Különös tendencia figyelhető meg az etnikai, faji és nemzeti jelenségek, különösen az etnikai, faji és nemzeti konfliktusok kutatásában: ezt a tendenciát én „csoportizmusnak” nevezem. Azt értem alatta, hogy a társadalmi élet legfontosabb alkotóelemeinek, a társadalmi konfliktusok főszereplőinek és a társadalmi elemzés alapegységeinek hajlamosak vagyunk diszkrét, egymástól élesen különböző, belülről homogén és kívülről lehatárolt csoportokat tekinteni.

A tudománytörténetnek – kicsit elnagyoltan fogalmazva – két fő változata, műfaja van. Az egyik, az enciklopédikus jellegű arra törekszik, hogy a lehetőségekhez képest teljes áttekintést adjon mindarról, ami valamely tudományterületen belül a kezdetektől máig történt. A másik célja, hogy a tudománytörténeten keresztül értelmezze, magyarázza az adott tudományág kialakulását, kialakítson róla egy képet, aminek legfontosabb, bár gyakran rejtett célja az adott tudományterület jelenkori állapotának legitimálása.

Tamás Gáspár Miklóst két évtizedes szellemi odisszeája után Ithakába hazaérve lehangoló kép fogadja: Pénelopé hozzáment a leggazdagabb kérőhöz, Eumaiosz, a hűséges disznópásztor alól kiprivatizálták a kondát, Télemakhosz pedig bróker lett az ithakai tőzsdén – így néz ki a sziget tíz évvel a kommunizmus bukása után. Keserű, pesszimista helyzetmegítélés ez, amely meghatározza az utóbbi öt-hat év írásainak hangvételét.