A Beszélő Havasa

Beszélő [1] 2016. március 14.

Havas 70 – I. kötet >>> [3]
Havas 70 – II. kötet>>> [4]

Politikai stílusgyakorlatok kezdőknek [5] 1988/1.

A nyolcvanas évek elejére egyértelművé vált, hogy a durván húsz év óta változatlan elvek alapján működő hivatalos „cigánypolitika” teljes csődállapothoz vezetett. Ez a politika, miközben sikerült tökéletesen szétvernie a hagyományos közösségi szervezőerőket, az „asszimiláció”, az „integráció”, a „beilleszkedés” és a „felemelkedés” szépen hangzó és sűrűn hangoztatott célkitűzéseiből gyakorlatilag semmit sem tudott megvalósítani. A magyarországi cigányok túlnyomó többségét ma nagyobb szakadék választja el a nem cigány társadalomtól, mint a probléma megoldását célul kitűző párthatározatok megszületése idején, a hatvanas évek első felében. A mobilitás korábban is rendkívül szűkös csatornái teljesen bedugultak, és a szakadék túloldalán rekedt százezrek a romló gazdasági feltételek közepette kilátástalan helyzetbe kerültek. Ez a több százezres embertömeg katasztrofális állapotok között él, és reménye sincs a kilábalásra. Annál is inkább, mert a súlyosbodó gazdasági és társadalmi válság közepette a társadalom egyre türelmetlenebbül, sőt egyre ellenségesebben reagál a cigányság állapotából és létfeltételeiből eredő válságtünetekre. Számos jel utal arra, hogy a megoldatlan és az adott feltételek között megoldhatatlan problémák feszítőereje működésbe hozza a szokásos bűnbakképző mechanizmusokat, és a cigányság a hivatalos propaganda által mesterségesen gerjesztett indulatok céltáblájává válik. […]

Miközben a cigányokkal kapcsolatos problémák „kezelése”, nemegyszer drasztikus megrendszabályozása egyre jobban intézményesült (cigány vonalvezetői hálózat a rendőrség keretében, cigány bűnügyi nyilvántartás, a cigányügyi koordinációs bizottságok rendszere, cigányiskolák stb.), a politikai vezetés továbbra is megtagadta a cigányoktól azokat a lehetőségeket, amelyek a többi etnikai kisebbségnek rendelkezésére álltak. Jellemző, hogy az 1985-ös „megreformált” parlamenti választások során még azt sem tartották szükségesnek, hogy legalább egy „díszcigányt” szerepeltessenek azon az országos listán, amelyen az összes többi etnikai kisebbség képviselve volt. […]

Az új stratégia két meghatározó eleme: a rendőri elnyomás fokozása – a kmk szigorítása, illetve a szigorított javító-nevelő munka bevezetése például a dolog természeténél fogva elsősorban a cigányokat sújtja – és az évtizedek alatt „megtermelt” csődtömeg áthárítása a cigányokra. […]

Válasz a cigányújság (Romano Nyevipe) körkérdésére [6] 1989/1.

Van cigánykérdés, mert az arányok félreérthetetlenül jelzik, hogy itt többről is, másról is szó van, mint szociális kérdésről. Egy Európába megkésve érkezett, bekerített és kényszerrel letelepített, de egyúttal ki is rekesztett és ezért archaikus kultúráját – ameddig lehetett – kényszerűen őrző, európai- vá válni soha nem tudó népcsoport pillanatnyilag behozhatatlannak tűnő történelmi hátrányáról. S mintha az elmúlt évtizedekben rájuk nehezedő prés még azoknak a viszonylagos előnyét is fölmorzsolta volna, akik az utolsónak érkezett csoportoknál évszázadokkal korábban telepedtek meg Magyarországon. A magyar nemzet, miután hazáját 40 éven át próbálták bizánci módszerekkel „vadkeletté” változtatni, most megkísérli újra fölvenni a „nyugati kereszténységet”, és demokratikus alapokon újjászervezni önmagát. De szorongva és bizonytalanul néz a jövőbe, mert a súlyos társadalmi és gazdasági válság arra figyelmezteti, hogy időközben messze leszakadt Európától. „Vadkelet” valahogy elvolt a cigányaival, sőt a lomha, de csillapíthatatlan étvágyú vállalatszörnyek szendvicsembereiként sokan közülük még némi anyagi biztonsághoz is hozzájutottak. Ám most a magyar társadalom kénytelen rádöbbenni arra, hogy az előtte álló nehéz úton „koloncként” kell magával cipelnie ezt a tanulatlan, a hatékony foglalkoztatásra önhibáján kívül alkalmatlan embertömeget. Ha a cigányokra tekint, barbár ázsiai hordák rémképe lebeg előtte. Ebben a helyzetben nagy a veszélye annak, hogy a magyar társadalom elrúgja magát a cigányoktól, s úgy próbál Európa felé evickélni. Holott az egyetlen európai megoldás az volna, ha hozzásegítené őket is ahhoz, hogy több évszázados itt-tartózkodás után végre megérkezzenek legalább Kelet-Európába. […]

A nagy többség a hagyományos cigány kultúra és a klasszikus falusi vagy városi szegénykultúra törmelékeiből összehordott romhalmazok között él, minden önbecsülését elvesztette, semmit sem ért a körülötte lévő világból, és ebben az állapotában csak barbár és artikulálatlan önvédelmi reflexekre képes. A „létező” szocializmus 40 éves uralma az egész társadalmat megsanyargatta, jóformán minden társadalmi csoportot drasztikus módszerekkel vetkőztetett ki a hagyományos kultúrájából, de senkit sem tett annyira földönfutóvá, mint éppen a cigányokat. A többi társadalmi csoport képviselői új helyzetükben is hasznosítani tudtak valamit a magukkal hozott tradíciókból, és ez nemcsak az új életforma kialakítását könnyítette meg, hanem az átállás keserves időszakát is elviselhetőbbé tudta tenni. Ám a cigányok esetében a hagyományos és a kényszerűségből vállalt új élethelyzet között többnyire akkora szakadék tátongott, hogy a hagyományok csak gátolhatták az alkalmazkodást. Ezért is épültek be olyan torzan és zagyván az újonnan kialakított életformába. Hogy mit jelentett a cigányoknak ez a kultúrájukból való drasztikus kivetkőztetés, azt jól mutatja, hogy a hagyományos cigány életformák itt-ott fönnmaradt szigetei ugyan borzasztóan archaikus képződmények, olykor mégis egészségesebb átmenetet biztosítanak az integráló hatású modernebb életformák felé, és képviselőiknek lehetővé teszik, hogy valamennyire megőrizzék emberi méltóságukat.

Nem tagadhatjuk persze, hogy az állam gyámolító gesztusokat is tett. De az állandóan feltételeket szabó, érdemességet firtató, toldozgató-foldozgató állami szociálpolitika némi túlzással csak arra volt jó, hogy kialakítsa a magyar társadalomban a cigányok túltámogatásának mítoszát. Miközben a cigányokat bejuttatta azoknak a falvaknak a megüresedő házaiba, amelyeket a szovjet típusú kolhozosítás és a távlati településfejlesztési koncepciónak elkeresztelt magyar falurombolás teljesen tönkretett, és ahonnan a cigányok által birtokba vett házak korábbi lakói az elviselhetetlen létfeltételek kényszerétől hajtva pánikszerűen elmenekültek. […]

A szocializmus szétzúzta azt a patriarchális alapon nyugvó, távolról sem egyenrangú, de mégiscsak valamiféle otthonosságot biztosító kapcsolatrendszert, amely a cigányokat – elsősorban faluhelyen – lakóhelyük társadalmához fűzte. A Kádár-rendszer atomizálta a társadalmat, és kiölte a szolidaritást sokszor még az azonos társadalmi csoportokhoz tartozókból is. Hogyan lett volna elvárható a szolidaritás cigányok és nem cigányok között? Tovább mérgesítette a viszonyt a gazdasági válság és az életszínvonal rohamos csökkenése. Egyre szélesebb rétegeket fenyeget a szegénységbe való visszasüllyedés veszélye. Az „új szegények” életvitelüket tekintve közelebb állnak az elfogadott társadalmi normákhoz, és így nagyobb eséllyel indulnak harcba a szűkös szociálpolitikai forrásokért vívott elkeseredett küzdelemben. A cigányok viszont mára elvesztették a vattaemberstátus nagyon viszonylagos egzisztenciális biztonságát is. A cigány ma a hivata- los statisztikákban, a tömegkommunikációban és a köznyelvben egyaránt gumifogalom. Érvényességi köre tetszés szerint szűkíthető vagy tágítható a használat szempontjai szerint, így mosódhat egybe hagyományos és lumpen életforma, szociális, etnikai és kriminológiai probléma, és így kaphat szabad kezet a rendőrség, hogy a saját hatáskörén belül oldja meg a cigánysággal kapcsolatos problémák jelentős részét. […]

Jelentős anyagi erőforrások mozgósítása nélkül a cigányság helyzetében nem következhet be lényeges változás. De ezeket az erőforrásokat nem szabad a leszakadás tényét cinikusan tudomásul vevő tüneti kezelésre elfecsérelni. Olyan megoldásokat kell találni, amelyek jelentősen csökkentik a leszakadás mértékét, növelik az integráló hatású életformaváltás esélyét, és a piacibbá váló gazdasági viszonyok közepette is megteremtik a versenyképesség legelemibb feltételeit. Ezért kulcskérdés az iskoláztatás és a szakmunkástanulás. Egy népi kollégiumi hálózat kiépítésével, alapítványok létesítésével, széleskörűen kiterjesztett ösztöndíjrendszerrel és a tovább tanuló fiatalok kieső jövedelmét pótló juttatások segítségével el kell érni, hogy a következő generációk iskolázottsági és szakképzettségi szintje a korábbiakéhoz képest radikálisan emelkedjék. Ezért nem lehet tartós megoldás a munkanélküli-segély sem. Képzéssel és átképzéssel, a feltételekhez igazított és a jelentős kockázati tényezőt is bekalkuláló vállalkozási hitelekkel, az élethelyzethez kapcsolható termelési technikák megtanításával, az ilyen célokat szolgáló nonprofit szféra kiépítésével és egyéb eszközökkel biztosítani kell, hogy a munkanélküliségtől leginkább fenyegetett csoportok képessé váljanak önmaguk eltartására, és tartósan ne kényszerüljenek kiszolgáltatott, megalázó és emberhez méltatlan létfeltételek közé.

A csenyétei helyzet [7] 1989/3.

A magyar nagyvárosokban az aládúcolt ingatlankezelő vállalatok gyámságától roskadozó, málló vakolatú bérházak, elslumosodott hajdani munkáskolóniák, lovassági kaszárnyákból, megüresedett vágóhidakból, raktárépületekből kialakított, egykori munkatáborok barakkjaiból létesített nyomortelepek környékén időről időre újabb és újabb vedlett ruhájú, valószínűtlenül sovány, izgatottan hadonászó embercsoportok tűnnek fel. Az ott élők nem értik, honnan a kétségbeesett agresszivitás, amellyel letörnek minden lakatot, felfeszítenek minden zárat, és birtokba vesznek minden lakható négyzetmétert. Az üresen álló szoba-konyhákat és mosókonyhákat, padlástereket és pincéket, fáskamrákat és sufnikat, toldaléképületeket és a félig lebontott épületek még használható helyiségeit. Nem törődnek az „őslakók” acsarkodásával, hatósági tilalmakkal, fenyegetésekkel. Ha kilakoltatják őket, kisvártatva újra megjelennek, vagy mások költöznek a helyükre. Az őshonos városlakók nem értik, honnan és miért ez az akadályokat nem ismerő, feltartóztathatatlan beáramlás. Nem értik, mit keres ez a civilizálatlan, riasztó siserehad az amúgy is túlzsúfolt városokban. Féltik a biztonságukat, féltik gyerekeik lakáshoz jutási esélyeit, és nem kell sok ahhoz, hogy a szorongások gyűlölködő indulatokba csapjanak át. Honnan jönnek, és mit keresnek itt?!

Megélhetést keresnek, és sokfelől jöhetnek. […]

A lassan polgárosuló paraszti faluközösség helyi intézmények egész sorát teremtette meg és tartotta fenn. A későbbiekben az egyéni gazdálkodás modernizálásával, a gazdasági és nem gazdasági célú társulások gyarapításával a lehetőségek köre tovább bővülhetett volna. Egy ilyen irányú fejlődés demokratikus viszonyok esetén valószínűleg a rendi különbségeket is jelentősen mérsékelte volna. Ezzel szemben a negyvenes évek végétől érvényesülő kíméletlen elvonás és kiszipolyozás, majd az egész falu proletarizálása, margóra szorítása és mesterséges lezüllesztése mindezeket az esélyeket nagyon rövid idő alatt semmivé foszlatta. […]

Csak az maradt ott, akinek nem volt más választása. Így alakult ki a mai demográfiai és társadalmi képlet: megrokkant, megkeseredett nyugdíjas tsz-parasztok és iskolázatlan, munka nélkül tengődő, sokgyerekes cigány családok. Az elenyészően kevés kivétel csak arra jó, hogy erősítse a szabályt. Csenyéte ma megbélyegzett falu. Miután mindenéből kiforgatták, most ítéletet mondanak felette. A külvilág úgy véli, hogy Csenyétével nincs mit kezdeni, az ott élők nem méltók és nem alkalmasak az emberi életre. A környék ítélete szerint a kialakult helyzet oka elsősorban a falu lakóinak erkölcsi fogyatékosságaiban keresendő. Nekünk inkább az a véleményünk, hogy Csenyéte olyan állatorvosi ló, amelyen a hasonló sorsú falvak mesterséges elsorvasztásából eredő valamennyi kórtünet kimutatható. […]

Az önálló paraszti gazdálkodás idején a parasztporták adtak némi munkát (részes aratás, egyéb paraszti kampánymunkák, kosárfonás, sártapasztás, vályogvetés stb.) a cigányoknak. Ezek mind alkalmi munkák voltak, s csak nagyon nyomorúságos megélhetési lehetőséget biztosítottak. Mégis elmondható, hogy a cigányoknak megvolt a maguk szerepe és feladata a helyi munkamegosztásban. A hagyományos gazdálkodási rend felbomlása után létrejövő új munkapiacokon viszont nem tudtak tartós, megfelelő perspektívával kecsegtető helyet találni maguknak. A helyi, majd a körzete- sített tsz-ben tagként szóba sem jöhettek, hiszen földet nem tudtak bevinni. Az egymást váltó vezetőségek álláspontja egyébként is egységes volt abban, hogy a cigányok úgy általában méltatlanok a tagságra. […]

A tsz-nél van „nem cigány”, és van „cigány” munkaszerződés. Az utóbbiban minden esetben benne szerepel a „háztájira nem jogosult” kitétel, miközben óriási területek hevernek parlagon. A tsz egyik vezetője arra hivatkozott, hogy akinek nincs meg a megfelelő számú ledolgozott munkaórája, annak nem jár háztáji. Ezzel kapcsolatban csak két kérdésünk lenne. 1. Vajon havi 408 munkaóra sem elegendő? 2. Honnan tudják a szerződéskötés pillanatában, hogy az, akivel éppen szerződést kötnek, nem fogja teljesíteni a megkívánt munkaórát? (Hacsak onnan nem, hogy ők maguk gondoskodnak róla.) További tanulságos adalék, hogy a tsz cigányoknak OTP-hitel felvételéhez nem ad ki kereseti igazolást, és hogy azok a tsz-vezetők, akik, ha a helyzet úgy kívánja, házaik építésénél, terményeik betakarításánál előszeretettel alkalmazzák az olcsó cigány napszámosokat (250 Ft/10 óra), az irodán azt harsogják, hogy a cigányokkal nem lehet mit kezdeni, mert nem hajlandók dolgozni. […]

Ultima ratio [8] 1990/11.

Barátaim – a marosvásárhelyi református lelkész és felesége – évtizedeken át rendíthetetlen méltósággal tették a dolgukat, tartották a lelket a gondjaikra bízott gyülekezetben. Hosszú évekig nem kaptak útlevelet, lehallgatták a telefonjukat, lesték minden lépésüket, hetenként rendelték be őket felváltva a Securitatéra. Az iszonyú nyomás ellenére mindvégig megőrizték emberségüket, soha szélsőséges indulatokra nem ragadtatták magukat.

Az asszony most végre eljutott Magyarországra, de már a megérkezése utáni első napon az azonnali hazautazást fontolgatta, miközben jeges rémülettel a szívében rohangált a telefon és a tv-készülék között, hogy hírt kapjon férjéről és gyermekeiről, akiket a magyar szervezet ostrom alá vett székházában sejtett. Órákig tartó bizonytalanság után „megnyugodhatott”: a család biztonságban van, egy közeli ismerős lakására menekültek.

Lehet-e hiteles ellenvetésem, amikor kirobban belőle az elmúlt órák minden feszültsége: „Romániában úgy látszik nemcsak egy CeauŞescu volt, hanem 22 millió!” Etikus-e okoskodó érveket felvonultatni a reménytelen kétségbeesés jajkiáltásával szemben?

Súlyos, csaknem megválaszolhatatlan kérdések ezek. Mégis ki kell mondanunk: ha nem vagyunk képesek belekapaszkodni a párbeszéd és megegyezés leghalványabb lehetőségébe is, ha Közép-Európa erődemonstrációk és ellendemonstrációk terepévé válik, ha az elvakultság és a vele szemben érzett kiszolgáltatott düh egymásnak feszülése végsőkig korbácsolja a nacionalista, soviniszta, etnocentrikus indulatokat, akkor nyomasztó jövő vár a térség összes országának valamennyi kisebbségére, és ebből adódóan a demokratikus kibontakozás reményei végképp semmivé foszlanak.

A póker viszonyjáték [9] 1990/11.

1990 februárjában ugyancsak a Magyar Fórum hasábjain Panek Zoltán alaposan elverte a port az akkor már leváltott Aczél Endrén és a vele együtt távozó munkatársakon. Tévedés ne essék, mi sem hullajtunk könnyeket Aczél Endréért. Bizony a mindenkori hivatalos politikai szelek szárnyán vitorlázott ő (is), s amíg kellett, mindenben kiszolgálta a pártállam tömegtájékoztatással kapcsolatos igényeit. Nem kifogásolhatjuk tehát, hogy az említett cikk vitriolos stílusban „búcsúztatja” a leváltott főszerkesztőt. S noha Panek néhány rosszízű megjegyzésével nem értünk egyet, és a cikk példátlanul nyakatekert mondataitól, mesterkélt fordulataitól – amelyek segítségével többek között arról értekezik, hogy a levitézlett híradós stáb megújította a magyar nyelvet – sem vagyunk elragadtatva, mindezt szóba sem hoznánk, ha nem szerepelne ugyanebben a számban egy közlemény, amely hírül adja, hogy az MDF Budapesti Egyeztető Bizottsága magas állami kitüntetésre terjesztette föl a Magyar Televízió Panoráma című műsorát és Chrudinák Alajos főszerkesztőt. Az egyik díszpintybe, akit leváltottak, még egyet-kettőt belerúgnak, a másikat, aki a helyén maradt, kitüntetésre javasolják. Ezen egy kicsit eltűnődtünk. Azon viszont már egyáltalán nem lepődtünk meg, amikor a Magyar Fórum március 10-i száma hírül adta, hogy az MDF martonvásári szervezete „Harc a nemzeti televízióért” címmel Chrudinák Alajos, Csurka István és Pálfy G. István részvételével nagy sikerű fórumot rendezett. Ahogy a kiáltvány jellegű beszámoló aláírói – a helyi szervezet tagjai – kifejtik: „Összejövetelünkkel tiltakozni kívántunk az ellen a célzatos manipulációs tevékenység ellen, amelyet hírközlő médiumaink művelnek a bukott egypártapparátustól kapott pozíciók védelmében. […] Kormány- és országvesztő politikusokat söpört el az idők vihara, de házi dalnokaik maradtak.”

Véleményünk szerint a pártállam elég egyszerű választás elé állította azokat, akiket a tévé politikai műsoraihoz neveztek ki munkatársnak. Vagy vállalták a feladatot, és akkor hazudniuk kellett, vagy nem akartak hazudni, és akkor nem vállalták a feladatot. Harmadik út nem létezett. Hazudott tehát Aczél és Hajdú, de hazudott Pálfy G. és Chrudinák is. Mint ahogy hazudott a Veszprém megyei pártlap főszerkesztő-helyetteseként Szigeti Tóth János, a Magyar Fórum jelenlegi főszerkesztő-helyettese is. Nem tehettek mást. Akadtak persze különbségek. Volt, aki önként hazudott, kéjjel, dalolva, és volt, aki keserűen, visszafogottan, parancsra. Chrudinák és Sugár például a túllihegők közé tartoztak. A Panoráma munkatársaként lelkesen és buzgón támogatták a szovjet érdekeknek megfelelő külpolitikai vonalat. Hozzájuk képest Aczél Endre a maga nyegle modorával lényegesen visszafogottabbnak tűnt. […]

„Jobb későn, mint soha” felkiáltással napirendre is térhetnénk a Nagy Átállás fölött, ha azt Chrudinák és Sugár az előzményekhez illő alázattal és szerénységgel hajtotta volna végre. Alázatról és szerénységről azonban szó sem volt. Helyette folyt a sűrű melldöngetés: ide nézzetek emberek, micsoda hősök vagyunk mi! A Rudé Právótól az Új Szóig mindenki ellenünk acsarkodik, Romániából már ki is tiltottak bennünket, mert – akkor, amikor Magyarországon ez már semmiféle kockázattal nem jár – kimondjuk az igazságot. December vége óta különböző ürügyekkel legalább tízszer játszották be Tőkés László és Chrudinák szilágymenyői összeölelkezését, hogy mindenkinek jól az agyába véssék: nemcsak Tőkés László hős ám, hanem a mi derék Alajosunk is. S miközben a martonvásári MDF-esek lelkesen a zászlajukra tűzik Chrudinák Alajost és a tv-híradó volt párttitkárát, Pálfy G. Istvánt, nem győznek figyelmeztetni a veszélyre: az elmúlt rendszer televíziós hatalmasságai „hatalmi pozíciójuk megmentése érdekében semmilyen alantas eszköztől nem riadnak vissza…” Sőt egy gyanús összefonódásra is rámutatnak: „a radikálliberálisok prepotens serege” a közös kozmopolitizmus okán „védi ezt az áporodott »lenini internacionalizmust«”. Nos, erről csak annyit, hogy a kozmopolita radikálliberálisok prepotens seregéből számosan a demokratikus ellenzék tagjaként már akkor nevén nevezték a dolgokat a szamizdatban, amikor az erdélyi magyarság helyzetéről szóló legendás és valóban nagy jelentőségű, Magyar Nemzetbeli cikksorozatában még Illyés is tisztelegni kényszerült a lenini nemzetiségi politika előtt, amelynek túlérett gyümölcsei éppen most kezdenek lepotyogni a Szovjetunió fájáról. A szamizdat megjelenése pillanatától forradalomnak nevezte ’56-ot, elsorvasztásnak a magyar iskolák bezárását a szomszéd országokban, jogtiprásnak a hazai vallási kisebbségek üldözését vagy az izga- tási pereket. A Beszélőnek és a Hírmondónak alig akadt olyan száma, amely ne foglalkozott volna a határon túli magyar kisebbség helyzetével, Janics Kálmán, Duray Miklós, Szőcs Géza, Király Károly és társaik kétségbeesett híradásaival. Hosszú éveken át egyedül a szamizdat képviselte Magyarországon a mindenfajta cenzúrától mentes hangot. Művelői annyira megszokták ezt a hangot, hogy ezután sem akarnak cenzúrát. Még olyat sem, amely azt tűzi ki célul, hogy az MTV és a rádió minden műsorát áthassa „a nemzeti érdekek iránti őszinte elkötelezettség, s minden hullámhosszon, minden időben ne csak hibátlan magyar nyelven, de végre magyarul szólaljanak meg” a „magyar öncélúság” szellemében.

Népjóléti terepszemle – Surján Miskolcon [10] 1990/32.

A Pesti Hírlap augusztus 4-ei számából megtudhattuk, hogy dr. Surján László népjóléti miniszternek döbbenetes élményben volt része. A hónap elején ugyanis Miskolcra látogatott, ahol – többek között – megtekintette a város hírhedt nyomornegyedét, a Szondi-telepet. A szociális ügyekért (is) felelős miniszter egy elsőbálozó kislány hamvasságával csodálkozott rá arra, amit ott tapasztalt: „Mélyen megrendített az a tény, hogy Magyarországon még mindig élnek ilyen körülmények között emberek.”

A döbbenet, úgy látszik ragadós, mert bennünket viszont a miniszter megdöbbenése döbbentett meg. Két okból is. Mint köztudott, Surján úr a NOE (Nagycsaládosok Országos Egyesülete) bárkáján evezett be a Népjóléti Minisztériumba, márpedig a nagycsaládosok jelentős hányada ehhez hasonló vagy még rosszabb körülmények között él. Vajon kiknek az érdekeit viselte lelkén és cégtábláján az egyesület elnökeként Surján László, ha nóvum számára mindaz, amit a miskolci Szondi-telepen látott? Ennél is meglepőbb azonban, hogy a miniszterségéből eddig eltelt idő sem bizonyult elegendőnek a hiányok pótlására. Mintha a pénzügyminiszter két hónappal a beiktatása után egyszer csak felkiáltana: „Te jó Isten, ekkora az államadósság?! Ezt azért nem gondoltam volna!”

Surján úrnak nyilván zsúfolt programja volt Miskolcon, és így nem állt módjában alaposabban körülnézni. Ha eljutott volna az Álmos vagy a Török utcába, az ún. számos utcák környékére vagy a József Attila-telepre, Perecesre vagy a lerohadt harlemi bérkaszárnyákra emlékeztető, patkányoktól hemzsegő repülőtér melletti barakkba, akkor tapasztalhatta volna, hogy a Szondi-telep csak csepp a tengerben, hogy csak Miskolcon tízezrével élnek hasonló körülmények között, s bizony szép számmal akadnak olyanok is, akik a Szondi-telepinél is nyomorúságosabb viszonyok között – fáskamrákban, pincékben, romos épületekben és egyéb, lakás céljára elvileg tökéletesen alkalmatlan helyeken – laknak, nem is beszélve a hajléktalanokról. S ha netán egyszer módja nyílna szétnézni az egész országban: a többi nagyváros hasonló nyomortelepein és menhelyein, a téeszek és állami gazdaságok szezonmunkások számára kialakított szállásain, a hajdani uradalmi puszták ma is lakott, lerobbant cselédházaiban, avagy a falusi viskókban, akkor képet alkothatna a lakásínség és szegénység milliós táboráról, és elmerenghetne azon, hogy hol is találhatók ma Magyarországon a nyomorúság legmélyebb bugyrai. […]

Surján úr Auguszta főhercegnőt idéző megrendülését a miskolci városi tanács jelen lévő vezetői igyekeztek a maguk javára kiaknázni. Meggyőzték a minisztert, hogy ez a szörnyű telep már nem is létezne, ha tavaly „különböző szervezetek országos hírverés közepette” nem „torpedózzák meg” a csökkentett komfortfokozatú lakások fölépítését. A szóban forgó családok „azzal érveltek, hogy a tanács »gettóba« akarja áttelepíteni a telep jórészt cigány lakóit. Hangzatos érvelésüknek még a telepen élők egy részét is megnyerték.” A miskolci vezetők jól számítottak, az érző szívű miniszter melléjük állt, és nyilatkozatával egy év múltán igazságot szolgáltatott nekik: „Ismerem az előzményeket, s roppant sajnálatos, hogy bár szép ideológiába csavartan meg lehetett hiúsítani egy olyan elképzelést, ami pedig legalább átmenetileg jó megoldás lett volna az itt élők elmondhatatlanul súlyos gondjaira.” […]

Kíváncsiak lennénk, tud-e a miniszter úr arról, hogy a „csökkentett komfortfokozatú” lakások megépítésével egy új Szondi-telep jött volna létre, hiszen hasonló alapterületű szoba-konyhás lakásokból állt volna, amelyekben az eredeti tervek szerint éppúgy nem lett volna víz, WC és gáz, ahogy a Szondi- telepen sincs, a többi civilizációs vívmányról már nem is beszélve? Tud-e a miniszter úr arról, hogy a telep a város közigazgatási határán kívül, minden közintézménytől távol, a lakatlan Sajó-parti prérin épült volna meg? Tud-e a miniszter úr arról, hogy ezek az alacsony színvonalú lakások m2-enként 30 ezer Ft-ba kerültek volna, annyiba, amennyiért akkor még a Rózsadombon lehetett összkomfortos lakást építeni? Tud-e a miniszter úr arról, hogy a tervet a megyei és városi rendőrkapitányság vezetői egy olyan új cigánypolitika előhírnökeként népszerűsítették ’88 novemberében a miskolci tévé adásában, amely végre kiebrudalja a tisztes polgárok közül, és kellőképpen elszigeteli az asszimilálódni úgymond képtelen cigány családokat? Tud-e a miniszter úr arról, hogy a város számos hivatalnoka és közrendű polgára is így értelmezte a tervet? Tud-e a miniszter úr arról, hogy az amerikai nagyvárosok kizárólag négerlakta, elslumosodott nyomornegyedeit négergettónak nevezik? Tud-e a miniszter úr arról, hogy az idők folyamán a hivatalos és félhivatalos megnyilatkozásokban ugyan számtalan verzió hangzott el arra nézve, hogy kiket is akarnak a Sajó-parti telepre költöztetni, de hogy netán a Szondi-telepen élő családokat, az soha, sehol, semmilyen formában föl nem merült? Tud-e a miniszter úr arról, hogy az általa manipulációval („szép ideológiába csavartan”) vádolt szervezetek nem csupán az eredeti terv megvalósulását kívánták megakadályozni, hanem legalább ilyen fontosnak tartották egy mindenki számára előnyös alternatív javaslat kidolgozását? Tud-e a miniszter úr arról, hogy ez a javaslat az érintett szervezetek (Gettóellenes Bizottság, majd Phralipe, Raoul Wallenberg Egyesület) hathatós közreműködésével meg is született? Tudja-e a miniszter úr, hogy ennek az új javaslatnak az volt a lényege, hogy a telep megépítésére szánt 100 millió Ft-tal összkomfortos lakótelepi lakásokban lakó, de családi ház megépítésére hajlandó családok kiköltözését kell támogatni, és az ily módon megüresedő lakások felhasználásával, lépcsőzetes cserével több száz családot lehet a korábbinál jobb minőségű új otthonhoz juttatni? […] Tudja-e a miniszter úr, hogy az alternatív javaslat ugyan már 1989 nyarán megszületett, de annak végrehajtását a városi tanács hónapokig szabotálta? Tudja-e a miniszter úr, hogy ezalatt a Gettóellenes Bizottságból született miskolci Phralipe aktivistái szívós munkával pontos listát készítettek a legrászorultabb cigány családokról? Tudja-e a miniszter úr, hogy az érintett szervezetek kitartó küzdelmének köszönhetően a városi tanács idén tavasszal végre 25 millió Ft-ért megvásárolt húsz darab összkomfortos panellakást, és a lépcsőzetes cserék révén 42, a Szondi-telepinél rosszabb körülmények között élő család a Phralipe listájáról is valamivel jobb minőségű lakásba költözhetett? (Miután a SZETA kifizette a lakás-használatbavételi díjak előlegét.) Végül tudja-e a miniszter úr, hogy a Sajó-parti telep felépítésére szánt 100 millió Ft-ból mindmáig csak a fent említett 25 milliót használták fel, a többi szőrén-szálán eltűnt, pedig a lépcsőzetes cserék további alkalmazásának nem volna semmi akadálya? […]

A gettóellenes mozgalom résztvevői nagyon jól tudták, hogy az országban zajló demokratizálódási folyamat és a sajtó nekibátorodása nélkül küzdelmük nem lehetett volna sikeres, de nem gondolták volna, hogy alig egy évvel később a szabad választások nyomán megalakult demokratikus kormány első népjóléti minisztere néhány héttel a helyhatósági „rendszerváltás” előtt Grósz Károly Miskolc fölött lebegő szellemét fogja rehabilitálni.

Az álnok ellenzék obstruálni akarja a jóságos kormánypártot, de aztán minden jóra fordul – Dramolett egy elő- és három utójátékkal [11] 1990/35.

Előjáték

A Parlament ülésterme, éjjel 2 óra.

Torgyán József (FKGP – szemét a kupolára függeszti, balja a szívén pihen, jobbjával meggyőzően szónokol): Tekintettel arra, hogy az én számomra a nép üdvénél nincsen fontosabb, azt javaslom, drága képviselőtársaim, hogy virrasszunk tovább. A kormány bármelyik percben benyújthatja a törvényjavaslatot. A törvényt, ha belehalunk is, tegnapig meg kell alkotni. Parasztjaim a honban szerteszét már állítják a sok-sok kis gazda jelöltet, de a gaz kommunisták és szekértolóik miatt még nem tudják, hogy kiket állítsanak. (A háttérben fiatal és szabad demokrata képviselők egy nagy kommunista szekeret tolnak.) Az idő rövidsége miatt addig is zárjuk le az általános vitát. Itt már új szempont nem merülhet föl. (Függöny)

Meglett a nép! [12] 1990/43.

A parlamenti választások után főként a kisgazda- és magyar demokrata képviselők ajakán ismét feltámadt a nép. Leveleket írt Torgyán Józsefnek, az ő nevében követelte az önkormányzati törvény viharsebes megalkotását Kónya Imre, az ő kultúráját védelmezte Jeanne d’Arc-i megszállottsággal G. Maczó Ágnes. Bár nála mintha egy kicsi zavar támadt volna. Mert amikor rákérdeztek, főleg Szabó Dezsőt, Ady Endrét és Bartók Bélát sorolta. Sebaj, gondoltuk akkor, talán a nemzet a nép.

Később ez a feltevésünk is megdőlt. Kiderült ugyanis, hogy az ösztöndíjemelést követelő egyetemisták bizonyosan nem tagjai a népnek. Ők tudniillik csak egy törpe minoritás. Néhány nappal ezelőtt az is világossá vált, hogy nem tagjai a népnek a taxisok, a magánfuvarozók, sőt az autótorlaszokhoz merészkedő proletárok és a teát szállító nagymamák sem. Ők is törpe minoritások, esetleg ellenforradalmárok. Már kezdtünk egészen nekibúsulni, hogy sose tudjuk meg, kire is hivatkozik minden második mondatában Kónya úr.

És ekkor segítségünkre sietett a véletlen. A legutóbbi borús és drámai szombat délutánon a Magyar Televízió székháza előtt egy kb. 300 főnyi cso- port lelkesen kiabálta: „Mi vagyunk a nép.” Tehát ők 300-an, zömmel a felső középosztályhoz tartozók a nép. Ők, akik Mercedesszel száguldozó maffiózónak néznek minden taxist, terroristának minden blokádharcost, és söpredéknek minden szimpatizánst. Ők 300-an, akik még akkor is pártatlan tájékoztatást követelnek a tv-től, amikor a híradó riportere egy vallatótiszt szívósságával próbálja kipréselni az interjúalanyából az úttorlaszok védelmezőire nézve terhelő adalékokat, és egy viceházmester modorában kergeti el az igazság érdekében kétségbeesett elszántsággal közbekotyogó taxist. Ők, akik úgy lebegnek a valóság felett egy önmaguk által fabrikált elvarázsolt világban, mint Ophelia az őrülési jelenetben. Mert – valljuk be – a szokványos ép ésszel nehezen követhető, hogyan követelheti elemi, tiszta indulattal az IDF-es szervező a „zöld ház” előtt egy odatévedt szabad demokratától, hogy amennyiben igaz demokrata, akkor most elviszi innen a barikádpárti ellentüntetőket. Mert itt csak ifjú magyar demokraták kiabálhatnak törvénytelenül.

Négy-öt IFA összehajol – Elcsábítva és elhagyatva [13] 1990/43.

A Magyarországon lezajlott rendszerváltás egyik legfőbb sajátossága, hogy a demokratikus intézményrendszernek mind ez ideig csak a parlamenthez kapcsolódó szervezeti keretei épültek ki igazán. Nincsenek a munkavállalók és munkaadók érdekeit megfelelően artikuláló, hiteles érdekvédelmi szervezetek, nincsenek a nyomásgyakorlás eszközével élő, világos célok érdekében aktivizálódó társadalmi mozgalmak, és nincs politikailag tagolt, a különböző álláspontokat megfelelő színvonalon szembesítő és ütköztető tömegtájékoztatás sem.

A demokratikus intézményrendszer féloldalassága túlzott, és a kettő kompetenciája közötti különbséget teljesen összemosó várakozásokat ébresztett a kormánnyal és a parlamenttel szemben. A társadalom valamennyi probléma megoldását tőlük várta. A túlzott várakozásokhoz jelentős mértékben hozzájárultak az MDF választási ígéretei, mert azt sugallták, hogy a politikai rendszerváltás pillanata éles választóvonalként értelmezhető, amelyen túl nagyon rövid időn belül különösebb megrázkódtatás nélkül minden téren gyökeres fordulat következik. Mindez bizonyos mértékig konzerválta a pártállami viszonyokat, mert nem szűnt meg a mindent elrendező politikai elit és a passzív társadalom dichotómiája.

A várt gyökeres fordulat elmaradása és az életszínvonal további romlása viharos gyorsasággal ábrándította ki az illúziókat tápláló sokaságot. A kor- mány és a parlamenti pártok iránti bizalom néhány hónap alatt megrendült, és súlyos legitimációs válság keletkezett, amit szeizmográfként jelez a helyhatósági választások részvételi aránya. […]

Már csak a szikra hiányzott, amely lángra lobbantja a formátlanul és tehetetlenül fortyogó társadalmi elégedetlenséget. Ezt a szikrát jelentette a halogatott és előkészítetlen benzináremelés. A hiteles érdekvédelmi szerveződések hiányát és a jogszerű tiltakozási formák lehetetlenségét bizonyítja, hogy a súlyos társadalmi konfliktust éppen a taxisok kamikazeakciója robbantotta ki, azé az egyetlen foglalkozási csoporté, amely nem egy erős szakszervezetnek, hanem a CB-rádióknak és URH-készülékeknek köszönhetően képes önmagát megszervezni. Ilyen körülmények között a tiltakozást persze csak kétségbeesett és szélsőséges eszközökkel lehetett kifejezni. A társadalomban uralkodó elégedetlenség mértékét azonban nagyon pontosan mutatja, hogy a taxisok akcióját a lakosság széles körű rokonszenve fogadta. Ha nem így lett volna, ha az elutasítás bizonyult volna erősebbnek, akkor a taxisok próbálkozása rövid idő alatt kudarcot vallott volna. […]

Hogy Magyarországon mégiscsak van esélye a demokratikus kibontakozásnak, arra a kínkeservesen összehozott megegyezésen túl elsősorban az ad reményt, hogy a „torlaszok népe” nem ült fel sem a sértegetéseknek, sem a provokációknak, és a kétségtelenül törvénytelen és erőszakos, de számára alternatíva nélkülinek látszó első lépés után rendkívül fegyelmezetten, a menet közben született áthidaló és a végső megállapodást egyaránt példásan betartva csinálta végig a kritikus három napot. […]

Lényegében nekik köszönhető az is, hogy a vasárnapi tárgyalásokon a munkaadók és a munkavállalók képviselői a tömegek támogatását maguk mögött érezve eleddig elképzelhetetlen magabiztossággal és tudatossággal, ugyanakkor kellő kompromisszumkészséggel tudták képviselni a gondjaikra bízott érdekeket. Így válhattak egyik óráról a másikra a hiteltelen látszat-érdekképviselet érdemtelen haszonélvezői hiteles, legitim szereplőkké, és így váltak a rendszerváltás során létrejött új és hiteles, de rendkívül erőtlen érdekvédelmi szerveződések mind ez ideig tétova vezetői a közös ügy hivatott szószólóivá. De mindannyiuknak tudniuk kell, hogy a váratlanul ölükbe hulló legitimitást a pillanat szülte, és a tárgyalások lezárultával, illetve a blokádok feloldásával el is enyészett. Csak remélhetjük, hogy a vasárnapi látványos érdekvédelmi demonstrációból leszűrt tapasztalatok meggyorsítják az érdekvédelmi szerveződések megszilárdulását, és megteremtődik a hitelesség semmivel sem pótolható fedezete. Az elégedetlen tömeg bármikor elébünk építhető torlaszainak fenyegetése akkor múlik el, ha minden zúgolódó megtalálja a maga Forgács Pálját, Palotását vagy akár Nagy Sándorát.

Hogyan legyünk úrrá pszichés és egyéb zavarainkon – Mentálhigiénés dramolett [14] 1990/44.

Foltányi Árpád V. éves ideggyenge ámokfutó fiatalember lép a terembe mint a kormánypárt kisebbségiérzés-szakértője. Odamegy a Nemzetbiztonsági Hivatalt felügyelő tárca nélküli miniszterhez, és elkéri a páncélozott nemzetbiztonsági Mercedes kulcsát, majd távozik. Néhány pillanat múlva sikolyok szűrődnek be a terembe, majd óriási csattanás. Oda a nemzet biztonsága!

Boross Péter (paranoiás beteg, ő játssza a nemzetbiztonságért felelős tárca nélküli minisztert): Nagyon kérem, hogy ebből a teljesen szokványos, mondhatnám banális esetből ne csináljunk pártpolitikai ügyet. Mi régóta tudjuk, hogy Árpi ideggyenge. Komoly feladatot mostanában nem is bíztunk rá. Reméljük, hogy a politikai terápia őt is meggyógyítja. A kocsit is azért adtuk oda, mert az orvos gyógy-Mercedest írt elő. Tudom, hogy most elgázolt néhány embert, de remélem, hogy állapotában hamarosan jelentős javulás fog bekövetkezni. Egyébként értesüléseim szerint a hullák sincsenek olyan rossz állapotban, mint ahogy azt a sajtó állítja.

Ereszd be a tótot, majd kiver a házból [15] 1991/12.

Az önkormányzati törvényjavaslat tavaly nyári vitájában az MDF erősen centralizáló, az SZDSZ autonómiapárti álláspontot képviselt. A szabad demokraták, megrettenve a vármegye és a főispán rémétől, olyan mértékig túlhangsúlyozták a helyi autonómiát, hogy ezzel akaratlanul is muníciót szolgáltattak a soraikból kikerült kerületi polgármesterek későbbi oligarchikus bandériumainak. Ráadásul a két nagyobb párt egymásnak feszülő, összebékíthetetlen koncepciójából, ahogy ez lenni szokott, rossz kompromisszum született. […]

Az új kerületi polgármester urakat – kivételek persze mindig akadtak – egy évvel ezelőtt nem ismerte senki. Az SZDSZ közkatonái voltak, ha voltak, mert akad köztük olyan is, aki akkor még a kisgazdapártban vitézkedett. […] …akadtak közöttük magukat feltoló önjelöltek is. A „káderhiány” vákuuma vonzotta őket, mint a mágnes. Az SZDSZ vezetősége később meglepetéssel volt kénytelen tapasztalni, hogy az SZDSZ mégoly tágkeblűen értelmezett szellemiségével is nehezen összeegyeztethető megnyilvá- nulásokra ragadtatják magukat egyes szabad demokrata mezben tündöklő helyhatósági tisztségviselők. […]

A polgármester urak közül néhányan már a megválasztásuk másnapján úgy érezték, hogy véd- és dacszövetséget kell kötniük Demszky ellen, mert különben a főváros orvul magához ragad minden hatáskört, elhappol minden önkormányzati tulajdont, ráül az állami pénzforrásokra, és volt kerületi önállóság, nincs kerületi önállóság. Eb ura fakó, Kispest non coronat. Szövetkezésük hamarosan minden realitástól elszakadó, a követelésekben határt nem ismerő mozgalommá dagadt. […]

A kormány és a kormánypártok persze kaján örömmel szemlélték az SZDSZ-es főpolgármester és a túlnyomórészt SZDSZ-es kerületi polgármesterek marakodását, és boldogan rátettek még egy lapáttal. Az a Józsa Fábián, aki tavaly nyáron fanatikusan érvelt a centralizált és hierarchizált közigazgatás, az erős vármegye és főispán mellett, most egy csapásra a budapesti kerületek teljes autonómiájának, a fővárosi hatáskörök lebontásának az élharcosává vált. A bizottsági viták során a főváros jogi státusát a meggyengített megyékéhez hasonlította, és még azt is kétségbe vonta, hogy Budapest települési önkormányzatnak tekinthető. Vagyis megkérdőjelezte, hogy Budapest létezik-e egyáltalán.

Józsa Fábiánban találták meg a kerületi polgármesterek mindenre elszánt apostolukat. […]

Az idei tél leghidegebb napjain több polgármester kezdeményezett kilakoltatási akciót, sőt a szociális munkások tiltakozására azt is kifejtették, hogy nem hajlandók a kerületükben megtűrni a vidéki nyomor elől felszivárgó, önkényesen lakásfoglaló nincsteleneket. Most viszont az 1664-es számú, a Magyar–Kóródi-féle indítványokat – amelyek például javasolják a szociális célokat szolgáló fejkvóta fele-fele arányú megosztását a kerületek és a főváros között – hitszegésnek, a Demszkyvel kötött megállapodás felrúgásának tekintették.

Majd amikor Demszky Gábor utolsó próbálkozásként a fent említett elvek alapján újabb javaslatcsomagot juttatott el Antall József miniszterelnökhöz, kitört a botrány. A kerületi polgármester urak, akik joggal érezhették a főpolgármester kétségbeesett akcióját kijátszásnak, „nem hallgathatunk tovább” felkiáltással a nyilvánossághoz fordultak segítségért. A botrány zaja az SZDSZ vezetőségét is felébresztette Csipkerózsika-álmából, és kemény feltételekkel haladéktalan egyeztető tárgyalások megkezdését javasolta.

Veterángőg vagy neofita hatalmi mámor [16] 1991/14.

A főváros és a kerületek konfliktusáról írott cikkemmel (Beszélő, 12. szám) szándékosan vetettem szelet, így hát nem lepett meg, hogy vihart arattam. Szándékosan, mert úgy éreztem, hogy bizonyos dolgokat ki kell mondani még akkor is, ha nagyon kellemetlen igazságokról van szó. Egyvalamit azonban bizonyosan nem akartam: a demokratikus ellenzék veteránjainak előjogokat vindikálni. Mivel a cikkemre reagáló kerületi polgármestereken kívül egy közeli barátom is azzal vádolt meg, hogy írásomból „az alapító atyák és anyák” sértett gőgje árad, kénytelen vagyok világosabbá tenni álláspontomat.

A vád arra a megjegyzésemre épül, hogy az új kerületi polgármestereket egy évvel ezelőtt nem ismerte senki. Természetesen nem az ismeretlenség a baj. Sőt, minden pártnak, amelyik a demokratikus jelzőt kicsit is komolyan veszi, elemi érdeke, hogy biztosítva legyen a folyamatos utánpótlás, versenyre kényszerítve a már befutottakat, és megakadályozva egy belterjes elit kialakulását. Hogy ezt mennyire fontosnak tartom, azt szerencsére nem kell bizonygatnom. Elég föllapozni Kis Jánossal készített interjúmat (Beszélő, 1990, 42. szám), amelyben igen erőteljesen kértem számon a pártelnökön, hogy az SZDSZ miért nem tett többet a versenyhelyzet megteremtése, a potenciális trónkövetelők menedzselése érdekében.

Az új arcok ellen tehát semmi kifogásom. Az inkriminált mondattal mindössze azt akartam mondani, hogy a kerületi polgármesterek túlnyomó többségét nem saját korábbi teljesítménye, hanem a választók pártalapon megelőlegezett bizalma juttatta új pozíciójába. Ehhez képest némelyikük magatartásában túlságosan hamar bukkant fel a kritikátlan önérvényesítés és a vegytiszta hatalmi szempontok előtérbe helyezésének igyekezete. […]

Lévay Levente felszólításának engedelmeskedve készséggel követem meg mindazokat, akikre nézve megállapításaim nem érvényesek, noha a kifogásolt cikk sem róluk szólt. Arról azonban továbbra is meg vagyok győződve, hogy azoktól, akikről szólt, nem kell bocsánatot kérnem. Lévay Leventét sajnálattal bár, de kénytelen vagyok az utóbbiak közé sorolni, mert eddigi teljesítményéhez képest túl sokszor tapasztaltam nála a kelletekorán kifejlődött hatalmi gőg különféle megnyilvánulásait.

Egy pillanatig sem állítom, hogy a kerületek kontra főváros konfliktus elmérgesedéséért nem terheli súlyos felelősség az SZDSZ parlamenti frakcióját (paktum, önkormányzati törvény, majd a nem egyeztetett módosító javaslatok benyújtása a fővárosi törvénytervezethez), az SZDSZ vezeté- sét (csak az utolsó utáni pillanatban szánta rá magát arra, amit már sokkal korábban meg kellett volna tennie), a fővárost (nem tekintette egyenrangú partnernek a kerületeket, és érdekeinek főként informális eszközökkel próbált érvényt szerezni). Mindez azonban nem menti föl azokat a kerületi polgármestereket, akiknek az volt az alapállásuk, hogy minél több hatáskör, minél több vagyon, annál nagyobb hatalom. Ha nem így lett volna, a frontok másképp alakulnak.

Urrrak a papok [17] 1991/19.

A bolsevik hatalomátvétel kíméletet nem ismerő időszakában az egyházakat (is) súlyos méltánytalanságok érték. Megfosztották őket ingó és ingatlan vagyonuk túlnyomó részétől, szétverték évszázados hagyományokra visszatekintő, jól működő, közhasznú szolgáltatásokat nyújtó közösségeiket és intézményeiket.

Minden lehetőséget meg kell adni, hogy az erőszakosan fölszámolt intézmények helyett újakat építhessenek fel, s hogy a civil társadalom szervezésében, az általuk képviselt értékek közvetítésében, a közérdekű oktatási, nevelési, kulturális, szociális feladatok ellátásában ismét méltó szerepet tölthessenek be, hogy kielégíthessék mindazok igényeit, akik szolgáltatásaikra igényt tartanak. Feladatokról, tennivalókról van szó, amelyeknek nem lehet a múltba révedve, a hajdani aranykor feltámasztásának reményével nekilátni. A múltat semmilyen értelemben nem lehet és nem is kell rekonstruálni. Ha a kárpótlás gondolatát helyezzük a középpontba, óhatatlanul új sérelmeket okozunk.

A törvényjavaslat szerint az egyházaknak azokat az ingatlanokat kell visszakapniuk, amelyeket valaha birtokoltak. Ehhez ma ott működő és az elkövetett igazságtalanságokban merőben vétlen intézményeket, közösségeket kell kizsuppolni. Most, azért, mert a negyvenes évek végén az egyházakkal rútul elbántak, kezdődhet az ő kálváriájuk. […]

Nosztalgikus múltba révedés és kicsikart pozíciók megszerzése helyett nem volna-e sokkal ésszerűbb a jelen realitásaihoz igazodni? Ha bármelyik egyház szárnyai alatt feláll egy tantestület, kapjon épületet, ahol iskolát tud működtetni! Ha vannak arra alkalmas személyek, tárgyaljanak az illetékes önkormányzattal egy kórház átvételéről!

Csenyéte-blues [18] 1991/31.

A korábbi évtizedek a falu megmaradt lakóit védtelenül kiszolgáltatták a rombolás erőinek, nem csoda hát, hogy a végeredményre, a kilátástalannak tűnő helyzetre csak a „lássuk uramisten, mire megyünk ketten” önsorsrontó indulatával és az emberi kapcsolatokat is megmérgező, kóros lelki reakciók sorozatával tudtak válaszolni. Az együttműködés megmaradt formáit is kikezdte a bizalmatlanság és a mélységesen mély meggyőződés, hogy itt már soha nem fognak jóra fordulni a dolgok, hogy a pusztulás kivédhetetlenül és megállíthatatlanul tovább folytatódik.

1989 augusztusában néhány szociológus mégis elhatározta, hogy megpróbálnak valamit tenni a változás érdekében. Nem voltak illúzióik. Tudták, hogy a folyamatot megállítani is csoda lenne, hát még megfordítani! Azt is tudták, hogy olyasmit kezdeményeznek, amihez Pestről odajárogatva ők maguk csak nagyon kis mértékben lesznek képesek hozzájárulni. Úgy vélték azonban, hogy ez is több a tehetetlen siránkozásnál, és belevágtak. Annál is inkább, mert első perctől kezdve úgy gondolták: nekik elsősorban az a feladatuk, hogy a tökéletes reményvesztettségből születő rossz köröket megszakítsák, és segítsenek feloldani a helyzet kilátástalanságába vetett hit tehetetlenségi nyomatékát, ehhez mindenekelőtt mederbe kellett terelni a fortyogó indulatokat, és lehetőséget teremteni arra, hogy a legfőbb gondok a nyilvánosság előtt artikuláltan megfogalmazódhassanak. […]

Az első megszólalásokat a falun belüli cigány–nem cigány ellentétek uralták: hogy a cigányok felhúzkodják a tsz-nyugdíjasok kínkeservesen elültetett krumpliját, hogy a megüresedő házakat pillanatok alatt széthordják, hogy a kisebbségbe szorult, zömmel idős tsz-nyugdíjasok félnek. A helyi Phralipe frissen választott titkára, aki joggal érezte úgy, hogy az egész cigány közösség nevében szól, azonban megfordította a hangulatot. A vádak egy részét elismerte, de, tette hozzá, mit csináljanak a cigányok, ha sehol nem jutnak munkához, nem kapnak háztáji földet, s ha a legtöbb helyen úgy bánnak velük, mint a kutyákkal. Ahogy telt az idő, úgy vált egyre világosabbá, hogy a több évtizedes kitaszítottságból eredő hátrányok és az élet ellehetetlenülése egyformán sújt mindenkit, s a belső konfliktusok nagy része is az áldatlan állapotokra vezethető vissza. Egyre összehangoltabb lett a cigányok és nem cigányok kórusa, mert a közös kiszolgáltatottság egyetlen szólammá állt össze. […]

Az állóvíz mindenesetre megmozdult. A helyi bolt néhány nap múlva hűtőpultot kapott, a helyi Phralipe-titkár, igaz, sokszor túlságosan forrófe- jűen, lázas érdekvédelmi tevékenységbe kezdett, az erdőgazdaság, igaz, elképesztő feltételekkel és elképesztő bérezéssel, de néhány embernek munkát adott, visszaállítottak egy korábban elvett buszjáratot, és megszületett néhány, a falu jövője szempontjából rendkívül fontos döntés. A szociológusok rábeszélésének engedve a Baktakéken székelő közös tanács úgy határozott, hogy a következő tanévben nemcsak a korábban bezárt csenyétei általános iskolát nyitja meg a helyi alsó tagozatosok számára, hanem a község történetében először óvodát is létesít a megyei tanács anyagi támogatásával. Tervek születtek a törpevízmű-halózat kibővítésére és a néhány putriból álló cigánytelep fölszámolására is.

Hamarosan kiderült azonban, hogy az a néhány apró változás vagy változással kecsegtető tétova lépés, amelyet az első nekibuzdulás lendületével sikerült kicsikarni, távolról sem szolgáltat elegendő muníciót a régióra nehezedő tehetetlenségi nyomaték fellazításához és az igazi önszerveződés beindításához. Hiszen ha voltak is fokozati különbségek, az egész csereháti régió hosszú idő óta súlyos válsággal küszködött, s az általános leépülés jeleit mutatta. A gazdasági ellehetetlenülés és a helyi társadalmak szétesését kiváltó kataklizmák nyomása alatt a felkavart állóvíz hullámai túlságosan magasra csaptak.

A bajokat tetézte, hogy talán a kelleténél kicsit nagyobb volt a csinnadratta a csenyétei próbálkozás beindítása körül. A falugyűlésről két műsorában is beszámolt a televízió, számos cikk jelent meg a megyei és országos sajtóban, s az épphogy csak nekilódult vállalkozás máris a minden oldalról felsistergő indulatok ütközőpontjában találta magát. […]

Néhány hónap után elégedetlenkedni kezdtek a csenyétei cigányok, mert az ő szemszögükből a valahonnan a fellegekből alászálló rejtélyes idegenek felbukkanása és a dolgok megszokott rendjétől mindenben elütő kezdeményezéseik ép ésszel megmagyarázhatatlan jelenségnek tűntek. Hiába hangzott el számtalanszor, hogy itt hathatós változások csak nagyon lassan és csak az ő aktív közreműködésükkel következhetnek be, ők a korábbi keserű lefojtottságnak és fásultságnak a megmagyarázhatatlan fejlemények kiváltotta logikus ellenhatásaként villámgyorsan csodavárásra rendezkedtek be. A csoda pedig természetesen elmaradt. […]

Igaz, ami igaz, a máig rendies szerkezetű, pontosabban a rendiség romjaira épülő helyi társadalomban, ahol mindig csak a tekintélytől, és sohasem az egyenrangú kölcsönösségtől remélik a menedéket, a megmaradt tekintélyek gyors lerombolása átmeneti egyensúlyzavarokhoz vezethet, s az addig megfegyelmezett agresszív indulatok könnyen elszabadulhatnak. Kezdetben kétségtelenül voltak ilyen jellegű tapasztalatok Csenyétén is, hiszen a korábban mindenható tanácstitkár pozíciója a változásokkal átértékelődött, a cigányok öntudatosabban léptek fel vele szemben, s így a fegyelmező funkciókat sem tudta a korábbi hatékonysággal ellátni. A megfogyatkozott biztonságérzetet a tsz-nyugdíjasok szemében hosszú ideig az sem tudta ellensúlyozni, hogy a változások java része az egész falu helyzetén javított valamicskét, és a hirtelen támad kereslet (épület kellett óvodának, pedagógus számára szolgálati lakásnak, majd később más célokra) következtében a házak árai is elkezdtek fölfele kúszni a korábbi hihetetlenül alacsony mélypontról.

Egyáltalán nem tetszett a csenyétei kezdeményezés a tanács és a többi, a lakossággal kapcsolatban álló környékbeli intézmény munkatársainak, tisztségviselőinek sem, hiszen a nyilvánosság állandó fenyegetésével a hátuk mögött újabb szereplők lettek bejáratosak az ő addig csaknem háborítatlan birodalmukba. […]

Mi több, mindezt tökéletesen hiábavaló fáradságnak tartják, hiszen ők évtizedek óta élnek itt, úgy ismerik Csenyétét, mint a tenyerüket, és mélységesen meg vannak győződve arról, hogy azon a falun az úristen se segíthet. Mire való hát ez a sziszifuszi erőlködés?

Nem tudtak az ügyért lelkesedni a környékbeli értelmiségiek sem. Hosszú éveket töltöttek el ezen a nehéz, sokszor kilátástalannak tűnő terepen, küszködtek a hátrányos feltételekkel, sikerélményben, elismerésben alig volt részük, és most idejönnek a pesti okosok, akiknek fogalmuk sincs az itteni nehézségekről, és ők akarják megmondani, hogy hogyan kell csinálni. Hiába mondják, hogy ők csak segíteni akarnak, ha közben mindenféle változtatásokon törik a fejüket. Ez csak azt jelentheti, hogy amit eddig csináltunk, az szerintük nem volt jó. Ne legyenek okosabbak nálunk, és ne próbáljanak itt babérokat szerezni olyanok, akiknek semmi közük nem volt ehhez a vidékhez, és most is legfeljebb csak havonta egyszer dugják ide a képüket.

Nem rajongtak Csenyéte felkarolásáért a környék hasonló vagy alig valamivel jobb helyzetű települései sem. Hiszen náluk is felütötte már a fejét a munkanélküliség, nekik sem biztosított már elfogadható megélhetést a tsz, náluk is egyre nagyobb területek maradtak parlagon, nekik is hiányzott a megfelelő infrastruktúra. Miért éppen a legreménytelenebbet, a zömmel mihaszna cigányok lakta Csenyétét választották? Abból a pénzből, amit Csenyétébe tökéletesen hiábavaló beleölni, rajtuk talán segíteni lehetne, hiszen az ő falujukat törekvőbb, tisztességesebb népek lakják, csak nem kapták meg soha azt a támogatást, amitől talpra tudtak volna állni. […]

Valamennyi szereplő érzékenysége érthető és természetes. Később a szándékok kölcsönös megismerése és az események menete sokat tompított az ellenérzéseken. Mindez azonban nem változtat azon, hogy Csenyétének a helyzet kilátástalanságán túl a kívül-belül leselkedő bizalmatlansággal is farkasszemet kellett néznie.

Csenyéte-blues II. [19] 1991/32.

Az intrikák meg-megújuló hullámai újabb és újabb választásokat kényszerítettek ki. Hol leváltották, hol visszahelyezték jogaiba, de a kedélyek sehogy sem akartak lecsillapodni, és nem volt egyetlen olyan választás sem, amelyet másnap már ne kérdőjelezett volna meg valaki. Így a helyi Phralipe ahelyett, hogy megteremtette volna az önszerveződés csíráit, a véget nem érő marakodások, folytonos gyanakvások és pusztító hatású indulatrobbanások melegágya lett. Ráadásul a folyamat nem mindig épületes kísérőjelenségei újabb szorongásokat ébresztettek a falu amúgy is megrettent tsz-nyugdíjasaiban.

De hát mitől is lett volna másképp? Hiszen kicsit szélsőségesebb, kicsit elvadultabb formában csak ugyanaz játszódott le, mint a parlamenti, majd a helyhatósági választások kapcsán az egész országban. Túlzott illúziókat tápláló csodavárás, majd gyors és keserű kiábrándulás. A szervezkedés szabadságával pedig nemigen tudhattak mit kezdeni a munka nélkül tengődő, elemi megélhetési gondokkal küszködő csenyétei cigányok, akiket hagyományos kultúrájukból már réges-rég kivetkőztettek, és helyette nem volt módjuk semmiféle más kultúrát elsajátítani, hiszen évtizedek óta egy leépülő, pusztuló világban, annak is a margóján élnek, és nem látnak maguk előtt követhető, egészséges mintákat. Semmit sem értenek a változásokból, a helyzetük viszont jól érzékelhetően tovább romlik, így aztán csak barbár, artikulálatlan önvédelmi reflexekre képesek. […]

A Pestről érkezett „művezető” megrettent a feladat nagyságától, kapkodott, durván bánt az emberekkel. Azok zúgolódni kezdtek, majd elővették a régi nótát: a helyi titkárt és az új főnököt korrupcióval vádolták. Azzal, hogy zsebre vágják a nagy dohányt, miközben nekik csak filléreket juttatnak. Az állandó ingerültség, a ki-kirobbanó és egymásnak feszülő, parttalan indulatok fölemésztették az egész vállalkozást. Azok, akiknek szervezni és irányítani kellett volna a munkát, túlságosan közülük valók voltak ahhoz, hogy a többiek elfogadják őket főnöknek. Működésbe léptek az önsorsrontó mechanizmusok. A gyutacspénz elfogyott, mielőtt a termelés igazán beindulhatott volna. A művezető elmenekült, az emberek elszivárogtak, a titkár néhány közeli rokona egy darabig húzta még, de aztán ők is feladták. A halvány esélyből újabb fájdalmas kudarc kerekedett. Az együttműködési kultúra minden szereplőre érvényes hiánya és a konstrukcióba beépített időzített bombák (kezdetektől darabbért kellett volna fizetni, jobban meg kellett volna szervezni az értékesítést stb.) szétverték ezt a jobb sorsra érdemes kezdeményezést is. […]

Vannak kiutak [20] (Kőszeg Ferenccel és Solt Ottiliával) 1991/40.

A Fidesz látványosan elhárítja, hogy „liberális ellenzék” néven egy kalap alá vegyék az SZDSZ-szel. Politikai taktikájuk azt sejteti, gyakorlatuk azt sugallja, hogy Orbán Viktor és köre a következő választás után a kereszténydemokratákkal és a meggyengült MDF-fel lépne koalícióra. Ennek következtében a közvélemény úgy ítéli meg, hogy az SZDSZ nem alternatív politikai erő, nincs esélye rá, hogy kormányra kerüljön. […]

Nagy a veszély, hogy társtalanul az SZDSZ olyan polgári radikális intellektuelpárttá zsugorodik, amilyen Jászi Oszkár pártja volt. E sorsot csak úgy kerülheti el, ha ablakot nyit mindazon pártok felé, amelyekkel alkalmilag vagy tartósan együttműködhet. […]

A szociáldemokrata nyitás megkerülhetetlenné teszi az MSZP-vel való viszony rendezését. Az SZDSZ tagságának nagy része azonban hallani sem akar semmiféle MSZP-vel való együttműködésről. S ez nem csupán a rendszerváltás előtti időből öröklött érzelmi hagyomány. A fentebb említett közvélemény-kutatás szerint olyan alapvető kérdésekben, mint az állami vállalatok privatizációja, a földek magánkézbe adása vagy a nyugati befektetések támogatása, az MSZP-szavazók véleménye tér el leginkább az SZDSZ-szavazókétól. A szocialisták offenzív fellépése az MSZOSZ vagyoni privilégiumának védelmében újabb akadályokat emelt a közeledés útjába. Mégis nyilvánvaló, a nyitás az MSZP felé nem lehet tartósan tabu az SZDSZ számára.

Az MDF-fel szemben az ellenérzések az SZDSZ-tagságban tavaly március óta majdnem olyan erősek, mint az MSZP-vel szemben, ez azonban korántsem zárja ki a helyi együttműködést. Nem csupán a kormány ellenzéke vagyunk, írtuk e lap hasábjain többször is –, de ellenzéke vagyunk annak a rendszernek, amelyet ez a kormány kialakítani szándékozik. Valószínűleg nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy Antall József jól kézben tartott, fe- lülről irányított, a felsőbbséget alázatosan tisztelő országnak szeretné látni Magyarországot. Dr. Antall álma Bethlen Magyarországa, Csurka Istváné ellenben Imrédyé. E két szemben álló áramlat persze a régi világban is hangot talált egymással, de hogy ma így eggyé gyúródott, abban része van az SZDSZ-től való démonizált félelemnek is. A kormánykoalíció alighanem egyetlen összetartó eszméje az SZDSZ elleni gyűlölet, ahogy a két háború közötti Közép-Európa egymásra acsarkodó nacionalizmusainak is közös, internacionalista ideológiája lehetett az antiszemitizmus. Ha csökkenne a félelem az SZDSZ radikális liberalizmusától, talán az MDF visszaválthatna az agresszív populizmusról az úri konzervativizmusra. Ehhez nem annyira elvi elhatározásra van szükség, mint inkább beszélő viszonyra minden szinten, nemcsak a községekben, hanem a parlament minden bizottságában, a plénumon, de még a miniszterelnök dolgozószobájában is. A pártközi politika valamennyire mindig színfalak mögött folyik, ám ez nem jelentheti azt, hogy bármely pártvezető pusztán egyéni leleményét és ambícióit követve véglegesíthet politikai döntéseket.

Sértődéscsere [21]1991/48.

Bénultan hagyták, hogy Tölgyessy feje fölé mártírglória kerüljön, s hogy a tagság minden baj forrását az ő háttérbe szorításában lássa. (Ezt egyébként remekül előkészítették a lemondatás példátlanul antidemokratikus és öngyilkos kivitelezési módjával.) Ellenben vérig sértődtek, amikor a tagság körében lábra kapott az a nézet, hogy az SZDSZ-ben kialakult helyzetért az „informális kemény mag” centralizált vezetési stílusa a felelős. […]

Politikusok esetében az is súlyos hiba, ha nem képesek érzékelni a közhangulatot. […] A tagság jelentős része ugyanis hosszú ideje sértve érezte magát, ezért nem kioktatni kellett volna, hanem megbékíteni. […]

S egy-két kivételtől eltekintve a többi meghatározó személyiséget is minden további nélkül beválasztották volna az ügyvivői testületbe. Ha vállalták volna. De nem vállalták. Sőt pressziót gyakoroltak mindenkire, akire csak tudtak, hogy ők se vállalják. Az egykori slágerrel szólva, úgy viselkedtek, mint a „durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát”. Politikusoktól mérhetetlenül felelőtlen magatartás. […]

A sértett sztárok csak az Országos Tanácsba való jelölésre tartottak igényt, s oda kivétel nélkül mindegyiküket be is választották. Bármennyire fájó is ez némelyeknek, a tagság – fütty ide, fütty oda – mindent egybevetve bizony érettebben viselkedett, mint a vezetői.

…még az ág is… [22] 1992/24.

Amikor 1992. január elsején ketyegni kezdett a 15 százalékos fix kamat vagy – a tartozás felének elengedése mellett – a bankkölcsönök aktuális kamata, a korábbi kedvezményes hitelszámlák több mint negyede még fennállt, az adósoknak tehát kb. a 75 százaléka váltotta ki magát féláron.

Akik ezt tették, mindenesetre jól jártak. Ha kevés tartozásuk volt hátra, akkor csak azért, mert viszonylag csekély anyagi erőfeszítés árán megszabadultak a többletterhek rémétől, de ha még jelentős összeggel tartoztak, akkor azért is, mert a „féltartozás” elengedése révén végül nominálértékben is kevesebbet fizettek vissza, mint amennyit eredetileg felvettek, vagyis a végső mérleg számukra még az eredeti szerződési feltételekhez képest is nyereséget hozott. Ezt a megoldást elsősorban azok választhatták, akik megfelelő tartalékokkal rendelkeztek, így a nagyobb összeggel tartozó, tehetősebb adósok újabb jelentős állami szubvencióban részesültek. Akadtak persze olyanok is, akik inkább magánkölcsönhöz folyamodtak, csak hogy a későbbi riasztó kamatterhektől szabaduljanak. Nekik most nyilván a magánkölcsön törlesztése okoz komoly nehézségeket. […]

A legrosszabbul a legszegényebb, a legkiszolgáltatottabb helyzetű családok jártak. Azok, akiknek tartalékaik sem voltak, és magánkölcsönt sem tudtak szerezni, s így kénytelenek voltak vállalni a lényegesen hátrányosabb részletfizetési feltételeket. Újpesten 1990-ben a régi típusú lakáshitelek havi törlesztőrészletének átlaga 773 Ft volt. 1992-ben a fennmaradt hiteltartozások havi törlesztőrészletének átlaga 2498 Ft. Az emelkedés 323 százalékos. Ugyanebben az időszakban az infláció mértéke 64 százalék volt, a nettó átlagbérek növekedése pedig ennél is lényegesen alacsonyabb. Az érintett családok terhei tehát az átlagosnál garantáltan nagyobb mértékben növekedtek. […]

Sok adós számára valószínűleg az egyetlen lehetséges megoldás a fizetési kötelezettség elmulasztása s vele a marginalizálódás és a fenyegetettség, amely a kezeseket is veszélybe sodorhatja.

Szociális örvény [23] 1993/1.

Amikor az 1990-es parlamenti választások előtt az akkori ellenzéki politikai erők szinte teljes mértékig egyetértettek abban, hogy Magyarországon piacgazdaságot kell kiépíteni, akkor ezzel elfogadták azt is, hogy jelentős társadalmi átrétegződés megy majd végbe, és a korábbinál lényegesen nagyobb jövedelmi különbségek alakulnak ki.

Nem kellett azonban ezzel együtt automatikusan elfogadniuk azt is, hogy az államháztartás közvetítésével megvalósuló újraelosztás a piaci teljesítményektől szinte függetlenül erősítse ezeket a különbségeket, vagyis hogy a jövedelemkülönbségek jelentős része ne a piaci teljesítmények, hanem az újraelosztás logikája alapján jöjjön létre. Egyes pártok programjában a piacgazdaság mellé biggyesztett „szociális” jelző éppen ennek a veszélynek a tudatos elkerülésére irányuló szándékot volt hivatva jelezni.

Márpedig a rendszerváltás óta eltelt időszakban a központi újraelosztás igen hathatósan járult hozzá a jövedelemkülönbségek növekedéséhez, olyan – és főként olyan típusú – szélsőségeket hozva létre, amelyek a súlyos gazdasági helyzetet, az átalakítással elkerülhetetlenül együtt járó fájdalmas „operációkat” és a stratégiaváltás szükségszerűen eltérő lehetőségeit figyelembe véve is elkerülhetők lettek volna. […]

Egyet azonban mindenképpen elvárhatunk tőle. Nevezetesen azt, hogy legalább abban a kicsinyke szeletében az újraelosztásnak, amelyet befolyásolni tud, maradéktalanul a szociális igazságosság, a rászorultság elvét érvényesítse, az emberi méltóság megőrzésének az esélyeit növelje, a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok érdekeit helyezze előtérbe. Ahogy Kis Gyula, a szociális bizottság elnöke fogalmazta a parlamenti vitában: „Ha a nem rászorultakat, a jobb helyzetben lévőket is egyenlő mértékben támogatjuk, akkor szükségszerűen kevesebb jut azoknak, akik jobban rászorulnának.”

Ennek egyik legfontosabb előfeltétele, hogy az eddigi, érdemességet firtató, paternalista szemléletű, egyedi elbírálásra épülő segélyezési rendszert felváltsa a jogszerűség és a kiszámíthatóság, hogy legalább a gazdasági helyzet szabta nagyon szűk korlátok között szociális jogokról, garantált ellátásokról lehessen beszélni. Nem véletlenül fejezi be az Újcsakö a rendszeres havi létminimum-számítási kommünikéit négy év óta mindig ugyanazzal a mondattal: „A fentiek ismeretében fokozottan aktuálisnak tartjuk, hogy az állam törvényben fogalmazza meg szociális kötelezettségeit állampolgáraival szemben.” Mindebből az elfogadott törvényben nem sok valósul meg.

Mindenekelőtt még a körvonalai sem bontakoznak ki egy átgondolt, a rászorultság és ellátatlanság lehetséges helyzeteit lefedő ellátási rendszernek. […]

A szabolcsi sorvadó aprófaluban nyomorgó, nagy valószínűség szerint munkanélküli családfőjű háromgyerekes család tehát nem jogosult a támogatásra, ellenben a havi 90 ezer forint nettó jövedelemmel rendelkező városi középosztályi család ugyanennyi gyerek mellett igen. Ha figyelembe vesszük, hogy 1991-ben az adóalanyoknak kevesebb mint egy százaléka vallott be ennél magasabb bruttó (!) jövedelmet, akkor megállapíthatjuk, hogy miközben a társadalmi hierarchiában fölfelé haladva gyakorlatilag korlátok nélkül bővült a jogosultak köre, aközben a legrászorultabb sokgyerekes családoknak egy igen tekintélyes hányada kimarad a támogatásból. Ennyit a költségvetési kemény és puha korlátokról. […]

Székházasság [24] 1993/22.

A tájékozódásképpen elvégeztetett értékbecslés szerint a Mérleg utcai székház, amelynek bruttó alapterülete 5009 m2, 420 millió forintot ér. Tessék ezt a volt tiszti ház 6421 m2-es bruttó alapterületéhez és a Külkereskedelmi Bank által kifizetett 1,5 milliárd forintos vételárhoz viszonyítani. Az állam által juttatott, amúgy is rendkívül értékes ingatlant borsos felárral visszavásárolja az állami többségű Külkereskedelmi Bank. No comment! […]

Az 1991-es hatpárti megállapodás szerint a Fidesznek 1822 nettó m2, az MDF-nek 1488 nettó m2 kiegészítés jár az akkori ingatlanaik mellé. Az MDF vonatkozásában mindezt megerősíti az az 1991. október 25-én kelt „problémafeltáró leltár”, amelyet Kollár K. Attila, a párt gazdasági igazgatója írt alá, s amely ugyancsak rögzíti, hogy az MDF többletigénye 1488 m2.

Azóta a Fidesz az alábbi ingatlanok (ingatlanrészek) tulajdonjogát kapta meg:

A jogosulatlan többlet tehát majdnem pontosan megfelel a Tiszti Kaszinó társtulajdonosaként szerzett alapterületnek, amelyért a fiatal demokraták, mint tudjuk, 700 millió forintot kasszírozhattak.

Az MDF a jogos többletigény kielégítése címén az alábbi ingatlanrészek tulajdonjogát kapta meg:

A jogosulatlan többlet nagyjából itt is megfelel a Tiszti Kaszinóból megkapott tulajdonrész alapterületének. Márpedig ennek eladása 800 millió forinttal gyarapította az MDF kasszáját. […]

Mindezek következtében szerinte a Tiszti Kaszinó esetében az MDF nettó hasznos iroda-alapterületben számolt részesedése csupán 648, a Fideszé pedig 552 m2. Ha ez igaz volna, azt jelentené, hogy a két párt 1 millió 250 ezer forintot kapott a „nettó iroda-alapterület” négyzetméteréért.

Közhasznú kényszer [25] 1993/48.

Az önkormányzatok eddig is szervezhettek közhasznú munkát. Többnyire éltek is a lehetőséggel. Hozzátehetjük: nem túl hatékonyan, mert még a foglalkoztatottaknak sem tudtak elegendő értelmes munkafeladatot kitalálni, és a viszonylag egyszerű munkaszervezési problémákat sem mindig tudták megoldani. Ilyen körülmények között a tervezett szigorítások csak arra jók, hogy macerálni lehessen a munkanélkülieket, hogy egyeseket elfogadhatatlanul alacsony bérezés mellett is (a felkínált munkát 6600 Ft-os havi kereset esetén már kötelező elfogadni) munkavégzésre lehessen kényszeríteni. Szélsőséges esetben bizony az is előfordulhat, hogy a polgármester a vállalkozó barátjának közvetít ki nagyszámú olcsó munkaerőt. S ha netán az „olcsó munkaerő” nem hajlandó a megalázó feltételeket elfogadni, akkor még mindig marad az önkormányzatnak annyi haszna az ügyből, hogy a támogatást hosszabb időre megvonhatja, s ezzel jelentős kiadásokat takarít meg.

Utolsó érzelmes utazás [26] 1994/8.

A rendszerváltást veterán ellenzékiként élte meg, de az „eszmetársak” többségétől eltérően nem vágyott közéleti szerepre. Végig megfigyelő maradt. Amikor a Beszélő a rendszerváltás eufóriájában égett, ő a távol-keleti misztikus filozófiák híveit szólaltatta meg a lap hasábjain, és különc környezetvédők bemutatásával szórakoztatta az olvasókat. Nem azért, hogy az aktuális üdvtanokkal szemben ellenüdvtanokat hirdessen, hanem azért, hogy megmutassa az üdvtanok fonákját. Az Érzelmes utazásokban sem a rendszerváltás során reflektorfénybe került volt ellenzéki vezérek érdekelték, hanem a közkatonák, az így-úgy marginálisok, azok, akikről a közvélemény semmit sem tudott. Szívósan törekedett arra, hogy legalább a név lejegyzésével minden ismeretlen szereplőt ismertté tegyen. Különös gyönyörűségét lelte abban, hogy megmutassa: e sokszínű statisztéria nélkül nem működhetett volna az ellenzéki verkli. Mellesleg minden sorával érzékeltetni akarta: ez a világ így van jól, hogy ilyen sokféle öntörvényű igyekezet, szándék és törekvés fér meg benne. Egyforma szeretettel ábrázolta a konzervatív katolikus Pákh bácsit és a nonkonformista, avantgárd Pálinkás Robit.

Légypiszok [27] 1994/16.

Természetesen én is elfogadhatatlannak tartom a rádiós elbocsátásokat, a gátlástalan kormánypárti nyomulást a Magyar Rádióban és különösen a Magyar Televízióban. Megértem, hogy a kiebrudaltaknak és a sokoldalú tájékoztatás lehetőségétől megfosztott állampolgároknak „forr az epéje”. Tudom, hogy aki rendszeresen figyelemmel kíséri mondjuk a Híradó és A Hét műsorait, annak ökölbe szorul a keze, és a maradék higgadtságát sem képes megőrizni. […]

Mégsem tetszik, hogy az elektronikus médiából kiseprűzött újságírók egy része Mester Ákos vezényletével a helyzetet arra használja fel, hogy felállítsa a maga hősi emlékművét. Részt vettem a Fekete Doboz A 169. óra című filmjének egyik vetítésén, amelyet beszélgetés követett néhány elbocsátott rádióssal. Ezen Mester Ákos is jelen volt, és kifejtette: „A hatalom nem tudta megbocsátani nekünk, hogy mindvégig megőriztük a függetlensé- günket, és mertünk kritikusak lenni, mint ahogy a pártállam idején is függetlenek voltunk, és kritikusak.”

Az áprilisi Kritikában György Péter a rádiós elbocsátások kapcsán Kulin Ferenc fejére olvassa, hogy amikor annak idején őt és szerkesztőtársait küldték el a Mozgó Világtól, a magyar értelmiség jelentős része bojkottal válaszolt. Ez igaz. De az is igaz – aki nem hiszi, nézzen utána –, hogy a bojkottot a ma mindenkori függetlenségükre büszke újságírók is segítették megtörni. Baló György, Havas Henrik, R. Székely Júlia és sokan mások terjedelmes anyagokkal siettek az új szerkesztőség segítségére, amely ezek nélkül valószínűleg bajban lett volna. (A mai „nemzeti” újságírók akkor a Népszavába, a Magyar Ifjúságba és a Munkásőrbe írtak, nekik a megrendszabályozott Mozgó Világ is túl „liberális” volt.)

Többek között ezért sem szabadna összemosni az azt megelőző időszakkal 1988–89-et, amikor a hatalom gyors meggyengülése következtében a magyar újságíró-társadalom valóban sorra döntögette a korábban érinthetetlennek hitt tabukat is.

Tizennégy szék [28] 1994/25.

A szocialista miniszterek régi motorosok. Senki sem vetheti a szemükre, hogy nem rendelkeznek kellő bürokratikus „embervezetési” gyakorlattal. A tizennégy kandidátusból heten töltöttek be a rendszerváltást megelőzően párt- (KISZ, szakszervezeti) apparátusi irányító posztokat (Békesi, Gál Zoltán, Horn, Katona Béla, Kósáné, Kovács László, Lakos László), közülük hárman a kormányzati szerepbe is belekóstoltak (Horn, Gál, Békesi). Ketten a tanácsi apparátusban tehettek szert hasonló tapasztalatokra (Kovács Pál, Szili Katalin), Pál László, az ipariminiszter-jelölt pedig többek között miniszterhelyettesként szerezhetett kormányzati rutint. A jelöltek közül Kulcsár Kálmán az egyetlen, aki nem a frissen megválasztott parlamenti frakcióból kerül a miniszteri bársonyszékbe. Az igazságügyi tárca várományosa a Németh-kormány tagjaként egyszer már betöltötte ezt a tisztséget. Ő minden bizonnyal a szakértői kormány erősen redukálódott eszméjét van hivatva megszemélyesíteni a leendő kormányban. Kulcsár Kálmán személye kiválóan alkalmas lehet arra is, hogy tápot adjon a Kádár-rendszer iránti nosztalgiáknak. Ha van tipikus szereplője a Kádár-kori magyar közéletnek, aki hibátlanul megvalósította az érvényesülés akkori receptjét, ak- kor ő biztosan az. Szociológusként szorgalmasan gyártotta a semmitmondóan steril tudományos dolgozatokat. A Szociológiai Intézet igazgatójaként gondosan eltávolított mindenkit, akinek az eltávolítását a hatalom politikai okokból kimondva vagy kimondatlanul elvárta tőle. A Tudományos Akadémia főtitkáraként gondoskodott a magyar tudományos élet politikai tisztántartásáról. Az MTA–Soros-bizottság hatalom által delegált, ejtőernyős társelnökeként igyekezett korlátok közé szorítani a tiltott és a tűrt kategóriába sorolt törekvések támogatását. Könnyedén illeszkedett be a rendszerváltó igazságügy-miniszter szerepébe is: demokratikus szocialista alkotmánytervezetét az SZDSZ nevében Magyar Bálint és Tölgyessy Péter szedte ízekre. Ezután azonban az Ellenzéki Kerekasztal által megformált sarkalatos törvények kodifikálásával örökre beírta magát a magyar jogtörténetbe. Ilyen irányú erőfeszítéseit az Antall-kormány is honorálta, és a diplomatákra vonatkozó különlegesen szigorú válogatási elveit sutba dobva, kinevezte montreali nagykövetnek. A választások közeledtével önként lemondott tisztéről, hogy minden akadályt elhárítson az eljövendő kormányzat személyével kapcsolatos tervei elől. Így most egyedül képviselheti a hiánytalan történelmi folytonosságot, no és persze a semmivel sem pótolható szakszerűséget, amelyre, mint tudjuk, égető szükség lesz az elkövetkező időkben.

Évi rendes válságjelentés [29] 1994/32–33.

Sokak számára azért pikáns a Beszélő legfrissebb válsága, mert azt gondolták volna, hogy az SZDSZ-hez közel álló lapnak éppen most, a szabad demokraták kormányzati pozícióba kerülésével virrad majd föl a napja. Akár elégedettséggel is eltölthetne bennünket, hogy ez nem így van. Lám, az SZDSZ hű maradt önmagához, s amit ellenzékiként bírált, azt kormányra kerülve sem tartja helyesnek. Azért a dolog nem ilyen egyszerű. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján nem győzzük elhessegetni azt a – meglehet, rosszhiszemű – gyanút, hogy az SZDSZ vezető köreiben vannak, akik nem kedvelnek bennünket, s ezt a potenciális szponzorok elől sem titkolják el.

Akár így van, akár nem, mi töretlenül optimisták vagyunk – a lap megújítására készülünk –, bár, hogy az optimizmusunkat a válságtűrő képességünkön túl mire is alapozzuk, azt e pillanatban talán nem tudjuk elég szabatosan megfogalmazni.

Hirdessen a Híradóban [30] 1994/51–52.

Csinos reklámbetét színesítette a Híradó december 15-i, csütörtöki adását. Választási kampányfilmnek is megtette volna. Szöllősi Istvánnét, a szocialista országgyűlési képviselőt, a PSZ (Pedagógusok Szakszervezete) nagy hatalmú elnök asszonyát volt hivatva népszerűsíteni. Láthattuk, amint a magyar vaslady sokat sejtetően, a győzelemre születettek magabízó, derűs mosolyával az arcán végigvonult a Parlament folyosóján. Feltartóztathatatlan vonulását egy pillanatra megszakította, hogy elmondhassa a tévé nézőinek: ő fittyet hány a frakciófegyelemre és egyéb kötelmekre, ha a költségvetés nem fog megfelelni a pedagógusoknak és a választóinak, akkor ő bizony nem fogja megszavazni, és nincs olyan erő, ami álláspontja megváltoztatására kényszeríthetné. (A hölgy tehát intranzigens, véleményét kizárólag az oktatásügy érdekei és a választók akarata képes befolyásolni.) A röpke és acélos véleménynyilvánítás után ment tovább a maga útján. Egészen a Parlament kapujáig. Ott már várta Szabó Miklós, Pusztaottlaka polgármestere és Szebegyinszki Jánosné, az örménykúti általános iskola igazgatója. Tízezer aláírással nyomatékosított petíciót hoztak Békés megyéből a kisiskolák védelmében. (Mint ismeretes, az elmúlt időszakban Horn Gyula vidéki szereplései alkalmával többször is megpendítette: talán jobb lenne buszoztatni a gyerekeket, mint fenntartani a gazdaságtalan kisiskolákat. Az is közismert, hogy a PSZ érdekvédelmi harcának középpontjában a közalkalmazotti alapilletmény minél előbbi és minél nagyobb emeléséért folytatott küzdelem állott. E téren sikerült is az ÉT-ben a zord Pénzügyminisztériummal szemben engedményeket kicsikarni. Az talán kevésbé közismert, hogy létezett egy másik álláspont is, amely az alapilletmény emelése helyett az oktatási normatívák differenciált növelését szerette volna elérni – többek között a kisiskolák javára. A PSZ-es koncepció sikere azonban az erre szánt pénz nagy részét felfalta.) Mindez csöppet sem zavarta Szöllősinét abban, hogy egy kicsit megfürödjék a Békés megyei kezdeményezés fényében. (Elvégre a reklámfilm nem igazságosztó műfaj.) Szárnyai alá vette hát a viharsarki delegátusokat, és elkalauzolta őket a parlament elnökéhez. (Maguktól nyilván nem találtak volna oda.) Diadalmas mosollyal, a jól végzett érdekvédelmi munka örömével lépett be velük Gál Zoltán szobájába.

A stockholmi tavasz [31] 1995/1.

Pedig a szovjeteknek (ruszkiknak) iszonyúan jó csapatuk volt akkoriban. Szemben az ellenfelekkel, akik többnyire „lesz, ami lesz” alapon, vaktában lődözték be a korongot a támadóharmadba, ők úgy tették-vették a pakkot, hogy azzal teljes kétségbeesésbe kergették a rivális csapat játékosait. Leheletfinom passzokkal, váratlan kombinációkkal fejlődtek fel, az ellenfél hátvédjeivel föltörültették a pályát, és futószalagon dolgozták ki a sakk-matt helyzeteket. Ráadásul ott volt Firszov, aki zseniális szólóival egyedül is képes volt mérkőzéseket eldönteni. Ha kellő lendülettel tudott megindulni a középső harmadból, káprázatos cselei ellen nem volt orvosság. A fizika törvényeit meghazudtoló irányváltoztatásaival porig alázta a hátvédeket, és időnként Heinz Rühmannt idézte, aki, mint köztudomású, egy akkoriban játszott filmben rendszeresen „átment a falon”. Ehhez jöttek a donyecki kazánkovács- hagyományokra építő hátvédek, akik olyan bodicsekeket adtak az ellenfelek csatárainak – szigorúan a szabályok megengedte határokon belül –, hogy kanállal kellett őket levakarni a palánkról. Azt a meccset nem láttam, de állítólag Ragulin egyszer úgy odakente az egyébként kőkemény Golonkát, hogy utána öt darabból rakták össze a kórházban, és a szilánkosra tört csontok helyébe némi platinát is kénytelenek voltak beépíteni. (Golonkát persze nem olyan platinából faragták, hogy föladja: folytatta pályafutását, sőt attól kezdve még keményebb lett.)

Summa summarum, normális körülmények között a csehszlovákoknak semmi esélyük nem lehetett volna a szovjetekkel (ruszkikkal) szemben. De az 1969-es svédországi vb-n nem voltak normális körülmények. A mérkőzés világpolitikai kontextusba helyeződött. A stadion felett Jan Palach szelleme lebegett. A csehszlovák játékosok egy egész nép (egyesek a cseh, mások a szlovák), sőt az egész leigázott Kelet-Közép-Európa támogatását maguk mögött érezhették, amikor kikorcsolyáztak a jégre. A bemelegítő szovjet (ruszki) hokisok magabiztos mozdulatain látszott, hogy erre nincsenek felkészülve. Azt hitték, annyi most is elég lesz, mint máskor. (Akkor már évek óta szériában nyerték az olimpiákat és a világbajnokságokat.) Tévedtek. A csehszlovákok (csehek és szlovákok) az első perctől kezdve elképesztő fanatizmussal vetették magukat a játékba. Nem ismertek elveszett korongot. (Egy alkalommal Nedomansky a palánkon túlra, a nézők közé tartó korongot a levegőben úszva ütötte vissza a pályára.) A korcsolyák szikráztak, a botok percenként törtek el, ha Firszov megindult, hárman feküdtek eléje, Ragulin hiába alkalmazta sokszor megcsodált bodicsekjeit, a csehszlovákok Anteuszként pattantak vissza a palánkról, a csehszlovák (cseh és szlovák) szurkolótábor átment politikai tüntetésbe, a pécsi jogászhallgatók őrjöngtek gyönyörűségükben, az egész öntudatra ébredt Kelet-Közép-Európa együtt lüktetett a játékkal. Nyilvánvaló volt, hogy a szovjetek (ruszkik) csak a csehszlovákok (csehek és szlovákok) holttestén át nyerhetnek, de a nézőtéren helyet foglaló KGB-sek nem mertek közbeavatkozni. Aztán a történelmi igazságszolgáltatás jegyében a csehszlovákok (csehek és szlovákok) bepasszíroztak egy gólt. A pécsi jogászkollégium társalgójába behallatszott a pardubicei, kassai és katowicei szurkolók üvöltése, merthogy a kelet-közép- európai kis népek egységes diadalordításban törtek ki. A továbbiakban a szovjeteknek (ruszkiknak) esélyük sem volt arra, hogy kiegyenlítsenek. A csehszlovákok (csehek és szlovákok) élő falat vontak kapujuk elé, minden korong útjába belevetődtek, Nazdruhal, a kapus pedig a legsüvítőbb bombákat is úgy kapta el, mint macska a legyet.

Keserü pirulák [32] 1995/5.

A Műcsarnok felújított épületének hivatalos átadását Keserü Katalin igazgatóként már nem érhette meg, s Török András az avatóbeszédben kénytelen volt rövid indoklást fűzni a hirtelen jött vezetőváltáshoz. (A beszédet György Péter, a liberálisok mostani kulturális tótumfaktuma írta.) Ünnep helyett tragikomédia. Ez volt az a pillanat, amikor sokan azok közül is visszahőköltek, akik korábban szorgalmazták Keserü eltávolítását. Az ezt követő botrányt a napisajtó már bőségesen tálalta. […]

A döntés indokoltságának demonstrálására hivatott államtitkári tájékoztató egyébként eleve nem lehetett sikeres. Ha Török András komolyan gondolja, hogy a kulturális háborúnak véget kell vetni, akkor tudnia kell: ennek alapvető feltétele, hogy az állami kulturális intézmények pályázat útján, határozott időre kinevezett vezetőit a mindenkori új kormányok csak egészen kivételes esetben és nagyon súlyos indokkal mozdítsák el megbízatásuk lejárta előtt.

Egy névsorra [33] 1995/6.

Nem sokat tudok a Magyar Nemzet aktuális helyzetéről, a vele kapcsolatos privatizációs tervekről, az esetleges (hátsó) szándékokról, így nem tudom megítélni, hogy a felhívásban jelzett veszélyek mennyire valósak. Azt viszont én is fontosnak tartom, hogy a lap megőrizze a jelenlegi arculatát, és ami ezzel egyet jelent, a jelenlegi főszerkesztővel és munkatársi gárdával működjön tovább. Fontosnak tartom, mert nélküle szegényebb lenne a napilapok palettája, mert a magyar szellemi élet sok kiválóságának jelenti a legfontosabb fórumot, végül, de nem utolsósorban, mert a sajtószabadság töretlen híve vagyok, s nem örülnék annak, ha egy nívós, önálló szellemiségű orgánumnak anyagi vagy egyéb – de mindenképpen külső – körülmények hatására „arculatot” kellene változtatnia. (Most tekintsünk el attól, hogy annak idején, 1990-ben milyen erők milyen eszközökkel formáltak át egy korábbi arculatot, és kényszerítettek távozásra kiváló újságírókat az akkori munkatársi gárdából.) Semmi okát nem láttam volna tehát annak, hogy ne írjam alá a felhívást, ha elém teszik. De nem tették elém. […]

Pedig az ügy, amelyről szó van, a Magyar Nemzet és általában a plurális sajtó ügye, kiváló alkalmat kínálna arra, hogy demonstrálni lehessen: léteznek olyan demokratikus alapelvek, amelyek azokat is összekötik, akik egyébként nagyon sok mindenben nem értenek egyet.

Mivel e lehetőség látványosan kiaknázatlan maradt, felmerül az emberben a kérdés: mi a fontosabb, a Magyar Nemzet és általában a plurális sajtó védelme, vagy annak a demonstrálása, hogy vannak a gonoszok ott a határvonalon túl, akik gonosz eszközökkel gonosz célokra törnek, és vagyunk mi, igazak, akik megpróbáljuk megfékezni a gazság áradását. Ebből a pszichózisból persze logikusan következik, hogy demokratikus elkötelezettségű konzervatívok hamarabb írnak együtt alá a mélységesen antidemokratikus meggyőződésű kirekesztőkkel, mint mondjuk a demokratikus meggyőződésű liberálisokkal. (Ne tessék kuncogni, vannak ilyenek.) […]

Közben mélyül a szakadék, és mindkét oldalon erősödik azoknak a tábora, akik csak az ellenoldalú fél teljes politikai megsemmisítésében látják a kiutat. A magyar demokrácia nagyobb dicsőségére fortélyos félelem igazgat minket, pedig Bibó szerint… de nem folytatom.

Késő bánat [34] 1995/12.

Nem értjük a minisztert. A most tervbe vett intézkedések java részéről a nyolcvanas évek vége óta állandóan szó van. A bevezetésükre vonatkozó javaslatok újra, és újra felbukkantak a legkülönbözőbb szakértői tanulmányokban, a csomag számos elemét tartalmazta a tavaly nyáron elkészült kormányprogram és az ennek nyomán papírra vetett népjóléti minisztériumi koncepció. Évek óta napirenden van, hogy a családi pótlékkal kapcsolatos több mint százmilliárdra rúgó kiadásokat a rászorultsági elv alkalmazásával csökkenteni kell. […] Évek óta napirenden van, hogy az anyasági ellátásokra (tes, gyed, gyes) fordított kiadásokat a rendszer ésszerűsítésével csökkenteni kell. (A leggazdagabb országokban sincsenek hasonlóan bőkezű anyasági ellátások.) Kovács Pál tehát nem hivatkozhat arra, hogy a mostani csomag bejelentése, illetve annak előszele derült égből villámcsapásként érte. A minisztérium akkor állt volna hivatása magaslatán, ha olyan javaslatokat dolgozott volna ki, amelyek a kiadáscsökkentés szükségességével számot vetve garantálták volna, hogy az ebből eredő terhek azokra a családokra háruljanak, amelyeknek ez viszonylag a legkisebb megrázkódtatást jelenti. Ilyen javaslatok azonban nem születtek. Méghozzá valószínűleg azért nem, mert a miniszter bízott benne: a drasztikus megszorító intézkedéseket, mint már annyiszor, most is el fogják odázni. […]

Azt a Népjóléti Minisztérium is természetesnek tartja, hogy a legrászorultabb társadalmi csoportok számára kedvező változást ígérő, már bejelentett, eredetileg az év elejétől tervezett, majd júliusra halasztott intézkedéseket (a gyesnél és a gyetnél az előzetes munkaviszony feltételének megszüntetése, egyszeri támogatás a gyerekes családoknak rászorultsági alapon) ne hajtsák végre. Ez 7,5 milliárdos megtakarítást jelent.

Összességében az a benyomásunk, hogy a tárca kellő előkészítés nélkül, kapkodva összeállított „módosító csomagja” (még az ismertetetteken túl további javaslatokat is tartalmaz) távolról sem garantálja a terhek igazságosabb elosztását, sőt inkább azoknak a társadalmi csoportoknak kedvez, amelyek amúgy is kedvezőbb pozícióban lévén hatékonyabban képesek hallatni az elégedetlenség moraját.

Mint a mókus fenn a fán… – A társadalmi szervezetek költségvetési támogatásáról [35] 1995/18.

Az előjelek arra utalnak, hogy a szocialista honatyák semmit sem tanultak az előző ciklus tapasztalataiból, az akkori kormánypárti képviselőkhöz hasonlóan ők sem képesek kellő önmérsékletet tanúsítani, ők sem hajlandók lemondani a szavazattöbbség kínálta csábító lehetőségről, ennélfogva a döntéshozatal újfent szánalmas – egy demokratikus jogállam parlamentjéhez méltatlan – komédiává silányul. […]

A feladatnak egyébként sincs objektív paraméterekkel mérhető, „hibátlan” megoldása. Különösen úgy nem, hogy a sűrű fogadkozások és az erre irányuló számos képviselői indítvány ellenére mindmáig nem született meg az elosztás elveit és mechanizmusát rögzítő jogszabály. Az évről évre kínkeservesen megszült bizottsági javaslatoknak minden, kétségtelenül meglévő gyengeségükkel együtt volt egy jelentős pozitívumuk: a bizottságok paritásos összetételének köszönhetően valamiféle konszenzust testesítettek meg. Ehhez képest minden – szükségszerűen önkényes – képviselői „belepiszkálás” csak ronthatott a helyzeten. Egy minimális önmérsékletet tanúsító parlamentnek az elé terjesztett javaslatokkal kapcsolatban egyetlen feladata lehetett volna: változtatás nélkül megszavazni őket. Ilyen parlament azonban a rendszerváltás óta még nem termett Magyarországon. […]

Mindezek után továbbra is aktuálisnak érezzük, amit fentebb idézett cikkünkben 1992-ben írtunk: „Megengedhetetlen, hogy a civil szféra ki legyen szolgáltatva a mindenkori parlamenti választások eredményének, hogy az egymást követő négyéves ciklusokban alapvetően megváltozzanak a támogatás szempontjai. Ha van terület, ahol a meghatározó politikai erőknek józan kompromisszumra kell törekedniük, akkor a civil szféra feltétlenül ezek közé tartozik.”

Memorett – A Déri Miksa utca 10. titkos története [36] (Solt Ottiliával) 1995/29.

A hetilap Beszélőt már hosszabb ideje légüres tér veszi körül. Közleményei, függetlenül azok színvonalától és relevanciájától, többnyire visszhangtalanul enyésznek el. A közvélemény-formáló értelmiségnek az a része, amelyet a Beszélő hagyományai és szellemisége elvileg arra predesztinált volna, hogy a lap támasza és éltető közege legyen – tisztelet a kivételnek –, már réges- rég elparentálta. Rosszabb esetben mindent meg is tett azért, jobb esetben semmit sem tett azellen, hogy a halálos verdikt beteljesedjék. S ami elveszett a réven, az nem jött vissza a vámon: a kezdetben büszkén vállalt politikai kötődések fokozatos lazulásával, az önálló nézőpont és a kritikai hang erősödésével sokakat elvesztettünk a korábbi hívek közül, viszont széles új szerzőgárdát és új olvasótábort sem sikerült toborozni.

A jövendő sajtótörténészei majd eldöntik: mit rontottak el a szerkesztők.

Búcsú Ottiliától [37] 1997/3.

Olyan embertől búcsúzunk, aki kérlelhetetlen híve, sőt, ha csak tehette, kérlelhetetlen kikényszerítője volt a mégoly kellemetlen vagy mégoly fájdalmas tények tiszteletben tartásának és tudomásulvételének. Nekünk is ebben a szellemben kell szembenéznünk életével és halálával. […]

Nem tudott hozzáidomulni a hivatásos politikusi szerephez. Nem tudta elfogadni, hogy az SZDSZ eltávolodik a kezdetek szellemiségétől, hogy megváltozik a légkör, a mentalitás, hogy nem fontos többé a tagsággal folytatott demokratikus párbeszéd, hogy – az ő szavával – nincs meg a kommunikációs minimum. Mert ő ezt vallotta: „Ha úgy adódik, ott szeretnék mászkálni az alkalmasint ellenszenvesen kiabáló tömegben, és szót érteni vagy veszekedni sorban mindenkivel.”

1993 [38] 2000/4.

1993-ra már megtanultam legyűrni az elviselhetetlen szorongást, amit a kunderai effektus és a televízió országos nyilvánossága előtt kimondott szavak súlya miatt érzett felelősség átélése kezdetben minden egyes parlamenti szereplés alkalmával kiváltott belőlem. Már nem keletkezett gombóc a torkomban, már nem vert ki a hideg veríték, ha megszólaltam. De azt továbbra is nehezen viseltem, hogy mint minden más területen, az én illetékességi körömbe tartozó területeken (társadalombiztosítás, egészségügy, szociálpolitika) sem volt világos: a múltból örökölt intézményrendszer és csődtömeg, hatalmi és érdekviszonyok tehetetlenségi nyomatékának Szküllája s a nyugati modell túlságosan radikális, kellően át nem gondolt bevezetésének Kharübdisze között miként lehet úgy hajózni, hogy legalább a fölösleges, mert elkerülhető megrázkódtatásoktól meg lehessen kímélni a társadalmat, amelynek enélkül is volt éppen elég baja.

1993-ban érte el a tetőpontját a munkanélküliség nyolcvanas évek óta tartó, kezdetben még lassú, alig érzékelhető, majd riasztóan felgyorsuló növekedése. Ha máshonnan nem, Schiffer Pál Videoton-sztorijából és Almási Tamás ebben az évben is forgatott ózdi sorozatából jól ismerhetjük azokat a riadt tekintetű, szomorú arcú munkásokat, aki tétova mozdulatokkal kísért, bizonytalan fogalmazású mondatokkal, fakó, tompa hangon adták tudtunkra, hogy mennyire váratlanul érte őket az éveken át megszokott és éppen ezért természetesnek tartott létbiztonság hirtelen jött elvesztése. Az országban százezreket fogott el az ezzel járó különös légszomj, s többnyire nem nagyon tudták, hogy mihez kezdjenek. Miközben éppen a növekvő létszám miatt, a finanszírozhatóság érdekében jelentősen szigorítani kellett a munkanélküli-ellátásokkal kapcsolatos feltételeket: megnőtt a munkaadók és munkavállalók járulékterhe, ugyanakkor csökkent a jogosultsági idő. […]

Mi, SZDSZ-es tagok a parlament szociális, egészségügyi és családvédelmi bizottságában az ottani MDF-esek túlnyomó többségével kiválóan együtt tudtunk dolgozni, s a bizottsági üléseken soha nem éreztük azokat a bundás indulatokat, amelyek a plenáris üléseket oly sokszor hatalmukba kerítették. Az elnök Kis Gyula, anélkül hogy ezt valaha is kimondta volna, hamisítatlan és következetes szocdem értékrendet képviselt a bizottsági vitákban. De ki emlékszik ma már Kis Gyulára vagy Kulin Sándorra, Kincses Gyulára, akik mindig készen álltak a konstruktív párbeszédre. Nevük ezredannyiszor sem fordult elő a sajtóban, mint mondjuk Zacsek Gyuláé. Pedig ez utóbbi csak hablatyolt összevissza, mondta a maga felelőtlen ostobaságait, míg az előbbiek a felelősség súlyát átérezve próbáltak maximálisan eleget tenni a képviselői megbízatásuknak. Az én számomra ebből a szempontból a legemblematikusabb figura a nagykanizsai Tarnóczky Attila volt – és rá ki emlékszik?! –, aki szerény, megfontolt és konstruktív megszólalásaival mindig tiszteletet ébresztett bennem. 1993-ban például ő javasolta, hogy a nyugdíjminimumot azok a nyugdíjasok is kapják meg, akiknek a keresetszámítás alapján ennél kevesebb járna. Méltányos javaslat volt, icike-picike igazságszolgáltatás azoknak, akikkel a toldozott-foldozott, anomáliáktól hemzsegő szabályozás a legméltatlanabbul bánt el. Tarnóczky érvelése olyan meggyőző volt, hogy bár a javaslatot a kormány nem támogatta, egyetlen szavazatnyi különbséggel a T. Ház mégis megszavazta. Mindezt a kutya sem vette volna észre, ha Kónya Imre frakcióvezető, feldü- hödve a kormány leszavazásán, nem indít minősíthetetlen ügyrendi támadást a szavazás végeredménye ellen. A botrány már érdekes volt, a javaslat szellemisége nem. […]

Az SZDSZ már távolodóban volt az általa képviselt értékektől, és távolodóban volt tőle magától is. Pető Iván februárban a Kritikának adott interjújában leszögezte, hogy „a hajdani szamizdatellenzék a SZDSZ napi politikájából kiszállt. […] Kőszeg, Solt Ottilia a maguk anarchistának nevezhető elképzelése szerint, olykor az SZDSZ érdekeivel szemben, de sokak tévhite szerint az SZDSZ színeiben újságot szerkesztenek”. Mindehhez később a Beszélőben hozzátette: „…úgy tűnik, hogy a frakcióálláspont kialakításában ők nem szoktak részt venni […] és úgy tűnik, hogy terhesnek érzik azokat a kötöttségeket, amelyek egy frakció működésével tagadhatatlanul együtt járnak.” Mivel a parlamentben a legszorosabb együttműködésben voltam Ottiliával, nem egészen értettem, hogy Pető mire céloz. Nekem az volt a tapasztalatom, hogy nagyon is felelősségteljesen és konstruktívan látja el a szociálpolitikai szóvivőségből eredő feladatait. Számomra egyértelmű volt, hogy ha Pető szerint Solt árt az SZDSZ-nek, akkor nem Solttal, hanem az SZDSZ-szel van a baj. Elfogultságom kétségtelen, de ezt ma is így gondolom. […]

Kemény István 1925–2008 [39] 2008/5.

Nála jobban senki sem tudta, hogy milyen tragikus helyzetbe került a rendszerváltás után a magyarországi romák túlnyomó része. Szellemi energiáinak jelentős részét erre a területre koncentrálta. Kutatásokat végzett és kutatásokat inspirált, folyamatosan fogalmazott meg a helyzet javítását célzó javaslatokat, kapcsolatot keresett mindenkivel, akitől azt remélte, hogy partner lehet a megoldás keresésében.

Harminchét éven át voltunk többé-kevésbé szoros kapcsolatban, sok közös munkánk volt, biztosak lehettünk abban, hogy fontosak vagyunk egymásnak, de igazán személyes beszélgetésre, olyanra, amikor megosztottuk volna egymással lelki fájdalmainkat, örömeinket, legbensőbb érzéseinket, alig-alig emlékszem. Ám ha bajban voltam, jött menetrendszerűen a segítő gesztus. Amikor felvetette a harmadik országos reprezentatív cigányvizsgálat tervét, én kétségeket fogalmaztam meg, mert nem igazán hittem a vállalkozás értelmében. Mégis rosszulesett, hogy teljesen kimaradtam belőle. Egy ideig ritkábban találkoztunk, kevesebbet érintkeztünk. Csak az utol- só hónapokban kerültünk újra közel egymáshoz. Az utolsó hetekben nem volt már jó állapotban, nehezére esett a beszéd. A döcögős kommunikáció lényegében egyetlen témáról szólt: a cigányügyről és az ezzel kapcsolatos aggodalmakról. Erre kérdezett rá, ehhez tért minduntalan vissza. Valószínűleg így kellett ennek lennie. A szegények, a nincstelenek ügye, az emberi méltóság védelme a legfontosabb összekötő kapocs.

Havas Gábor és Solt Ottilia a Parlamentben, 1992 körül

• Emléknyom [43]