Nyomtatóbarát változat

Kelt Budapesten, 1991. augusztus 6-án,

Urunk színeváltozásának ünnepén

Kedves II. János Pál pápa,

testvérünk Jézus Krisztusban!

Már csak napok választanak el minket attól, hogy hazánkba érkezel. Isten Országa építésében történelmi jelentőségűnek szeretnénk remélni látogatásodat. Szeretnénk, ha a magyarországi katolikusok egysége helyreállításában hatékony eszköze lehetnél Jézusnak, aki szenvedése előestéjén azért imádkozott, hogy övéi mind egyek legyenek, ahogyan Ő és az Atya is egy.

Minden bizonnyal jól ismered a fájdalmas valóságot, hogy a magyarországi katolikus egyház megosztott, és ki másnak lenne feladata Isten akaratából ennek megszüntetése, az egység helyreállítása, mind Neked, a Péter-utódnak, egységünk szimbólumának.

Azt is jól tudod, hogy nehéz félszázad van mögöttünk. Megfélemlítéssel és kemény erőszakkal dolgozó istentelen és embertelen hatalom jármában nyögtünk. Mindszenty bíborossal az élen tíz- és százezrek felakasztása, bebörtönzése tanúskodik küzdelmeinkről, szenvedéseinkről. De áldozataink sem tudták megakadályozni a biológiai, a gazdasági és az erkölcsi pusztítást és pusztulást. A biológiait: a világon Magyarországon a legmagasabb az öngyilkosságok és a magzatelhajtások száma. A gazdaságit: a mérhetetlen államadósságot és milliók létminimum alatti életét. Az erkölcsit: gerincünk megtörését; azt ti., hogy nemcsak némák maradtunk, amikor szólnunk kellett volna, hanem még vastapsoltunk is a hatalom kényszerére, akár biztonságunk, akár kiváltságok szerzése érdekében.

Nem maradt ki a gerinctelen megalkuvásból egyházunk hierarchiája sem. A pártállam már 1950-ben a maga társadalomtipró célkitűzéseinek eszközeivé tudta kényszeríteni a püspöki körleveleket. Tíz évvel később ez a megalkuvás még szembetűnőbb lett, amikor püspökeink a pátállammal azonosulva saját hitvallóikat ítélve el, nemcsak az állam, hanem az egyház ellenségeinek is minősítették azt a több mint száz papot és világit, akiket azért tartóztattak le, mert kisközösségekben neveltek fiatalokat és felnőtteket Krisztus egyházának modern misszionáriusaivá. Újabb húsz év múlva, 1982-ben állami indíttatásra Egyházi Törvényszék ítéli el Bulányi György teológiáját, a Püspöki Kar megfosztja őt a nyilvános papi működés jogától (Küng, Schillebeeckx, Boff sem kapott ily súlyos büntetést!); a Bokor többi pap tagját felfüggeszti, internálja, kényszernyugdíjazza, büntető diszpozíciókkal sújtja; a püspökök egyenként felszólítják egyházmegyéik papjait, hogy szüntessenek meg mindenféle együttműködést a Bokor pap és nem pap tagjaival. Ezután az ateista pártállamnak – melynek engedélye nélkül Róma nem adhatott hazánknak püspököt –, volt hatalma a Vatikánt is sorompóba állítani egyházunkat tönkretenni akaró célkitűzései mellé: Casaroli engedelmességre szólítja fel Bulányit az őt elítélő püspökök iránt, Ratzinger bíboros pedig „tévedést” magyaráz bele Bulányi „Egyházrend” című kéziratába. Mindketten a pápára hivatkozva teszik, amit tesznek.

A pártállam bukása óta hazánkban több minden megváltozott, de a pártállamnak ez az egyházunkat megosztó „vívmánya” változatlanul érvényben van. Püspökök, papok, világiak változatlanul kirekesztendő, az egyház életétől távol tartandó társaságnak tekintik azt a Bokrot, amelynek tagjait a pártállam még az utolsó tíz évben is sűrűn bebörtönözte. A pártállammal kollaboráló hierarchia gyakorlatilag ma is kiközösíti egyházunk életéből egyházunk hitvallóit. S amikor így tesznek, rendre a Szentszékre hivatkoznak. Ha a minket meglátogató pápa nem gondoskodnék arról, hogy a magyarországi katolikus egyház visszafogadjon minket, kitaszítottakat a maga életébe, a megosztottság tovább mélyülne… csak az Isten tudja, hogy minő későbbi következményekkel.

A kiengesztelődésnek részünkről nem volt és ma sincs akadálya. A bennünket büntetésekkel sújtó püspököket is rendre apostolutódokként szólítottuk meg, és soha nem válaszoltunk kitaszításukra kitaszítással.

A magyar társadalom egészének is nagy szüksége volna rá, hogy hierarchiánk bevallja múltját: azt, hogy miként vészelte át a diktatúra évtizedeit. Jézus a maga egyházát a föld sójának akarta. Nem tudja betölteni ezt a só-szerepét, amíg alázattal püspökeink is meg nem vallják, hogy ők is gyengék voltak az ateista pártdiktatúra évtizedeiben. Ha viszont megvallják gyengeségeiket, elindíthatnak egy olyan folyamatot, amelyben visszaszorulnak az egykori hóhérok, s némi vigasztalást kaphatnak a még életben lévő áldozatok. Ha elmulasztanánk azt, amit a jelen történelmi pillanat vár tőlünk, bizony nem szerezhetjük vissza egyházunknak azt az erkölcsi tőkét, amelyre egész társadalmunknak szüksége van a félszázados pusztítás következményeinek eltüntetéséhez.

Adja Isten, hogy a pápa látogatása meghozza belső kiengesztelődésünket: hogy aminek nem kettőnek, hanem egynek kell lennie, Isten akarata szerint újra egy legyen.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Barabás György, Benyhe Jánosné,
Bulkai Tamás, Bulkainé Ádámosi Margit,
Dénes Klára, Gyombolai Márton,
Gyombolai Mártonné, Hampel Károly,
Hampel Károlyné, Kovács Teréz, Tarnai Imre

• Belföld