F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

Hiába választották meg teljesen demokratikusnak mondható körülmények között a helyi cigány szervezet megalakításakor annak vezetőit, pillanatok alatt felütötte a fejét a bizalmatlanság velük szemben. Az öttagú vezetőség mint olyan nem is működött egy percig sem. A nagyon agilis titkár egyedül próbálta állni a sarat, de amikor elkezdett a Phralipe pesti központjába gyűlésekre járni, azonnal legendák keltek szárnyra, hogy ő ott hatalmas dohányt markol fel, amit a közösség boldogítása helyett a maga hasznára fordít. A legendákból természetesen egy szó sem volt igaz, de arra tökéletesen alkalmasnak bizonyultak, hogy megmérgezzék a légkört. Akkor már baj volt az is, hogy a titkár nem őslakó, hanem házassága révén idekeveredett „gyüttment”. Az archaikus szerkezetű, különböző rokonsági rendszerekre tagolódó helyi cigány közösség egyik fele kiásta a csatabárdot, és mindent latba vetett azért, hogy a korábban az ő hozzájárulásával megválasztott és a faluban erre a posztra kétségtelenül legalkalmasabb embert lejárassa és lehetetlenné tegye. Az intrikák meg-megújuló hullámai újabb és újabb választásokat kényszerítettek ki. Hol leváltották, hol visszahelyezték jogaiba, de a kedélyek sehogy sem akartak lecsillapodni, és nem volt egyetlen olyan választás sem, amit másnap már ne kérdőjelezett volna meg valaki. Így a helyi Phralipe ahelyett, hogy megteremtette volna az önszerveződés csíráit, a véget nem érő marakodások, folytonos gyanakvások és pusztító hatású indulatrobbanások melegágya lett. Ráadásul a folyamat nem mindig épületes kísérőjelenségei újabb szorongásokat ébresztettek a falu amúgy is megrettent tsz-nyugdíjasaiban.

De hát mitől is lett volna másképp? Hiszen kicsit szélsőségesebb, kicsit elvadultabb formában csak ugyanaz játszódott le, mint a parlamenti, majd a helyhatósági választások kapcsán az egész országban. Túlzott illúziókat tápláló csodavárás, majd gyors és keserű kiábrándulás. A szervezkedés szabadságával pedig nemigen tudhattak mit kezdeni a munka nélkül tengődő, elemi megélhetési gondokkal küszködő csenyétei cigányok, akiket hagyományos kultúrájukból már réges-rég kivetkőztettek, és helyette nem volt módjuk semmiféle más kultúrát elsajátítani, hiszen évtizedek óta egy leépülő, pusztuló világban, annak is a margóján élnek, és nem látnak maguk előtt követhető, egészséges mintákat. Semmit sem értenek a változásokból, a helyzetük viszont jól érzékelhetően tovább romlik, így aztán csak barbár, artikulálatlan önvédelmi reflexekre képesek.

A helyi Phralipe tehát az olykor fel-fellángoló igyekezet ellenére sem tudott a változások kovásza lenni. Kívülről jövő, katalizáló erejű hatásokra lett volna szükség. Ezért tűnt olyan fontosnak az iskola újraindítása és az óvoda megnyitása. Ezen a téren szerencsére történt is valami. Igaz, az óvoda céljaira, ki tudja, miért, egy tsz-tulajdonban lévő és rendkívül ócska vályogépületet vásárolt meg a tanács (az egész tetőzetet ki kellett cserélni) viszonylag drágán, noha kínálkozott volna olcsóbb és alkalmasabb ház is. Igaz, a kiszemelt tanítónőt – aki az utolsó évet végezte a pataki tanítóképzőben, s hogy megismerje egy kicsit a környéket, a körzeti iskolában tudta le a tanítási gyakorlatot – az igazgató mindenáron megpróbálta lebeszélni Csenyétéről, mondván, hogy abból úgysem lesz semmi. Igaz, a tervekkel ellentétben sem az iskolában, sem az óvodában nem csináltak zuhanyozót, noha egyetlen gyerek otthonában sincs fürdőszoba. Igaz, a tanítói szolgálati lakás még félig sem készült el. Igaz, a tantermet agyonkoptatott, lestrapált bútorokkal rendezték be, de szeptember elején az iskolát, majd néhány héttel később az óvodát mégiscsak meg lehetett nyitni.

Az avatásból azonban nem lett igazi ünnep. Hiába tett a tanítónő néhány nap alatt csodát, s tanított be remek verseket leendő tanítványainak, hiába jött el maga Andrásfalvy Bertalan, s hiába mondott nagyon emberi, nagyon meleg hangú megnyitóbeszédet, a közönséget a gyerekeken kívül kizárólag a környék értelmisége (pedagógusok, lelkészek, tanácsi dolgozók) és Pestről érkezett vendégek alkották. A falu felnőtt lakosságát valahogy elfelejtették meghívni. Néhányan (nem sokan) ugyan ott köröztek az iskolaépület körül, de csak távolról és gyanakodva vették szemügyre a vendégkoszorút. Pedig az eseménynek szimbolikus jelentősége volt, hiszen ebben a faluban hosszú évtizedek után először fordult elő, hogy valamit nem bezártak, hanem megnyitottak.

Munka nincs

Mindezt persze nyilván sokkal nagyobb lelkesedéssel fogadták volna Csenyéte lakói, ha a megélhetési viszonyokban is beállt volna valamiféle fordulat, de erről szó sem volt. A munkanélküliek száma tovább nőtt, a tsz egyre kevesebbet fizetett azoknak is, akiknek még munkát adott, viszont egyre többet kért a háztáji földek megműveléséért. A környék egyik legfőbb munkaadója, a Csereháti Erdő- és Fafeldolgozó Társulat 1990 júniusában 4500 Ft-os átlagot fizetett a fizikai munkásoknak, lényegesen kevesebbet, mint az akkori hivatalos minimálbér (5700 Ft). De a csenyéteieknek akkor már ezeken a nagyon rosszul fizető helyeken is legfeljebb csak alkalmi munkára volt esélyük. Az egyetlen pozitív fejlemény az volt, hogy beköltözött a faluba egy máshol hajléktalanná vált, két gyermekét egyedül nevelő asszony, aki egy miskolci vállalattal együttműködve elvállalta és felfuttatta a gyűjtögetésből származó javak felvásárlását, és a korábbi szokásokhoz képest lényegesen többféle terméket vett át. Hordták is hozzá szorgalmasan előbb a csigát, később a különféle gyógynövényeket, majd a vadalmát, vadkörtét és végül a csipkebogyót. A gyűjtögetés egy-egy rövid periódusban valamicskét enyhített a családok nyomorúságán, de az alapvető gondokat természetesen nem oldhatta meg.

Márpedig minden egyéb munkalehetőség-bővítő próbálkozás megtört az egész régiót uraló gazdasági depresszión és a környékbeli intézmények közönyén. Volt szó raklapszegező üzem létesítéséről, tehénkihelyezésről, gyümölcstelepítésről és más, kevéssé iskolázott, képzetlen embereknek való munkákról, de vagy teljesíthetetlen feltételeket szabtak a potenciális munkaadók, vagy el sem jutott a dolog odáig, hogy a feltételek szóba kerülhettek volna. A szociológusoknak ugyan sikerült néhány zavarosban halászó, „mindenevő” vállalkozót odacsábítani terepszemlére, de a körülmények egyiküket sem ihlették meg.

Végül a Phralipe budapesti irodájában egy oda bejárogató cigány üzemgazdász és egy országos vezetőségi tag – amúgy kezdő vállalkozó – jóvoltából született meg egy épkézlábnak tűnő ötlet: koszorúkötő üzemet kell létesíteni. A hozzávalók (moha, toboz, szalma stb.) a drót kivételével beszerezhetők a környék erdeiben, a munkafeladat viszonylag egyszerű, könnyen megtanulható, és nem igényel komoly beruházást, hiszen dróton és egy egészen kezdetleges drótvágó-hajlító gépen kívül nem kell hozzá semmi. Ráadásul piac is van. Támogatónak sikerült megnyerni az Autonómia Alapítványt, amelyet azzal a céllal hívtak életre, hogy különféle helyi közösségek önszervező kísérleteihez adjon ún. gyutacspénzt, magyarán kedvezményes – kamatmentes és viszonylag hosszú lejáratú – kölcsönt. A Phralipe vállalkozója leköltözött Csenyétére, hogy a helyi szervezet posztjára éppen visszaválasztott titkárával beindítsa az üzemet, és betanítsa a helybélieket. Az első két hétre mindenki ugyanazt a nem túl magas fix összegű betanuló pénzt kapta, hogy utána beindulhasson az elkészített koszorúk számához igazodó darabbérezés. Az indulás időpontja ideálisnak tűnt, hiszen halottak napjáig csak néhány hét volt hátra. Ez volt azonban az egyetlen ideális mozzanat.

A Pestről érkezett „művezető” megrettent a feladat nagyságától, kapkodott, durván bánt az emberekkel. Azok zúgolódni kezdtek, majd elővették a régi nótát: a helyi titkárt és az új főnököt korrupcióval vádolták. Azzal, hogy zsebre vágják a nagy dohányt, miközben nekik csak filléreket juttatnak. Az állandó ingerültség, a ki-kirobbanó és egymásnak feszülő parttalan indulatok fölemésztették az egész vállalkozást. Azok, akiknek szervezni és irányítani kellett volna a munkát, túlságosan közülük valók voltak ahhoz, hogy a többiek elfogadják őket főnöknek. Működésbe léptek az önsorsrontó mechanizmusok. A gyutacspénz elfogyott, mielőtt a termelés igazán beindulhatott volna. A művezető elmenekült, az emberek elszivárogtak, a titkár néhány közeli rokona egy darabig húzta még, de aztán ők is feladták. A halvány esélyből újabb fájdalmas kudarc kerekedett. Az együttműködési kultúra minden szereplőre érvényes hiánya és a konstrukcióba beépített időzített bombák (kezdetektől darabbért kellett volna fizetni, jobban meg kellett volna szervezni az értékesítést stb.) szétverték ezt a jobb sorsra érdemes kezdeményezést is.

Rendszerváltás Csenyétén

A koszorúkötő üzem csődbe jutott kísérletével nagyjából egy időben zajlottak a helyhatósági választások. Elvileg óriási lehetőség a Csenyétéhez hasonló társközségeknek, hogy megszabaduljanak a több évtizedes kiszolgáltatottságtól, hogy véget vessenek a kiszipolyozásnak, és helyreállítsák megrendült önbizalmukat. De az ilyen falvakban ritkán akadnak egy igazi helyi önkormányzat megteremtésére alkalmas emberek, és ha netán mégis akadnak – nem biztos, hogy az általános bizalmatlanság és fásultság közepette vállalják a feladatot. Néhány nappal a jelölések lezárása előtt már-már úgy festett, hogy Csenyétének nem lesz önálló önkormányzata, az utolsó pillanatban azonban sikerült rávenni a falu nyugdíjas tanítóját, aki 40 évet szolgált a községben, hogy vállalja a polgármesterséget. Nagy nehezen került három képviselőjelölt is, s így, ha választási lehetőség nem is volt, mégiscsak fölállhatott a helyi önkormányzat.

A hagyományok és az ésszerűség azt diktálta, hogy a korábban Baktakékhez tartozó két település két körjegyzőségre váljon szét, hiszen Csenyétét és a vele szomszédos községeket csak a körzetesítési mánia csatolta a tőlük jelentős távolságra fekvő Baktakékhez. Ám hamarosan kiderült, hogy a szomszédos községek polgármesterei a cigányok miatt nem kérnek Csenyétéből, s nem hajlandók bevenni a körjegyzőségbe. Az viszont képtelenségnek tűnt, hogy a falu egyedül tartson fönn egy jegyzőséget. A polgármester próbálta jobb belátásra bírni kollégáit, mindhiába. A törvény szerint ilyenkor a köztársasági megbízott jogosult dönteni. Csakhogy az akkor még nem volt, jó két és fél hónap múlva nevezték ki. Így aztán a polgármester porig alázva várakozott. Baktakék kegyelemből intézte a legfontosabb ügyeket, és Csenyéte kiszolgáltatottabbnak érezte magát, mint bármikor azelőtt. Január végén a kmb végre döntött: jegyzőségileg Felsőgagyhoz (így hívják az érintett körjegyzőség székhelyét) csatolta Csenyétét. Ezzel azonban még nem ért véget a kálvária. Felsőgagy a Belügyminisztériumhoz fellebbezett. A minisztérium illetékese miután két hónapot ült az iraton, helybenhagyta a kmb döntését, sőt az indoklásban megjegyezte, hogy a felsőgagyiaknak a csenyétei cigány többségre hivatkozó kérése alkotmánysértő. Valamikor júliusban végre megtörtént az ügyek átadása-átvétele is, így alig háromnegyed évvel az önkormányzati választások után Csenyéte jegyzőségi problémái, úgy tűnik, megoldódtak. Hogy mindenki megelégedésére, azt persze nem állíthatjuk.

Közben a Felsőgagyhoz és Baktakékhez tartozó községek megalakították az intézményi társulást. Hiszen, amikor a felsőgagyi körzetet annak idején Baktatékhez csatolták, odatelepítettek csaknem minden intézményt (iskolát, óvodát, körzeti művelődési házat és könyvtárat stb.), ott építettek tornatermet, orvosi rendelőt. Ezeket a jelenlegi szűkös viszonyok között nem lehet visszatelepíteni, tehát továbbra is közösen kell fönntartani. Az persze a polgármesterek dolga, hogy eldöntsék, mire adnak pénzt és mire nem. Van olyan intézmény, amelyet – hiába nevezik körzetinek – a tagközségek polgárai egyáltalán nem használnak. Csakhogy a rutinos baktakéki körjegyző – a korábbi tanácstitkár – hintába ültette a tapasztalatlan polgármestereket, és igen jelentős – részben teljesen indokolatlan – összegeket vasalt ki belőlük. Csenyététől például csak a baktakéki könyvtár és művelődési ház fönntartására 114 ezer Ft-ot, holott oda csenyétei polgár emberemlékezet óta nem tette be a lábát, és a falu közművelődési fejkvótája mindössze 28 500 Ft. Hiába hát az önálló önkormányzat, a kiszipolyozás folytatódik. Csenyéte 3 és fél millió forintot – a költségvetése nagyobbik felét – kénytelen befizetni az intézményi társulásba.

Szelídülés, elvadulás


Ellensúlyozhatja-e mindezt néhány kedvező fejlemény? Például az, hogy az újra megnyitott alsó tagozatos iskolában a tanítónő, fittyet hányva a körülötte fortyogó pusztító indulatokra, példamutató elszánással, odaadóan és rendkívüli szakmai igényességgel tanítgatja a gyerekeket? Hogy ősztől társa lesz ebben a munkában a férje, aki idén fejezte be a tanítóképzőt? Vagy az, hogy egy Csenyétéről Hollandiában megjelent újságcikk nyomán felbukkant egy 26 éves holland agrármérnök, aki egy rövid terepszemle tapasztalatai alapján hajlandónak mutatkozott Csenyétére költözni, hogy az elkövetkezendő három évben intenzívebb mezőgazdálkodást honosítson meg a faluban?

Már az is kisebbfajta csodának számít, hogy ezek az értelmiségiek ott vannak, de még ennél is fontosabb, hogy mindenfajta leereszkedő, szerepjátszó póztól mentes magától értetődőséggel tekintik egyenrangú partnernek az ott élőket. Ez az általuk kép viselt, a másikhoz bizalommal forduló, minden ízében demokratikus és nyitott magatartás, amely azon a vidéken teljesen ismeretlen, lassan talán megszelídíti, formák közé tereli a keserűség táplálta fékevesztett indulatokat. Hiszen enélkül nincs esély az önpusztító mechanizmusok kiiktatására.

A bizalmatlanság vastagra növesztett páncélját persze nem könnyű áttörni, ráadásul a feltételek is tovább romlanak. A tsz éppen a napokban adott el áron alul több juhnyájat és 150 tehenet borjastól, hiszen már csak úgy tudja ideig-óráig fenntartani önmagát, hogy föléli saját vagyonát. Az állatok eladásával újabb emberek vesztették el munkájukat. A pesti melléküzemágat, amely korábban részben ellensúlyozta a más területeken mutatkozó veszteségeket, nemrég megszüntették, mert nem bírta az újabb keletű és sokkal rugalmasabb vállalkozások konkurenciáját. Ősszel a tsz a korábbi vetésterületnek legfeljebb a 20%-át fogja bevetni. Ha akkor még lesz. Mert a vezetők csak két-három hónapot jósolnak maguknak, tanácstalanul néznek egymásra, és semmiféle kiutat nem látnak.

A tsz közelgő csődje általános riadalmat kelt a környéken. A 7 aranykoronás földek senkinek sem kellenek. A zömmel idős téesztagok amúgy sem lennének képesek megművelni. A tsz gépei jórészt leírt, tönkrement roncshalmazok, nekik pedig ilyesmire végképp nincs pénzük. Most attól rettegnek, hogy ősszel már a maradék biztonságot adó háztájit sem fogja senki fölszántani.

Maczó Ágnes, a régi országgyűlési képviselő eközben arra biztatja Csenyéte megmaradt magyarjait, hogy költözzenek el, hadd legyen ott tiszta cigány önkormányzat. Ő ebben állítólag segíteni tud. Hogy hogyan és mikor, azt nem tudjuk. De hogy ezzel újabb olajat önt a tehetetlen indulatok tüzére, és Csenyéte talpra állásának maradék esélyeit semmivé tudja foszlatni, az biztos.

• Belföld