Vissza a főcikkhez →

Tisztelt Kolléga Úr!

Köszönöm a múltkori szíves válaszát.

Őszintén sajnálom, hogy egy kellemetlen ügy apropójából kell kapcsolatba kerülnünk egymással.

Az egyházak és a pártállami állambiztonság össze­füg­gés­rendszerének kutatása során véletlenszerűen ke­zem­be kerültek az Ön titkosszolgálati ügynöki tevékenységével kapcsolatos archív anyagok is. A Beszélő című folyóiratban megjelenő „Ismereteimet soha, senkinek nem fedhetem fel” című írásom soron következő részében kitérek egyszerre megrázó és megdöbbentő történetére.

Avégett, hogy személyes véleményével az olvasók már a közléssorozat befejezését megelőzően, me­net közben is megismerkedhessenek, és amennyiben óhajt élni ezzel a lehetőséggel, a szerkesztővel történt megállapodásom értelmében a következő, februári számban, 2-3 ezer karakternyi terjedelemben számolhatok írásával.

Bp., 2008. jan. 21.

Szíves köszöntéssel:

Majsai Tamás

Tisztelt Tanár Úr!

[…] Ami ügynök múltamat illeti: köszönöm a felajánlott lehetőséget. Mivel nem ismerem a rólam szóló jelentéseket, csak annyit tehetek, hogy hamarosan megküldöm azt az összeállítást, amelyet annak idején püspökömnek is átadtam. Nem néztem meg soha, hogy mi áll rólam a BM és csatolt intézményei irattárában, mivel – tudtommal – egyetlen írásbeli „jelentést” adtam a nyo­mozóim kezébe (erről beszámolok). Hogy rólam mit írtak, s hogyan, az az ő dolguk: nem foglalkoztam vele, nem érdekelt. Isten legyen irgalmas mindannyiunkhoz. Amennyiben a cikket elküldi, megköszönöm. Minden esetre igyekszem mielőbb megírni, amire emlékszem, s lényegesnek tartok, hogy ne valami mentegetőzés vagy önigazolás legyen. Köszönöm jelzését, igyekszem mielőbb elküldeni beszámolómat.

[Szeged], 2008. január 21.

Üdvözlettel: Sávai János

Tisztelt Uram!

Az alábbiakat azelőtt közlöm Majsai Tamás úrral, hogy ismerném a rólam szóló cikkét. Ezzel jelezni szeretném: nem mentegetőzni, magyarázkodni akarok. Mert valójában – hála Istennek – nem érdekelnek sem a feljelentések, sem az, hogy mit véltek kiolvasni, hallani a velem való „beszélgetések” alkalmával. A hozzászólás kerete igen szűkös, így érdemben nincs mit mondani a történtekről (2-3 ezer karakternyi hozzászólási lehetőséget kaptam).

Hozzászólásom csak akkor közölhető, ha azt teljes egészében – betoldások és kivételek nélkül – teszik.

1. Soha nem saját kezdeményezésre jelentem meg a „raportokon”, hanem többszöri kemény felszólítás után. Máskor szó szoros értelemben kiemeltek a fiatalok közül a nyílt utcán, s kényszerítettek, hogy tárgyaljak velük. Az ifjúsággal való kapcsolatom, hittan, ének- és zenekar szer­vezése, ilyen fellépések, táborok, lelkigyakorlatok – bármenny­­ire diszkréten csináltuk – részben kitudódtak. Ezekért rendszeresen hívattak, faggattak. Mivel jelenté­sek sora volt kezükben, letagadni ezeket ostobaság lett volna. Az együttműködésre való felhívást, jelentéstételt megtagadtam. Hogy ők mit jelentettek, nem tudom, nem is érdekel. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy az igazság nem az a szenny, amibe minden­áron bele akartak rángatni, vagy amit véltek, szerettek volna hallani gyötrőink. Je­len­té­sei­ket nem ismerem. Saját érdekük diktálta, hogy számukra kedvező formát adjanak mindannak, amit hallottak.

2. Sokszor féltem, aggódtam. Főleg azokért aggód­­tam, akik (hála Istennek nagyon sokan voltak) velem tartottak. Ugyanerről a plébániáról vittek börtönbe két káplánt az 1959-60-as évek körül. Halá­losan féltem, amikor Mórahalmon túl, a jugosz­láv–­magyar határon lévő ha­tal­mas, vízzel telt tőzeggödrök szélére állítottak egyik kora tavaszi délelőtt: „Együtt­mű­ködsz, vagy átúszol Ti­tódhoz!” Az Úr megőrzött, hogy rettegésemben sem lettem áruló. Féltem, és tudtam, hogy nem üres fenyegetés, amikor tanári pályám kezdetén többször is megtagadtam, hogy jelentéseket tegyek a papnevelő intézetről. Világosan megmondták, hogy megátalkodottságomnak kemény következményei lesznek.

3. Püspökömnek mindenről beszámoltam, s ezt – va­ló­színű – egy idő után ők is sejtették. Két közvetlen mun­katársam, az ifjúsági csoport felnőtt tagjai tudták, hogy rendszeresen citálnak „raportra”. Számtalan esetben az esti ifjúsági csoportfoglalkozás végén a nyo­mozó piros Ladája néhány méterre, a plébánia bejáratánál állt: onnét figyelte, kik járnak hozzám. A fiataloknak megmondtam, hogy figyelnek, nyilvántartanak, de ne féljenek, mert semmi törvénytelenséget nem követünk el.

4. Senkire nem haragudtam akkor sem, most sem. Mindenki maga ad számot életéről. Vallatóim, felje­lentőim nevét nem tárom fel. Még haláluk után sem kívánom sem az ők, sem szeretteik megaláztatását. Val­latóimmal igyekeztem mindig tisztelettel, egysze­rűen beszélni. Erre kötelez az Evangélium, hivatásom. Apám – kétszer két évet ült a Rákosi rendszerben – soha nem szidta pribékjeit, feljelentőit. Szeretném ugyanezt az utat járni.

Két zaklatóm magas állami elismerésekben ré­sze­sült a rendszerváltás után (egyikük már biztosan meghalt). Amit a nem vállalt együttműködésért nekem szántak, meg is kaptam. Istennek legyen érte hála!

5. A hatalom azt szerette volna elhitetni, hogy a kezükben vagyunk: se Isten, sem Egyház nem áll mellettünk. Istenünk „mindenkor hűséges Isten”. Az Egy­házhoz pedig akkor is hű maradok, ha tagjai – éppúgy, mint én – szegény, bűnös emberek. Ő mondta: „Nem az igazakért, hanem a bűnösökért jöttem.” Ebbe a nyomorult, tépázott csapatba tartozom, mert ez az Övé. Mindez örömmel, békével tölt el. A többi nem érdekel.

[Szeged], 2008. január 26.

Üdvözlettel: Sávai János

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges