„Nehéz megindultság és feltörő érzelmek nélkül felidézni annak az embernek az arcát és alakját, aki az 1956-tal kezdődő korszak élő lelkiismereteként vonul be a magyar történelembe” – ezekkel a búcsúztatóra illő szavakkal kezdi Modor Ádám könyvének Összegzését.1 Az olvasóra annak a kérdésnek a megválaszolása marad, hogy a Krassó Györgyöt bemutató kötetnek nem vált volna-e javára ennél némileg nagyobb távolságtartás.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 48 hét
10 év 22 hét
10 év 25 hét
10 év 25 hét
10 év 27 hét
10 év 27 hét
10 év 27 hét
10 év 29 hét
10 év 30 hét
10 év 30 hét