbben hosszú idő után visszakerültek a szemináriumba, vagy Shvoy és Zadravecz püspök titokban fölszentelte őket. Egy harmadik csoport a polgári életben helyezkedett el. Amin nem lehet csodálkozni, mert nagyon nagy volt az állam nyomása.

’56 után milyen volt az állam egyházpolitikája?

Próbálta bomlasztani az egyházat. Kihasználta egyes papok karrierizmusát vagy anyagiasságukat. Általában azokat tudták beszervezni, akiknek volt valami a fülük mögött Lehetőleg úgy intézték, hogy az államnak ne kelljen beavatkoznia. Ha valaki szóvá tett valamit az államiaknak, mindig az volt a válasz: „Ez az egyház belső ügye. A püspökeik csinálták, semmi közünk hozzá.”

Az elmúlt huszonöt év alatt milyen volt a változás iránya?

Az állam magatartása változatlan, csak a mechanizmus lett csiszoltabb. Legfeljebb annyi fejlődésről beszélhetünk, hogy most már kaphatunk könyvet Nyugatról. Lényeges dolog ez, de nem szabad túlbecsülni a jelentőségét. Ami vezetőinket s általában az egyháziakat illeti, nem beszélhetünk semmiféle pozitív változásról.

Mit értesz azon, hogy csiszoltabb a mechanizmus?

Már az állami megbízottakat is visszavonhatták, a papság az ő dolgukat is elvégzi. Az alsópapságban általános az érzés, hogy vége, nincs kiút, már úgysem kellünk senkinek. Posványosodik az egész egyházi élet Főleg az idősebbeknél, akik még mindig a régi stressz hatása alatt vannak.

A fiatalokban viszont bízom. Ott van valami. De ők a mai egyházi vezetésnek nem szavaznak bizalmat. Azt hiszem, amíg a mi korosztályunk ki nem hal, nem lesz itt komoly változás. De a fiatalokban bízom. Akarás, hit, tisztesség jellemzi őket.

Hogyan ítéled meg Lékai bíboros egyházvezetését?

Úgy gondolom, Lékai jóhiszemű ember, de középszerű, kisstílű. Jókora kisebbségi érzés van benne, folyton ezzel küszködik. Amit „kis lépéseivel” nyer a réven, elveszti a vámon. Ha az almát belülről lehetne hámozni, kifelé még sokáig szép maradna, előbb-utóbb mégis összeomlana. Így omlik össze a mi egyházunk is.

Tulajdonképpen kit hibáztatsz, az államot vagy az egyházi vezetést?

Az államot csak annyiban, hogy nem őszinte. Emberi jogokról beszél, aláírja a különböző dokumentumokat, anélkül hogy komolyan gondolná. De ezen végül is nem botránkozom meg. Tudom, mi az állam érdeke, a többi csak porhintés. Csakhogy a játszmát az egyházi vezetők fogadják el, ők mennek bele. Így tehát rajtuk múlik az egész.

Milyen kiutat tudnál javasolni a mai helyzetből?

Először is, minden pap higgyen végre abban, amit csinál. Hivatás nélkül ezt nem lehet. Aztán fontosnak tartom, hogy építsünk ki országos szintű kapcsolatokat. Nem lehetünk elszigeteltek, mert akkor megosztottak is vagyunk. Mindent ki lehet bírni, ha tudunk egymásról, ha segítünk egymásnak.

Milyen eredmény várható, ha ilyen kevesen vagytok?

De ez a kevés kovász és só lehet!

Segíthet-e a sajtó, akár a hazai, akár a nyugati?

Szerintem óriási jelentősége lenne: komoly politikai tényező az újság. Ha akár az állami, akár az egyházi vezetés tudná, hogy visszaéléseiket leleplezhetik, azt hiszem, jobban vigyáznának.

Köszönöm a beszélgetést.

(Az interjút tartalmazó magnószalagot katolikus körökből kaptuk.)

• Állam és egyház