[F. Havas Gábor]

Nyomtatóbarát változat

Mindenekelőtt a magyar közélet és ezen belül a kulturális közélet ’89–90-ben kialakult, politikai alapokon létrejött szélsőséges megosztottsága, amely szakadatlanul termeli a túlfűtött indulatokat, és reménytelenül, szétbogozhatatlanul összekuszálja a szakmai és politikai indítékokat. Ha nyilatkozatában Sík Ferenc tragikus végű szívrohamát is a kulturális tárca aknamunkájának rovására írhatja halálos komolysággal egy MDF-es vezető politikus, akkor valami nagyon nincs rendben.

A vég kezdete

Abban, hogy 1992-ben a Műcsarnok igazgatói posztjára kiírt pályázatot Keserü Katalin nyerte, kétségtelenül szerepet játszott az MDF kultúrharcos hevülete. Elődje, Néray Katalin, megszakítva a káderigazgatók hosszú és lehangoló sorát, 1985-től állt az intézmény élén. A volt munkatársak és a szakma véleménye szerint kitűnően végezte munkáját. A Műcsarnok magas színvonalú és sikeres kiállítások hosszú sorával büszkélkedhetett, és jelentősen nőtt az intézmény nemzetközi presztízse is. Az előd hozzáértését egyébként Keserü Katalin sem vitatja. Amikor kiderült, hogy az általános vizsgálat keretében a minisztérium egy szakmai vizsgálóbizottságot is kiküld, kérte, hogy azt Néray Katalin vezesse.

1992-ben Néray megbízása lejárt, a pályázatot tehát mindenképpen ki kellett írni. Ám természetesnek tűnt, hogy azon ő is részt vegyen, és így lehetőséget kapjon a folytatáshoz. Fekete György azonban másképp gondolta. Megkereste Nérayt, és arra kérte, hogy ne pályázzon, hozzátéve, hogy ha kérését teljesíti, megkapja a Ludwig Múzeum igazgatói posztját. Az MDF-es államtitkár nem rejtette véka alá, hogy azért beszéli le az igazgatónőt a pályázatról, mert az általa megformált Műcsarnokot Nyugat-majmoló, kozmopolita szellemiségű intézménynek tartja.

A munkatársak egy része megpróbálta rábeszélni Nérayt, hogy ne törődjön Fekete intelmeivel, és szálljon ringbe a vezetői poszt megőrzéséért, de az igazgatónő kijelentette, hogy nem akar botrányt, és elegánsan távozott. A történethez tartozik, hogy vezetésével a Ludwig Múzeum a hazai képzőművészeti élet meghatározó műhelyévé vált, noha hosszú ideig a legalapvetőbb feltételeket sem biztosították számára.

Pálya mérve

A Műcsarnok ily módon elárvult maradt igazgatói székére négyen pályáztak, de közülük csak ketten jöhettek komolyan számításba: Beke László és Keserü Katalin. A bírálóbizottság Fekete György elnökletével ült össze. Tagja volt Sümegi György, az illetékes minisztériumi főosztályvezető, Zelnik József, a népnemzetiek akkori kulturális tótumfaktuma, Dávid Katalin művészettörténész, két képzőművész: Gerzson Pál és Deim Pál (akik közül az utóbbit csak az ülés reggelén értesítették, ennél fogva úgy csöppent a dologba, mint Pilátus a Credóba), valamint a Műcsarnok delegáltjaként Jerger Krisztina, a kiállítási osztály vezetője, illetve Ettvel Zoltán műszaki csoportvezető a szakszervezet képviseletében. A szakmai szempontból outsidernek számító Ettvel az ülés időpontjában éppen szabadságon volt, így írásban adta le szavazatát, mint utóbb kiderült: Beke Lászlóra. Ami Jerger Krisztinát illeti, a minisztérium kérte Nérayt, hogy ne őt delegálják, de a kérés süket fülekre talált. A változtatási szándékot igazolta, hogy Jerger úgy viselkedett az ülésen, mint elefánt a porcelánboltban. Rögtön szót kért, és kifejtette: mind Keserüt, mind Bekét kitűnő, felkészült művészettörténésznek tartja, de a pályázatok közül szerinte Bekéé átgondoltabb, koncepciózusabb és mellette szól az is, hogy nagyobb a kiállítási intézményi tapasztalata. (Keserü addig az egyetemen tanított, és csak alkalmilag vett részt kiállítások rendezésében.) Jerger Krisztina hozzászólása után megfagyott a levegő: nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenlévők közül csak ő nincs beavatva a játékba. Te a Bekét véded? – kérdezte talányosan Dávid Katalin, majd további viták nélkül megejtették a szavazást.

Jergert kivéve mindenki Keserüre voksolt. Fekete még közölte az egybegyűltekkel, hogy az itt elhangzottak személyiségi jogokat érintenek, ezért titokban kell maradniuk.

Néhány hét múlva Sümegi György főosztályvezető indignálódva hívta fel Jerger Krisztinát a minisztériumból: miért nem írta még alá az ülés jegyzőkönyvét? Neki eddig senki sem szólt – hangzott a válasz. Majd bement a minisztériumba, hogy pótolja mulasztását. A jegyzőkönyv, amelyet a bizottsági javaslat dokumentumaként kellett a végső döntést meghozó miniszter elé terjeszteni, kevéssé tükrözte az elhangzottakat. Volt benne egy meglehetősen elmarasztaló mondat Bekéről, és öt szuperlatívuszokat tartalmazó Keserüről. Jerger csak azzal a feltétellel volt hajlandó aláírni, ha egy lábjegyzetben rögzítheti az ülésen kifejtett véleményét.

Nem sokkal később beiktatták az új igazgatót. Ezen Fekete György is megjelent, és formálisan bemutatta a leendő munkatársakat a Műcsarnok újonnan kinevezett vezetőjének. Amikor Jerger Krisztinához értek, az államtitkár nem mulasztotta el megjegyezni, hogy az osztályvezető nem Keserü Katalin jelölését támogatta a bizottságban. A jelenetnek tanúja volt Ettvel Zoltán, aki megrémült, hogy pillanatokon belül az ő ellenszavazata is lelepleződik. Gyorsan bűnbánatot gyakorolt tehát: nem ismerte Keserü Katalint, ezért Beke Lászlóra adott szavazatát esetlegesnek és megalapozatlannak tekinti. A későbbiekben Ettvel Zoltán karrierje felfelé ívelt, Jerger Krisztinát viszont hamarosan leváltották osztályvezetői beosztásából.

Nem hitvány, gyönge báb

Az elmondottak ellenére sem hisszük, hogy Keserü Katalin igazgatói ténykedését a kinevezés körülményeiből kiindulva kellene megítélni. A közvetlen kultúrpolitikai ellenőrzés szorításából kiszabaduló, de egyúttal a garantált állami gondoskodás langymelegéből is kipottyanó nagy állami kulturális intézmények vezetői óhatatlanul állandó konfliktusokba keveredtek államigazgatási feletteseikkel, mert a megváltozott viszonyok között indokolatlannak tartották és nehezen viselték el az anakronisztikussá váló miniszteriális függőség nyűgeit.

Keserü Katalin az elmúlt években olykor talán kicsit naiv, de elszánt és következetes „szabadságharcot” folytatott az általa vezetett intézmény autonómiájának növelése érdekében. 1993 májusában benyújtotta a minisztériumba az új működési szabályzatot, ám az aláírt, jóváhagyott példányt csak 1994 júniusában kapta vissza. Mivel azonban megtudta, hogy az aláírásra már 1993 októberében sor került, és az akta csak hanyagságból feküdt el a főosztályon, ő a hivatalos értesítés előtt érvényesnek tekintette a szabályzatot, amiért Sümegi György főosztályvezető alaposan megfeddte. 1994 júniusában alapító okirat tervezetet készíttetett egy ügyvéddel, azzal a szándékkal, hogy megszilárdítsa a Műcsarnok bizonytalannak tűnő jogi státusát, növelje autonómiáját, és a megváltozott körülményeknek megfelelően rögzítse az állam jogait és kötelezettségeit az intézménnyel szemben. A minisztériumhoz eljuttatott tervezetre az illetékesek semmilyen formában sem reagáltak. A botrány kirobbanása után viszont Török András helyettes államtitkár ezt a próbálkozást is az igazgatónő bűnlajstromához csatolta, mondván: az 1894. évi 28. tv. megnyugtatóan tisztázza a Műcsarnok jogi státusát. A bökkenő csak az, hogy a hivatkozott pármondatos törvény a Műcsarnok felépítéséről rendelkezik, s csak nagyon röviden utal arra, hogy mi legyen az új intézmény funkciója a megnyitás után. De ha nem így lenne, akkor sem tartanánk kizártnak, hogy száz év után némi módosításra szorul. Mindenesetre a kezdeményezés ilyen alapon történő negligálásához képest az Antall-kormány trükkös hivatkozása az 1973-as kormányrendeletre szelíd diákcsínynek tűnik. Keserü nyugati mintájú „Kunsthalle-t” akart, védnöki és műszaki tanácsadó testületekkel. Ezért is megrovásban részesült. „Engedetlensége” és „önfejűsége” egyébként is szálka volt a minisztérium szemében. Amint ugyancsak Török András mondotta: eddigi hivatali működése során nem találkozott egyetlen más közalkalmazottal sem, aki ennyire ne lett volna hajlandó együttműködni.

Az sem állítható Keserü Katalinról, hogy valamiféle szűkkeblű népnemzeti szellem jegyében végezte volna munkáját. A Palme-házi és Ernst múzeumi kiállítások mellett bizonyság erre, hogy az 1993-as Velencei Biennálé magyar pavilonjának megnyitóján – a kiállítást Keserü Katalin szervezte – a magyar diplomáciai és kulturális külképviselet a távollétével tüntetett, mert a kulturális tárca elégedetlen volt a „produkció”  eszmeiségével. Hiába aratott a kiállítás sikert, és kapott díjat. Hiába volt tradíció, hogy az ottani magyar kiállítások miniszteri biztosa a Műcsarnok mindenkori igazgatója, Keserüt haladéktalanul leváltották erről a tisztéről.

A tiszta ész kritikája 

Ezzel párhuzamosan azonban a hazai – szükségképp szűk és belterjes – szakmai közvélemény meghatározó és az akkori kulturális irányítással élesen szemben álló része is negatív értékítéletet alakított ki Keserü Katalin vezetői ténykedéséről. A beiktatás pillanatától meglévő és egyre növekvő ellenérzések nehezen választhatók el a műcsarnoki vezetőváltozás körülményeitől, a magyar szellemi élet szélsőséges megosztottságától, az „aki nincs velünk, az ellenünk van” paradigmájától, de tárgyszerű motívumokra is támaszkodtak. Igen éles és megalapozottnak tűnő szakmai bírálatok érték például az általa rendezett két kiállítást (Pop-art és 80-as évek).

Kezdetben ezeknek a bírálatoknak éppen azért volt komoly súlyuk, mert azt tették, ami a kritika dolga: szigorúan szakmai szempontok alapján elemeztek és formáltak véleményt. (Lásd például Perneczky Géza súlyosan elmarasztaló, de rendkívül pontosan érvelő és árnyaltan elemző tanulmányát: Ipics-apacs pop-art, Balkon 1994/2). Később azonban a bírálók és az ellenérzésekkel viseltetők egy része nyomásgyakorló csoporttá alakult át: ki akarta kényszeríteni Keserü Katalin távozását. Az attitűdváltás legkézzelfoghatóbb dokumentuma a „Nyolcvanas évek” című név nélkül megjelent közlemény a Balkon 1994-es novemberi számában, amelyet Lányi András talán némi túlzással, de nem minden alap nélkül minősített „feljelentéssel egybekötött kritikának” (Magyar Hírlap, 1995. január 7.).

„Jó lenne, ha egyetértés születne a tekintetben, hogy megoldást vagy tisztulást csak az újrakezdés lehetősége ígérhet. Ehhez Keserü Katalin is hozzásegíthetné a Műcsarnokot, mégpedig azzal, ha szabaddá tenné az intézmény igazgatói posztját egy annak rendje és módja szerint lebonyolítandó pályázat számára” – írja az „ismeretlen szerző”. A fáma szerint ez a szöveg eredetileg azért készült, hogy a szakma jelesei (művészettörténészek, kiállítási intézményvezetők) közül néhányan aláírják, és afféle manifesztumként megjelentessék a Népszabadságban. A potenciális aláírók közül azonban az utolsó pillanatban különböző, morális megfontolásokat sem nélkülöző indokokra hivatkozva többen visszaléptek, és kétségek merültek fel azzal kapcsolatban is, hogy a P. Szűcs Júlia fémjelezte Népszabadság megfelelő kontextust biztosít-e az írás számára. Így került végül „szerkesztőségi cikként” a Balkonba, noha nem kisebb nagyság és szakmai tekintély jegyezte, mint Perneczky Géza. Azt is tudni véli a fáma, hogy ugyanebből a körből Török Andráshoz is befutottak Keserü leváltását szorgalmazó levelek és telefonok.

Nem vezetésre termett

Akik örömmel üdvözölték volna az igazgatónő távozását a Műcsarnok éléről, szívesen hivatkoztak arra is, hogy Keserü Katalinból hiányoznak a szükséges vezetői adottságok. A döntési helyzetekben nem mindig tud racionálisan viselkedni, bizalmatlan, a szükséges információkat nem mindig osztja meg a munkatársakkal, az intézményben rossz hangulat uralkodik stb.

Az ilyen típusú vádakkal nemcsak az a baj, hogy nagyon nehéz verifikálni őket, hanem az is, hogy nehéz eldönteni, ki milyen motivációk alapján fogalmazza meg őket. Keserüt kinevezésekor a Műcsarnokban fenntartásokkal fogadták. Egyesek szerint Néray elegánsan távozott ugyan, de a vezetőváltásról kifejtett véleményével nem könnyítette meg utódja első lépéseit. Keserü sok téren változtatni akart, ezért többeket befolyásolhatott a korábbi status quo felborulásától való félelem. A hazai szellemi életet uraló, olykor gyilkossá váló indulatok és az ezzel együtt járó sanda feltételezések sem a problémamentes viszonyok kialakulásának kedveztek. És akkor még egy szót sem szóltunk a korábbi garantált állami dotáció elmaradásából eredő elbizonytalanodásról és a Műcsarnok rekonstrukciójával együtt járó kényszerhelyzetről. Egy szó, mint száz, nem hisszük, hogy az ilyen típusú érvek elegendő muníciót szolgáltathatnak a leváltáshoz. Akik ellenkező véleményen vannak, azok persze most bizonyára lelkesen lobogtatják a minisztérium döntését támogató 51 aláírást (az intézmény 89 munkatársából ennyien voltak hajlandóak kézjegyükkel ellátni a leváltással egyetértő nyilatkozatot). Mi a magunk részéről ennek sem tulajdonítanánk a kelleténél nagyobb jelentőséget.

Keserü távozását a közvélemény-formáló értelmiségnek az a része készítette elő, amelyre a jelenlegi kulturális kormányzat a leginkább odafigyel.

A Respublika tavaly decemberi számában terjedelmes interjú jelent meg Török Andrással. A riporter megkérdezte: Beiktatása előtt ön okos és óvatos személyi döntéseket is kilátásba helyezett. Mikor látnak hozzá? – Ezek a kérdések napirenden vannak, rövid időn belül meghozzuk ezeket a döntéseket – felelte a helyettes államtitkár.

Ez tiszta beszéd. Pedig már többször nyilatkozta: hivatalba lépésekor egyik legfontosabb céljának tekintette, hogy haladéktalanul véget vessen a kulturális háborúnak. Biztosra vesszük, hogy a Keserü-ügyben sem a háború felújításának szándéka vezérelte, csak elhitte a szakma számára mérvadó képviselőinek, hogy a Műcsarnok igazgatónője alkalmatlan feladatára, és ennek megfelelően cselekedett.

Támadás 6.25-kor

November közepén, éppen akkor, amikor megkezdődhetett a visszaköltözés a felújított központi épületbe, általános revíziót rendeltek el, amit Keserü kifejezett kérésére sem voltak hajlandóak elhalasztani. Az úgynevezett szakmai vizsgálatban a minisztériumi főosztályvezetőt, Sümegi Györgyöt olyan szakember (Fitz Péter) is segítette, aki korábban részt vett a Keserü-ellenes szakmai közhangulat kialakításában. Még javában folyt a vizsgálat, amikor január 5-én a Népszabadság egyik jól értesült újságírója megkereste Keserü Katalint: úgy hallotta, a minisztérium január 19-én le akarja váltani. Az igazgatónő felhívta Török Andrást, hogy ellenőrizze a frissen szerzett információt. A helyettes államtitkár személyes találkozást javasolt. Erre másnap este a Műcsarnokban sor is került. Török felszólította Keserüt, hogy mondjon le, mert az új kormány bizalmatlan vele szemben, és elégedetlen a Műcsarnok belső viszonyaival. (Emlékezzünk Fekete eljárására, a hasonlóság kísérteties, azzal a különbséggel, hogy a vezetői megbízás még nem járt le!) Keserü azonban közölte: nem kíván lemondani. A hírt a Népszabadság természetesen megszellőztette, az igazgatónőt megkereste a Híradó, és ő természetesen elmondta, hogy Török lemondásra szólította fel. A minisztérium később ezzel indokolta a gyors ellenlépést, a vezetői megbízás néhány napon belül foganatosított visszavonását, mondván: Keserü azzal, hogy a nyilvánossághoz fordult, kész helyzetet teremtett, „háborút kezdett a minisztérium ellen”. A felmondás indoklása meglehetősen vérszegényre sikeredett, ráadásul egyértelműen kiderül belőle, hogy egy még le sem zárt vizsgálat lóhalálában előrángatott és kellően nem ellenőrzött megállapításaira támaszkodik: „A revízió eddigi megállapításai olyan visszásságokat és vezetői hibákat jeleznek, amik nem teszik lehetővé további vezetői működésének fenntartását a határozott időtartam még meglevő részére. Szakmai és gazdasági munkájában nem érvényesült megfelelőképpen a hatékonyságra és gazdaságosságra való törekvés.”

A Műcsarnok felújított épületének hivatalos átadását Keserü Katalin igazgatóként már nem érhette meg, s Török András az avatóbeszédben kénytelen volt rövid indoklást fűzni a hirtelen jött vezetőváltáshoz. (A beszédet György Péter, a liberálisok mostani kulturális tótumfaktuma írta.) Ünnep helyett tragikomédia. Ez volt az a pillanat, amikor sokan azok közül is visszahőköltek, akik korábban szorgalmazták Keserü eltávolítását. Az ezt követő botrányt a napisajtó már bőségesen tálalta.

Tűz van, babám!

Az ügy kavarta hullámok csillapítása érdekében hívta össze Török András a cikk elején említett háttérbeszélgetésre a sajtó képviselőit. „Nem tudom bizonyítani, hogy az intézményben infernális állapotok uralkodnak” – mondta, majd megpróbált konkrétumokat felsorakoztatni igaza mellett: Keserü nem volt hajlandó személyesen tartani a kapcsolatot a szakszervezettel, hanem egy munkatársát bízta meg ezzel, nem volt működési szabályzat, engedély nélkül támogatott alapítványokat, egy külföldi útjával kapcsolatban szabálytalanságot követett el, külső megbízást adott olyan feladatra, ami benne szerepelt a belső munkatársak munkaköri leírásában. És végül a legsúlyosabb: Enzo Cucci rajzai nem voltak biztosítva, szállítás közben elégtek, és így 7 millió forintos kár keletkezett. A példa kedvéért elég ezt az utolsót közelebbről megvizsgálni.

Az Enzo Cucci-kiállítás költségeinek tervezésekor a művész 10 grafikájának biztosítására, amelyet valamiért külön kellett kezelni, 40 ezer forintot irányoztak elő. Kiderült azonban, hogy az oda-vissza szállítás (Róma–Budapest–Róma) és a kiállítás időtartamát magába foglaló biztosítás teljes költsége több mint 100 ezer forint. Az intézmény a minisztériumhoz fordult a hiányzó összeg megszerzése érdekében. Az illetékes főosztály nem is válaszolt. A nemzetközi főosztály viszont felajánlotta, hogy a minisztériumi diplomáciai futárszolgálat kocsijával ide- és visszaszállítják a grafikákat, hozzátéve, hogy a biztosításra pénzt ők sem tudnak adni. A kiállítás kurátora saját hatáskörben, anélkül, hogy bárkit megkérdezett volna, úgy döntött, hogy akkor csak a kiállítás idejére biztosítja a képeket, mert a szállítás a futárszolgálati kocsival biztonságosan megoldható, és így a dolog belefér az eredeti költségkeretbe. A kocsi azonban Bécs mellett kigyulladt, és leégett, ráadásul kiderült, hogy nem volt biztosítva. Mellesleg minden ingóságot kimentettek belőle, mielőtt a tűz martalékává lett volna, csak a grafikákat felejtették benne, és a kocsi teljes kiégésében az is szerepet játszott, hogy nem áramtalanították időben.

A minisztérium úgy váltotta le Keserü Katalint, hogy a jövőről jóformán semmit nem tud. Nem tudja, hogy a Műcsarnok és az Ernst Múzeum vezetésére külön-külön vagy együtt írjon-e ki pályázatot, nem tudja, hogy intendáns típusú vagy szakmai igazgatót akar-e, és elképzelése sincs arról, hogy ki lehetne a megfelelő utód. Az átmeneti állapot hosszú időre szóló konzerválódásával kell tehát számolni.

A döntés indokoltságának demonstrálására hivatott államtitkári tájékoztató egyébként eleve nem lehetett sikeres. Ha Török András komolyan gondolja, hogy a kulturális háborúnak véget kell vetni, akkor tudnia kell: ennek alapvető feltétele, hogy az állami kulturális intézmények pályázat útján, határozott időre kinevezett vezetőit a mindenkori új kormányok csak egészen kivételes esetben és nagyon súlyos indokkal mozdítsák el megbízatásuk lejárta előtt.

• Belföld