Vannak emberek, akik együtt öregednek az életkorukkal – olyanok, mint a „tipikus” harmincasok harmincas éveikben, és olyanok, mint a „tipikus” hetvenesek, amikor ez utóbbi életszakaszukba lépnek. Vannak azután mások, akik egész életükben „harmincasok” vagy „negyvenesek” maradnak, függetlenül valós éveik számától. Havas Gábor számomra ez utóbbi csoport ismerőseim között talán legmarkánsabb képviselője: úgy látom őt, hogy egész életberendezése, pályafutása – s ha jól sejtem, magánélete – szempontjából vagy harminc évvel ezelőtt kijelölődött a mintaadó életidő, és ő ma is olyan, ma is úgy él, és úgy gondolkodik, mint azt negyvenes évei idején, a SZETA fénykorában és a Beszélő útra bocsátásakor tette.