Memorett

F. Havas Gábor [1], Solt Ottilia [2]

A hetilap Beszélőt már hosszabb ideje légüres tér veszi körül. Közleményei, függetlenül azok színvonalától és relevanciájától, többnyire visszhangtalanul enyésznek el. A közvélemény-formáló értelmiségnek az a része, amelyet a Beszélő hagyományai és szellemisége elvileg arra predesztinált volna, hogy a lap támasza és éltető közege legyen – tisztelet a kivételnek –, már réges-rég elparentálta. Rosszabb esetben mindent meg is tett azért, jobb esetben semmit sem tett az ellen, hogy a halálos verdikt beteljesedjék. S ami elveszett a réven, az nem jött vissza a vámon: a kezdetben büszkén vállalt politikai kötődések fokozatos lazulásával, az önálló nézőpont és a kritikai hang erősödésével sokakat elvesztettünk a korábbi hívek közül, viszont széles új szerzőgárdát és új olvasótábort sem sikerült toborozni.

A jövendő sajtótörténészei majd eldöntik: mit rontottak el a szerkesztők. Mi írható az ő számlájukra abból a zuhanórepülésből, amely a ’90-es tavaszi csúcstól, a 30 ezer eladott példánytól a mostani 3 ezerig vezetett. Ez nem a mi dolgunk.

A hetilap végóráinak nosztalgikus hangulatában átlapoztuk a korábbi évfolyamok számait. Meg kellett állapítanunk, hogy a lap színvonala meglehetősen egyenetlen volt, s hosszú ideig kiforrott arculattal sem rendelkezett. Az SZDSZ-es irányultságot felerősítő, a némiképp belterjes közlemények túlsúlyával jellemezhető, és a tágabb horizontú, a liberális szellemiségű, de önálló irányú újság kritériumait kielégítő számok váltogatták egymást. Azt is meg kellett azonban állapítanunk, hogy a lap nívója és sikeressége között alig-alig volt összefüggés. A legtöbb olvasót akkor mondhatta magáénak, amikor minden hamvasságával, ön- és köziróniájával együtt is a legjobban emlékeztetett egy pártagitkára, és még szinte minden egyes számra rányomta bélyegét a lapcsinálás körülményeinek bájos amatörizmusa (igaz, a társadalom az idő tájt még a rendszerváltó illúziók lázában égett), és akkor vesztette el végképp a közönség érdeklődését, amikor az SZDSZ-es kötődésnek és a vele járó belterjességnek már nyoma sem maradt, viszont végre-valahára a szerkesztőség is felvérteződött némi szakmai rutinnal. A Beszélő sorsának alakulásában tehát a lapcsinálás és -menedzselés ügyetlenségein, a szerkesztői balfogásokon és a pártközeli indulás tehertételén túl egyéb tényezőknek is szerepet kellett játszaniuk.

Még üdén… Kőszeg füstben, valami pályaudvari megmozduláson

Az alapító főszerkesztő, Kőszeg Ferenc búcsúzónak szánt cikkében (Egy lap, Beszélő, 1995. július 6.) lírai hevülettel foglalta össze a hetilap SZDSZ-hez fűződő viszonyának történetét: „Van egy lap. Szeretem. Hatalmas örökséget hordozott – marginális szamizdat-lapból egy nagy párt keltetőjévé vált. Elevenen akarta tartani az örökséget azon az áron is, hogy szembefordult a belőle lett párttal, halálra sértette a legközelebbi barátait…

Van egy lap. Gyűlölöm. Hatalmas örökséget hordozott, aztán egy nagy párt keltetőjéből marginális lappá vált. A megbántott barátai pedig keresztbe tettek neki. Aztán már nem is tettek keresztbe…”

Történeti adalékaink ehhez az összegzéshez nyújtanak támpontokat.

Indulás

Ha mindazt tudtuk volna, amit az elmúlt hat évben kénytelenek voltunk megtanulni, bizonyára jobban meggondoljuk, hogyan is mászunk bele a hetilap-alakításba. Végiggondoltuk volna például, hogy hogyan rendezhetjük el viszonyunkat egy immár nem morális és eszmei közösségként, hanem közjogilag is létező párttal. Végiggondoltuk volna, hogyan rendezhetjük el viszonyunkat a kádárizmusból érkezett, de ma már szabad sajtóintézményekkel, milyen fogadtatásra is találunk ténylegesen ebben a térben. Számításba vettük volna, hogy egy nyilvános hetilapnak a piacon kell élnie, s a sajtópiacnak a gondolatokat és információkat közlő író valamint az olvasó nem egyedüli szereplői. Az 1989-es eufóriában csak azt tudtuk, hogy az illegális Beszélő szerkesztőinek és rendszeres szerzőinek bőségesen van mondanivalójuk, és nagyon sokan kíváncsiak ránk. Elhangzottak persze ellenvetések is. (Solt Ottilia például Magyar Bálintra és Félix Pálra emlékszik, mint akik nyíltan, világosan és élesen fogalmaztak. Magyar Bálint azzal érvelt, hogy az SZDSZ-nek csak olyasmibe szabad belefognia, amiben a legjobb tud lenni, s vajon honnan gondoljuk, hogy jobb hetilapot tudunk csinálni, mint a HVG. Félix Pál pedig csak annyit mondott, amikor megpróbáltuk elcsábítani: „Egy pártlaphoz?” Nem győztek meg, annál kevésbé, mert Kőszeg konokul akarta a hetilapot. Ha valami nem immorális, nem tiszta hülyeség, és egy régi barát nagyon akarja, akkor segíteni kell neki. Amilyen szégyenletesen éretlenek voltunk 45 éves fejjel, nekünk ez volt a természetes, s ami még szégyenletesebb, azt képzeltük, hogy a régi társak is így vannak vele. Mit sem sejtettünk taktikai hízelgésről, alakoskodásról, az elnapolt megtorlásokról.

Szerencsés úr, az utolso rikkancs

Kőszeg hetilapja azonban nem ment előre. Eörsi Jánoson és Pap Márián kívül nem volt még egyetlen kipróbált rendszeres munkatárs sem. De Solt ebből sem következtetett mélyebb, strukturális okokra. Persze, a régiek mind lázas tevékenységben égnek, politikát csinálnak, vagy belevetik magukat a szabaddá vált tudományos kutatómunkába, azok a hivatásos újságírók pedig, akikkel boldogan dolgoznánk együtt, jól érzik magukat szabaddá vált vagy átalakult régi lapjaiknál. Bepalizott hát két veteránt: Havas Gábort és Nagy Andrást. (A Beszélőben vették fel az F., illetve a W. betűt.) Előkerült egy fiatal házaspár, Szilágyi Imre és Hamberger Judit, akik ketten együtt minden kelet- és közép-európai nyelven tudtak, s mindenhol voltak kapcsolataik. Már nyolcan voltunk, indulhattunk.

A tavaszi parlamenti választásokig ment is minden, mint a karikacsapás. A kevés pénzből, olcsó és ronda papírra nyomtatott Beszélőt rikkancsok hada várta hétről hétre a szerkesztőségben, s órák alatt adták el az aluljárókban a harmincezer példányt. Jobb volt a ’89–90-es Beszélő, mint a ’91-es, ’92-es vagy a ’95-ös? Üdébb volt, energikusabb, derűlátóbb. De amatőrebb, rögtönzöttebb, egyenetlenebb. Nem a Beszélő volt jobb – élni volt jobb.

Nem lehet viccelni

Kis János a szamizdat-Beszélő tényleges főszerkesztője a hetilap elindításában és a lapcsinálásban nem kívánt részt venni, de segített pénzt szerezni, és beleegyezett, hogy a szerkesztőbizottság elnökeként neve ott szerepeljen az impresszumban, s így a külvilág szemében afféle szellemi, erkölcsi áruvédjegye legyen a lapnak. Hogy mit gondolt az egészről, azt azóta sem tudjuk. A szerkesztés napi munkájába nem szólt bele (a gyakorlatban maga a szerkesztőbizottság sem létezett), legfeljebb néhány különösen problémásnak ítélt publikációt nehezményezett. (A sors iróniája, hogy ezek közé tartozott Tamás Gáspár Miklósnak az MDF-et lemucsázó híres-hírhedt cikke, amelyet évekig az SZDSZ által produkált casus belliként, a párt intoleráns szellemiségének legfőbb bizonyítékaként emlegettek az MDF-es táborban. Holott Kis János, aki akkor mégiscsak az SZDSZ elnöke volt, nem érte be a Kőszeg Ferencnek címzett szemrehányással, hanem vitacikket is írt [Új reformkor, vagy…?, Beszélő, 1990. április 6.], amelyben elfogadhatatlannak minősítette, és igen élesen bírálta TGM álláspontját. Kőszeg, mint minden hasonló esetben, most Kissel szemben is védelmébe vette a lap autonómiáját és a véleményszabadságot, mondván, ha TGM-nek ez a véleménye, miért ne írhatná meg. Ha valakinek nem tetszik, tessék, szabad a pálya, lehet vele vitatkozni.) Kenyértörésre csak 1990 őszén került sor.

Nagy W. András, néhai és pótolhatatlan főmunkatárs

Történt, hogy Nagy W. András Liberálisok a Vörös Csepelen címmel (Beszélő, 1990. szeptember 15.) tudósított az SZDSZ csepeli kampánygyűléséről, amelyet a közelgő helyhatósági választások jegyében szerveztek többek között Kis János részvételével. Nagy, noha a demokratikus ellenzék oszlopos tagja volt, nem szállt be a rendszerváltás politikai küzdelmeibe, végig megfigyelő maradt. Rokonszenve természetesen a rendszerváltók oldalán állt, de a szerkesztőség többi tagjánál nagyobb távolságtartással és a rá egyébként is oly jellemző iróniával szemlélte a szabad demokraták ügyködését (is). Ezúttal is hű maradt önmagához. Ironizált egy kicsit azon, hogy a politikusok mintha még mindig a Vörös Csepel régen szertefoszlott baloldali mítoszának a foglyai lennének, no meg azon, hogy Kis túlságosan elviesen és némileg kioktató modorban válaszolt a közönség, „kis jövedelmű nyugdíjasok, egykori munkások, beteg nénik és bácsik” megélhetési gondokat ecsetelő panaszaira, meg a belőlük sarjadó „osztályharcos” színezetű politikai indulatokra. Kis János úgy érezte, hogy Nagy W. András soraiból iránta táplált gyűlölet árad, ezért kérte, hogy a nevét haladéktalanul vegyék le az impresszumról. Bárki ellenőrizheti: a következő héten a lap már a pártelnök neve nélkül jelent meg.

Ízlésficam

Kis János levétette nevét a Beszélő impresszumáról, s nem adott többé cikket. (Kivételt 1991 elején tett. A szociológus Tellér Gyulának a „megalvadt kádári struktúrákról” szóló, egy frakcióhétvégén előadott, majd nálunk cikkformába öntött híressé vált elméletét ítélte olyan fontosnak, hogy a Beszélő hasábjain is vitába szálljon vele.) De még egyszer megbántódott nagyon, engesztelhetetlenül.

1991 őszén vagyunk, az SZDSZ válsággal küzd. A frakció, a tagság és a szavazóbázis is elégedetlen, ki azért, mert az SZDSZ nem elég kemény a kormány jobboldali fordulatával szemben, ki azért, mert nem elég kemény a vezető pozíciókban maradt kommunistákkal, a Tellér-féle „megalvadt struktúrákkal” szemben. Tölgyessy, a négyigenes népszavazás hőse s egy évvel korábban puccsszerűen eltávolított frakcióvezető ringbe száll a pártelnöki pozícióért, tábort szervez főleg az antikommunista elégedetlenekből. Három Beszélő-szerkesztő tagja a frakciónak, az SZDSZ Országos Tanácsának; alaposan kiveszik a részüket a vitákban sőt összecsapásokban a politikai fórumokon, pl. ama bizonyos tatai frakcióhétvégén, ahol Kis János bejelenti, hogy lemond a pártelnökségről. De a lapban nem nyilvánítanak személyes véleményt, már csak azért sem, mert nem is értenek egyet mindenben. Kifejtenek egy mindhármuk (s a szerkesztőség többi tagja) számára is elfogadható álláspontot az SZDSZ lehetséges politikájáról Vannak kiutak című cikkükben (Beszélő, 1991. október 5.), ezen túlmenően úgy döntenek, hogy helyet adnak a rivalizáló csoportok szerzőinek. Annál is inkább, mert az SZDSZ elnökválasztási kampánya elönti a napi- és hetilapokat. (Nekünk egyik fél sem bocsátja meg, hogy a másikat részesítettük előnyben.) Közvetlenül az elnökválasztó küldöttgyűlés előtt érkezik egy cikk, szerzője Vajda Zsuzsa pszichológus. A politikai tisztánlátás szükségességének jegyében a leköszönő pártelnöknek, Kis Jánosnak megy neki, s ezzel a nem kormánypárti sajtóban tabut tör. Némi tépelődés után a cikket közöljük, nem látjuk okát, hogy Kis János személyét érinthetetlennek tekintsük (Vezetők és mítoszok, 1991. november 23.). A következő számban Eörsi István elveri rajtunk a port: „Hogyan lehettetek olyan érzéketlenek, hogy ezt az elemzést éppen Kis János pártelnöki búcsújának hetében közöltétek?” Kis János nem áll velünk szóba, nem jön el a háromkötetes Beszélő-összkiadás megjelenésének ünneplésére sem 1992 tavaszán.

Platformok

Még a drámai – s azt kell mondanunk – mindkét tábor részéről némiképp rosszhiszemű SZDSZ-elnökválasztási kampány finisében kértünk és kaptunk egy fontos cikket Szabó Miklóstól, egyik legmegbízhatóbb és legjobban tisztelt szerzőnktől. Fő helyen közöltük, Kereszténynemzeti szabadelvűség címmel. (Beszélő, 1991. november 23.) Szabó Miklós azt fejtegeti – olyan lefegyverző világossággal, amilyen csak az egyéni hatalmi ambícióktól mentes, szenvedélyes kutató elméktől telik ki –, hogy az SZDSZ-ben ténylegesen két irányzat létezik és küzd egymással: a rendszerváltó és az ellenzéki. A két irányzat nem ideológiai alapon, hanem stratégiai orientációját tekintve határolódik el egymástól. A „rendszerváltók” aktuális ellenfeleiknek változatlanul a régi rendszer még vezető pozíciókban ülő kádereit tekintik, s ezért a rendszerváltó MDF felé nyitnának kaput, az „ellenzékiek” úgy vélik, hogy a demokráciára a kormányzó pártok felől leselkedik diktatúraveszély, s nem a bukott kommunista párt maradékaitól. Az ellenzékiek kényelmetlen problémája az MSZP, az utódpárt. A „rendszerváltók” egy Rab Károly és Bilecz Endre jegyezte Népszabadság-cikkel egy MDF-szövetséget kereső politikai platform zászlaját bontották ki, most az „ellenzékieken” a sor: fogalmazzák meg platformjukat. Azonnal megkértük Szabó Miklóst, hogy folytassa a cikket a következő Beszélő-számban, s miután kritikai elemzésnek vetette alá az általa „rendszerváltó” platformnak nevezett irányzatot, következzék az „ellenzéki” platform. Mellesleg a két szám között zajlott az elnökválasztás, győzött Tölgyessy, ekkor mondtak nemet az ügyvivői jelölésre, s vonultak látványosan párton belüli ellenzékbe az összes korábbi ügyvivők. Szabó Miklós a keddi lapzárta előtt adta át a Parlamentben cikkét számítógépes floppy-lemezen, mint rendesen. Megmondta a file-nevet: BESZÉLŐ II. A szerkesztőségben kiderült úgy éjféltájban, hogy a floppyn nincs ilyen file, egyetlenegy van rajta, a „platform”. Az azért már megesett, hogy Szabó Miklós rosszul emlékezett egy file névadására. Néztük a szöveget, stimmel, arról szól, amiről beszéltünk, ámbár egy kicsit furcsa, proklamációszerű. Jó, nem az igazi, de hát most így sikerült, nem tehetjük meg, hogy nem közöljük. Éjfél van, vagy egy óra, nem verhetjük fel Szabó Miklóst, hogy egy kicsit dolgozza át. „Az SZDSZ Szabadelvű Körének platformja” – ezt a címet adta cikkének a szerző. (Beszélő, 1991. november 30.) Izzadtunk hozzá egy „kopfot”, amivel kicsit oldani véltük a szöveg jelszó-ízét, s ment a lap a nyomdába. Másnap SZDSZ-ügyvivői értekezlet. Dornbach Alajos, a régi vezetés Tölgyessyvel szemben kiállított elnökjelöltje, aki stiláris okokból átmenetileg vállalta az ügyvivőséget, elmondja, hogy ezekben a percekben gyűlnek össze egyesek platformot alapítani Magyar Bálintnál, a dolog egyelőre nem nyilvános. A jelen lévő Soltnál (átmenetileg szintén ügyvivő, bár nehezen nevezhető tölgyessystának) ebben a pillanatban leesik a tantusz: Szabó Miklós tévedésből a platform alapító dokumentumának tervezetét adta ide az álláspont elemzése helyett, innen a szöveg furcsaságai! (Meg kell adni, gyors munka. Tölgyessy két nappal korábban győzött…) Mivel Solt még mindig éretlen, vihogni kezd. Az istenek beavatkoztak: a platform, amennyiben tényleg van, mint politikai intézmény, s nem Szabó Miki absztrakciója, holnap visszavonhatatlanul nyilvánosságra kerül. A Beszélőt már kinyomtatták.

Az éretlen Solt és a fanyar Havas, még mint képviselők

Azért e helyütt kéretik kissé elgondolkodni. Szabó Miklós a november 23-i cikkben így ír: „A »rendszerváltó« platform hívei mindenáron szeretnének egy szociáldemokrata szárnyat látni az SZDSZ-ben, hogy a párton belüli harcban jól körvonalazott ellenség(kép) ellen lépjenek fel, és ezzel mentesítsék magukat az MDF-szervilizmus vádja alól. Nem megy a dolog. Szociáldemokrata szárny nincs. (…) Az SZDSZ-ben egyetlen elkülöníthető eszmei áramlat észlelhető, a Beszélő-kör: Solt Ottilia, Iványi Gábor, Kőszeg Ferenc, Havas Gábor polgárjogi irányzata. (Semmi köze a szociáldemokráciához: ha valamihez, akkor bizonyos nyugati alternatív törekvésekhez, de sokkal inkább a térség korábbi ellenzéki polgárjogi mozgalmaihoz: a Chartához, a KOR-hoz.) A vezetés többi része eszmeileg mindig egyetértett ezzel a polgárjogi orientációval, csupán esetenként taktikai kérdésként merült fel, hogy mennyire vállalhatja ezt a törekvést az SZDSZ, nem fenyegeti-e elszigetelődés veszélyével.” Semmi baja tehát a Beszélő-kör politikai eszméivel, szerinte az SZDSZ-vezetésnek sincs. S tényleg. Tán kimutatható bárminemű távolság a Szabadelvű Kör Platformja és a Beszélő 1990–91-es (de 1994-es, ’95-ös) vonala között? Például (mivel Szabó Miklós egész szövegét mégsem közölhetjük): „A gazdasági ésszerűség és az ebből fakadó gazdagság hívei vagyunk, nem a gazdagok pártja. Őket más pártok képviselik. Az államtúltengés elleni harcunk elsősorban a diktatúraveszélyes hatalmi állam ellen irányul. A rendőrállam maradványainak felszámolását kívánjuk…”

A Szabadelvű Kör szervezésébe a Beszélő-szerkesztőket mégsem óhajtotta bevonni senki. (A jó Iványi Gábort, aki ugyan a „körhöz” tartozik, de nem szerkesztő – őt igen.) Tölgyessy ügyvivője Dornbach is, nemcsak Solt. Dornbachot mégis bevonták. Akárhogy osztjuk-szorozzuk, a beszélősök kihagyását nem a Magyar Bálint-féle platform nyílt politikai eszméihez való viszony, valami nyílt stratégiai szembenállás, magyarázza, hanem valami más. A személyes lojalitás számonkérése? Leszámolás? Ki kell minket szorítani a párt- és a politikai élet perifériájára? Netán a platform elvi nyilatkozata elhallgat szemérmesen valami lényegest? Politikai szándékot? Mindennek a Szabadelvű Platform, illetve a Konzervatív Platformmal való Liberális Koalíció dicsőséges, ám Tölgyessy sikeres kipenderítése után nyomban feledésbe merült működése során több mint elég további jelét tapasztalhattuk. (Elég különös, hogy a Narancs-beli A Mérleg utca nyelve című titkos SZDSZ-történetben a platformokról egy árva szó sem esik!)

De térjünk vissza Szabó Miklós szövegének történetére.

Az ügyvivői értekezlet után Solt a Beszélőbe ment. Addigra már odatelefonáltak a Magyar Bálintnál gyülekezők. Dornbach hamarébb ért oda mint Solt a szerkesztőségbe. Azonnal vegyük ki az ellopott szöveget a lapból. Aztán küldöttség érkezett: Wekler Ferenc, Dornbach és Iványi Gábor. – Értsétek meg, nem lehet, már csak a kész lapot tarthatjuk vissza. Vagy negyedmillió forint veszteség! – Egyszerűen hihetetlen volt, hogy régi barátaink, akikkel persze mind Kőszegnek, mind Havasnak, mind Soltnak számos éles vitája volt az évek folyamán – mélységesen meg vannak győződve róla, hogy a platformjuk alapdokumentumát hidegvérűen elloptuk.

Keresztkérdések következtek, mint egy rendőrségi vallatáson. (Szegény Iványi nem rendőrködött, alighanem villámhárítónak hozták. Magyarázta is türelmesen, hogy nem történt semmi tragédia.)

Az alakuló platform végül telefonon üzent: kifizetik a veszteséget, tartsuk vissza a lapot. Nem tettük meg. Nem tartottuk a szöveg közlését olyan jelentősnek. Azt hittük, mi is eldönthetjük, mi jelentős, és mi nem.

Balogh László (Bacilus) első naptól az utolsóig dokumentátor, raktáros, postázó mindenes, másik életében színész, mindösszesen barát

A liliomtiprott Beszélő

1992 júliusában Kőszeg Ferenc a Beszélő hasábjain reagált Tamás Gáspár Miklós HVG-beli cikkére (Tapsoljunk Gazsinak, 1992. július 11.). Némi elégtétellel állapította meg, hogy „az ellenzéki koalíció rövid életű ábrándja egyelőre” TGM szerint is szertefoszlott. A megelőző hónapok szélsőjobbos megnyilvánulásai, a kormánykoalíció ezzel kapcsolatos enyhén szólva is kétértelmű magatartása és „Horthy-nosztalgiázása” a szoclib értelmiség nem elhanyagolható részében azt a meggyőződést erősítette, hogy itt a szélsőjobboldali veszély. Megállításához minél szélesebb ellenzéki összefogásra van szükség, amelyben feltétlenül helye van a pártállami múltjától megszabadult MSZP-nek. Ezt szolgálta a Demokratikus Charta, amely így az MSZP morális rehabilitálásának a terepévé vált. Ezzel a stratégiával nem mindenki értett egyet a liberális táborban. Voltak, akik a Tellér Gyula által felvázolt háromosztatú politikai erőtérben gondolkodtak, mondván, hogy a piacgazdaság kiépítésében érdekelt polgári erőknek kell összefogniuk mind a Kádár rendszerből örökölt „megalvadt struktúrák”-at fenntartó késő-kádárista politikai erőkkel, mind a jobboldali konzervativizmussal szemben. Ez a koncepció feltételezte a beszélő viszony fenntartását a kormánykoalíció mérsékelt erőivel és a távolságtartást az MSZP-vel, ahol erős pozíciókkal rendelkeztek az „alvadt struktúrák”. A két stratégia képviselői összecsaptak már a Tölgyessy Péter elnökké választását megelőző vitákban is. A Vannak kiutak című közös írásunkban mi is lehetségesnek mutattuk be a rendszerváltó erők összefogását. Ezért üdvözölte fél évvel később nem titkolt örömmel Kőszeg TGM-cikkét, mert benne a maga álláspontjának az utólagos igazolását látta. Ezért idézte olyan kéjesen TGM véleményét, miszerint „némely szocialisták egyre agresszívabban követelik, hogy a liberálisok parírozzanak az MSZOSZ-kérdésben. Hogy a Demokratikus Chartát egyes szóvivői afféle antifasiszta népfrontnak fogják fel, amelyben csakis a szocialistáké lehet a vezető szerep”. És azt kérdezte meg némi éllel, hogy akkor mi is volt a baj Tölgyessy Péterrel, Tellér Gyulával és mindazokkal, akik ellen néhány hónappal korábban hasonló szellemű megnyilatkozásaik miatt az akkori SZDSZ-vezetés, a későbbi Liberális Koalíció és az őket támogató közvélemény-formáló értelmiség éles kirohanásokat intézett.

Kőszeg TGM-re reflektáló glosszájára az SZDSZ meghatározó erői a Beszélővel való nyílt, formális szakítással válaszoltak. Két héttel később Bauer Tamás, aki korábban sűrűn jelentetett meg a lapban a kormánykoalícióval még élesebb szembefordulást és az MSZP-vel szorosabb együttműködést szorgalmazó írásokat, a lehető legerélyesebben utasította vissza Kőszeg mondanivalóját (Tapsoljunk a Beszélőnek?, 1992. július 25.). Az írást Bauer a Visszabeszélő rovatba küldte, de jelentősége messze túlnőtt egy olvasói levélen. Bauer leszögezte, hogy „ma az MDF és szövetségesei törnek minden eszközzel a kivívott demokrácia felszámolására, nem az MSZP”, valamint, hogy „az MSZP kiterjedt állami beavatkozás mellett képzeli el a piacgazdaságot és a parlamenti demokráciát. Ez ugyan nekünk nem tetszik, de belül marad a második világháború utáni Európában kialakult demokratikus konszenzuson. Amit viszont a jelenlegi kormánykoalíció tűzött ki célul, az nem egyéb, mint amit Gazsi több mint két éve jelzett: az új Horthy-kor, a harmincas évek tekintélyelvű berendezkedése, amely kívül esik a második világháború utáni Európán. Ezzel a törekvéssel szemben pedig akkor is indokolt lehet az együttműködés az MSZP-vel, ha gazdaság- és társadalompolitikai elképzeléseink sok tekintetben távol állnak egymástól.” Bauer a fenti gondolatmenetből azt a következtetést vonta le, hogy Kőszeg lelkesedése teljességgel indokolatlan, a Beszélő szerkesztőinek semmiben sem volt igazuk.

Ez eddig persze csak egy vitacikk lett volna, de Bauer azt is szükségesnek tartotta, hogy kimondja a végső, megfellebbezhetetlen – és merőben igazságtalan – ítéletet magáról a lapról:

„És még valami. K. F. nem magáról vagy a Beszélő szerkesztőiről beszél, mint akinek szerinte igaza volt, hanem a Beszélőről. Azt az álláspontot, amelyet ő maga képvisel a más pártokhoz fűződő viszony kérdésében, a Beszélő álláspontjaként aposztrofálja. Mint ahogy – vezércikkben fejtve ki a véleményét és az övétől eltérő véleményekre ugyanabban a számban rögtön kioktató választ adva – a Beszélő álláspontjaként jelenítette meg a magáét a Zétényi–Takács-törvény kérdésében és számos más kérdésben is. K. F. és szerkesztőtársai a magukévá tették a Beszélőt, amelynek elődje egykor valamennyiünké volt, akik írtunk bele, terjesztettük és olvastuk.” Mintha az illegális Beszélőnek nem lett volna szerkesztőségi álláspontja! Lehet, hogy ezzel pont Bauer mindig azonosult, de nem hisszük, hogy így lett volna vele mindenki, aki írt bele, terjesztette és olvasta. Mintha a hetilap ajtaja nem állt volna nyitva mindenkor pl. Bauer előtt, akivel néha a szerkesztőség egy tagja sem értett egyet! Mintha bárki is részt kért volna a fáradságos napi munkából, s mi visszautasítottuk volna!

Ettől a pillanattól kezdve Bauer Tamás soha többé nem publikált a Beszélőben, és ezen az úton a korábbi rendszeres szerzők közül nagyon sokan követték. Az SZDSZ vezetéséből pedig mindazok, akiknek nevében Bauer megfogalmazta ítéletét, végérvényesen leírták és a továbbiakban nem létezőnek tekintették a lapot. Bauer ürügye legalábbis őszintétlen volt, de a háttérmunka hatásos. Aki az SZDSZ hatalomba visszatérő vezetőivel jóba akart lenni, az bojkottálta a Beszélőt mint szerző és mint olvasó. (Kevesen engedték meg maguknak, hogy szembeszálljanak ezzel a bojkottal. Pl. idővel TGM.)

Sajátos lecsapódása volt ennek, hogy a három országgyűlési képviselő-szerkesztő, akik korábban a parlamenti frakcióban rendszeres, izgatott visszajelzéseket kaptak a Beszélőről, egyszer csak süket csönd közepette találták magukat, és kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy lassanként szinte valamennyi képviselőtársuk leszokik a lap olvasásáról. Lehet, hogy a lapnak nagyon súlyos fogyatékosságai voltak, de a színvonala annyit nem romlott 1990-től ’92–93-ig, ami ezt a változást önmagában indokolttá tette volna.

Talán véletlen egybeesés, de ’92 szeptemberében a korábban kéthetente megjelenő Magyar Narancs rövid szünet után hetilapként indult újra, s főmunkatársai között korábbi rendszeres Beszélő-szerzőkkel, Eörsi Istvánnal és TGM-mel büszkélkedhetett.

A MaNcs és a Beszélő

György Péter is a MaNcs főmunkatársa. A mértékadó szoclib értelmiségi körök jeles tagjának a két laphoz fűződő viszonyáról az alábbi történetpár jut az eszünkbe.

Idén februárban F. Havas Gábor terjedelmes cikket publikált a Beszélőben Keserü Katalin leváltásáról (Keserü pirulák, 1995. február 2.), s ennek egy zárójeles mondatában György Pétert liberális tótumfaktumnak titulálta. A külföldön tartózkodó sértett rögtön értesült a dologról, s maroktelefonja segítségével azon melegében felhívta a szerzőt, aki éppen a fürdőkádban tartózkodott. György azonban addig erőszakoskodott, míg a szerző csuromvizesen oda nem ment a telefonhoz, hogy aztán hallhassa, amint a szelíd esztéta üvöltve kéri ki magának a minősítést. Majd hazatérve (az egy szem zárójeles mondattól továbbra is bőszen) hosszadalmas választ kanyarított (Szelíd válasz egy csípős kritikára, 1995. február 9.), amelyben nemcsak azt magyarázta el részletesen, hogy ő miért nem tótumfaktum, és hogy a szerző miért „nem adta meg neki a minimális tisztességet sem”, hanem az egész cikket maró gúnnyal ízekre szedte, mondván, hogy az a mai magyar újságírás szomorú erkölcsi állapotának a tükre. Ergo a szerző teljességgel etikátlan.

Néhány hónappal később következett a Magyar Narancs sorozata az SZDSZ titkos történetéről, mely hemzsegett a durva tárgyi tévedésektől, és meglehetősen tendenciózus is volt. A párt legfőbb vezetői gáncs nélküli lovagok, s aztán haladunk lefelé Soltig, aki hamisítatlan idétlen, és gonosz idióta. (Lehet vitatkozni: ő járt rosszabbul, vagy azok, akik nem is léteznek a hivatkozott opusz szerint.)

A sorozatra a szelídebb észrevételek mellett éles hangú bírálatok is érkeztek, a legélesebb TGM tollából. Ezekre reagált György Péter (A felháborodás művészete, Magyar Narancs, 1995. június 15.), aki ezúttal a gyötrődő, tépelődő arcát mutatta meg: „Őszintén szólva egész egyszerűen kétségbeejtőnek tartom, hogy az SZDSZ elnökétől eltekintve ebben a történetben mindenki a priori kétségbe vonta e két szerző jóhiszeműségét. (…) …igen aggodalmasnak találom, hogy a szociálliberális sajtóhoz hasonló jelzőket viselő pártok egyikét érintő hosszabb cikkre ilyen mértéktelen hisztéria legyen a válasz. (…) A MaNcs lehet, hogy komoly szakmai hibákat követett el. Lehet, hogy nem követett el komoly szakmai hibákat… De bizonyos vagyok abban, hogy nem követett el erkölcsi vétket.”

(Egyébként a MaNcs remek lap, kívánunk nekik további sok sikert.)

Epilógus

Tavaly októberben (is) úgy tűnt, a Beszélőnek vége. Egy vasunk sem volt. Éppen az utolsó számot készítettük elő (legalábbis akkor azt hittük), amikor az SZDSZ szervezésében egy értelmiségi összejövetel zajlott a Kossuth Klubban. Ott Fencsik Flóra azzal állt elő, hogy ennek a társaságnak talán mégis kellene tennie valamit a Beszélő megmentése érdekében. De felállt Bauer Tamás, és kifejtette: a Beszélőnek 1990-ben megvolt az esélye arra, hogy az ország legjelentősebb hetilapjává váljon. A szerkesztőség elszalasztotta ezt az esélyt. A lap rossz, évek óta nem volt egyetlen cikke sem, amire emlékezni érdemes. Megérdemli a sorsát.

• Befejezett múlt [20]