Skip to main content

Ultima ratio

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A sors keserű iróniája, hogy amikor Sütő András a Panoráma hétfő esti műsorában felvételről felolvasta a romániai magyar demokratikus ifjak kongresszusához írt szép és bölcs levelét, amelyben higgadtságra és önmérsékletre intette a levél címzettjeit, a valóságban már a kórházban feküdt a felheccelt románok ütlegeitől sajgó sebekkel. Most drámaian vetődik fel a kérdés: lehet-e a vak gyűlölettel, az alantas szándékkal felhergelt tömeg eszeveszett tombolásával szemben önmérsékletet gyakorolni. Lehet-e érveket felsorakoztatni, lehet-e a párbeszéd lehetőségében reménykedni, ha még a román kormány sem képes határozottan és egyértelműen fellépni a pogromhangulat ellen, ha a kiszolgáltatott és megfélemlített kisebbséget senki és semmi nem védi meg? Várható-e ilyen helyzetben, hogy a kisebbség józanul és mértéktartóan viselkedjék?

Barátaim – a marosvásárhelyi református lelkész és felesége – évtizedeken át rendíthetetlen méltósággal tették a dolgukat, tartották a lelket a gondjaikra bízott gyülekezetben. Hosszú évekig nem kaptak útlevelet, lehallgatták a telefonjukat, lesték minden lépésüket, hetenként rendelték be őket felváltva a Securitatéra. Az iszonyú nyomás ellenére mindvégig megőrizték emberségüket, soha szélsőséges indulatokra nem ragadtatták magukat.

Az asszony most végre eljutott Magyarországra, de már a megérkezése utáni első napon az azonnali hazautazást fontolgatta, miközben jeges rémülettel a szívében rohangált a telefon és a tv-készülék között, hogy hírt kapjon férjéről és gyermekeiről, akiket a magyar szervezet ostrom alá vett székházában sejtett. Órákig tartó bizonytalanság után „megnyugodhatott”: a család biztonságban van, egy közeli ismerős lakására menekültek.

Lehet-e hiteles ellenvetésem, amikor kirobban belőle az elmúlt órák minden feszültsége: „Romániában úgy látszik nemcsak egy Ceausescu volt, hanem 22 millió!” Etikus-e okoskodó érveket felvonultatni a reménytelen kétségbeesés jajkiáltásával szemben?

Súlyos, csaknem megválaszolhatatlan kérdések ezek. Mégis ki kell mondanunk: ha nem vagyunk képesek belekapaszkodni a párbeszéd és megegyezés leghalványabb lehetőségébe is, ha Közép-Európa erődemonstrációk és ellendemonstrációk terepévé válik, ha az elvakultság és a vele szemben érzett kiszolgáltatott düh egymásnak feszülése végsőkig korbácsolja a nacionalista, soviniszta, etnocentrikus indulatokat, akkor nyomasztó jövő vár a térség összes országának valamennyi kisebbségére, és ebből adódóan a demokratikus kibontakozás reményei végképp semmivé foszlanak.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon