Tölgyessy és a rendszerváltó pártok alkonya

Kőszeg Ferenc [1]

Vajon alakulhatott volna-e másképpen az SZDSZ sorsa?

Tölgyessy Péternek volt egy receptje. „Az SZDSZ-t középen, minden irányban nyitott polgári liberális pártként szeretném látni, úgy, hogy a stratégiai szövetségese a Fidesz maradjon” – nyilatkozta még az SZDSZ elnökeként 1992. október 17-én a Magyar Hírlapnak. Ehhez az elgondoláshoz az is hozzátartozott, hogy a szélsőjobboldal előretörését a jogállam talaján álló erők együttműködése révén kell megállítani, nem pedig antifasiszta népfronttal.

Ellenfelei általában nem azt mondták, hogy nincs igaza, hanem azt, hogy az ajánlott recept hatástalan. A liberális pártok – az 1992-es SZDSZ és az 1992-es Fidesz – stratégiai szövetsége, ha egyáltalán létre hozható, nem lehet elég erős a kormányzáshoz. Az Antall József vezette mérsékelt jobboldal pedig nemcsak hogy nem képes megállítani a jobboldali radikalizmust, de fokozatosan maga is hasonul a szélsőjobbhoz.

Csakhogy a reáliákra hivatkozó szkeptikusok maguk értelmezték tévesen a jelenségeket, és maguk áltatták illúzióikkal önmagukat és közönségüket. 1992 őszén, az SZDSZ tisztújító küldöttgyűlése előtt, a Beszélőnek válaszolva Tölgyessy kifejtette: „Már nem az a kérdés, hogy ki a harmadik partner (értsd: az SZDSZ–Fidesz-koalicíóban), hanem az, hogy ki lesz a domináns erő. Az MSZP az időközi választások igazi nagy győztese. Megítélésem szerint esélye van arra, hogy ő legyen a vezető erő. Még nem dőlt el a dolog, de az igazi kérdés ma az, hogy a liberális közép szerzi-e meg majd a kormányalakítás lehetőségét, vagy az MSZP.” (Beszélő, 1992. november 14.) Pető Iván, Tölgyessy hamarosan győztesnek bizonyuló kihívója, a Beszélő fentebb idézett kettős interjújában elvetette riválisa teóriáját : „Nem tudom elképzelni, hogy egy mégoly sikeres MSZP több szavazatot kapjon 1994-ben, mint együttvéve a két liberális párt. [...] de ha az MSZP, ha önmagában nagyobb lenne is, mint bármelyik másik parlamenti párt, akkor is kisebb abban az értelemben, hogy nagyon nehezen talál majd komoly koalíciós partnereket magának. [...] én nem hiszem, hogy van olyan ember az SZDSZ-ben, aki az MSZP-vel bármiféle szövetséget akarna kötni.”

Amit Pető Iván mondott, nem pusztán kampányszöveg volt egy héttel az elnökválasztó küldöttgyűlés előtt. Az önáltató illúziópolitika tovább folytatódott annak az elgondolásnak a jegyében, hogy az esetleges MSZP–SZDSZ-koalícióban az SZDSZ lesz a meghatározó partner, hogy az SZDSZ döntheti el, ki lesz a koalíciós kormány miniszterelnöke, s végül, hogy a részletes koalíciós szerződés ellensúlyozhatja, hogy az MSZP pontosan háromszor annyi képviselővel rendelkezik a parlamentben, mint az SZDSZ.

Ez az írás elsősorban Tölgyessy Péter cikkeinek gyűjteményéről szól. (Tölgyessy Péter: Elégedetlenségek egyensúlya. Helikon Kiadó. 1999.) A politikus publicisztikája azonban nem választható el a politikus pályájától. Nem választható el annak ellenére sem, hogy Tölgyessy távolságtartó személytelenséggel ír azokról az eseményekről is, amelyeknek a főszereplője volt. A politikus és a politikai publicista szerepe alig egyeztethető össze, hiszen a publicista számára mindenekelőtt az elemzései pontossága, logikája, gondolati hitele a fontos, a politikus ellenben döntési helyzetekben akarja meggyőzni a maga igazáról a közönségét. Az 1989-es kerekasztal-tárgyalások során, 1990-ben az SZDSZ frakcióvezetőjeként, 1991-92-ben elnökeként Tölgyessy számos politikai beszédet mondott (ezek nem szerepelnek a kötetében), és rendszeresen adott interjúkat, publicisztikai írásokat azonban csak a kerekasztal-tárgyalások megkezdése előtt és lezárultuk után tett közzé, majd pedig azután, hogy 1992 őszén véget ért egyéves pártelnöki megbízatása. A politikusi és közírói szerepnek ez az elkülönülése azonban nem jelent mondanivalóváltást. Publicistaként és politikai elemzőként Tölgyessy egészen a legutóbbi időkig továbbra is a politikusi igazáról akarta meggyőzni mind a politikaformálókat, mind a közvéleményt. A politikusi cél szolgálatában a politológus, a közjogász és a társadalomkutató eszköz- és érvrendszerét vette igénybe. Tárgyilagossága kifizetődött. Előrejelzései – ez kötetének egyik nem cáfolható tanulsága – sorra „bejöttek”.

A politológus



Újraválasztásának kudarca után Tölgyessy A közvélemény és az időközi választások (1993. április 8.) című cikkében részletesen is kifejtette azt, amire az idézett Beszélő-interjúban utalt. Az a tény, hogy 1992-ben öt időszaki választás közül kettőt az MSZP nyert meg, a kormányzó MDF ellenben négy helyen vereséget szenvedett, a Fidesz pedig, ha egyáltalán indított jelöltet, az utolsó helyen végzett, azt jelzi, hogy az 1994-es választások nagy esélyese az MSZP. Még látványosabb az előrejelzés pontossága Az 1994-es választások esélyei (1993. július 5.) című cikkben. A Szonda Ipsos közvélemény-kutatási adatai szerint a Fidesz áprilisban a biztos szavazók körében 40,4, májusban 37,8 százalékon állt, míg a második helyezett MSZP, messzi leszakadva, egy hónap alatt 15,8 százalékról 16,2 százalékra tornászta fel támogatottságát. Tölgyessy arra a nyaktörő mutatványra vállalkozott, hogy megjósolja az egy év múlva összeülő országgyűlésben a pártok mandátumainak a számát, holott a kétfordulós választási rendszerben jószerivel lehetetlen előre látni, hogy melyik párt hogyan szerepel a második fordulóban. Az elemző Torgyán pártjának 20-25 mandátumot ígért (a tényleges eredmény 26 mandátum), az SZDSZ-nek 60-70-et (a tényszám: 69). Némileg túlbecsülte a kormánypártok várható eredményét: a KDNP akár „30-40 mandátumot is elérhet”, írta (a valóságban 22 mandátumot szerzett), az MDP pedig az ígért 40-50 mandátum helyett csupán 38-at. Nagyságrendi tévedés csak két párt esetében fordul elő: az MSZP-nek Tölgyessy szerint 120 képviselője lesz az új országgyűlésben, a Fidesz pedig eléri, talán meg is haladja a minimális célként meghatározott 66 mandátumot. (A valóság 209, illetve 20 mandátum.) Az előrejelzés persze még nem zárta ki, hogy az SZDSZ és a Fidesz együttesen megnyerje a választásokat. De helyesen írja Tölgyessy: „Az MSZP végső eredményét nagyban befolyásolja a liberális pártok együttműködésének hatékonysága.” A valóságban a választási kampány egyik fő üzenete az volt, hogy a liberális pártok választási szövetségét nem kell túl komolyan venni: a Fidesz az MDF-hez húz, az SZDSZ az MSZP-hez.

Tölgyessy nemigen foglalkozik a pártok filozófiájával, retorikájával, programjuk tartalmi kérdéseivel, de még azzal sem, hogy a kormányra kerülő pártok konkrét politikai döntéseinek milyen a tényleges hatása a társadalomra vagy a gazdaságra. Mindenekelőtt a szavazatmaximálás esélyei foglalkoztatják: milyen társadalmi rétegek mennyire fogékonyak egy párt ígéreteire, mennyire fogadják el a kormány döntéseit. Ezekre a kérdésekre az empirikus szociológia megközelítésmódjával lehet válaszolni: Tölgyessyt politikusi feltűnésének kezdetétől fogva – politikustól és jogásztól szokatlan módon – a választásokon részt vevő társadalom szociológiája foglalkoztatja. A szakpolitológia a közvélemény-kutatási és a választási eredmények alapján, hatalmas adatsorok birtokában elemzi az életkor, iskolai végzettség, foglalkozás, lakóhely szerint elkülönített választói csoportok magatartását. Tölgyessy nem használ jelentős apparátust, megállapításai ezért sokszor kijelentésszerűnek vagy éppen közhelyesnek tetszenek. Holott érzékelhetően ott van mögöttük az adatsorok ismerete (néhány táblázatot jegyzetben a kötet is közöl), de talán még inkább a sokat utazó, sok emberrel érintkező szerző mindennapos tapasztalata.

Az ország egészére vonatkozó megfigyeléseknél sokszor tanulságosabb a választói magatartás értelmezése az egyes választókerületekben. Az SZDSZ számára nagy sikert hozó békéscsabai választás – Lukovics Éva győzelme az MDF sztárjelöltjével, Kádár Béla miniszterrel szemben – az SZDSZ szavazóbázisának átalakulásáról is hírt adott. „Az SZDSZ többletvoksait döntően az egykori MDF-támogatók köréből ... szerezte, míg az MSZP előretörése nagyobbrészt a lakótelepeken, az 1990-es szabad demokrata körzetekben történt.” A liberális párt tehát képesnek mutatkozhat arra, hogy betöltse az űrt, amely az MDF-ből való kiábrándulás nyomán a középrétegekhez tartozó szavazók politikai vonzalmaiban keletkezett. 1990-ben az „igen összetett szerkezetű kisbér-oroszlányi választókerületben” az SZDSZ „egyszerre nyerte meg lendületével a súlyos válságban lévő szocialista bánya- és iparvidék kétkezi munkás-, valamint Bábolna és környéke polgárosult szavazóit”. 1992-ben a liberális párt még jelöltet sem tudott állítani Keleti Györggyel szemben, így a szocialisták megnyolcszorozták szavazóik számát. A főváros elszegényedő VII. kerületében, Demszky győzelmének színhelyén az SZDSZ „plebejus rendszerváltó radikalizmusával” az egyik legnagyobb győzelmét aratta 1990-ben. 1992-ben ugyanez a választóközönség „az ekkorra már bizonytalan arcélű” SZDSZ-szel szemben a szocialista Filló Pált jutalmazta szavazataival, aki szociális ígéreteket állított kampánya középpontjába, és az új politikai elitet támadta. (Az idézetek A közvélemény és az időszaki választások című cikkből.) Ellentétben Tölgyessy visszafogott következtetéseivel, az elemzés tanulságait a későbbiekre vetítve, elmondhatjuk: 1990 és 1994 között az SZDSZ azzal, hogy megvetően a politikai jobboldalra utasította plebejus-radikális híveit, elvesztette 1990-es szavazói egy részét, viszont megnyerte a helyükbe a középrétegeknek azokat a szavazóit, akik kiábrándultak az MDF-ből, de a szocialistákra azért mégsem akartak szavazni. A koalíciós kormányzással aztán 1998-ra ezt a réteget a Fidesznek engedte át, és velük együtt elvesztette azokat az elsősorban nyugat-dunántúli szavazókat is, akiket 1990-ben egyszerre vonzott az SZDSZ rendszerváltó radikalizmusa és nyugatbarát gazdasági liberalizmusa.

A közjogász



Tölgyessy alkotmányjogász szakértőként került az SZDSZ közelébe 1989 januárjában. Mire az Ellenzéki Kerekasztal megalakult (1989. március 22.) Tölgyessy már elkészítette az SZDSZ alkotmánykoncepcióját, amelyet a párt küldöttgyűlése március 19-én fogadott el. A koncepció tiszta formában – tehát a választott párttestületek által kívánt módosítások nélkül – Van közünk a közjogunkhoz? címmel az Országgyűlési Tudósítások 1989. március 8-i számában jelent meg.

Az állampárt és az új ellenzéki pártok politikai egyeztető tárgyalásainak előkészítése során az ellenzéki oldalon általános volt a nézet, hogy a tárgyalások korlátozódjanak azoknak a törvényeknek és törvénymódosításoknak az előkészítésére, melyek feltétlenül szükségesek a szabad választások kiírásához és megtartásához. Különösen az SZDSZ hangsúlyozta, hogy a törvényalkotáshoz, az alkotmányozáshoz sem a hatalmat gyakorló MSZMP, sem az ellenzéki pártok nem kaptak felhatalmazást a választóktól.

Ehhez az elképzeléshez képest az 1989 nyári egyeztető tárgyalások gyökeresen átalakították az alkotmányt. A címe és kelte szerint ma is 1949-es alkotmány szövege 1989 nyarán, illetve 1990 májusában az MDF–SZDSZ-megállapodás (a Paktum!) keretében alakult ki, tehát még a szabadon választott országgyűlés megalakulása előtt. Igaznak bizonyult, amit Tölgyessy számos alkalommal elmondott: ha a pártok a tárgyalóasztal mellett nem egyeznek meg a tartalma szerint új alkotmányról, a parlament megalakulása után hosszú ideig nem lesznek rá képesek.

A maga alkotmánykoncepcióját Tölgyessy eredetileg Kulcsár Kálmán reformszocialista alkotmánytervezetével vitázva fejtette ki. De nyoma sincs benne se harmadikutasságnak, se bármiféle megengedő gesztusnak a létező szocializmus létező alkotmánya felé. Ezért is tette a magáévá az SZDSZ szinte minden részletében.

„A jövendő alaptörvényének nem alkotmányosan szentesített értékeket, hanem a politikaformálás eljárásait és szabályait kellene rögzíteni” – írja Tölgyessy. S hozzáteszi, máig érvényes tanulságként: „Ezeréves históriánk dicsőségéről nem alkotmányunknak, hanem történelemkönyveinknek kellene beszélniük.” A szabadságjogok gyakorlása nem köthető valamely társadalmi berendezkedés elfogadásához – még az alkotmány elfogadásához sem. Az alkotmány kizárólag az alkotmányos berendezkedés erőszakos megváltoztatásának tilalmát rögzítheti. A pártsemleges alkotmányozás igényéből következik – a maga idejében minden harmadikutas álmodozással szemben döntő fontosságú követelmény volt ez –, hogy az alkotmány nem rangsorolhatja a tulajdonformákat: az állami tulajdon vagy a közösségi tulajdon nem magasabb rendű, mint a magántulajdon. A demokratikus jogállam országgyűlésében nincs helyük az érdekképviseleteknek. „A demokratikus képviseleti rendszerben [...] pártok feszülnek egymásnak.” „A részérdekek összehangolását pedig a munkaadók, a munkavállalók és a kormány közvetlen egyezkedésével” lehet megoldani. A képviselők visszahívása – bármilyen demokratikusnak látszik is – állandósítja a választási kampányt. A képviseleti demokrácia hibáit a népi kezdeményezés, illetve a népszavazás intézménye korrigálhatja. A pártok felett álló köztársasági elnök politikailag „gyenge”, reprezentatív államfő. A kormány irányvonalát az „erős” miniszterelnök határozza meg, és egymagában felel érte. Az Alkotmánybíróság tagjait nem élethossziglani időtartamra kellene megválasztani, mint Kulcsár javasolja, hanem hat évre, olyan módon, hogy a kilenctagú testület egyharmada kétévenként cserélődjék. Az Alkotmánybíróság eljárását bárki kezdeményezheti, az alkotmánnyal ellentétes jogszabályokat az Alkotmánybíróság nem csupán felfüggeszti, hanem hatályon kívül helyezi. Az Alkotmánybíróság tagjaival ellentétben a rendes bíróságok tagjai elmozdíthatatlanok, kinevezésük a bírák választott önkormányzati testületének feladata. A helyi önkormányzatokon kívül szükség van olyan testületekre (például kamarákra, társadalombiztosítási, tömegkommunikációs vagy egyetemi önkormányzatokra), amelyek a maguk működési területén közhatalmi jogosítványokkal rendelkeznek.

A Tölgyessy által papírra vetett koncepciónak szinte minden lényeges eleme belekerült az alkotmányba. (Egyes, a koncepcióban javasolt intézményeket, például a közjogi önkormányzatokat vagy a kormánytól elválasztott bírói önkormányzatot, későbbi törvények hoztak létre.) Lényeges eltérés az 1989 márciusi koncepció és az 1990 óta működő közjogi berendezkedés között leginkább az államfő jogállásának meghatározásában van. Az MSZMP erős, közvetlenül választott köztársasági elnököt akart, olyan hatalommal, amilyennel a francia – vagy mondjuk inkább: a román, az orosz – elnök rendelkezik. Antall József kompromisszumos javaslata alapján az alkotmány „középerős” elnöki státust határoz meg. Elgondolása mellett érvelve a későbbi miniszterelnök a második magyar köztársaságot létrehozó 1946. évi I-es törvénycikkre hivatkozott. Valójában az elnöki hatalom ma is érvényes leírása jelentős részben inkább a kormányzóról szóló 1920-as törvényt követi. Az alkotmány értelmében ugyanis a köztársasági elnök – miként egykor a kormányzó – a haderő főparancsnoka. Hogy a köztársasági elnök mégsem lett legfőbb hadúr, az egyrészt az Alkotmánybíróság – a főparancsnoki jogkört meghatározó – briliáns alkotmányértelmezésének köszönhető, másrészt pedig annak, hogy Göncz Árpád sosem kívánta főparancsnoki irányítása alá vonni a fegyveres erőket. A főparancsnoki jogkörnek mégis vannak alkotmányos következményei. A hatályos alkotmány értelmében rendkívüli állapot – azaz háború – esetén az országot a Honvédelmi Tanács irányítja, amelynek az elnöke a köztársasági elnök. Szükségállapot esetén a rendkívüli intézkedéseket rendeleti úton a köztársasági elnök vezeti be.

A Kulcsár-féle tervezet csak rendkívüli állapotot ismert. Ezzel a differenciálatlan szabályozással szemben javasolta Tölgyessy a védelmi helyzet és a feszült helyzet megkülönböztetését. Koncepciója szerint védelmi helyzetben az országot – a felelős miniszterelnök vezetése alatt – a Honvédelmi Tanács irányítja, feszült helyzetben a kormány kap különleges jogokat. Az országgyűlés mindkét rendkívüli helyzetben továbbra is ülésezik. Nyilvánvalóan Tölgyessy megoldása felelne meg a parlamentáris demokrácia viszonyainak (Nagy-Britanniát a második világháború idején Churchill vezette, nem VI. György király). A rendkívüli helyzetben az ország élére rukkoló, a szükségállapotban jogszabályokat alkotó elnök szerepkörét még a nép által választott erős köztársasági elnökre szabták, azaz Pozsgay Imrére. A szöveg túlélte a Pozsgay elnöki álmát szertefoszlató népszavazást.

Egy rövid cikkében, amely a hetilap Beszélő első próbaszámában jelent meg (1989. október 23-án), de a kötetbe nem került bele, Tölgyessy azt fejtegeti, hogy amennyiben a népszavazási kezdeményezés nem akadályozza meg a közvetlen elnökválasztást, a honvédelem és részben a külpolitika kikerül a felelős kormány irányítása és a folyamatos parlamenti ellenőrzés alól. Pozsgay elnökké választása nemcsak a kommunisták hatalmát hosszabbítja meg, de a Varsói Szerződés döntéshozó jogkörét is átmenti az új demokratikus rendbe. Ha az SZDSZ a népszavazási kampány során erőteljesebben hangsúlyozza a közvetlen elnökválasztásnak ezt a következményét, talán nem hatezer szavazaton múlott volna a négy igen győzelme. Az elnöki kormányzásról szóló szakaszok a népszavazás után kakukktojásként maradtak benne – mindmáig – a parlamenti demokrácia alkotmányában. Eddig ez nem okozott gondot, de egy ne adj isten bekövetkező szükségállapot esetén a kakukk kikelhet a tojásból. Azaz: korántsem protokolláris kérdés csupán, ki lesz a köztársaság következő elnöke.

Eltér a hatályos alkotmány – e tekintetben inkább előnyére – Tölgyessy koncepciójától a választási rendszer kérdésében is. 1998 kora tavaszán, figyelembe véve az állampárt és az új, ellenzéki pártok taglétszámát, ismertségét, Tölgyessy és vele az SZDSZ az egyéni kerületi rendszer fenntartása mellett foglalt állást; a képviselői helyeknek csak mintegy negyedrészéről döntöttek volna a pártokra leadott szavazatok. Az Ellenzéki Kerekasztal mellett helyet foglaló történelmi pártok – nosztalgikus emlékeikre hagyatkozva – az arányos, listás rendszer mellett kardoskodtak. Végül az MDF Antall József képviselte kompromisszumos javaslata győzött: legyen a listás, illetve az egyéni kerületi rendszerben megválasztható képviselők aránya 50-50 százalék. Tölgyessy vette észre – s a kezdeményezésére elvégzett modellszámítások is ezt bizonyították –, hogy (mivel a választók nem országos, hanem megyei pártlistákra szavaznak), különösen a kisebb megyékben a középerős pártoknak nagyszámú szavazata megy vesztendőbe. A hátrányt csak egy – a tervezettnél nagyobb – országos kompenzációs listával lehet kiegyenlíteni. Így Tölgyessy – bár elvben a parlament létszámának csökkentése mellett volt – végül „kijárta”, hogy a képviselők száma 350 főről 386-ra emelkedjék. A választási rendszer, amely alapjában véve az Antall és Tölgyessy között kialakult egyetértés eredménye, minden fogyatékossága és számos, a megreformálására tett kísérlet ellenére – lényegében változatlan formában máig fennmaradt.

Tölgyessy tisztában volt a rendszerváltás sodrában, a parlamenten kívül létrehozott alkotmány gyengéivel: Az alkotmányozás ideje című cikkében (1995. február 4.) a hatályos alkotmányt „technikai értelemben tákolmány”-nak minősítette. Mégsem értett egyet sem a Fidesszel, amely az 1994-es választások előtt, kormányra kerülés esetén gyors alkotmányozást ígért, sem az MSZP–SZDSZ-koalícióval, amely programjába vette az új alaptörvény megalkotását. Úgy vélte, az alkotmány, hibái ellenére, bevált, s az alkotmánybírósági határozatokkal, az 1990 óta kialakuló konvenciókkal együtt megfelelő alapja a demokratikus jogállam működésének. Kis János hasonló premisszákból kiindulva formálisan ezzel ellentétes, de tartalma szerint hasonló következtetésre jutott: konzervatív alkotmányozást javasolt, amely a parlament széles körű egyetértésével legitimálja a rendszerváltás során létrejött alkotmányt. Tölgyessy éppen a konszenzus kérdésében volt szkeptikus. Részint attól tartott, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció a maga kétharmados többségével az ellenzék egyetértése nélkül is elfogadhatja az alkotmányt, részint pedig attól, hogy az alkotmányozás szenvedélyes közjogi vitákat lobbant lángra. Ez végül nem következett be, az alkotmány-előkészítő bizottság zárt ajtók mögött tanácskozott, és az SZDSZ kezdeményezésére megegyezés született arról, hogy csak azok a módosító indítványok kerülnek a parlament elé, amelyeket legalább öt párt támogat. A bizottsági viták során az is kiderült, hogy a közjogi választóvonalak nem feltétlenül ott húzódnak a pártok között, ahol a politikaiak. Az SZDSZ, a Fidesz, továbbá az MDF alkotmányjogász csapata többnyire egyetértett, miközben az MSZP például a közvetlen elnökválasztás kérdésében vagy abban, hogy belekerüljenek-e az alkotmányba a jogi úton nem kikényszeríthető szociális jogok, inkább a kisgazdákkal meg a kereszténydemokratákkal volt azonos állásponton. Az alkotmánykoncepció így is elkészült, de új alkotmány nem lett belőle. Elfogadását – a parlamentarizmus történetében egyedülálló módon – az elkészítését kezdeményező kormány szavazta le.

1992 után – kiszorulva a politikai döntéshozatalból – Tölgyessy elsősorban publicistaként adta elő közjogi gondolatait. Figyelemreméltó az országgyűlési házszabály reformjára vonatkozó javaslata (A törvényhozó üzem ellentmondásai, 1993. március 29.). Mindenekelőtt a napirend előtti felszólalások korlátozását (csak a frakcióvezető, illetve megbízottja kaphasson szót napirend előtt), és a módosító indítványok bizottsági szűrését ajánlotta, továbbá a parlamenti kisebbség jogainak fokozott védelmét (vizsgálóbizottság felállításához vagy valamilyen politikai kérdés napirendre tűzéséhez legyen elegendő a képviselők kétötödének a szavazata). Tölgyessy úgy vélte, hogy a pillanat – egy évvel a választások előtt, amikor az MDF vezette koalíciónak szembe kell néznie azzal, hogy esetleg ellenzékbe kerül, az MSZP pedig mint potenciális kormányzó párt mindinkább érdekeltté válik a jövendő parlament működőképességének biztosításában – különösen alkalmas a kiegyensúlyozott megegyezésre. Ez mégsem jött létre, de az új házszabályba, amely 1994 szeptemberében már az MSZP–SZDSZ-koalíció kezdeményezésére készült el, beépültek Tölgyessy javaslatai is. Más kérdés, hogy az a szabály, amely szerint napirend előtt csak a frakcióvezető és helyettesei kaphatnak szót, nem szorította vissza a napirend előtti őrjöngéseket. Inkább a frakcióvezető-helyettesek inflációja indult meg.

Az önkormányzatiság kérdésében Tölgyessy eretnek álláspontot képviselt. Úgy vélte, a falupusztító szocialista területfejlesztési politika ellenhatásaként létrejött önkormányzati rendszer – a rendszerváltás egyik legjelentősebb vívmánya – csak mélyreható és fájdalmas reformok árán tartható fenn. Nem lehetséges, hogy a 3200 egyenrangú települési önkormányzat egyszerre élvezzen nagyfokú önállóságot és legyen foglya az állami újraelosztásnak. Európa országaiban vagy az önkormányzatok önállóságát vagy a számát korlátozták. Az évszázados hagyományra visszatekintő lázadás a megye túlhatalmával szemben a rendszerváltáskor megszüntette a megye jogosítványait. A hatalmától megfosztott megye helyébe azonban nem a községek önkéntes társulása lépett, hanem a centralizáló állam. A kiút ebből a csapdából a regionális és kistérségi együttműködések támogatása s egyúttal az alulról ellenőrzött megyei önkormányzat erősítése lehet. A pénzügyi függőségből a szabadulást a személyi jövedelemadó csökkentése mellett az ingatlanadó és az önkormányzati pótadó növelése, illetve bevezetése jelentheti. Így az állami újraelosztás a hátrányos helyzetű térségek megsegítésére szorítkozhatna. (Önkormányzatok bevétel nélkül, 1995. november 28.) Mindez – bár az egyenrangú és független önkormányzatok utópiája ellenében íródott – már megírása idején olyan utópiának tetszett (és ma még inkább annak tetszik), mintha nem is 1995-ben, de a rendszerváltás előtt íródott volna.

Közjogászként Tölgyessy politikusi pályájának kezdetétől fogva az erős miniszterelnöki hatalom híve volt. „Kívánatos volna, hogy a jövőben a miniszterelnök határozza meg a kormány általános irányvonalát (kiemelés itt és a továbbiakban is: az eredetiben) – olvassuk az 1989 márciusi alkotmánykoncepcióban. Az MDF–SZDSZ-megállapodás aláírása után ellenzéki oldalról, de még az SZDSZ-en belül is, leginkább azért bírálták Tölgyessyt, mert a konstruktív bizalmatlansági indítvány elfogadásával „bebetonozta a kormányt”. Az azóta eltelt tíz év bebizonyította, hogy a kormányokat nem a konstruktív bizalmatlansági indítvány elve, hanem a szilárd kormánypárti többség tartja hatalomban. A már sokszor idézett alkotmánykoncepcióban a miniszterelnököt még egyszerű bizalmatlansági indítvánnyal – azaz az új miniszterelnök megnevezése nélkül is – meg lehet buktatni, de amennyiben az Országgyűlés harminc napon belül nem választ új miniszterelnököt, az államfő új választásokat írhat ki. Ez a megoldás, amelyet az SZDSZ-ben senki sem ellenzett, tekintettel a törpepártokat kirekesztő választási rendszerre, a gyakorlatban éppen úgy biztosította volna a mindenkori kormány szilárdságát, mint a konstruktív bizalmatlanság intézménye.
A westminsteri típusú miniszterelnöki kormányzással szembeszegezett javaslatok – például az, hogy a parlament egyes miniszterektől külön-külön is megvonhassa a bizalmat – ugyanarról a tőről fakadnak, mint a képviselők visszahívhatóságának a gondolata: az effajta javaslatokat a magyar országgyűlésben egyetlen számottevő politikai erő sem támogatta. Az ellenvetések a miniszterelnöki hatalomkoncentrációval szemben nem közjogi, hanem politikai természetűek. Csorbítja a demokráciát, ha a kormányfő akarata fölébe nő a kormány többségi, testületi döntéseinek. Ha a politika irányát a kormányfő határozza meg, a koalíciós partnerek akarata legfeljebb az ágazati politikában érvényesül. A miniszterelnök minisztériummá duzzasztott hivatala megkettőzi az ágazati apparátusokat.

Ezeket a manapság is elhangzó érveket könnyű visszaverni. Az elképzelés, hogy az a jó miniszter, aki hatékonyan képviseli tárcája érdekeit, a Kádár-rendszer öröksége. A koalíciós partner politikai akaratának az együttesen meghatározott kormányprogramban kell érvényesülnie, nem abban, hogy a koalíciós partner korlátozza a miniszterelnök döntési szabadságát. Ami pedig az apparátusokat illeti: aki tapasztalta, hogyan vezeti egy-egy minisztérium apparátusa az orránál fogva a minisztert, és hogyan érvényesíti a miniszter politikája helyett a minisztérium irányítása alatt álló nagy szervezetek érdekeit, nem bánná, ha az apparátusok valóban külső kontroll alá kerülnének. De arra persze nincsen garancia, hogy a miniszterelnöki apparátus valóban ellenőrzi és korlátozza, nem pedig tovább erősíti az ágazati apparátusokat.

Politikus, publicista

1992. február végén a Beszélő kerekasztal-beszélgetésre hívta meg a három ellenzéki párt vezetőit: Horn Gyulát, Orbán Viktort és Tölgyessy Pétert (Beszélő, 1992. március 7.) Nagyon rossz érzéseim támadtak Horn Gyulától – mondta másnap Tölgyessy négyszemközt. A rossz érzéseket Horn világképe okozhatta. Az MDF néhány népszerű jelszóval – nemzet, család, határon túli magyarság – nyerte meg az 1990-es választásokat – fejtegette a jövendő miniszterelnök. Ha már az SZDSZ a kétharmados törvények jó részének feladása, a kormány bebetonozása árán megszerezte a köztársasági elnöki pozíciót, miért nem szerzett több jogosítványt az államfőnek? Az effajta megjegyzésekből, kérdésekből a mai olvasó is érzékelheti, Horn Gyula az államszocialista rendszer bukása után is úgy képzelte, egy ország vezetése pusztán a hatalom erején, a pozíciók elosztásán, a népet elkábító propagandán múlik. Mintha nemcsak azt nem értette volna meg, hogy a jog, az alkotmány egy parlamenti demokráciában nem pusztán díszlet, hanem a hatalomgyakorlást ténylegesen korlátozó erő is, de még azt sem, hogy egyes társadalmi csoportok képesek felfogni, artikulálni és különböző módokon, végső soron akár a kormány leváltása révén, érvényesíteni az érdekeiket. A szemtől szembe találkozás ezzel a világképpel, amelyet az államszocializmus látványos összeomlása sem ingatott meg, ez nem hagyta elaludni az SZDSZ elnökét az interjú napját követő éjszakán. Pedig akkor, az év elején még alig volt jele az MSZP 1992-ben kezdődő felívelésének.

Politikusként és publicistaként – 1992 őszétől, a politikai döntéshozatalból való kiszorulása után elsősorban publicistaként, illetve 1996-tól feltehetőleg Orbán Viktor informális politikai tanácsadójaként is – Tölgyessy három korszakban három cél megvalósítását tekintette feladatának. 1989–90-ben következetes rendszerváltásra, közelebbről az angol–német típusú parlamentáris demokrácia szabályrendszerének a megteremtésére törekedett, kigyomlálva az alkotmányból minden pártállami maradványt, és távol tartva tőle a bal- és jobboldali populisták harmadikutas megoldásait. Mindez tökéletesen egybevágott az SZDSZ ellenzéki múltú vezetőinek felfogásával. Így válhatott Tölgyessy meghívott alkalmi szakértőből az SZDSZ színeiben az 1989-es politikai egyeztető tárgyalások egyik főszereplőjévé, és az SZDSZ legszűkebb vezetésének tagjává. Ez a politikai törekvés írásos formában a fentebb már ismertetett közjogi tanulmányokban, cikkekben jelent meg.

1990 és 1994 között azt tekintette fő céljának, hogy az SZDSZ-t a párt parlamenti súlyának megfelelően, több mint egymillió választója többségének vélhető akarata szerint modern tömegpárttá, szabadelvű néppárttá formálja, és koalícióban mindenekelőtt a Fidesszel kormányra juttassa. E törekvésének volt – egyre inkább dominánssá váló – része, hogy az SZDSZ-t távol tartsa a szocialistákkal kötendő koalíciótól. Végül, kudarca után, azon gondolkozott, hogyan hozható létre politikai ellensúly a nagyra nőtt MSZP-vel szemben; 1994-től 1998-ig azon dolgozott, hogy egy, a liberális középerőket is magához vonzó jobbközép gyűjtőpárt révén segítsen helyreállítani a parlamenti váltógazdaság veszni tűnő esélyét. E cél felemás módon valósult meg: a politikus publicista elégedettsége nem bizonyult tartósnak.

Harcok az SZDSZ-ben: a radikálisok reménysége



A szabadelvű néppárt jelszava Tölgyessy pártelnöki kampányában jelent meg. A kampányhelyzet, amely Tölgyessy esetében a megválasztását megelőző hónapoktól, azaz 1991 októberétől a következő tisztújításon elszenvedett vereségig, 1992 novemberéig tartott, általában nem segíti elő a politikai jelszavak tartalmának tisztázását. Mondanivalóját Tölgyessy az államelvű politizálással szemben fogalmazta meg: az atyáskodó állam helyett államháztartási reform, privatizáció, a nagy újraelosztási rendszerek átalakítása. Ezekkel a jelszavakkal persze az SZDSZ-ben mindenki egyetértett, ebből nem derül ki, miben is különbözött a néppárti irányzat attól a másiktól, amelyet Tölgyessy – átvéve a jobboldal megbélyegzőnek szánt megnevezését – polgári radikálisnak nevezett. Az ugyanis nem áll, hogy a „polgári radikális” irány az abortuszügyet, a menekültügyet, a börtönviszonyok reformját vagy a kisebbségek problémáját akarta volna az SZDSZ politikájának a középpontjába állítani (Tamás Gáspár Miklós – ez idő tájt a Tölgyessyvel szemben ellenhatalmi központtá fejlődő Országos Tanács elnöke – tett ilyen nyilatkozatot, ez azonban inkább a publicista provokatívan kifejtett véleménye volt, nem az SZDSZ-elit többségi álláspontja).

Az 1991-es elnökválasztási kampányban az SZDSZ hagyományos vezetése azt igyekezett igazolni, hogy a két irányzat között lényeges elvi, politikai különbségek vannak. Kapóra jött, hogy Tölgyessy egyik nyilatkozatában (Népszabadság, 1991. október 4.) – valóban szerencsétlen fordulattal – azt mondta, az SZDSZ-nek patriótább párttá kell lennie, és szót kell értenie az egyházakkal. Ez a két kijelentés az 1991-es kampány sodrában úgy minősült, hogy Tölgyessy magáévá tette a jobboldal vádját, miszerint az SZDSZ nemzetietlen párt, és elnökként megtagadni készül az állam világnézeti semlegességéről vallott liberális alapelvet. Egy évvel később Pető Iván visszatért a sokat elemzett kijelentésekre: „Az egyházakkal való viszony javítása terén például Péter sem tett mást, mint amit a korábbi vezetés csinált.” Az éles különbséget azonban nem az idő és a tapasztalat temette el, hanem az, hogy 1991-ben, amikor Dornbach Alajos ellenjelöltnek eleve kicsi volt az esélye, az SZDSZ hagyományos vezetése a politikai különbségeket hangsúlyozva próbálta elrettenteni a tagságot Tölgyessytől. (Elnökké választatása végveszélybe sodorná az SZDSZ-t – írta Tamás Gáspár Miklós). 1992-ben viszont, amikor a Tölgyessyhez kapcsolódó várakozások szertefoszlottak, kihívója viszont a népszerű Pető Iván volt, a kampány arra épült, hogy a jó elnök adja át a helyét a még jobbnak. „Tavaly a másik oldal – mondta Tölgyessy a Pető Ivánnal együttesen adott interjúban a Beszélőnek (1992. november 14.) – hisztérikusan felnagyította a különbségeket, idén viszont nem létezőnek tekinti őket. Az igazság a kettő között van. Kevesebb különbség van, mint amennyiről tavaly szóltak, de lényegesen több, mint amennyit most elismernek. Ennek kampánytechnikai okai vannak.”

1991-ben Tölgyessy óvakodott attól, hogy a politikai különbségeket hangsúlyozva további illúziókat keltsen radikális híveiben, illetve muníciót adjon azoknak, akik katasztrófát láttak küszöbön álló megválasztásában. De a mögötte felsorakozó radikálisok, a „radi-szadi” követeléseit (igazságtétel, a volt kommunista elit eltávolítása a gazdasági pozíciókból) nemcsak óvatosságból nem támogatta, hanem mert a társadalomról közjogban, alkotmányban gondolkodott, idegen volt tőle bármiféle „forradalmi” eltérés a jogállam normáitól, és még inkább a felülről kezdeményezett forradalmi népmozgalom, amelynek az MDF-ben egyre több híve akadt. Ezért nem tudott mit kezdeni az SZDSZ-radikalizmus egyetlen komolyan vehető – a kifejtés minőségét tekintve rangos, politikai programnak azonban doktriner – elméletével, Tellér Gyuláéval sem.

Fent, a politikai szférában lezajlott a rendszerváltás, lentebb azonban, a közigazgatásban, a fegyveres testületeknél, a vállalati, szövetkezeti szférában és főképpen a helyi társadalom szintjén a népszavazás idején megbillent „megalvadt struktúrák” újra megszilárdultak. Az egymással birkózó két nagy párt, az MDF és az SZDSZ ebben a közegben, a megalvadt struktúrákéban keres támaszt, velük köt különbékét, szövetséget. Holott „az SZDSZ-nek oda kell lenyúlnia, ahol a tényleges erő jelenleg is van […]: a megalvadt struktúrák, a régi hatalmi szerveződések fogságában lévőkhöz […], a ő erejüket kell kanalizálnia, megszerveznie és nekivezetnie a megalvadt struktúráknak”. (Beszélő, 1991. február 2.) Az elnökválasztási kampány idején Tellér már úgy látta, a megalvadt struktúrákhoz való viszony kérdésében az SZDSZ két csoportból tevődik össze. A szabadfoglalkozású értelmiségi alapítók kevéssé érzékelik a megalvadt struktúrák szorítását. A szorításban élők viszont úgy érzik, hogy az SZDSZ is magukra hagyta őket. Tölgyessy ennek a csoportnak is képviseletet kíván biztosítani. (Beszélő, 1991. november 9.)

Tölgyessy ellenfelei nyomban felkapták ezt a mondatot, de a Tellér-féle SZDSZ-bírálatot összetolva az SZDSZ-en belül is létező mini-MDF (Rab Károly, Bilecz Endre) SZDSZ-bírálatával, úgy interpretálták, hogy Tölgyessy azokat akarja képviselni, akik feladnák az SZDSZ következetesen szociálliberális politikáját. (Bauer Tamás: Miért ne Pétert!, Beszélő, 1991. november 23.) Valójában Tölgyessy csupán annyit mondott, hogy a radikálisok törekvéseit „nem kizárni és kiszorítani kellene az SZDSZ-ből, hanem megfelelően kezelni, kanalizálni”. Persze azokat a radi-szadisokat, akik az SZDSZ-ben csalódva a MIÉP-be masíroztak át, aligha lehetett volna az SZDSZ-en belül kezelni. A Tölgyessy leváltását követő tisztogatás azonban túlterjedt a kvázi-MIÉP-eseken. Eredményeképpen olyan homogén SZDSZ jött létre, hogy az 1998-as választási vereség után a liberális pártban nem maradt vezetési alternatíva. (Ezt a veszedelmet egyébként megtapasztalhatja még a Fidesz is, ha 2002-ben esetleg elveszti a választásokat.)

A Tölgyessy-politika sajátlagossága nem annyira pozitív üzenetéből rajzolódott ki, hanem inkább abból, amit elutasított. Márpedig Tölgyessy elsősorban az MSZP-hez való közeledést utasította el.

Harcok az SZDSZ-ben: az MSZP ellenlábasa



1990-ben az SZDSZ rendszerváltó radikalizmusát az SZDSZ hívei is és ellenfelei is azonosították az antikommunista radikalizmussal, de hisz az SZDSZ retorikája akkoriban alá is támasztotta ezt az azonosítást. 1991–92-ben Tölgyessy MSZP-ellenességét azonosították – hívei és ellenfelei egyaránt – a jobboldali antikommunizmussal.

Holott Tölgyessy nem a régi kommunisták ellen emelt szót, akiket – hacsak nem álltak át időközben maguk is a jobboldalra – a jobboldali retorika véres kezű hazaárulókként írt le, hanem a jelenvaló és erősödő MSZP ellen, amelyről 1992-ben annyit már bizonyosan tudni lehetett, hogy 1994-ben a liberális pártok legveszélyesebb versenytársa lesz. S nem csupán versenytársa, ellenfele is. Az MSZP és különösen szakszervezeti szárnya a hagyományos gazdasági szerkezet, a nem piacképes ágazatok, az újraelosztó állam fenntartásában érdekelt. Márpedig a Kádár-rendszer gondoskodó, újraelosztó állama nem tartható fenn, ha nincs mit elosztani. „Néha olyan érzésem van – felelte Tölgyessy 1992-ben Farkas Zoltán kérdésére , mintha az SZDSZ egy konzeratív ollóban lenne. Ahol az olló nagyobbik, erősebbik szára a kormánytöbbség tekintélyelvűsége. A kisebbik, gyengébb szára pedig az MSZP konzervatív munkáspolitikája.” Mégis az elnökké választott Tölgyessy ellenében létrehozott SZDSZ-platformok egyike, a Szabadelvű Kör Szabó Miklós megfogalmazta állásfoglalása szerint „az SZDSZ-t megosztó törésvonal azok között húzódik, akik a magyar demokrácia legnagyobb pillanatnyi veszedelmének az MDF […] központosító tevékenységét” tekintik, illetve azok között, akik a „mai magyar liberalizmus fő ellenfelét a megvert kommunista rendszer utódaiban” látják. Az utóbbiak számára az ország alapvető politikai problémája, hogy még mindig jelentős pozíciókban vannak korábbi kommunista vezetők. Pedig a mai MSZP-vel az SZDSZ „egy esztendeje csak az MSZOSZ kérdésében” került „lényegi politikai összeütközésbe”. (Beszélő, 1991. november 30.) Lám, a közvetlen elnökválasztás ügye, amelynek érdekében az MSZP 1990-ben újabb népszavazást kezdeményezett (igaz, azóta már majd másfél év is eltelt), a világkiállítás ügye, amelyben az MSZP az MDF oldalára állt, egyszerre említésre sem érdemes semmiséggé törpült. Ahogy az MSZP-hez való közeledést a későbbiekben az sem befolyásolta, hogy éppen a közeledés hívei, például Bauer Tamás bizonyították meggyőzően, milyen távol állnak egymástól az MSZP meg az SZDSZ elgondolásai az állami tulajdonról, az állam gazdasági szerepéről. Csak az számított, hogyan lehet egyenlőségjelet tenni Tölgyessy MSZP-ellenessége, a plebejus radi-szadi indulatai meg a radikális jobboldal primitív antikommunizmusa közé.

Aki ez idő tájt már számolt az MSZP előretörésével, vagy akár győzelmével, azt is észrevehette, hogy a szocialisták szavazótábora részint az átalakulás veszteseinek köréből származik, részint pedig éppen az ellenkező oldalról, az átalakulás nyertesei közül. Solt Ottilia, aki a társadalombiztosítási-önkormányzati választások eredményeit elemezve egy évvel a választások előtt Tölgyessyhez hasonlóan az MSZP győzelmét prognosztizálta, arra is felhívta a figyelmet, hogy a Nagy Sándor nevével fémjelzett szakszervezeti szövetség, az MSZOSZ, a legjobb eredményeit éppen az ipari válságövezetekben érte el, noha programja „a munkapiacon jól pozicionált, viszonylag stabil és jól fizetett munkavállalóknak kedvez”. A jövőben tehát a szocialista vezetésű szakszervezeti szövetség választásra kényszerül: „Vagy ebek harmincadjára kell hagynia bázisát, vagy egészen mást lesz kénytelen csinálni, mint amit hirdetett.” (Fordulópont, Beszélő, 1993. május Budapest, 2000. február 29. In: Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek, II. kötet, 338. old. Budapest, 1998.) Ezzel egybevágó következtetésre jutott Tölgyessy a győzelem küszöbéhez ért szocialisták várható gazdasági kormányzásával kapcsolatban: „A nagyszabású programok kialakítása és végrehajtása válaszút elé állítja a szocialistákat. Ha következetesek akarnak lenni, valamelyik közönségükkel – a számosabbal vagy a hatalmasabbal – szakítaniuk kellene.” Tölgyessy azt jósolja, egyiket sem fogják megtenni. „Hathatós cselekvés helyett majd lesznek részreformok, felemás megoldások, kis visszarendeződések, ahogy az elmúlt harminc évben megszoktuk.” (Szocialisták a kapuk előtt, 1994. április 16.) A Horn-kormány első nyolc hónapja Tölgyessy előrejelzését igazolta. 1995 februárjától a fizetésképtelenség fenyegető árnyékában a miniszterelnök megváltoztatta politikája irányát. 1995–97-ben a gazdaságban bekövetkezett a fordulat, amelynek halogatása miatt Tölgyessy és az SZDSZ vezető közgazdászai egybehangzóan bírálták mind az Antall-kormányt, mind a Horn-kormányt. Ugyanakkor a belső piac több éven át tartó beszűkülése, a készpénzes privatizáció elsőbbsége a privatizáció (helyesen) felgyorsított folyamatában elsősorban a hazai vállalkozókat érintette kedvezőtlenül. Mindenekelőtt azokat, akik a Kádár-korszak utolsó évtizedének második gazdaságában kezdtek beletanulni a vállalkozói viselkedésbe. Pedig 1990-ben éppen ők alkották a szabad demokrata politizálás legígéretesebb bázisát.

Az MSZP-hez való közeledés elutasítása óhatatlanul azt a képzetet keltette, hogy Tölgyessy a másik oldalhoz akar közeledni. Ezt támasztotta alá, hogy többször beszélt a rendszerváltó pártok szolidaritásáról, hogy felújitotta informális kapcsolatát Antall Józseffel. De ezt sugallta a Szabó Miklós fentebb idézett nézete is az SZDSZ-t megosztó törésvonalról, továbbá a Beszélő kampánynyitó cikke (Vannak kiutak, 1991. október 5.), amely arról szólt, hogy az SZDSZ-nek előbb-utóbb döntenie kell, balközép párt vagy liberális gyűjtőpárt kíván-e lenni.

Pedig Tölgyessy egyértelműen fogalmazott: „A mi feladatunk az, hogy a következő választásokon legyőzzük a Magyar Demokrata Fórumot. Ezért azokban a kérdésekben, amelyekben alapvető politikai különbségekről van szó, a lehető legegyértelműbb, legkeményebb szembefordulást kell tanúsítanunk [tudniillik a kormánnyal és pártjaival]. Ugyanakkor van az ügyeknek egy másik része, ahol az alkotmány kompromisszumra kötelez minket.” (Interjú a Beszélőben, 1991. november 9.)

Harcok az SZDSZ-ben: a leggyengébb láncszem



A közvélemény-kutatások adatai alapján kevéssé volt valószínű, hogy az SZDSZ egymagában képes legyőzni és leváltani az MDF-et. Stratégiai szövetségesnek az SZDSZ-ben mindenki a Fideszt tekintette. „A Fidesz mint koalíciós partner adott”, mondta Tölgyessy Farkas Zoltánnak, másfél hónappal elnökké választása után.

Ez volt a Tölgyessy-koncepció leggyengébb láncszeme: adott-e a Fidesz mint koalíciós partner? A Beszélő kételkedett. „Végigtekintve a pártszínpadon, úgy tetszik, a Fidesz a legkevésbé érdekelt ebben a kapcsolatteremtésben: a Fidesz liberalizmusa, dinamikája, szakszerűsége ma is csak az SZDSZ-ével szembeállítva érvényesül.” Ebből a premisszából kiindulva jutott el a Beszélő oda, hogy az SZDSZ-nek a baloldali vagy az MDF felé való nyitás között kell választania.

Tölgyessy egyetlen pártról szólva sem hivatkozik annyiszor lélektani tényezőkre, mint amikor a Fideszről ír. „A Fidesz irányítói 1988–99-ben tanulták a politikusi mesterséget, amikor akár egyetlen sikeres akcióval alapjaiban át lehetett alakítani a hatalmi erőteret. A Fideszt a politikai átmenet lezárulta után is ellenállhatatlan erővel vonzzák a mindent vagy semmit jellegű játszmák. 1993-ban ugyanúgy próbálták vágyaik szerint terelgetni a szabad demokratákat, mint ahogy most a KDNP-t. 1994-ben a reálisan elérhető negyven-ötven parlamenti mandátum helyett csatlakoztak az MDF céltévesztő, előreláthatóan bumeráng hatású antikommunista kampányához. Vezetői gyors eredményt ígérő politikai húzásokkal szeretnének változtatni helyzetükön, mialatt egyre kevésbé vannak tekintettel a magyar társadalom tényleges mozgásaira.” (A jobbközép ellenzék válsága, 1996. február 10.) A hagyományos középosztály „delejes vonzást gyakorol a Fideszre” állította Tölgyessy egy korábbi cikkében. (Folytatódik a hosszú átmenet, 1994. november 12.) A lélektanilag motivált erőszakos stílus a választási győzelem után sem adta át helyét a körültekintő politizálásnak. A miniszterelnök „döntően nem stratégiában, hanem rámenősen kivitelezett akciókban gondolkodik. Mondanivalóját a megoldásra váró helyzethez igazítja, szinte egyetlen állandó mozgatója: a győzelem akarása. [...] Lendületes megnyilvánulásainak visszatérő vonása a túlzás, néha a súlyos aránytévesztés.” A végső következmény fenyegető. „Az ellenféllel szemben szinte mindent megengedhetőnek képzelő háborús észjárás hazánk kormányozhatóságát veszélyezteti. A külföldi megfigyelők aligha tesznek igazságot az ütköző felek között, inkább az egész országot a kétes hírű demokráciák közé sorolják.” (Kalandozások kora, 1998. december 24.)

Az SZDSZ-szel szemben ennek a magatartásnak – s vele együtt a gyanakvásnak – véli Tölgyessy – a lélektani mozgatói már a kezdet kezdetén felfedezhetők voltak a Fidesz magatartásában. „A kádári konszolidáció idején félelemérzet nélkül felnőtt alapítói, a politikai lehetőségek óvatos tágítása helyett, szívesen választották a hallgatólagos határokat egyetlen nekirugaszkodással áthágó megoldásokat. [...] Bár élvezték az MDF támogatását is, tabukat sértő magatartásuk az SZDSZ természetes partnerének mutatta a Fideszt. A demokratikus ellenzék nagyjai sokáig tanítványaiknak tekintették őket, és úgy gondolták: egyszer Orbán Viktor és társai vezetik majd az SZDSZ-t. Csakhogy a néha már atyáskodó pártfogás reakciójaként a fiatal demokraták mindjobban vigyáztak önállóságukra. A szervezet döntéshozó magja gondosan ügyelt arra, hogy irányadó tagsága az alapítók szubkultúrájából származzon...” (A demokratikus átmenet regénye, 1999.)

Mindezek a lélektani tényezők, amelyeket Tölgyessy politikai elemzőként meggyőzően mutat be, karöltve a gyanakvással, amellyel az „öreg” ellenzékiek a különállásukra kényesen vigyázó, a maguk saját szubkultúrájával szívesen kérkedő fideszeseket fogadták, eleve kétségessé teszi, volt-e bármiféle realitása Tölgyessy tervének, hogy a Fidesz és az SZDSZ koalíciója váltsa le az MDF uralta kormányt, és állítsa meg az MSZP előretörését. Ha pedig nem volt realitása, akkor a körülmények – nem is annyira a politikai, a társadalmi körülmények, inkább lélektani, szubkulturális tényezők – kényszerű módon kijelölték a pályát, amelyet az SZDSZ és a Fidesz 1991-től napjainkig bejárt.

Mégis van néhány mozzanat, amely azt sejteti, hogy a Fidesz – az MSZP előretörését érzékelve – képes lett volna legyőzni magában a liberális együttműködés lélektani akadályait. Ilyen mozzanat volt, hogy 1993 őszén – a Fidesz kezdeményezésére – választási koalíció jött létre a liberális pártok között. És ilyen volt 1994 januárjában Orbán Viktor híres-hírhedt gondolatkísérlete: az országgyűlés négy alkotmányos pártja (Fidesz, SZDSZ, MDF, KDNP) együttesen alkothatna koalíciót a választáson nyertes MSZP ellenében. Az MDF és az SZDSZ vállvetve tiltakozott az ötlet ellen. Az SZDSZ publicistái még azt is hozzátették, a gondolatkísérlettel Orbán voltaképpen azt jelentette be, hogy választási szövetségeseivel szemben az MDF oldalára áll.

Ekkor már persze késő volt: az SZDSZ-ben 1992 óta egyre inkább azoknak a véleménye érvényesült, akik az SZDSZ és az MSZP koalíciójában voltak érdekeltek.

Harcok az SZDSZ-ben: a láthatatlan koalíció



Az érdekeltséget legnyíltabban talán Farkasházy Tivadar fogalmazta meg éppen azokban a napokban, amikor ténylegesen létrejött az, amin évek óta dolgozott: az MSZP és az SZDSZ együttes kormányzása. „Ez a 68-as nemzedék – mondta Farkasházy a maga »nagy generációjáról« -, amely ide-oda-amoda vetődött, igazából sosem kapta meg a lehetőséget, hogy az ország vezetésében szerepet vállaljon. [...] A Kádár-rendszer utolsó éveiben már kapott egy pici lehetőséget, de az MDF-koalíció csúnyán, gonoszul belerúgott, és a maga másodosztályú társaságával próbálta az eszméit megvalósítani. Arra gondoltam, hogy nekem nincs még négy évem, hogy esetleg egy számomra szimpatikusabb választási eredmény szülessen. [...] Ha színtiszta MSZP-kormány lenne, ezek megint rákényszerülnének a másodosztályú emberekre.” (Beszélő, 1994. június 16.)

Valójában „a nagy generáció” aranykora a Kádár-rendszer szétesésének fél évtizede volt, amikor a párthatalom ötlettelensége és erőtlensége óriásira növelte a politikai felelősség nélkül reformterveket kovácsoló értelmiség szerepét, és kvázi-vállalkozóvá tette a közgazdász végzettségű szocialista menedzsereket anélkül, hogy a vállalkozói kockázatot ténylegesen vállalniuk kellett volna. Konrád György és Szelényi Iván nagy hatású könyve, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, nem annyira az évszázados múltú marxista forradalmi teória marxista – azaz osztályszempontú – elemzése volt, hanem inkább költői vízió a közeljövőről, a reformértelmiség társadalmi hegemóniájáról. A jövendő politikát ez az értelmiségi és gazdasági elit önmaga és a visszavonuló pártbürokrácia küzdelmeként látta. Hasonló jövőképet sugallt a Beszélő különszámaként megjelent és utóbb a demokratikus ellenzék programjának tekintett Társadalmi Szerződés 1987-ben. Ha a meggyengült pártállam kénytelen kiegyezni a társadalommal (a szovjet világrendszer békés összeomlásával akkor senki sem számolt), a politika arról fog szólni, hol húzódnak a valóságos határok az önkorlátozó párt és az önkorlátozó társadalom között.

A kommunizmus összeomlása leértékelte mind a reformértelmiség, mind a reformorientált gazdasági elit szerepét. A kárvallottak bosszúsága érthető volt, annál is inkább, mert az állam- és tekintélyelvű új kormány sok esetben olyan pártállami bürokratákat juttatott velük szemben hatalmi pozíciókba, akik a nyolcvanas évek második felében éppen a reformok előretörése nyomán szorultak háttérbe. Jogos azonban mégsem volt a bosszúság, hiszen a reformértelmiségnek is meg kellett volna értenie, hogy a parlamenti demokráciában a kormányzati hatalomról a választók döntenek, nem pedig az, hogy ki készíti a legjobb reformterveket a megvalósításukra egyébként képtelen kormány számára. Annyira rosszkor jött ez a rendszerváltás, nyafogta csacsi őszinteséggel az egykori Fővárosi Tanács egyik menesztett tisztségviselője. Pedig a reformok már annyira jól haladtak.

A reformértelmiség a késői Kádár-rendszer és 1989 visszahozatalát várta a szocialista győzelemtől, az MSZP pedig pontosan azt ígérte, hogy folytatja a Németh-kormány – „Magyarország első szocialista kormánya” – politikáját, amelyet az 1990 tavaszán bekövetkezett baleset, az MDF választási győzelme, megszakított. Az SZDSZ liberalizmusával rokonszenvező reformértelmiségnek érzelmileg mégis kínos lett volna Horn Gyula és Nagy Sándor pártjára szavazni, ezért volt számára nemzeti ajándék, hogy nem kell választania az MSZP és az SZDSZ között. Ismét Farkasházyt idézve: „Én nem vagyok liberális, szocialista vagy konzervatív, ugyanis ez mind él bennem. Megmondom, mi között nem tudnék választani: Békesi László és Tardos Márton között.” Ennek a Tölgyessy szavával „kettős kötöttségű” és nagy befolyással rendelkező társadalmi csoportnak vált eszményévé és mozgalmává az SZDSZ által kezdeményezett, de hamarosan önálló politikát folytató Demokratikus Charta. Érdemes azonban megjegyezni: a Charta mozgalmában a két párt politikai elitjéből csak az SZDSZ vezetői vettek aktívan részt, az MSZP csupán a liberális Vitányi Ivánnal képviseltette magát, miközben a párt valóságos hatalommal rendelkező vezetői távol maradtak a Charta rendezvényeitől. Ez akár figyelmeztetés is lehetett volna a chartás értelmiség számára: Horn Gyula kormánya éppen az ő reményeiket fogja a legkevésbé beteljesíteni.

Amikor Antall József a Demokratikus Charta felhívásának aláírása miatt menesztette Surányi Györgyöt a Nemzeti Bank éléről, Tölgyessy is aláírta a dokumentumot. De a szervezkedést – a baloldali népfront politikáját a demokrácia felszámolására törekvő jobboldallal szemben – időszerűtlennek tartotta. A jobboldali radikalizmus erősödését az MDF-ben a hatalmát vesztő kormánypárt dühödt reakciójának látta, nem a jogállam egészét fenyegető veszélynek. „A kudarcot kudarcra halmozó, szorongó MDF hatalmi törekvéseit pótcselekvések sorával egészítette ki”, nyilatkozta 1992. június 16-án a Magyar Hírlapnak. 1989-es tapasztalatai azt igazolták, hogy Antall a jogállam híve, akár párttársai ellenében is. Ezért elevenítette fel a személyes kapcsolatot a miniszterelnökkel: az SZDSZ hagyományos elitje ezt már-már árulásnak minősítette. Pető Iván Tölgyessyvel ellentétben úgy vélte, Antall „integrálódik, akarata ellenére talán, ez számomra másodlagos dolog, egy olyan MDF-be, amelyet egyre inkább a jobboldali radikalizmus határoz meg”. Álláspontját Pető Iván és az SZDSZ 1992 novemberétől pozícióját visszanyert régi-új vezetése akkor sem vizsgálta felül, amikor 1993 januárjában Antall az MDF országos gyűlésén két vállra fektette Csurkát, és nyilvánvaló volt, hogy kiszorítása az általa létrehozott pártból csak idő kérdése.

Kétségtelen persze, hogy 1991–1992 Csurka előretörésének korszaka, 1992 ősze a jobboldali radikalizmus legszebb órája volt. Ennek az évnek a szeptemberében került sor a Charta legnagyobb tömegmegmozdulására. Valóban úgy tetszett, hogy mindenekelőtt a tömegmozgalom, az utcára vonuló demokratikus tömegek ereje állhatja útját a jobboldali radikalizmusnak, amely maga akarta a politikát a parlamentből az utcára kivinni. Máig sem dönthető el, mekkora szerepe volt a chartista tömegmozgalomnak Csurka visszaszorításában. Tölgyessy szerencsétlenségére a lehető legrosszabb időben lépett fel a Charta ellen. Charta-ellenessége az SZDSZ véleményalkotó értelmisége számára azt igazolta, hogy Tölgyessy idegen az SZDSZ-ben. Holott 1992 nyarán, de már 1992. március 15-én is szembeszökő volt, hogy az SZDSZ által kezdeményezett mozgalom irányítása mindinkább a szocialisták kezébe csúszik át, a Charta szóvivői testülete pedig a láthatatlan koalíció irányító szervévé emelkedik anélkül, hogy erre bármiféle pártközi megállapodás vagy választás felhatalmazta volna. Tamás Gáspár Miklós megengedhette magának, hogy tiltakozzon: a Demokratikus Chartát egyes szóvivői antifasiszta népfrontnak fogják fel, amelyben a vezető szerep csakis a szocialistáké lehet. Kimutathatta azt is, hogy a Charta 1992. május 1-jén kibocsátott szociális kiáltványának főbb elemei az MSZP programjából valók. Botrány azonban nem ebből lett, hanem abból, hogy a Beszélő megírta: Tölgyessy, Tellér, sőt maga a Beszélő sem mondott mást, mint Tamás Gáspár Miklós. Ráadásul még azon is élcelődni mert, hogy a Magyar Bálint emlegette „antiliberális satu” legfeljebb technikailag különbözik a Tölgyessy-féle „konzervatív ollótól”. (Tapsoljunk Gazsinak, Beszélő, 1992. július 11.) Ekkor az SZDSZ elitje leírta a Beszélőt, novemberben pedig a gondosan előkészített küldöttgyűlés menesztette Tölgyessyt.

Közép helyett jobbközép



A választási rendszer egyik tervezőjeként Tölgyessy 1989 tavaszán két követelményt tartott szem előtt: a győztes párt rendelkezzen szilárd többséggel, ugyanakkor azonban kisebb pártok is hallathassák a hangjukat a parlamentben. Hosszabb távon két párt vagy pártszövetség váltógazdálkodását tartotta optimálisnak. Sokan gondolkodtak akkor így. „Semmi sem kívánatosabb, mint hogy a Magyar Demokrata Fórum körül kereszténydemokrata középpárt, a szabad demokraták körül pedig szociálliberális középpárt alakuljon ki. E két párt (vagy pártkoalíció) váltógazdasága a jövendő magyar demokrácia egyik nagy esélye” – vallotta akkoriban e sorok írója is. (Beszélő, 1989. december 18.) Később, az MSZP erősödése láttán vált általánossá az a nézet, hogy a magyar társadalom háromosztatú: van egy rendies, konzervatív felfogású harmada, amely a tekintélyelvű és gondoskodó államban látja boldogulása biztosítékát, van egy harmada, amely a gondoskodó-újraelosztó állam feltámadásában reménykedik, és van egy középső harmada, amely elsősorban a saját kezdeményezőkészsége, a növekvő szabadsága révén próbál boldogulni. Ennek a társadalomképnek és a belőle következő politikának a védelmében fordult szembe Tölgyessy az SZDSZ-en belül azzal a másik irányzattal, amely szerint „vannak a demokrácia ellenfelei (a kormánypártiak) és vannak a demokrácia barátai (az ellenzékiek), és az utóbbiaknak szoros egységben össze kell fogniuk. Ezt a véleményt én nem osztom, sőt nagyon veszélyesnek tartom, mert destabilizál és kettéhasítja a magyar politikát.” (Such György interjúja, Magyar Narancs, 1992. november 5.) A legnagyobb veszély a magyar politika kettéhasadása: „A szoros ellenzéki koalíciót követelő politika jól láthatóan eltávolít a Fidesztől, és csorbítja a polgári liberális közép választási esélyeit. Ez a közéleti blokkok masszív szembenállásának megszilárdulásához vezethet.” (Magyar Hírlap, 1992. október 17.) Ezt az aggodalmat visszhangozta az 1994-es választások küszöbén Orbán Viktor is. „El tudjátok képzelni, mi lenne itt, ha szociálliberális koalíció kerülne kormányra, a másik oldalon meg egy táborba sodródna a konzervativizmus és a radikális jobboldal? A két lövészárok között megint egy nemzedéknyi időre nem nőne fű.” (Beszélő, 1994. február 17.) Orbán Viktor utóbb mindent megtett, hogy jóslata beteljesüljön. De ezen az úton Tölgyessy már láthatólag nem követi.

1993-ban egy másik veszély is reálissá vált. Felsejlett, hogy a mérsékelt jobboldal parlamenti képviselet nélkül maradhat. Úgy tetszik, Tölgyessy inkább meg volt győződve arról, hogy az MDF 1994-ben súlyos vereséget fog szenvedni, mint azok, akik fenntartás nélkül kívánták ezt a vereséget. „A kormánytöbbséget lassan eléri végzete” – írta Lesz-e jobbközép pártja a magyar demokráciának? című cikkében. (1993. július 7.) Sorsát a rendszerváltás nagy gyűjtőpártja önmagának köszönheti: szinte minden hatalmi ággal konfliktusba került. A küszöbön álló bukásban kétségtelenül része van a sajtónak, de ez nem a sajtó bűnösségét bizonyítja, hanem azt, hogy az MDF képtelen volt hatalmi gőg nélkül viszonyulni a sajtóhoz. A legnagyobb baj azonban az, hogy „a két világháború közötti jobboldalnak pedig akár az úri konzervativizmusa, akár a radikális része ma már anakronizmus az egységesülő Európában”.

Ugyanakkor van egymillió választó, aki „értékeiben nemzeti és konzervatív”. A jobboldali szavazók nem fognak eltűnni. Lehet, hogy az 1994-es választáson kivételesen otthon maradnak, de előbb-utóbb szavazni akarnak. Vagyis: „Kell egy párt, amely az MDF milliós közönségét modernizációs pályára vezeti.” Ha az ellenzéki pártok és a közvélemény-formáló értelmiség nem elégszik meg az MDF vereségével, hanem a megsemmisítésére törekszik, a jobboldali radikalizmus esélyeit növeli.

A vereség előtt álló MDF és a majdani győztesek jövőbeni viszonya Kis Jánost is foglalkoztatta. Ő is a magyar demokrácia jövője felől közelítette meg a kérdést, de inkább programadó szándékkal, a majdani győzőkhöz fordulva. (Rendszerváltástól kormányváltásig, Magyar Hírlap, 1993. december 24.) Az elemzés abból indul ki, hogy mindkét oldal fél. „A kormánypárti oldal attól [tart], hogy a választások után a jobbszárny kiszorulhat a politikai életből. Az ellenzéki oldal attól, hogy nem is lesznek választások.” Kis János zárójelbe teszi a kérdést, mennyire reális az utóbbi félelem. Nem az a kérdés – így Kis János – megalapozott-e a félelem, hanem az, hogy miképpen lehet eloszlatni, mielőtt önbeteljesítő jóslatként önmagát teszi megalapozottá. 1989 eseményei követhető példát kínálnak. Akkor, a rendszerváltás éles harcai közepette is, mindkét fél óvakodott attól, hogy kenyértörésre vigye a konfliktusokat. Példa az országgyűlés megalakulása és az MDF–SZDSZ-megegyezés is: mindkettő arról szólt, hogy a kormánypártoknak és az ellenzéknek nem egymás felszámolására, hanem tartós együttélésre kell berendezkedniük. A majdani győztesnek már a kampány kezdetén világossá kell tennie, hogy ezeket a precedenseket kívánja folytatni, hogy tudja, az MDF a jövőben is részese lesz a magyar politikai életnek, és a választás után „lojális viszonyra fogunk törekedni vele”. Izgalmasak a különbségek: Tölgyessy nem számol a választások elmaradásának a lehetőségével, Kis János nem számol azzal, hogy az MDF mandátumai száma szerint kis párttá válik, amely már nem tekinthető az ellenzék vezető erejének. De izgalmas az is, ami közös a két írásban: a győztesnek nem az ellenfél megsemmisítésére kell törekednie, hanem arra, hogy győztes és vesztes „együttműködő ellenfelekké váljanak” (Kis János), hiszen „még ellenzéknek is konstruktívabb lenne egy modern jobbközép párt” (Tölgyessy).

Az MSZP nagy arányú választási győzelmével és főképp azzal, hogy az SZDSZ koalícióra lépett riválisával, nyilvánvaló lett, hogy a háromosztatú pártszerkezetnek vége, sőt a politikai váltógazdaság esélyét is csak az ellenzékbe szorult pártok szoros szövetsége teremtheti újjá. Ez a pártszövetség azonban nem lehet tisztán jobboldali: kizárólag a jobboldal szavazataival nem lehet választást nyerni. A Fidesznek kellene „a késő Kádár-kori társadalom megbontásával, a polgárosodásra fogékony szavazók megnyerésével” új szavazókat hoznia, egyúttal a közép felé tolva az új jobbközép centrumát. Ehelyett a Fidesz „mintha az MDF belső meghódítására készülne, inkább a hagyományos választórétegek kegyeit keresi”. Pedig ezzel nem nyer új szavazókat a jobbközépnek, sőt eltaszíthatja magától jelenlegi közönségét is. Tölgyessy viszonylag sokáig, 1996 szeptemberéig halogatta kiválását az SZDSZ-ből, holott attól kezdve, hogy a koalíciós kormány programja ellen szavazott, nem lehetett helye a kormánypárti frakcióban. Az is nyilvánvaló volt, hogy politikai jövőjét csakis a Fidesz soraiban keresheti. Mégis, jövendőbeli Fidesz-politikus létére nem tartózkodott a Fidesz nyilvános bírálatától. De még az iróniától sem. „A Fidesz közönsége még ma is jobbára távol áll a konzervatív pártoktól. A fiatal demokraták vezetői olyan sebesen haladnak a jobboldali erőtér felé, hogy kétséges, szavazóik tudják-e őket követni. Ez már a harmadik arculatuk...” (Mindenki győzött, 1994. december 17.)

Az 1994-es téli önkormányzati választásokon a választási szabályok hebehurgya módon keresztülerőszakolt megváltoztatása választási koalícióba kényszerítette az ellenzék három, magát mérsékeltnek minősítő pártját. Az így létrejött Polgári Szövetség – mindenekelőtt a megyei jogú városokban és Pesten – nem jelentéktelen sikereket ért el, fordulatot azonban a szövetség létrejötte nem hozott. Tölgyessy elemzése szerint a három párt összefogása csak arra volt elegendő, hogy az országgyűlési választáson rájuk szavazók voksait a legeredményesebben hasznosítsák, az MSZP–SZDSZ táborából azonban új szavazókat nem tudtak megnyerni. Az önkormányzati választásokat követő időszakban a publicista Tölgyessynek újra meg újra ezzel a problémával kell szembenéznie: a kormányzó koalíció váltópártja csak akkor jöhet létre, ha a Polgári Szövetség pártjainak uniója a jobboldali szavazókon kívül meg tudja nyerni a polgári – polgárosodni vágyó – középrétegeket. Ennek azonban az a fő akadálya, hogy a Kádár-korszakban boldoguló rétegek és nemzedékek – a legmagasabb státusú új tulajdonosok, az állami elosztásból élő közalkalmazottak, a Kádár-rendszer biztonságát visszavágyó munkásrétegek – a szocialistákra, a dinamikus, piacképes középrétegek az SZDSZ-re szavaznak, a Fidesz-generáció nagy része számára pedig idegen a nemzeti-keresztény pártok értékvilága és retorikája. Mégis: az ellenzéki pártok ebben a helyzetben is rosszul tennék, ha az egyensúlyjavító intézkedéseket – magyarán a Bokros-csomagot – a szocializmustól örökölt költségvetési újraelosztás védelmében, azaz balról támadnák. A politikus, aki 1991–92-ben mind az MDF-kormány, mind az erősödő szocialista ellenzék ellenében (de teljes egyetértésben szabad demokrata riválisaival) az állami újraelosztás rendszerének radikális visszaszorítása mellett emelt szót, félreszorítva is határozottabban kiállt a régi reformközgazdászi elvek első következetes megvalósítója mellett, mint maga az SZDSZ.

1996 végéig a kormánykoalíció leválthatatlannak tetszett, a jobbközép pártok együttes támogatottsága a Bokros-csomag és a Bokros-csomag elleni uszítás ellenére sem nőtt az 1994-es választásokon elért szint fölé. A jobbközép ellenzék válságát elemző cikkében (1996. február 10.) Tölgyessy ebből a helyzetből nem látott az ellenzék számára kiutat. Az Antall-kormány pártjai ellenzékbe szorulva (bár az 1994-es tavaszi választások után voltak erre utaló kezdeményezések) az önkormányzati választások viszonylagos sikere után nem vizsgálták felül korábbi politikájukat. A KDNP vezetői útját állták a Polgári Szövetségbe tömörült pártok integrációjának, az MDF számára pedig Boross Péter és Lezsák Sándor együttműködése – így Tölgyessy – aligha hoz új szavazókat. „A lakitelki eredetmítosz érvényessége a párt leghűségesebb híveire korlátozódik”, a Bíró Zoltán vezetésével 1987-ben létrejött „nemzeti baloldal” már rég nem tényezője a magyar politikának. De nem ígér sikert sem az MDF, sem a Fidesz számára Antall József emlékének eszménnyé emelése sem. A miniszterelnök politikájával, politikai stílusával a társadalom többségéből inkább ellenérzéseket váltott ki. „Nincs kilátás a miniszterelnök örökségének folytatására, ha követői nem tudnak szembenézni súlyos tévedéseivel is.” Tölgyessy Péter írta ezt, akit ellenfelei az SZDSZ-ben azzal gyanúsítottak, hogy az MDF útjára akarja terelni a szabad demokraták pártját, és a legsúlyosabb támadásokat azzal váltotta ki önmaga ellen, hogy személyes párbeszédet kezdett a miniszterelnökkel.

Az 1996 végére kialakult helyzet azt jelezte, hogy az 1994 őszén ad hoc megszerverzett Polgári Szövetségből nem jön létre rövid úton tartós koalíció. De nem járható a Fidesz számára a jobboldali erőtértől való eltávolodás sem: ennyi kanyar már az odaadó párthívek hűségét is kikezdené. Tölgyessy „megfontolt önépítést” javasolt a fiatal demokratáknak. Az enigmatikus kifejezés lehet üres erkölcsi intelem. De lehet egy új stratégia fedőneve is. Bár ezt sosem írta le, feltehető, hogy a KDNP és az MDF reménytelen belső megosztottságát látva úgy vélte: a Fidesz már nem a két rivális párttal való összefogásban érdekelt, hanem abban, hogy azok megsemmisülve vagy súlytalanná válva bocsássák szavazóikat, szervezetüket és egyes esetekben politikusaikat a Fidesz-MPP rendelkezésére.

A szocialista–liberális koalíció választási vereségét nem az ellenzéki pártok népszerűségének növekedése, hanem a kormánykoalíció pártjaiban való – elsődlegesen morális – csalódás tette 1996 végére mégis reális lehetőséggé. „A közvetítői sikerdíj körüli botrány egy szemvillanásra bevilágítani látszott a hatalomgyakorlás rendszerét, milliónyi szavazópolgár képzelhette egyszerre megtalálni a magyarázatot megpróbáltatásaira” – írta Tölgyessy 1996-os karácsonyi cikkében (Ki fog itt végre kormányozni?). A kormánykoalícióban csalódott választók azonban nem követik a Fidesz jobb felé rohanását. „Még ma is sok százezer elbizonytalanodott választó lehet félúton a Fidesz és a koalíció pártjai között.” Labilis a győzelem, amely mindenekelőtt a másik oldal elutasításán alapszik. Labilis a győzelem, amely beválthatatlan ígéretek teljesülésének reményében fogant. Ha a majdani kormány valóban megpróbálja átszabni az évek során kialakult tulajdon- és sajtóviszonyokat, ha valóban felmondja a Szlovákiával megkötött alapszerződést, nemcsak a megtámadott intézményekkel kerül szembe, hanem a választók tömegeivel is, akik nem akarják megfizetni a radikális változtatások árát. Sőt: könnyen szembe kerülhet a nemzetközi közvéleménnyel is. „A négy ellenzéki párt koalíciója így pillanatok alatt belecsúszhat a Meciar-kormány helyzetébe.” Végezetül pedig labilis lehet maga a kormányzás is, ha a koalíciót két egyformán erős párt, a Fidesz-MPP és az FKGP alkotja.

Ellentétben a kilencvenes évek elejével, amikor Tölgyessy már két évvel a választások előtt az MSZP győzelmét valószínűsíthette, az 1998-as választások végső eredménye, mondhatni a második forduló lezárultáig bizonytalan maradt. Bár két választás igazolta a teóriát, hogy az első forduló győztese a második fordulóban jelentősen növeli mandátumai számát, Tölgyessy az ellenkező lehetőséget sem zárja ki: „Szoros befutó esetén – írja – matematikailag még az is elképzelhető, hogy az országban legtöbb szavazatot elnyerő szervezet mandátumai számát tekintve csupán a harmadik lesz.” (Ki szerezheti meg a parlamenti többséget? 1997. május 31.) Tudjuk, 1998-ban majdnem ez történt. A Fidesznek sikerült a maga javára hasznosítani az esélytelen MDF szavazatait, és a két forduló között megegyezve a kisgazdákkal, a második fordulóban sikerült a második helyre szorítania az első fordulóban győztes MSZP-t.

A győzelmet, amely részint válasz volt az MSZP hencegésére, hogy a kormányzó koalíciónak nincs alternatívája, Tölgyessy „lélektani fordulatnak” nevezi, amelyet „az anyagi és szervezeti erőnél fontosabbnak bizonyult elszánt küzdeni tudás” váltott ki. A Fidesz „meghaladva az annyi bajt okozó MDF–SZDSZ megosztottságot, egyesítette a polgári szavazók java részét”. A pozitív megállapításhoz azonban nyomban hozzáteszi: „Ezt a közönséget nem lesz könnyű szilárdan egybetartani.”

A választásokat követő szűk fél esztendőben Tölgyessy – akár 1990-ben – ismét pártközeli publicistaként lépett a nyilvánosság elé. Ekkor írt cikkeiben a Fidesz bírálatát háttérbe szorítja az egyre hevesebben bírált kormányzó párt védelmezése.

A publicista mindenekelőtt a kisgazdákkal való koalíciót veszi védelmébe. Mind a szocialistákkal köthető nagykoalíció, mind pedig a szocialisták engedélyével megkísérelt kisebbségi kormányzás éppen a változást tenné semmissé, amire a választópolgárok szavaztak. „Torgyán József a legkisebb veszélyt talán akkor jelenti, ha a jobbközép nem semlegesíteni, hanem minél jobban bevonni próbálja a kormányzati felelősség viselésébe.” A Fidesznek azonban a győzelem mámorában sem szabad elfelejteni, honnan érkeztek a szavazói. „A párt támogatóinak harmada többnyire kétszer is a szabad demokratákra voksolt.” „Az új hatalom nem követheti egyedül a tradicionális magyar jobboldal értékeit [...]. A választásokon még csak a Horn-kormány megbuktatására szövetkezett állampolgárokat kizárólag a nagyban különböző kultúrájú társadalmi csoportok valóságos érdekegyesítése őrizheti meg véglegesen a Fidesz mögött.” (Itt van Rhodus, most ugorj! 1998. június 6.)

Tölgyessy a régi közjogászi meggyőződésének megfelelően védelmébe veszi a miniszterelnöki hatalom megerősítését. „A hatalomkoncentráció közjogi ellensúlyait nem a kormányon belül célszerű kiépíteni [...] A főhatalom gyakorlóját nem gúzsba kötni, hanem leváltani kell, amennyiben politikája nem felel meg a közvéleménynek.” (Cselekvőképes állam – ellenőrzött hatalom, 1998. augusztus 19.)

A miniszteri tárcák jelentős részét szakértők töltik be, akiknek csekély a politikai súlyuk. Ez az elnöki rendszerekhez közelíti a magyar kormányzati berendezkedést. Minthogy a kormányban kevéssé van politikai kontrollja a kormányfő akaratának „régen múlott ennyi a miniszterelnök arányérzékén”. Ez az utolsó mondat figyelmeztetésnek, de akár bírálatnak is felfogható. S egyértelműen bírálat illeti az adóhatóság új vezetőjének (Simicska Lajos) kinevezését és a Fidesz-vezetőkkel kapcsolatos titkos információgyűjtés ügyének kiteregetését. „E két döntés ajándék a meggyőző mondanivaló híján maradt ellenzéknek. Az állampolgárok jelentős részében erős a bizakodás, hogy a Fidesz majd másképp politizál, mint az MSZP. A történtek kikezdhetik a párt sikerét megalapozó reményt, ami ha elvész, igencsak fáradságosan állítható helyre.” (Új politikai korszak kezdetén, 1998. szeptember 26.) Bírálatával, azzal, hogy kényes pontokon szembeszáll a miniszterelnök politikájával, Tölgyessy feladja a Fidesz-képviselőként vállalt szolidaritást Orbán Viktor pártjával.

Az önkormányzati választások eredményei is a Fidesz-hatalom korlátaira figyelmeztetnek: az önkormányzati hatalom nagyobbik fele az ellenzék kezében maradt. Önveszélyes döntés, hogy jobbra tartását a párt kormányra kerülve is folytatja. A „miniszterelnök az ős-Fidesz és a volt SZDSZ-szavazók igényei előtt elégíti ki a hagyományos jobboldal elvárásait. Ezzel maga enged teret riválisainak a kulcsfontosságú politikai centrumban.” (Mi az, ami változott? 1998. október 24.)
A kötetet záró cikk már a Fidesz-politika átfogó bírálata, elbocsátó szép üzenet. A Fidesz támadó fellépésével elment „az írott jog szerinti legszélső mezsgyékig, sőt esetenként készséget mutatott a jogállami határok feszegetésére is”. E fellépésektől, ha a demokratikus intézmények nincsenek is veszélyben, a politikai kultúra sérül. Az állandó háborúskodás az ország kormányozhatóságát veszélyezteti. A változtatásra kapott felhatalmazás az erő és a mértéktartás megfelelő aránya nélkül nem teljesíthető. A rendszerváltás óta kialakult a magántulajdon rendje, a fennálló gazdasági és kulturális erőviszonyokat nem lehet hatalmi szóval megváltoztatni. Akcióival a Fidesz legyőzött ellenfeleit erősíti. A fővárost jelenleg sújtó intézkedéseivel például „maga emeli az országos politika szintjére az ellenzék egyetlen versenyképes emberét”, Demszky Gábort. (Kalandozások kora, 1989. december 24.)

1999 tavaszára az elemző a politikai erőviszonyok jelentős megváltozását jósolja. Ez – mint Tölgyessy Péter legtöbb előrejelzése – azóta bekövetkezett. Hatalmi gőgjével a Fidesznek sikerült elérnie, hogy a magyar választók immár nagyobbik fele mind türelmetlenebbül várja a kétszer megbukott szocialisták visszatérését. Még szerencse, hogy a konszolidálódó piacgazdaság körülményei közt már nincs is olyan nagy jelentősége, hogy ki kormányoz.

Az SZDSZ renegátja?



A legszenvedélyesebb SZDSZ-szidalmazók az SZDSZ-renegátok közül kerültek ki: Tóth Gy. László, Tellér Gyula, de távolabbról közéjük tartozik Schmidt Mária vagy a demokratikus ellenzékből indult Sneé Péter is. Tölgyessy sosem keveredett az SZDSZ-re acsargók táborába, noha a sértődöttségre leginkább neki lett volna oka. Írásaiban sokat bírálja az SZDSZ-t, de hiszen valamennyi pártot bírálja, vágyteljesítő gondolkodás azonban nem befolyásolja előrejelzéseit. Sőt: sok esetben több esélyt jósol az SZDSZ-nek, mint amennyi utóbb reálisnak bizonyult.

Hatni az SZDSZ-re utoljára akkor próbált, amikor a párt küldöttgyűlésének 1994 nyarán az MSZP koalíciós ajánlatáról kellett döntenie. A demokratikus ellenzék – mondta a küldöttgyűlésen (a beszéd szövege sosem jelent meg, a kötetben sincs benne) – akkor és azáltal jött létre, hogy néhányan szakítottak a reformértelmiség gyakorlatával: nem belső használatú szakértői anyagokkal próbálták jobb belátásra bírni az állampárt vezetését, hanem a cenzúrát semmibe véve mondták ki a véleményüket. Most az SZDSZ arra készül, hogy visszájára fordítsa ezt a folyamatot: a nyilvános bírálat helyett a kormányzó koalíció tagjaként belülről akarja befolyásolni az abszolút többséghez jutott MSZP-t. A koalíciós tárgyalások megkezdése helyett köszönje meg a küldöttgyűlés udvarias levélben az ajánlatot, és kívánjon sok sikert Horn Gyulának a kormányzáshoz. Természetesen tudta, hogy javaslatát le fogják szavazni. Hiszen a párt véleményformálói, a chartás értelmiség, „a kettős kötődésű, a szocialistákkal is rokonszenvező elitek” és a finanszírozók, akik „érthetően a kormányzati szerep felé ösztökélték a szervezetet”, ellenállhatatlan nyomást gyakoroltak a szabad demokratákra a koalíciókötés érdekében.

Bár a koalíció létrehozását Tölgyessy mind az ország, mind a liberalizmus esélyei, mind pedig az SZDSZ szempontjából károsnak ítélte meg, nem próbálta elhitetni magával, hogy a koalíció rövid életű lesz, és nem hitt abban sem, amit a koalíció hívei állítottak: ha nem tetszik, majd kilépünk. „Az MSZP–SZDSZ-koalíciót tartós képződménynek gondolom, amely akár több választási ciklus idejére szóló együttműködéshez is vezethet” – mondta a koalíciókötés után adott első interjújában (1994. július 9.). Viszonylagos sikert hozott az SZDSZ-nek 1994 telén az önkormányzati választás is. A siker egyelőre igazolta a számítást: a választók értékelték, hogy az SZDSZ a Horn-kormány belső ellenzéke. De világosak a növekedés határai is: „Az SZDSZ csupán a szocialistákkal együtt kormányképes.” (Mindenki győzött, 1994. december 17.)

Az SZDSZ-hez közel álló pénzügyminiszter, Békesi László menesztését követő koalíciós válság Bokros Lajos és Surányi György kinevezésével az SZDSZ kedvére oldódott meg. Kinevezésük mégsem a szabad demokraták érdeme, „személyükben a miniszterelnök nem a karakteres reformközgazdászt, hanem a szocialista színeket 1990-ben is vállaló országgyűlési képviselőt, illetve a Németh-kormány államtitkárát választotta.” (Újra válaszút előtt, 1995. február 16.) A későbbi legendákkal szemben a Bokros-csomag elfogadására nem az SZDSZ, hanem a fizetésképtelenség réme késztette a miniszterelnököt. „A kormányban őt igazán csak egyetlen ember támogatta – idézi Tölgyessy Bokros Lajos kijelentését – Horn Gyula miniszterelnök.” (Mink András és Neményi László interjúja, Beszélő, 1996. december.) (1992-ben az MDF halogató gazdaságpolitikáját bírálva Tölgyessy mintegy előre megrajzolta a Bokros Lajos körül kialakult helyzetet. „A nagyszabású gazdasági reform és különösen a költségvetési reform – mondta a rádióban Farkas Zoltánnak – azt jelenti, hogy aki ebbe belekezd, az mindenkivel összeütközésbe kerül: az összes hivatallal, apparátussal, a társadalom minden szférájával. Egyetlenegy ember lehet mögötte: a miniszterelnök.”) Mindazonáltal tény, hogy a Bokros-csomag egyes részei – tekintettel az MSZP-n belüli nézet- és érdekkülönbségekre – a szabad demokraták szavazatai nélkül nem kapták volna meg a többséget. Horn Gyulának tehát ebben az időszakban – 1995 tavaszán – a személye ellen irányuló SZDSZ-es támadások ellenére valóban szüksége volt a koalíciós partnerre. Ez volt az a pillanat, amikor Tölgyessy értékelése szerint az SZDSZ kilépve a koalícióból megnyerhette volna az MSZP-ben csalódott közepes és magas státusú szavazók támogatását. Az SZDSZ vezetői ezzel szemben úgy vélték, a miniszterelnök személyét, „rögtönzéseit” bírálva a koalíción belül is folytathatják a harcukat a politikai hegemónia megszerzéséért. Az egész koalíció leváltása pedig ekkor még olyan illuzórikusnak tűnt, hogy Tölgyessy a Kerekasztaltól a koalícióig című cikkében (1995. december 2.) leírta: az SZDSZ a következő hét évben megkerülhetetlen tényező marad.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a koalícióhoz ragaszkodó SZDSZ helyzete a koalícióban változatlan. Horn Gyula „hétről hétre teremtett precedensekkel sikeresen megszabadult a korábban sokszor fejére olvasott koalíciós megállapodás kötöttségeinek jelentős részétől”. A koalíciós együttműködés során „az SZDSZ szakértői hitele megkopott [...] a privatizáció vezényléséből kimaradt [...] a szocialista politikusok érdekérvényesítő, kijáró képessége messze meghaladja a szabad demokratákét”. Az SZDSZ mozgástere mind kisebb. Nemcsak azért, mert a koalíción kívül csak engesztelhetetlen ellenfeleik vannak, hanem mert „irányadó támogatóik, a kettős kötődésű, szocialistákkal is rokonszenvező elitek nemigen látnak más lehetőséget, mint a jelenlegi koalíciós konstrukció fenntartását”. Eközben a párt mindinkább eltávolodott a demokratikus ellenzék szegényekkel szolidaritást vállaló elképzeléseitől. „Az emberi jogok érvényesüléséért való harcos kiállásból mára többnyire csak a másság elfogadtatását célzó kampányok maradtak.” (Elégedetlenségek egyensúlya, 1996. április 27.)

A koalícióból való kilépést Tölgyessy elvben még a Tocsik-ügy után sem látta lehetetlennek. „A szabad demokratáknak el kell fogadniuk a koalíciót lényegében olyannak, amilyen, vagy nem várhatnak tovább a szakítással” – válaszolta Mink András és Neményi László kérdéseire. De természetesen tisztában volt azzal, hogy az utóbbi döntésnek kicsi a valószínűsége. Az SZDSZ meghatározó vezetői arra számítanak, hogy az MSZP megnyeri a választásokat, de abszolút többség híján 1998-ban valóban rá lesz szorulva az SZDSZ harminc-negyven szavazatára, s így a párt akár javíthat is koalíciós pozícióján. De: a kilépés ára az 1996. év végi árnál „nagyobb már csak akkor lesz, ha a koalíció elveszti a választást, és az SZDSZ kis ellenzéki pártként egyedül marad”.

Tölgyessy lévén négy éven át az SZDSZ egyik vezetője, egy évig elnöke, természetesen jól ismerte az SZDSZ sajtókapcsolatait, ismerte a véleményformáló értelmiség, a pénzügyi elit vagy akár külföldi politikusok, diplomaták szerepét az SZDSZ politikájának alakulásában. Ismeretei alapján meg gondolkodásának racionalitása jegyében is undorral utasított el mindenféle összeesküvés-elméletet, paranoiás, indulat vezérelte okoskodást. Az SZDSZ vezetői „távolról sem irányítják közvetlenül a magyar tömegkommunikációt, hatásuk a médiavilágban inkább a nyelvi azonosság, a közös értékek alapján érvényesül”. (A kerekasztaltól a koalícióig, 1995. december 2.) Az SZDSZ médiahatalmának képzetéhez bizonyára hozzájárult, hogy az SZDSZ az egyetlen párt, amely képes volt megtervezni és végigvinni egy médiakampányt, tudatosan felépíteni egy politikai személyiséget a közvélemény előtt. Ez azonban még nem gonosz ármány.

„Az SZDSZ véleményformáló elitje már régóta gyűlöletteljes viszonyban áll a korábbi kormánypártokkal. Egy ideje a Fidesz vezetői is jórészt osztják ezeket az érzelmeket [...], hasonló vélemények terjednek a szocialisták döntéshozói között is. [...] Az ellenzék pártjai láthatóan készek lennének támogatni a kormányfőt a magyar közélet legveszedelmesebb szereplőjének gondolt SZDSZ megzabolázásában.” (Újra válaszút előtt, 1995. február 1.)

A közvélemény-kutatások nem igazolták vissza ezt a gyűlöletet. A másodlagos preferenciák alapján az SZDSZ ebben az időben is a legkevésbé elutasított párt. Az SZDSZ-szel szembeni ellenszenv a politikai életben mégsem csupán az SZDSZ elszigetelésére törekvő tudatos politikai stratégia része, s nem is teljességgel alaptalan politikai hisztéria. „Az SZDSZ nagyon más párt, mint a többiek. Egyrészről leginkább hasonlatos a mai tömegdemokráciák választási pártjaihoz, messze a legjobban képes a médiaelvárásoknak megfelelni. Másrészről talán a radikális mozgalmár-értelmiségi fogantatásból eredően folytonosan a többi politikai szereplő nevelőjeként, alkalmanként a bírájaként nyilatkozik. [...] Mindig is ellene voltam a koalíciókötésnek, de ha már a párt belépett a Horn-kormányba, önveszélyesnek tartom azt a magatartást, amelyet az SZDSZ egy-két jellegadó személyisége tanúsít a szocialisták jó néhány politikusával szemben. Egyáltalán nem a tárgyi vitát kifogásolom, hanem azt a bántó arroganciát, azokat a minduntalan érzékelhető lekezelő gesztusokat, amelyeket nemhogy a koalíciós partner vezetőivel, hanem a demokratikus pártok között senkivel sem szabadna alkalmazni. Az SZDSZ véleményirányítói az elmúlt nyolc esztendőben még az egyébként korántsem mértéktartó magyar közéletben is túl gyakran mutattak kíméletet nem ismerő türelmetlenséget a sajátjukon kívül minden más politikai kultúra megjelenítőjének személyével szemben. Az SZDSZ a politikai centrum majd minden politikusán nehezen felejthető sebet ejtett. A párt így nemcsak hogy mindjobban potenciális partnerek nélkül maradt, hanem tagadhatatlanul hozzájárult a politikai közép meggyengüléséhez is.” (Mink András és Neményi László interjúja, Beszélő, 1996. december.)

Persze kérdés, ki kezdte. Vajon nem az MDF kezdte-e az Apák és fiúk stílusú személyeskedő, rágalmazó támadásaival? Tölgyessy erre így válaszol: „Az MDF távolról sem volt hibátlan, de az SZDSZ is részes abban, hogy nálunk nem alakult ki normális politikai kultúra. A szabad demokraták véleményformálói szívesen beszélnek a másság tiszteletéről, de a megértést ténylegesen inkább csak néhány marginális csoporttal szemben gyakorolják. A politikai különbözőség elismerésére – legyen szó a ’89–90-es MDF-ről, a párton belüli irányzatokról, a Fideszről vagy akár a szocialistákról – az SZDSZ mindig is képtelen volt.” Tölgyessy magáról is beszél. A liberális intoleranciát a más állásponttal szemben, az egyébként toleráns és független esszéisták falanxszerű rohamát a saját bőrén tapasztalhatta meg.

Caesar háborúi



Egyik interjújában Tölgyessy azt mondta, visszavonulva a politikától egy könyv megírását tervezi a rendszerváltásról. Ha lesz ilyen könyve, több, a kötetében szereplő írását vázlatnak vagy előtanulmánynak tekinthetjük a majdani krónikához. (A demokratikus átmenet regénye, 1999. április 17.–május 8.; A kerekasztaltól a koalícióig, 1995. december 2.) De Tölgyessy aktuális politikai cikkeiben is gyakran visszapillant az előzményekre, és a nagyobb interjúkban is készséggel válaszol a politikai fejlődés folyamatára, illetve a saját szerepére vonatkozó kérdésekre (Farkas Zoltán, Pintér Dezső interjúi 1992-ben, Mink András és Neményi László interjúja 1996-ban).

A politikai folyamatok krónikásaként Tölgyessy személytelenségre törekszik. „Az [önkormányzati] választási siker estéjén az SZDSZ elitcsoportja váratlanul eltávolította tisztségéből a párt frakcióvezetőjét” – írja 1995-ös cikkében a saját 1990-es leváltásáról, politikai pályafutása valószínűleg legkeserűbb pillanatáról. Julius Caesar a két nagy hadjáratáról, a gall háborúról és a polgárháborúról írott műveiben egyetlenegyszer sem használja az egyes szám első személyt. A cselekvések alanya mindig Caesar, akárha a hadvezér és a szerző két különböző személy lenne. Tölgyessy ennyire nem következetes, A demokratikus átmenet regénye című, mindeddig legterjedelmesebb emlékező elemzésében olykor – és érdekes módon leginkább akkor, amikor az Antall Józseffel folytatott személyes megbeszéléseiről ír – egyes szám első személyben szól, de többnyire inkább kerüli a személyes hangot. Az Ellenzéki Kerekasztal döntéseiről írva önmagát „az SZDSZ képviselőjének” nevezi, a népszavazási kezdeményezést megelőző utolsó egyeztetési kísérletről mint „hatszemközti” megbeszélésről ír. Ha máshonnan nem, Kis János 1989: a víg esztendő című írásából (Beszélő, 1999. október) tudjuk, hogy az utolsó egyezkedés három szereplője Kis János, Szabad György és Tölgyessy Péter volt. „Az MDF” pedig, amely nem fogadta el az ajánlatot, Antall József nevét fedi.

Kis János 1989-ről szóló évesszéje jó alkalmat kínál arra, hogy néhány vonatkozásban összevessük a két politikusnak, az események akkor még fennakadás nélkül együttműködő két főszereplőjének utólagos képét a jelenkori magyar történelem sorsdöntő évéről.

Ha eltekintünk néhány szembeszökő különbségtől (Kis János műve történeti tanulmány, amely részletezve idézi fel és értékeli a politikai egyeztető tárgyalások eseménytörténetét, Tölgyessy cikksorozata inkább politikatörténeti esszé; Kis János elbeszélése a naptári év végével zárul, Tölgyessy az 1990-es év történetét is belevonja krónikájába; Kis János bővebben szól a Budapesten zajló politikai egyeztető tárgyalások nemzetközi környezetéről, elsősorban az állampárt és a Szolidaritás lengyelországi megegyezéséről, Tölgyessy inkább a pártállam összeomlását megelőző hazai társadalmi folyamatokat vázolja), az a meglepő, hogy a két hajdani rivális gondolatmenete – mind az elemzést meghatározó értékrendszer, mind pedig az események utólagos értékelése tekintetében – mennyire egybevág.

Mind Kis János, mind pedig Tölgyessy megítélése szerint az 1989. év legfontosabb hozadéka az egyértelműen nyugat-európai típusú alkotmány, és az, hogy az alkotmány keretei között minden előzetes alku nélkül kerülhetett sor a szabad választásokra.

Kis János elismeri: „Engedtünk abból az induló szabályból, hogy a köztársaság alapvető intézményeiről nem tárgyalunk.” Érdemes hozzátenni: ha az elveinkből akkor nem engedünk, ma nem lenne az elveinknek megfelelő alkotmányunk.

„A rendszerváltás – értékeli tanulmánya végén Kis János 1989 eredményeit – horderejét tekintve semmiben nem maradt el a történelem nagy forradalmaitól. Mégis úgy mentünk át az egyik világból a másikba, hogy a jogrend folytonossága egy pillanatra sem szakadt meg. És olyan világot teremtettünk, amelynek alkotmányos alapelveit jó lélekkel lehet vállalni.” Tölgyessy gyakorlatiasabban, de nem kisebb elégedettséggel fogalmaz: „A közélet szereplőinek távolról sem volt hibátlan minden lépése, sokszor csak a jó szerencse segített. A régi és új pártok gyakran bizonyultak gyarlónak. A magyar demokratikus átmenet mégis igazi sikertörténet.”

Kis János és Tölgyessy egy oldalon állnak azokkal az MDF-es és újabban fideszes politikusokkal szemben, akik legyintenek 1989-re, és azt állítják, a rendszerváltozás csak a szabad választásokkal, azaz az MDF győzelmével következett be. (Lehet, hogy új elvbarátaival az „alkotmányos forradalom” formuláját használó Antall József sem értene egyet.)

Az alapvető párhuzamosság ellenére számos jelenség értelmezésében lényeges különbség van Kis János és Tölgyessy elbeszélése között. A demokratikus ellenzék értékelésében Tölgyessy mintha a mai Magyar Nemzet közönségének is engedményt tenne. Egyrészt elmossa a különbséget a reformértelmiség és a demokratikus ellenzék között (a szamizdat-készítők „eltökélten fogadták a hatóságok zaklatásait, de végig részesei maradtak a baloldali reformértelmiség kulturális közösségének”), másrészt egybekeveri a népi tábor és demokratikus ellenzék harmadikutasságát. Pedig ha volt Magyarországon szakadék a különböző értelmiségi-politikai csoportok között az – legalábbis 1987-ig – éppen a demokratikus ellenzék és az összes többi csoport között húzódott: azok között, akik nyögve, de elfogadták, illetve akik felmondták a puha diktatúra játékszabályait. Szakadék választja el a népi értelmiség (Tölgyessy kifejezésével: „a nemzeti baloldal”) elvi harmadikutasságát a Társadalmi Szerződés kompromisszumos javaslataitól is. Az előbbi az államszocializmus és a modern kapitalizmus ellenében a munkálkodó kistulajdonosok archaikus társadalmának utópiáját próbálta politikai céllá emelni.  A Társadalmi Szerződés ellenben azt vizsgálta, milyen feltételekkel jöhet létre átmeneti kiegyezés a még szilárdnak látszó pártállam és a demokráciát óhajtó társadalom között. Elveiben harmadikutas megoldást a Társadalmi Szerződés csak egy kérdésben tartalmazott: hatékony munkás-önigazgatással kívánta korlátozni a tőketulajdonos hatalmát. De ne feledjük: a legkeményebb kritikát a programirat éppen ezért a fejezetért kapta, és éppen a baloldali reformértelmiségtől. Jobbközép olvasóit a Fidesz-MPP ellen lázadó Tölgyessy így sem elégítette ki. Debreczeni József a fejére olvasta, hogy a népszavazást még mindig SZDSZ-es módra értékeli.

Jelenős mértékben különbözik Kis János és Tölgyessy társadalomképe is.

„Aki az idő tájt odafigyelt a politikára – márpedig akkor szinte az egész ország politizált –, tudhatta: ez az év el fogja dönteni az ország sorsát” – írta Kis János. Igaz, azt is hangsúlyozza, hogy a független szervezetek tagsága 1989. februárjában együttesen nem haladta meg a 10-15 000 főt, hogy Magyarországon a pártállammal szemben nem jött létre olyan kikezdhetetlen tekintélyű ellenzéki mozgalom, mint a lengyel Szolidaritás. Tölgyessy ítélete mégis rezignáltabb. „A társadalom jó része azonban – így jellemzi a Nagy Imre-temetés után kialakult helyzetet – továbbra se igen bízott a politikai cselekvésben. Az emberek szerettek volna a Kádár-korszakban megszokott módon, de már a nyugati fogyasztási mintákhoz közelítve élni. Mivel tudták, odaát többpártrendszer van, hát azt is elfogadták, ám a demokratikus berendezkedés nem vált általánosan elfogadott önértékké. Hazánkban mindössze néhány százezer polgár vett közvetlenül részt az átmenet eseményeiben. A közönség rendszerint csupán a televízión keresztül követte a történéseket. [...] A lakosság tekintélyes hányada a megalakulásuktól kezdve gyanakvással tekintett az új politikai: szervezetekre. [...] Az állampolgári aktivitás különböző mutatói lényesen alatta maradtak a kilencvenes évek közép-európai adatainak.” Tölgyessy szerint Magyarországon nem annyira a tömegektől való félelem szorította rá az állampártot a tárgyalásokra, inkább a magabiztosságuk tette őket engedékennyé. Az előzetes megkötésektől mentes választások elvét azért fogadták el, mert bizonyosak voltak benne, hogy a maguk harminc százalékot meghaladó támogatottságával, az erőtlen és töredezett ellenzékkel szemben biztosan megnyerik a választásokat. Csak a nyári időközi választásokon elért MDF-győzelmek meg az ellenzék átütő sikere a lengyel választásokon ébresztette rá az MSZMP-t, hogy veszíthet.

A félelem nyomán értékelődött fel az MSZMP-s köztársasági elnök szerepe: az elnöki intézmény lett a választásokon elérhető hatalommegosztás pótszere.

Kis János azt írja, Antall és Pozsgay bizalmas megállapodásából az SZDSZ számára csak az volt elfogadhatatlan, hogy a köztársasági elnök megválasztására – legalábbis az első alkalommal – közvetlen szavazással kerüljön sor. Valójában a baj súlyosabb volt. Antall csak áltatta közönségét (és talán önmagát is), hogy az 1946-os I. törvénycikkre hivatkozva megtalálta a köztes megoldást az MSZMP erős és az ellenzék reprezentatív elnöke között. Holott alkotmányunk – mint korábban már volt róla szó – 1989-ben a köztársaság elnökét nem Tildy Zoltán hanem Horthy kormányzó utódává, legfőbb hadúrrá emelte. A Varsói Szerződésnek, ha fennmarad, éppen ilyen elnök-főparancsnokra lett volna szüksége. (1991–92-ben néhányan az SZDSZ-ben még örültünk is ennek a megoldásnak. Mécs Imre, Szabó Miklós és jómagam is az alkotmányos álláspontot képviselő Király Bélával, Hack Péterrel szemben úgy véltük, az MDF esetleges államcsínykísérlete esetére „jól jön”, hogy Göncz Árpád a fegyveres erők főparancsnoka.)

1989 őszére világossá vált: az óriási kockázat ellenére népszavazásra van szükség, mielőtt még a szocialista államfő túlhatalmát a nép szavazatai korlátlanná teszik.

A népszavazás igényének bejelentése 1989. szeptember 18-án az SZDSZ testületi döntése volt; Kis János arra is utal, hogy a Tölgyessy felolvasta nyilatkozatot „az SZDSZ vezetői” fogalmazták. A nyilatkozat elhangzása előtt – írja Kis János – „nem volt módunk kikérni az SZDSZ tagjainak véleményét, azokét, akiktől az aláírások összegyűjtését remélhettük”. Utólag is riasztó belegondolni, hogyan vállalhatta az SZDSZ a népszavazás kezdeményezését, ha még nem volt biztos benne, komolyan gondolja-e. Hiszen ha a nyilatkozat után nem kezdődik meg az aláírásgyűjtés, az olyan hitelvesztés a párt számára, hogy még a parlamentbe való bejutás is kétségessé vált volna. Érzékelve a bizonytalanságot, akkoriban jó ideig azt hittem, a nyilatkozat lehetett akár Tölgyessy önkényes partizánakciója. Ezt az elfeledett gyanút Kis János most minden kétséget kizáróan szétfoszlatta. De arról nem győzött meg, hogy a végső döntést az SZDSZ vezetése valóban száz-százötven – semmiféle döntési kompetenciával nem rendelkező – SZDSZ-aktivista reakciójától tette volna függővé, akiket egészen más célból, a majdani választási kampányra való felkészítés céljából hívtak össze már korábban egy Sopron melletti kempingbe. Mindez Tölgyessy gyanakvó állítását támasztja alá: „A párt régi vezetői közül többen úgy ítélték meg, a kis értelmiségi szervezet képtelen három hét alatt végrehajtani ekkora vállalkozást” – tudniillik százezer aláírás összegyűjtését.

A soproni táborozás levert hangulatban kezdődött. Tölgyessy másnap délután érkezett meg. Kérdése, amikor az emelvényre lépett, nem az volt, legyen-e aláírásgyűjtés, hanem az, hogy mikor kezdődjön, és hogyan hangozzanak a kérdések. Ezt követte a „minden reményünket felülmúló, kitörő lelkesedés” (Kis János), majd a kérdések együttes megfogalmazása, „ott helyben”. Tölgyessy népszerűsége az SZDSZ-ben valószínűleg ekkor emelkedett Kis Jánosé mellé.

Az ellenben nem áll, hogy az SZDSZ-t „többen tartósan értelmiségi programpártként kívánták megőrizni”, és nem fordítottak figyelmet a vidéki csoportok szervezésére. Kis János a párt megalakulásának pillanatától szorgalmazta a taglétszám növelését, a szervezetek létrehozását. Igaz viszont, hogy a népszavazás szabadította ki az SZDSZ-t elszigeteltségéből. Ekkor sikerült behozni a hátrányt, amelyet az okozott, hogy 1988 tavaszán, amikor már megalakult a Fidesz és az MDF javában építette szervezeteit, a demokratikus ellenzék a saját szervezete megalakítása helyett az összes ellenzéki csoportosulás népfrontjának megszervezésével vesztegette az időt. Tölgyessy állítását személyes tapasztalatommal is cáfolhatom. 1989-ben más akkori SZDSZ-vezetőkkel együtt egy sor tagtoborzó gyűlésen vettem részt (Veszprém, Hódmezővásárhely, Szombathely). Valamennyi szereplésünket új szervezetek megalakulása, új tagok tömeges jelentkezése követte.

Mint idegen fiút...



Farkasházy Tivadar még 1990-ben azt írta: Kis János vagy Demszky nem lehetnének más pártban, csakis az SZDSZ-ben. Tölgyessy meg Kónya Imre ellenben valószínűleg feldobtak egy mallért, úgy döntötték el, melyikük lesz az SZDSZ, melyikük az MDF frakcióvezetője.

Mint minden jópofa rágalomban, ebben is van egy szemernyi igazság. 1989-ben véletlenek dönthették el, ki lett az egyik, ki a másik szervezet tagja, de az egyszeri döntés nyomán sokak váltak fegyelmezett, odaadó katonáivá az esetlegesen választott pártnak. Tölgyessy esetében azonban nem ez történt. A Farkas Zoltánnak adott interjúban (1992) elmondja, miért az SZDSZ-t választotta, noha 1988-ban kapcsolatban állt az MDF-fel is: „Nem kötődtem sem a népiek, sem a demokratikus ellenzék hagyományaihoz, mégis azt hiszem, ez kölcsönös választás volt: osztottam és ma is osztom a szabadelvű, modern, nyugatos irány alapértékeit. Az SZDSZ attitűdje, racionális stílusa közelebb állt hozzám, mint az MDF pátosza. [...] De nemcsak stíluskülönbség létezett, látszott az is, hogy az MDF-ben nagyobb a hajlandóság arra, hogy kompromisszumot kössön az átalakulás tempójáról. Látszott, hogy az MDF még koránt sincs elkötelezve a valódi piacgazdaság mellett. Ekkor az MDF még »harmadikutas« politikát követett. [...] Kutatói tudásom szemben állt az MDF kezdeti romantikus antikapitalizmusával.”

Hadd váltsak át itt a személyesebb hangra. Tölgyessy megjelenése az SZDSZ-ben az én vétkem vagy dicsőségem. 1988 őszén a kormányzat társadalmi vitát hirdetett a készülő egyesülési és gyülekezési törvényről. A Szabad Kezdeményezések Hálózata felszólította aktív tagjait, ki-ki menjen el kerületében a társadalmi vitára, és ismertesse a Hálózat szóvivőinek állásfoglalását a Kulcsár Kálmán-féle törvénytervezetről. Kicsit félve indultam a Hazafias Népfront V. Kerületi Bizottságának helyisége felé. Nem lesz könnyű, gondoltam, a pártveteránok pfujolása közepette beszélnem a Hálózat álláspontjáról. A terem azonban csupa ismerőssel, megrögzött szamizdatvásárlókkal volt tele, inkább a pártveteránok motyogtak riadtan olyasmiket, hogy azért Angliában se szabad folyton tüntetni. Ha lámpalázam volt, inkább azért, hogy mit mondhatok, ami még nem hangzott el.

Aztán egy kopaszodó szemüveges fiatalember kapott szót, és egyetlen nyelvbotlás nélkül húszperces előadásban szedte ízekre a törvénytervezetet.

A minisztériumi előadó zavartan kért bocsánatot: neki a minisztérium álláspontját kell képviselnie, a minisztérium pedig a pártközpontból kapott irányelvek alapján dolgozta ki a tervezetet; ő a maga részéről semmiféle ellenvetést nem tud tenni. Az összejövetel végén odamentem a felszólalóhoz, elmondtam, hogy a Hálózatot szeretnénk társadalmi szervezetté (magyarán: párttá) alakítani, és megkérdeztem, nem segítene-e az alapszabály elkészítésében. Leginkább a munkahelyén lehet elérni, az Állam- és Jogtudományi Intézetben, mondta Tölgyessy Péter, és megígérte, szívesen segít. Én pedig nyomban elfeledkeztem róla, mint a fáraó főpohárnoka az álomfejtő Józsefről a Bibliában.

Csakhogy az emlék engem is orrba vert, akár a főpohárnokot. Már megalakult az SZDSZ, az alapszabályt rég elfogadtuk, amikor 1989 januárjában valamennyi új társadalmi szervezet meghívást kapott az Igazságügyi Minisztériumba a készülő alkotmánytervezet Pozsgay Imre részvételével megrendezett vitájára. Az SZDSZ ügyvivői testülete Magyar Bálintot delegálta a tanácskozásra. Kettesben mentünk hazafelé Bálinttal a Déry Miksa utcából, az SZDSZ első székhelyéről. Mégiscsak kellene egy alkotmányjogász, mondta Bálint. Ekkor jutott eszembe Tölgyessy Péter. Bálint nem ismerte a nevét, láttam rajta, nem bízik a javaslatomban, biztosan valami kócos, vicsorgó ellenzékit ajánlok, gondolhatta. De aztán megkérdezte az akkori feleségét, és kiderült, hogy Halustyik Anna meg Tölgyessy együtt dolgozott Sárközy Tamás tanszékén. Az összejövetelen, mint utóbb hallottam, az alkotmányjogász megismételte a népfront-helyiségben bemutatott produkcióját. Csak nagy ritkán pillantva bele a jegyzetébe 130 pontban fejtette ki, miért nem lehet a Kulcsár-féle tervezet a demokratikus Magyarország alkotmánya. Magyar Bálint ekkor meghívta abba a szakértői körbe, amely A rendszerváltás programján dolgozott. Kapóra jött a feltűnése: az SZDSZ bővelkedett közgazdászokban, társadalomkutatókban, elméleti jogász és főképp alkotmányjogász ellenben kevés volt a fiatal párt körül. Utóbb Pető Iván az SZDSZ programalkotó küldöttgyűlésén idézte fel a pillanatot, amint az SZDSZ alapító értelmisége Tölgyessy előadásában a jogi megfelelőjét ismerte fel annak a szemléletmódnak, amelynek a maga szakterületén, szociológusként, közgazdászként híve, alakítója volt. Engem ismét lenyűgözött, ahogy Tölgyessy nyomdakészen adja elő a jövendő magyar alkotmányt.

Az első baljós jelre akkor figyeltem fel, amikor Tölgyessy az SZDSZ-es programalkotás folyamatában az Országos Tanács ülésén ismertette alkotmánytervezetét. Ahogy a Van közünk a közjogunkhoz? című írásában, az OT előtt is felvetette a Kossuth-címer vagy koronás címer dilemmáját. Érveket hozott fel mindkét álláspont mellett és ellen, majd azt mondta, a címerkérdés ideális tárgya lehet egy népszavazásnak. A termet belengte a felháborodás. Hogyan lehet a címer az SZDSZ alkotmányjogász szakértője számára nyitott kérdés? Hogyan mondhatja, hogy a Kossuth-címer forradalmak jelképe ugyan, de „elbukott forradalmaké, ami nem jó ómen”? Hiszen az SZDSZ Elvi nyilatkozatában három magyar forradalom, 1848, 1918 és 1956 örököseként határozta meg önmagát! Akkor éreztem először a hangulatot, ez az ember okos, felkészült, meggyőző, de nem közülünk való. Ami számunkra kézenfekvő, számára nem az.

Ma sem gondolnám, hogy a címerkérdésben az „így is jó, úgy is jó” álláspontja a helyes. A heraldikában – a címerpajzson elhelyezett korona a monarchikus államforma jelzése, visszás, hogy a köztársaság koronás címert használ. Az SZDSZ-es elutasítás azonban nem annyira ezzel, inkább az Elvi nyilatkozatban megfogalmazott szemlélettel függött össze, amely a magyar progressziót emelte az SZDSZ hagyományává. Ez pedig nem csupán a polgári radikális, de – közvetve – a kommunisták által is átvett függetlenségi hagyományhoz kapcsolódik: a magyar történelem négyszáz év küzdelem a függetlenségért, illetve az utolsó száz évben a demokráciáért. Holott a levert szabadságküzdelmek szüneteiben, a csúf Habsburg-uralom alatt honosodott meg Magyarországon az újkori európai civilizáció, a kiegyezés nyomán jött létre a modern alkotmányosság és a modern kapitalizmus. Ezt – szembefordulva a Thaly Kálmántól Révai Józsefig ívelő hagyománnyal – éppen a liberális történészek bizonyították be a hatvanas évektől kezdve, akik maguk igen közel álltak az SZDSZ-hez. Ezért is rokonszenveztem a címerkérdésben az Antall javasolta (de az MDF által elvetett) kompromisszumos megoldással: legyen a közhatalmi dokumentumokon szereplő állami címer a Kossuth-címer, de ismerje el az alkotmány a történelmi címernek nevezett koronás címer tiszteletét is. Ezt a szemléletet véltem felfedezni Tölgyessy pró és kontra érvelésében. Előadása nyomán úgy véltem, a jövőben olyan kérdésekről is érdemes elgondolkodnunk, amelyekre – eddig azt hittük – kész és kikezdhetetlen válaszaink vannak.

Tölgyessy 1989. március végén külföldön volt, először április 7-én vett részt az Ellenzéki Kerekasztal ülésén, sorrendben a harmadikon. Némelyek az SZDSZ-ben még mindig csupán alkotmányjogász szakértőnek tekintették.

Kónya Imre azt javasolta, hogy Sólyom Lászlóval együtt Tölgyessy képviselje az EKA-t az MSZMP-vel folytatandó előkészítő tárgyalásokon. Április 19-én Tölgyessy terjesztette az kerekasztal elé az MSZMP Központi Bizottságának címzett levél tervezetét, amely az SZDSZ programja nyomán a tárgyalások ügyrendjére tett javaslatot tartalmazta. Mire a hosszan elnyúló előkészítő tárgyalások június 10-én véget értek, Tölgyessy lett az EKA kulcsszereplője, az Országgyűlés épületébe először belépő, újdonsült politikusok lélekvezetője.

Az I/6-os albizottság tagja voltam, az EKA ülésein június 13-a, az érdemi tárgyalások megkezdése után csak szórványosan vettem részt. Plenáris ülésen első ízben július 25-én, éppen a választási rendszerrel foglalkozó vitán voltam jelen. Az érdemi párbeszéd Tölgyessy és egy férfi között folyt, akit korábban nem láttam, nem ismertem. Meghökkentett, hogy Tölgyessy meg az „új ember”, azaz természetesen Antall József, milyen mesterien pingpongozik a többiek feje fölött, és vitázva is mintha egy nyelvet beszélnének. Ahogy elolvastam a múlt évben végre kiadott jegyzőkönyvet, úgy tetszik, méltánytalanul értékeltem le a többi hozzászóló, Torgyán József, Orbán Viktor, a kereszténydemokrata Szakolczay György megjegyzéseit. De hogy így történt, visszamenőleg éppen azt igazolja, hogy Antall József megszólalásai, az Antall–Tölgyessy riposztok ott a helyszínen az írott szöveg alapján indokoltnál erőteljesebb benyomást tettek a hallgatóra. Antall szavai súlyánál nagyobb volt a stílus, a személyiség súlya.

Túl voltunk az egyeztető tárgyalásokon, túl a népszavazáson, az SZDSZ népszerűsége töretlenül emelkedett. A szabadelvű párt húzódozott attól, hogy miniszterelnök-jelöltet nevezzen meg, a kampányplakátokról is hárman pillantottak a választókra: Magyar Bálint, Pető Iván és Rajk László. A párt első számú vezetője, Kis János nem vállalt országgyűlési képviselőséget, nem kívánt közvetlenül részt venni a parlamenti politikában. A listavezető személyéről mégis dönteni kellett, a képviselőjelöltek listáján nem lehetett az első helyen két vagy három név. A listavezetőt a közvélemény miniszterelnök-jelöltnek tekintette; de ha nem az SZDSZ nyeri meg a választásokat, a listavezetőből akkor is a legnagyobb ellenzéki párt frakcióvezetője lesz a parlamentben.

Az Országos Tanács nyílt vitában nem tudott választani Pető Iván és Tölgyessy között, inkább áthárította a feladatot az ügyvivői testületre. Tekintettel a kérdés súlyára, a testület az ülését nem az SZDSZ irodájában, hanem régi ellenzéki szokás szerint egy magánlakásban tartotta.

Vidékre kellett utaznom aznap, a vitán nem vehettem részt. Írtam azonban egy levelet az ügyvivőknek. Az ügyvivők között többségben voltak Pető Iván támogatói, Tölgyessyt – miként Tamás Gáspár Miklós a frakcióvezető lemondása alkalmából írt nekrológjában (A Tölgyessy utca, Beszélő, 1990. október 27.) elmondja, csak ő meg én támogattuk. Írásban meggyőzőbb tudok lenni, mint szóban – ezzel szoktam volt vigasztalni magam, valahányszor egy-egy kérdésben leszavaztak. Ezúttal valóban így lehetett: a levelem felolvasása után az ügyvivők Tölgyessy mellett döntöttek. Akkor még jó néhányan azt reméltük, a gyilkos választási kampány után a két nagy párt legalább átmeneti időre, a rendszerváltás legsürgetőbb feladatainak együttes végrehajtására mégis koalícióra lép. A kerekasztal mellett szerzett benyomásaim alapján azzal érveltem, valamennyiünk közül (talán az egy Tamás Gáspár Miklós kivételével) Tölgyessy az, aki leginkább otthonos abban a közjogi hagyományban, amelyre Antall minduntalan hivatkozik, ő a leginkább alkalmas arra, hogy egy esetleges koalícióban együttműködjön Antallal. Ez az érv, amely egy évvel később a legzordabb vád lett Tölgyessy ellen, hatott. Ha nem így történik, ki tudja sikerül-e tető alá hozni az MDF és az SZDSZ létfontosságú megállapodását, amelyet – bármennyi racionális argumentum szólt is mellette – mindenekelőtt Antall és Tölgyessy személyes kapcsolata tett lehetővé.

Manapság amikor már senki számára nem jelent politikai veszélyt, a politizáló közvélemény általában elismeri, hogy Tölgyessy kiváló politikai elemző, de megmaradt az 1990–91-ben kialakult ítélet, hogy gyakorló politikusnak, politikai vezetőnek nem vált be. Izgékony, provokatív, provokálható – írta róla lemondása után idézett cikkében Tamás Gáspár Miklós, „a nagyformátumú, de alkalmatlannak bizonyult” politikust méltatva, amikor még nem látott benne végveszélyt, mint majd egy évvel később. A parlamentben pártoskodónak, a televízióban okvetetlenkedőnek tetszik, azonkívül képtelen megosztani a feladatokat, mindent egymaga akar elvégezni. „Néha az volt az ember érzése, hogy Tölgyessy kebléhez szorít kétszáz dossziét, száguld az Országház folyosóján, és az egész párt lihegve rohan utána, hogy megkérdezhesse: mi is áll bennük.”

Mindebben sok az igazság. De igaz az is, ezt Tamás Gáspár Miklós is elismeri, az 1989-es tárgyalások szervezéséhez, levezényléséhez politikai tárgyalókészség kellett, keménység és rugalmasság, meg képesség arra, hogy szót értsen az ellenséges, de legalábbis gyanakvó partnerekkel. Amikor az SZDSZ nevében elutasította az egyeztető tárgyalások záródokumentumának aláírását, majd a gúnyosan vigyorgó MSZMP-nagyságok gyűrűjében bejelentette, az SZDSZ népszavazást kezdeményez, a sok millió tévénézőnek inkább a lélegzete akadt el... nem az okvetetlenkedőt hibáztatták. Ami pedig a mindent magához vonó vezetési stílust illeti... az országgyűlési képviselőcsoportban Tölgyessy a közéleti ügykörök szóvivőiből kibővített frakcióvezetőséget hozott létre, mintegy tizenöt fős árnyékkabinetet, s a parlament elé kerülő politikai témákat ezzel a választott testülettel vitatta meg.

Talán éppen itt volt a baj. Tölgyessy úgy vélte, a parlamenti demokráciában egy politikai párt általános irányvonalát természetesen a párt szervei határozzák meg, de a napi politika színtere a parlament, az aktuális döntéshozatalé pedig a frakció. Elvetette tehát azt a gyakorlatot, hogy a parlamenti ügyekben hétről hétre az ügyvivői testület, azaz a pártelnök Kis János meg Magyar Bálint és Pető Iván hozzon előzetes döntést.

Leváltásakor a leginkább kézzelfogható vád Tölgyessy ellen az volt, hogy az önkormányzati választásokat megelőző utolsó parlamenti ülésnapon elmondott beszédét senkivel sem egyeztette. A beszéd belefulladt a kormánypárti képviselők kiáltozásába, ráadásul egy tárgyi tévedés a gúnyolódásra is alkalmat adott a kormányoldalnak. Tölgyessy utolsó frakcióvezetői szereplése tehát valóban kínos volt az SZDSZ számára. De az egyeztetés elmulasztásának vádja egyszerűen nem igaz. A beszéd vázlatát a frakcióvezető elmondta a kibővített vezetőség ülésén, ahol rajtam kívül nyilván más ügyvivő is jelen lehetett, hiszen az ügyvivők majd mind tagjai voltak vagy a szűkebb, vagy a kibővített frakcióvezetésnek. Az elhangzottakkal kapcsolatban senki semmiféle kifogást nem jelzett.

Az önkormányzati választások második fordulója előtt két nappal az ügyvivői testület ismét informális ülést tartott, ezúttal Demszky házában, a Börzsöny északi oldalán. Nem tudom, minden ügyvivő meg volt-e híva az összejövetelre, bizonyos azonban, hogy ott voltak olyanok is, például Eörsi Mátyás, akiket nem választottak meg ügyvivővé, de azért minden fontosabb megbeszélésen jelen lehettek. A hangulat levert volt, mondhatni szorongó, holott az önkormányzati választások első fordulója a tavaszi országgyűlési választások eredményéhez képest az SZDSZ jelentős előretörését jelezte, és semmi sem indokolta azt az aggodalmat, hogy a második forduló két nap múlva visszaveszi a liberális sikert. Kis János mégis Marxot idézte: az ellenforradalom mindig akkor a legkegyetlenebb, ha az uralkodó osztály veszni érzi, de aztán mégis képes helyreállítani a hatalmát. Lásd az ’56 utáni megtorlást. A második forduló rácáfolt a szorongásra: az SZDSZ meg a Fidesz a városok többségében győzött. Az előrejelzés annyiban mégis igaznak bizonyult, hogy a választási vereség meg néhány nap múlva a taxisblokád sokkja a jobboldali radikalizmust erősítette a kormánypártokban. Csak az a kérdés, indokolt volt-e megrettenni a szélsőséges acsargástól, amikor a társadalom egyértelművé tette, hogy nem kér a több évtizedre tervezett MDF-uralomból. Persze a választások eredményéből, a rendkívül alacsony részvételből az is kiolvasható volt, hogy a társadalom jócskán kiábrándult az új politikai elitből, de még magából a rendszerváltásból is.

Az SZDSZ-vezetőket a választás kimenetelével kapcsolatos aggodalmak mellett még két további gond szorongatta. Az egyik a párt helyzete volt. Egy héttel az önkormányzati választások után Kis János terjedelmes interjúban válaszolt F. Havas Gábor kérdéseire. (A hatalom láthatatlan korlátai, Beszélő, 1990. október 27.) Az SZDSZ elnöke arról beszélt, hogy a rövid idő alatt nagyra nőtt pártban egymás mellett él a jogállamot védő liberalizmus és a jogállamot kikezdő antikommunista radikalizmus. „Ebből akkor keletkezett feszültség, amikor a pártállami rendszer már összeroskadt, de a választások még nem következtek el. Talán nem is lehetett lefékezni az akcionista mozdonyt, de az biztos, hogy nekünk nem sikerült.” A jelenlegi helyzetben azonban az SZDSZ-nek azzal szemben kell meghatároznia önmagát, amit a kormánykoalíció képvisel. Jól látható, hogy mindaz, ami egy évvel később, a Tölgyessy-válság idején megosztotta a pártot, már itt megjelent. Keserűvé Kis Jánost a demokratikus ellenzékből kibontakozó párt új arculata tette, annak a belső meghasonlásnak a rendkívül korai érzékelése, amelyet végül felszámolni csak a párt sorvasztó öncsonkítása árán lehetett. Az új arculatnak volt jelképe Tölgyessy is, noha az antikommunista radikalizmushoz kevés köze volt.

A szorongás harmadik oka maga Tölgyessy volt. Amikor útnak indultunk a börzsönyi község felé, a kérdés már eldöntetett: Tölgyessynek mennie kell. Ezt a jelenlévők közül Tölgyessyn kívül mindenki tudta. Az SZDSZ-vezetőkben pedig küzdött a kérlelhetetlenség meg a zavart lágyszívűség. Szörnyű órák következtek. Ketten közrevették Tölgyessyt, és felváltva tették fel kérdéseiket – akárha holmi kihallgatás szemtanúja lettem volna. Kis János komoran hallgatott. Én szorongva vártam, mikor mondják ki: azt akarjuk, hogy mondjál le. De nem mondták ki, talán azt várták, hogy Tölgyessy kérdezzen rá. Tölgyessy azonban nem kérdezett, ahogy a munkavállaló sem kérdezi meg a munkáltatót „Akkor most ki vagyok rúgva?”, mert azt reméli, ha nem mondja ki, talán a munkáltató sem fogja kimondani.

Elmúlt a délután, elmúlt az este is, de nem történt semmi. Kis Jánost Tölgyessy vitte vissza Pestre, ketten ültek a kocsiban, ám arról még mindig nem beszéltek. A döntést vasárnap este közölték Tölgyessyvel, miközben az SZDSZ örömmámorban úszva ünnepelte a választási győzelmet. Még az sem lehetetlen, hogy a halogatásnak nem érzelmi, hanem taktikai okai voltak. Hétfő reggelig Tölgyessynek aligha lehetett módja rá, hogy felkészüljön az ellenlépésre. Nem tudni mi lett volna, ha akkor nyomban szavazásra teszi fel a kérdést, akarja-e a frakció, hogy lemondjon. De nem tette ezt, elfogadta a lemondatását, távozott. F. Havas Gábor utóbb példátlanul antidemokratikusnak és öngyilkosnak nevezte az SZDSZ-vezetés eljárását. (Beszélő, 1991. november 30.) Én magam, szégyenletesen, gyáván nem mentem el a frakcióülésre...

A lemondatás, tudjuk, nem a vége, hanem a kezdete vagy inkább a felszínre bukkanása volt a válságnak. A Beszélőt akkoriban sokan tölgyessystának bélyegezték, sőt némelyek a Beszélő árulását emlegették. Holott a lap nem állt Tölgyessy mellé, csupán közölte a mellette érvelő cikkeket is. Például Darvas Ivánét.

Az SZDSZ megroppanása számomra nem a Tocsik-üggyel kezdődött, még csak nem is az 1994-es koalíciókötéssel, hanem Tölgyessy és a Tölgyessyhez csatlakozók kíméletlen kikészítésével. A sajtókampánnyal, amelyben a csúsztatás, a rágalmazás és a hisztériakeltés megengedett, sőt derék módszer volt. A hadjárat végül nemcsak az SZDSZ erkölcsi hitelét kezdte ki, de a tagság jelentős részét is kiűzte a pártból. 1994-ben aztán a lehetőség is elég volt ahhoz, hogy az SZDSZ az MSZP oldalára forrjon, majd törpe párttá válva elfogadja, hogy léte és jövője egyedül az MSZP-től függ.

A múlt év végén, azaz már kötete megjelenése után egy interjúban (Népszabadság, 1999. december 11.) Tölgyessy bejelentette, előreláthatólag nem indul a következő választáson.

A rendszerváltás színehagyott, összeroskadó pártjaival eltűnnek a politikából a rendszerváltás nagy politikai személyiségei is.

Antall József nem érte meg pártja vereségét. Kis János rég távozott a politikából, Tölgyessy menni készül. Demszky magányos idolként őrzi az SZDSZ régi auráját, de hová lett mögüle a párt? Orbán Viktor pedig, a magyar politika egykori Lúdas Matyija, már letépni sem tudná az arcára égett álarcot.

Nincs a rendszerváltó elit alkonyának szomorúbb bizonysága, mint az, hogy Tölgyessy Péternek már egyetlen párt sem tud otthont adni.

• Játéktér [25]