Niedermüller Péter

Nyomtatóbarát változat

A tudománytörténetnek – kicsit elnagyoltan fogalmazva – két fő változata, műfaja van. Az egyik, az enciklopédikus jellegű arra törekszik, hogy a lehetőségekhez képest teljes áttekintést adjon mindarról, ami valamely tudományterületen belül a kezdetektől máig történt. A másik célja, hogy a tudománytörténeten keresztül értelmezze, magyarázza az adott tudományág kialakulását, kialakítson róla egy képet, aminek legfontosabb, bár gyakran rejtett célja az adott tudományterület jelenkori állapotának legitimálása. Másként, talán egy kicsit erősebben fogalmazva, az ilyenfajta tudománytörténet mindig meghatároz, lefekteti, s kanonizálja az adott terület elméleti, módszertani határait és kutatási témáit. Ahogy Kósa László elegánsan fogalmaz: „a tudománytörténet nem utólagos számonkérés, hanem a jelen előzményeinek feltárása” (18. o., kiemelés tőlem, N. P.). Ebből a célkitűzésből persze logikusan következik, hogy a szerzőnek válogatnia kell életművek, elméletek, megközelítések és módszerek között.

Ebből adódóan az ilyen jellegű tudománytörténeti összefoglalások – különösen, ha azok egyetlen szerzőtől származnak – mindig is erősen vitatottak, mivel bizonyos mértékig szubjektívek. Ami azonban nem feltétlenül egyéni elfogultságot vagy a tudomány történetének „meghamisítását” jelenti, hanem sokkal inkább azt, hogy a mindenkori szerző szükségszerűen a saját, az adott tudománnyal kapcsolatos – tudománypolitikai, elméleti – felfogását jeleníti meg, vetíti rá a tudomány történetére, a saját felfogásához közel álló elméletek és életművek összességét tekinti a tudomány történetének.

Nincs ez másképpen Kósa Lászlónak a magyar néprajz tudománytörténetéről írott munkája esetében sem, amely 1989 után most egy második, átdolgozott kiadásban is megjelent. Kósa évtizedek óta meghatározó alakja a magyar néprajznak, nagy felkészültségű tudós, akinek határozott elképzelése van arról, hogy mi a néprajz, mivel kell foglalkoznia, mi tartozik ehhez a tudományterülethez, s mi nem. Kósa ugyanakkor óvatos ember, aki – éppen felkészültségéből következően – pontosan tudja, hogy bár a néprajzzal kapcsolatos nézetei e tudományterületen belül uralkodó jellegűek, azaz a magyar néprajzkutatók többségének a tudományos felfogását tükrözik vissza, mégis csupán egy lehetséges felfogást képviselnek. Sőt, Kósa azt is érzi, hogy néprajz-értelmezése – elméletileg s politikailag egyaránt – egyre problematikusabb Magyarországon is, de még inkább nemzetközi összehasonlításban. Éppen ezért hangsúlyozza – teljes joggal, teszem hozzá –, hogy mennyire fontos lenne, ha a magyar néprajz történetét többször, különböző perspektívákból mások is megírnák (13. o.). S bár ez valóban jó lenne, ám ilyen munkák nincsenek, és számos oknál fogva nem is valószínű, hogy a közeljövőben lesznek. Így Kósa munkáját a szerző személyén, illetve a könyv elméleti beállítottságán és ideológiáján keresztül mindenképpen a magyar néprajztudomány története reprezentatív összefoglalásának, a magyar néprajz „hivatalos” életrajzának kell tekintenünk – még akkor is, ha biztosan vannak a magyar etnográfusok között olyanok is, akik ezzel az „életrajzzal” nem, vagy csak részleteiben azonosulnak. Éppen ezért a recenzensnek sem lehet más feladata, mint azt a képet megvizsgálni, amelyet e könyv a magyar néprajzról előállít és közvetít.

Ez a kép az én megítélésem szerint – a tudománytörténetek szokásos, előbb már említett „elfogultságán” túlmenően – konzervatív és ideologikus, amely önnön logikájából következően – felületes megjegyzésektől eltekintve – alig vesz tudomást a néprajznak azokról az eszméiről, gondolatairól és elméleteiről, amelyek a szerző tudományfelfogásától eltérnek, vagy más irányba mutatnak. E konzervatív szemlélet – mint a konzervatív eszmék általában – azzal tűnik ki, hogy a tudomány, jelen esetben a néprajz korábbi, más társadalomtörténeti helyzetekben kialakult modelljeit általános érvényűnek, adottnak, így alapjában véve helyesnek tekinti, illetve az attól eltérő elméleteket és kutatási gyakorlatokat „kiközösíti”, azaz nem a néprajzhoz tartozónak minősíti.

S noha Kósa könyvében nagyon ügyesen úgy fogalmaz, hogy már előre szinte minden esetleges kritikai megjegyzést, övétől eltérő gondolatmenetet elhárít, mondván, ezek más érdeklődési kört képviselnek, más koncepciót kérnek munkáján számon, mégis kísérletet teszek arra, hogy a szerző néhány központi gondolatmenetét tudatosan egy másik perspektívából kommentáljam, hiszen minden tudományos vitának épp az a lényege, hogy különböző szempontok és megközelítések ütköznek egymással.

A nemzeti és népi kultúra

A szerző könyve legelső oldalán leszögezi, hogy ő tudománytörténetet, nem pedig kutatástörténetet ír, azaz „azoknak az eszméknek, gondolatoknak, elméleteknek a történetét” írja meg, „amelyek a néprajztudományt létrehozták, érdeklődését, szemléletét mozgatták, tárgyát és módszerét alakították” (11. o.). Később ugyan megjegyzi, hogy „eredeti szándékunkkal ellentétben – kutatástörténeti részletek és mozzanatok is előkerülnek”, mégis meghökkentő, hogy éppen a néprajz kialakulásának eszmetörténeti összefüggéseivel milyen mostohán bánik. Kósa alaptétele, hogy Magyarországon „a néprajzi gondolkodást a romantika hívta életre” (37. o.), „a hazai néprajz alapjai akkor alakultak ki, amikor a magyar szellemi életben a nyelv és a kultúra kérdései kerültek a középpontba” (20. o.).

Ennél sokkal többet nem lehet megtudni arról a társadalomtörténeti helyzetről, amelyben a néprajz mint tudományos szemlélet kialakult, illetve fokozatosan intézményesült. Ehelyett a szerző különböző út- és országleírásokat, statisztikákat stb. sorol fel és ismertet, amelyek így egymás után felsorakoztatva pontosan azokat az eszmetörténeti és politikai összefüggéseket takarják el, amelyek a néprajztudomány konstituálódásának a folyamatát világíthatnák meg. Pedig az akkori társadalomtörténeti kontextus meghatározó a néprajzot létrehozó eszmék, gondolatok és elméletek szempontjából. E tudományterület kialakulása ugyanis elválaszthatatlan – Európában egyébként mindenütt – a népi kultúra felfedezésének mozzanatától, ami viszont a modern európai nemzetek kialakulásának folyamatában játszott döntő szerepet.

Nehezen érthető, hogy Kósa – néhány halvány és hangsúlytalan megjegyzéstől eltekintve – miért nem nyomatékosítja erőteljesebben és egyértelműbben e társadalomtörténeti és politikai kontextusnak a fontosságát. Annál is inkább, mert ezeket a folyamatokat és összefüggéseket az 1980-as évek elejétől kezdődően Miroslav Hroch, Peter Burke, Benedict Anderson, Ernest Gellner és mások munkái részletesen tárgyalták, és – a Kósa által joggal annyira fontosnak tartott – eszmetörténeti elemzésnek vetették alá. Ezek a kutatások egy nagyon fontos, meghatározó jelentőségű mozzanatra hívják fel a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy a XIX. század első felében, amikor Kelet-Európában is napirendre került az önálló nemzetek, nemzeti államok megteremtése, a népi kultúra társadalmi észlelésében döntő fordulat játszódott le.

Peter Burke számos tény és bizonyíték alapján részletesen kimutatta – s az ember csak találgathat, hogy ennek a ma már klasszikus munkának a megállapításait Kósa miért nem vette figyelembe –, hogy a nép a XIX. század elejéig az akkori értelmiség, polgárság vagy éppen nemesség számára a „rejtélyes ők-et jelentette”, egy olyan népességet, amelyet egyfajta alapvető „kulturális primitivizmus” jellemzett. Ez a néppel és népi kultúrával kapcsolatos attitűd csak a XIX. század közepén, a Kósa által romantikának nevezett korszakban változott meg. Ez az a korszak, amikor a formálódó közép- és kelet-európai nemzetek számára az önálló és másoktól különböző nemzeti kultúra a nemzeti létezés döntő és konstitutív tényezőjévé vált. A nemzeti lét megkövetelt egy önálló nemzeti kultúrát, a nemzeti kultúra pedig előfeltételezte a saját népi kultúrát – és ez nem csak Kelet-Európában volt így.

A nemzetté válás időszakában a nemzeti és a népi kultúra között Európában mindenütt szoros kapcsolat alakult ki és állt fenn – függetlenül attól, hogy az egyes régiókban mikor zajlott le ez a folyamat. Persze – és ezt Robert Colls és Philipp Dodd, Orvar Löfgren, Robert Foster vagy Liah Greenfeld kutatásaiból, hogy csak néhány példát említsek – pontosan tudjuk, hogy ez a kapcsolat az egyes országokban és régiókban nagyon eltérő módon alakult; e viszonynak különböző típusai alakultak ki. Közép- és Kelet-Európában a korábban „idegennek”, „egzotikusnak” és „primitívnek” tartott népi kultúra a nemzetté válás során alakult át az egykori, eredeti, de mára már elfelejtett „ősi” kultúra maradványává, valamiféle tételezett, az „ősidőkben” létezett nemzeti szellem megnyilvánulásává, s vált a nemzeti kultúra alapjává.

A néprajztudomány ebben a folyamatban meghatározó, reflexív szerepet játszott. A néprajz volt ugyanis az a tudomány, amely ezt az „ősi”, a nemzeti kultúra alapjául szolgáló népi kultúrát felfedezte vagy éppen kitalálta (gondoljunk csak a népköltészeti szövegek, a Grimm testvérek által gyűjtött mesék, az Erdélyi János által gyűjtött népdalok vagy a Kriza János által gyűjtött balladák átírására, esztétikai szempontú átalakítására!), és tudományosan legitimálta, miközben önmagát intézményesítette. Az összefüggéseket persze világosan kell látni. Nem a formálódó, alakuló néprajz váltotta ki ezt a nemzeti érzést, hanem éppen fordítva, a nemzetté válás egyre erősödő folyamata teremtette meg a néprajztudományt.

Kósa erről az egész folyamatról, ezekről az összefüggésekről alig ejt szót. Könyve 12. oldalán található ugyan egy homályos, rosszul fogalmazott, hogy ne mondjam, felületes bekezdés a népi és a nemzeti kultúra közötti összefüggésekről (ami később a 164. oldalon újra előkerül), miközben egyetlen szóval sem említi meg – még a bibliográfiai utalások szintjén sem – például Hofer Tamás európai szinten is számon tartott idevonatkozó kutatásait a magyar népi kultúra képének megszerkesztéséről, a magyar népi kultúra modelljeiről.

Ezt a tényt természetesen nem lehet a szerző tájékozatlanságával magyarázni. Kósa pontosan tudja, hogy mit említ meg, és mit hallgat el. Azokat az elméleteket, eszméket és gondolatokat, amelyek – akár az európai, akár a magyar kutatásból – nem illenek koncepciójába, egyszerűen kizárja áttekintéséből, még ahhoz sem veszi a fáradságot, hogy vitába szálljon velük. Ez az attitűd helyenként egyszerűen csak csodálkozó vagy értetlenkedő fejcsóválásra készteti az olvasót – például ott, ahol Kósa „a népköltészet iránti érdeklődés európai gyökereit” (37. o.) tárgyalva Horváth Jánosnak egy 1927-ben írott könyvére, illetve Ortutay Gyulának egy eredetileg 1939-ben készült, majd 1962-ben tovább bővített tanulmányára hivatkozik, anélkül, hogy akár csak egyszer is megemlítené mondjuk Peter Burke-nek e témában írott, és egyébként magyarul is megjelent megkerülhetetlen monográfiáját (Népi kultúra a kora újkori Európában, Századvég–Hajnal István Kör, Bp., 1991). Más helyeken azonban nyilvánvalóvá válik, hogy az egyedi esetek mögött egy összefüggő, ideologikus szándékú tudományfelfogás rejlik, amely különösen akkor válik szembeötlővé, amikor a szerző a néprajz kutatási területét vázolja fel.

A „nemzeti tudomány”

Érdekes, hogy Kósa ebben a tekintetben sem fogalmaz közvetlenül és egyértelműen, noha éppen egy eszmetörténeti indíttatású tudománytörténetnek lehetett volna fontos és érdekes feladata annak felvázolása, hogy az évszázadok során, miképpen alakult, formálódott a néprajz tárgya, kutatási területe. Hogy erre nem került sor, persze nem véletlen, hanem a szerző néprajzfelfogásának szerves következménye.

Kósa sehol sem fejti ki egyértelműen – s még kevésbé elméleti igénnyel –, hogy milyen szempontok alapján húzza meg a néprajz határait, noha azt mindig pontosan meg tudja mondani, mi tartozik a néprajzhoz, és mi nem. Ennek ellenére lehet találni munkájában néhány félmondatot, amely pontosan mutatja, hogy mit tart a szerző a néprajz tárgyának. Könyve 17. oldalán – általános érvénnyel fogalmazva – azt írja, hogy a néprajz az „etnikum származásának tényeivel és a saját kulturális emlékekkel” foglalkozó tudomány; majd egy oldallal később arra mutat rá, hogy a magyar néprajztudomány eddigi központi célja a magyar népi műveltség feltárása és elemzése volt. A 160. oldalon – Lambrecht Kálmánt és a „hungarológiai kultúrprogramot” idézve – aztán kijelenti, hogy a néprajz a harmincas években „egyértelműen elérkezett ahhoz a fokhoz, mely a nemzeti tudomány rangját jelentette” (kiemelés tőlem – N. P.).

Ezek a mondatok első olvasásra talán nem tartoznak össze, ha azonban az ember figyelmesen követi Kósa érvelését, a könyvön végighúzódó gondolatmenetét, akkor rögtön kiviláglik, hogy itt a szerző néprajzfelfogásának kulcselemeiről van szó. E felfogás talán legfontosabb sajátossága, hogy teljességgel történetietlen, mivel a néprajzot úgy jeleníti meg, mint valamiféle, a változó társadalomtörténeti, politikai kontextustól független állandót.

Történetietlenségének több összetevője, megnyilvánulása is van. Egyrészt nem utal arra, hogy a néprajz az előbbiekben röviden vázolt sajátos társadalomtörténeti helyzetben vált az „etnikum származásának tényeivel és a saját kulturális emlékekkel” foglalkozó tudománnyá, s még csak egy lábjegyzet szintjén sem tesz említést azokról az Európa-szerte megfigyelhető néprajzi kezdeményezésekről, törekvésekről, amelyek nem illettek ebbe a képbe, és ugyan fokozatosan háttérbe szorultak, de mégis hozzátartoztak a néprajztudományhoz. Másrészt, amikor a magyar néprajz központi céljaként a magyar népi műveltség feltárását és elemzését jelöli meg, nem utal az általa képviselt néprajz egészét érintő egyik súlyos elméleti problémára. Arra, hogy ez a felfogás nem egy univerzális kategóriát, a kultúrát tekinti a tudomány tárgyának, hanem egy ideologikus konstrukciót, nevezetesen a magyar népi műveltséget. Kicsit olyan ez, mintha a magyar irodalomtudomány csak a „magyar népi irodalmat” vagy a magyar történettudomány csak a „magyar népi történelmet” kutatná. Ezek persze fiktív kategóriák, de a „magyar népi műveltség” fogalma is az. Ami persze nem azt jelenti, hogy az alsóbb társadalmi rétegeknek vagy akár csak a parasztságnak ne lett volna sajátos, változó, a mindennapi életbe beleszövődött kulturális gyakorlata. Ez azonban nem egyenlő a magyar népi műveltség kategóriájával.

A „magyar népi műveltség” nem egy, a mindennapi élet szintjén megfigyelhető kulturális szerkezet, hanem kutatói perspektíva kérdése, annak a kérdése, hogy az etnográfusok az általuk megfigyelt kulturális jelenségeket milyen keretekben értelmezik. A „magyar népi műveltség” tehát mindenekelőtt egy értelmezési keret, nem pedig egy, a mindennapi élet szintjén megfigyelhető kutatási tárgy, és ezt a tény Kósa meg sem említi. Egy modern néprajzi tudománytörténetnek azonban arról „elfeledkezni”, hogy a népi műveltség kategóriája mindenkor és mindenütt ideológiailag motivált szelekció, illetve konstrukció eredménye, több, mint egyszerű tévedés.

Rehabilitációs kísérlet

Amikor Kósa László kijelenti, hogy a néprajz a 30-as évek közepére elérte a „nemzeti tudomány rangját” – és most tekintsünk el attól, hogy még csak célzást sem tesz arra, hogy itt egy ideológiai minősítésről van szó –, egyetlen szóval sem utal arra, hogy a második világháborút megelőző utolsó évtized Magyarországán csak az a tudomány lehetett „nemzeti”, amely megfelelt az akkori idők konzervatív, jobboldali, fasizmus felé menetelő szellemiségének.

Ezeken az oldalakon (161–171. o.) különösen szembeötlő a szerzőnek a két háború közötti magyar néprajz rehabilitására tett kísérlete, amely azonban nemcsak politikailag, hanem morálisan is problematikus. Kósa arra törekszik, hogy a néprajz és a nacionalizmus közötti nyilvánvaló összefüggéseket tompítsa, jelentéktelennek tüntesse fel (hiszen teljesen tagadni ő sem tudja). Érvei azonban erőtlenek: „Néprajz és nacionalizmus közé már azért sem lehet egyenlőségjelet tenni, mert a kortárs nacionalizmus sokrétű volt, a néprajz pedig akarva sem kötődhetett volna minden színárnyalatához” (163. o.). Vagy rögtön a következő mondatban: „Nem lehet például közvetlenül kötni a politikai elit különfajta változatokat képviselő nacionalizmusához, mert a politikai ösztönzést mindvégig tompította, háttérbe szorította a tudományos szempontoknak biztosított elsőbbség” – írja, noha korábban (19. o.) éppen arra mutatott rá, hogy a „saját népi műveltséget” vizsgáló néprajzból, vagyis így a magyar néprajzból is hiányzik az elméleti, azaz a tudományos igény.

Ebben a rövid kritikában nincs mód ennek a problémának a részletes elemzésére (s több mint sajnálatos, bár aligha véletlen, hogy a magyar néprajz sem talált eddig alkalmat e kérdés megvitatására). Egy gyakran felvetődő félreértést – amelyre egyébként Kósa is utalt (241. o.) – azonban érdemes eloszlatni. Nem arról van szó ugyanis, hogy a magyar néprajz közvetlenül a politikai indíttatású nacionalizmus szolgálatában állt volna. Hanem arról, hogy a „nemzeti alapú néprajztudományok”, amelyek „általában népük műveltségének egyedül reá jellemző jegyeit, az etnikus specifikumot kutatták” (127. o.) olyan ismereteket termeltek ki, olyan tudást hoztak létre, amelyet az akkori, egyre inkább nacionalistává váló politika minden további nélkül fel tudott használni a saját céljaira. Kósa „diplomatikusan” úgy fogalmaz, „a népi kultúra mint érveket szolgáltató tényező bekerülhetett a kor elvi-világnézeti összeütközéseibe”, amit ő azonban „a tudományszak ideológiai felértékelődésének” jeleként értelmez (163. o.). Azonban pontosan ez a felértékelődés jelenti a problémát. Hiszen ez nem jelent mást, mint hogy a népi kultúra oly mértékben került be „a kor elvi-világnézeti összeütközéseibe”, amennyiben érveket tudott szállítani különböző árnyalatú jobboldali, nacionalista vagy nacionalizmus felé hajló konzervatív politikai nézeteknek, társadalmi mozgalmaknak. S pontosan a politikai felhasználhatóságnak ez a ténye biztosította a magyar néprajz társadalmi legitimációját.

Ezt a tényt közvetve egyébként maga a szerző is elismeri, amikor azt hangsúlyozza, hogy a nemzeti tudomány ragjának elérése visszahatott a magyar néprajztudomány céljaira és feladataira (25. o.). Azt gondolom, hogy éppen a magyar néprajztudománynak válna leginkább hasznára, ha végre tudomásul vennénk, hogy ez a tudományterület a második világháborút megelőzően szükségszerűen – azaz abból a strukturális sajátosságából következően, hogy egész elméletét és gyakorlatát egy ideológiai konstrukcióra, a nép és a népi műveltség fogalmaira építette fel – jobboldali politikai nézetek sodrásába, vonzásába került. Ezt a néprajzot „apolitikusnak” nevezni, ahogyan azt a szerző teszi, nem nagyon tudom mással magyarázni, mint egyfajta naivitással, amely arra a hitre épül, hogy a (feltételezett) tudományos objektivitás politikai semlegességet eredményez.

A fel nem adott tárgy

Befejezésül külön is szólni kell Kósa könyvének utolsó, az előző kiadáshoz képest teljesen átdolgozott fejezetéről (VI. fejezet. Közelmúlt és jelenkor. A magyar néprajz a XX. század második felében). Szembeötlő, hogy ez a fejezet kidolgozottságában, argumentáltságában mennyire különbözik az előzőktől. Míg a korábbi fejezetekben Kósa nagy gondot fordított a pontos fogalmazásra, egyes életművek aprólékos elemzésére, addig ebben a fejezetben hemzsegnek az általánosságok, a semmitmondó megfogalmazások, de ami még súlyosabb, hogy tele van tévedésekkel, csúsztatásokkal és félremagyarázásokkal.

Kezdjük a tévedésekkel, amelyek között akadnak nevetségesek, nyilvánvalóan tájékozatlanságból származók: például amikor könyve 210. oldalán azt a német néprajzi irányzatot, amely többek között éppen azért nevezte magát „empirische Kulturwissenschaft”-nak, hogy a kulturális antropológiával szemben kínáljon alternatívát a megújulóban lévő néprajzi kutatás számára, „tübingeni aktivista antropológiá”-nak nevezi. Az ilyen típusú tévedéseket persze egy alaposabb szerkesztés könnyen és gyorsan kiszűrhette volna (akárcsak a könyvben található számos elütést, vagy a „következetesen” mindenütt fordítottan szedett mondatvégi kérdőjeleket).

Ennél jóval problematikusabb azonban Kósának az a tétele, hogy „a nemzeti alapú néprajztudomány a mai Európában, amennyiben tárgyát nem adja fel, történeti stúdiummá válik vagy máris azzá vált” (233. o.). Hiszen itt nemcsak arról van szó, hogy számos olyan példa ismeretes – én csak a német, a lengyel, a horvát vagy a svéd néprajzot említem itt –, amely ennek a megállapításnak éppen az ellenkezőjét bizonyítja, hanem mindenekelőtt az ebben a tételben rejlő elméleti problémáról. Amikor ugyanis Kósa azt írja a néprajzról, hogy „amennyiben tárgyát nem adja fel”, ezzel azt szuggerálja, hogy mindazok a kutatások, amelyek intézményesen ugyan a néprajzon belül folynak, de nem annak „eredeti” tárgyát kutatják, valójában nem tartoznak ehhez a tudományhoz.

A tudománypolitikai problémát itt az jelenti, hogy Kósa ezen a tételen keresztül igyekszik kisajátítani egy tudományterületet, és továbbra is kirekeszteni onnan minden olyan megközelítést, amely az általa képviselt nézetekkel nem egyeztethető össze, azaz a szó minden értelmében konzerválni akar egy tudományt. Az elméleti probléma pedig abban áll, hogy a szerző a néprajztudomány tárgyát valami állandó és változatlan entitásnak tekinti, amelyet, ha a jelenkorban már nem kutatható, akkor az időben visszamenve kell kutatni. Kósa statikus tudományfelfogása e ponton elkedvetlenítőn szembeszökő lesz, amit már fogalmazása is elárul. A tárgy „feladásáról” beszél, nem pedig a kutatási érdeklődés, témák, szemlélet változásairól. Nehezen hihető, hogy komolyan gondolja, az általa művelt tudományterületnek több mint egy évszázadon keresztül nem változott meg a tárgya, hogy a néprajznak ma, egy egészen más társadalomtörténeti és politikai kontextusban ugyanazt kell(ene) csinálnia, mint a XIX. század végén. Aligha lehet egy ilyen kitűnő, eszmetörténeti érdeklődésű etnográfusnak elhinni, hogy ne venné észre, a népi kultúra vizsgálatára specializálódó néprajz egy sajátos társadalomtörténeti helyzet függvénye és produktuma volt, amely e helyzet megváltozásával szükségszerűen átalakul.

Hogy a néprajz az utóbbi évtizedekben hogyan és miképpen változott meg, alakult át Európa-szerte, annak számos, egymástól is különböző útja volt és van. Ezek tárgyalása természetesen nem volt Kósa könyvének feladata. Azonban ezeknek a folyamatoknak az ismeretében a néprajz tárgyát, feladatát ilyen kizárólagossággal a népi kultúra, illetve a népi műveltség vizsgálatában látni, egyszerűn anakronizmus, egyszerre mélyen ideologikus és elméleti tévedés.

Az antropológia szerepe a magyar néprajzban

Hasonlóképpen meghökkentő az a tájékozatlanság – vagy csúsztatás? –, amit a szerző a kulturális antropológiával kapcsolatban árul el. És itt nemcsak arról van szó, hogy megjegyzései mögött még mindig az antropológia hagyományos modellje – az úgynevezett four field study, amely a fizikai antropológia, az archeológia, a kulturális és a szociálantropológia egységére, összetartozására helyezte a hangsúlyt – rajzolódik ki, amely pedig legalább két évtizede magán az antropológián belül is állandó vita és kritika tárgya, hanem megint csak ténybeli tévedésekről.

Jellemző példa erre, amikor könyve 241–242. oldalán arról ír, hogy igazságtalan ráterhelni a néprajzra „a nemzet mint társadalmi-politikai formáció kiterjedt problematikáját. Olyan ez, mintha az etnológiára, illetőleg az antropológiára terhelnénk a gyarmatosítást, amit ugyanúgy megtehetnénk, hiszen keletkezése és története elválaszthatatlan tőle.” Itt persze nem „ráterhelésről” van szó, hanem arról, hogy minden társadalomtudománynak fontos feladata – hogy azt ne mondjam, kötelessége – feldolgozni, reflektálni saját politikai múltját, szerepvállalását, azt, hogy az általa termelt tudás politikailag hogyan instrumentálódik. Az előbb éppen arra utaltam, hogy a magyar néprajz ennek a feladatának nem tett/tesz eleget. Az etnológia és az antropológia viszont az 50-es évektől kezdődően folyamatosan, következetesen és igen kritikusan elemezte önmagának a gyarmatosításban játszott szerepét – elég itt Michel Leiris 1950-ben (!) a Les Temps modernes-ben megjelent írására utalni. Sőt, az antropológia társadalmi és politikai szerepvállalásának, illetve az antropológiai tudás politikai felhasználásának, felhasználhatóságának kritikai elemzése jelentős mértékben alakította a (késő) modern antropológiai – és általában a társadalom- és kultúratudományi – elméleteket. Ezeket a tényeket figyelmen kívül hagyni megint csak tévedés, vagy talán több is annál, hiszen aligha lehet elhinni, hogy a szerző ezekről a történésekről ne tudna.

A kulturális antropológia magyarországi elterjedéséről hasonló módon számol be a szerző. Hogy a kulturális antropológiának Magyarországon – és számos más közép- vagy kelet-európai országban – nincsenek hagyományai, az közismert és nyilvánvaló. A kérdés nem is ez, hanem az, hogy mi következik ebből. És itt legalább két mozzanatot kell megemlíteni.

A szerző közvetve maga is utal arra, hogy a második világháborút követő időszakban a magyar néprajz szervezeti keretein belül állandóan jelen volt egy nem magyar, azaz nem a magyar népi kultúrára irányuló néprajzi érdeklődés, amely különböző mélységben és különböző intenzitással kapcsolódott a kulturális antropológia elméleti hagyományaihoz, és persze sosem jelentette a magyar néprajztudomány központi fontosságú területét, de létezett. Kósa ezt az egész vonulatot – például Sárkány Mihály idevonatkozó sokrétű munkásságát, hogy újfent csak egyetlen, kiragadott példát említsek – egyszerűen figyelmen kívül hagyja, mivel az az ő megítélése szerint nem tartozik a magyar néprajzhoz. Ez azonban egy önkényes határhúzás, mivel azok a kutatók, akik Európán kívüli népeket kutattak, mind a magyar néprajztudomány keretein belül tették ezt, és ami még fontosabb, tevékenyen részt vettek a magyar néprajztudomány hétköznapjaiban, elméleti vitáiban. Azaz ez az érdeklődés része volt a magyar néprajznak – még ha marginális pozícióban volt is –, akkor is, ha erről a tényről Kósa nem vesz tudomást.

A másik megjegyzés pedig a magyarországi kulturális antropológia mai helyzetére vonatkozik, amivel kapcsolatban elsőként újra a szerző „sajátos” látásmódja tűnik fel: a történeti és a kulturális antropológia nem tudott „áttörést” elérni, a miskolci tanszék egy „szűk és sajátos profilú intézmény” (de hogy ez miért baj, az nem derül ki), a pécsi kísérlet pedig tárgyával és céljával a néprajztól különösen „távol esik”. Az kétségtelen, hogy a kulturális antropológia Magyarországon az utóbbi tíz évben lényegesen többet érhetett volna el annál, mint amit elért. Hogy a helyzet olyan, amilyen, abban intézményi, strukturális és személyi tényezők egyaránt szerepet játszottak.

Egy tény azonban vitathatatlan, és ezt Kósa (újfent) meg sem említi. Nevezetesen, hogy a kulturális antropológia magyarországi elterjedésében az Európán kívüli népek és kultúrák iránti érdeklődés csak az egyik vonulatot jelenti – ami esetenként persze legalább olyan romantikus volt, mint a magyar népi műveltség iránti vonzalom. Van azonban legalább két másik, egymással összefüggő mozzanat, ami legalább ennyire fontos, ha nem fontosabb. Egyrészt a kulturális antropológia éppen annak a meghaladására nyújtott lehetőséget, amit Kósa a néprajz számára annyira fontosnak tart, a kutatás nemzeti kereteit. A kulturális antropológia Magyarországon is – akárcsak számos más kelet- és közép-európai országban, például Lengyelországban, Romániában vagy Horvátországban – azok számára jelentett és jelent alternatívát, akik a néprajzot nem nemzeti tudományként definiálják, és nem akarják azt csupán a magyar népi műveltség kutatására leszűkíteni. Másrészt, a kulturális antropológia megteremtette annak lehetőséget, hogy kialakuljanak az empirikusan orientált kultúrakutatás elméleti keretei (függetlenül attól, hogy a magyarországi kulturális antropológia tudott-e élni ezzel a lehetőséggel). És ez egy különösen lényeges mozzanat volt, mivel ilyen elméleti keretek a magyar néprajzon belül nem alakultak ki.

Kósa maga is többször említi, hogy a magyar néprajzból mennyire hiányoznak az elméleti megközelítések, s ez persze nem véletlen. A magyar néprajz mint „nemzeti tudomány” ugyanis nem fordított megfelelő gondot saját elméletének megalapozására. Ami persze azt is jelenti, hogy nem a „nemzeti” szorult háttérbe, és nem a tudományos szempontok kerültek előtérbe (163. o.), hanem éppen fordítva történt, a nemzeti szorította háttérbe a tudományos szempontokat. A néprajznak mint „nemzeti” tudománynak ugyanis nem elméletekre, hanem a „magyar népi műveltségre” volt szüksége. Másként fogalmazva, amíg egy tudománynak „nemzeti alapú” céljai vannak, addig a tudományos célok, az elméleti megalapozottság szükségszerűen jelentőségét veszti. A kulturális antropológia pontosan ezzel a felfogással szemben jelent(ett) esélyt a néprajz átalakítására, modernizálására.

Ez a folyamat Európa számos más országában is lejátszódott, persze mindenütt más és más módon, más és más keretekben, de Kósa ezt is elfelejti megemlíteni. Ehelyett azt „üzeni”, a néprajz valamikor az 1930-as évekre nemzeti tudománnyá emelkedett, ezen a marxizmus sem tudott változtatni, hiszen a második világháborút követőn nem jelentek meg „mintaadó módszertani művek”, a néprajz megtartotta az előző korszakból származó örökségét, noha a szocializmusban a „nemzeti alapú” tudomány művelése megnehezült. Most azonban a szocializmus megszűnésével a néprajz visszatérhet eredeti útjára, visszazökkent a régi kerékvágásba, és megint, vagy továbbra is nemzeti tudományként működhet.

Ez azonban a magyar néprajztudomány számára egy anakronisztikus és téves üzenet. Nem azért, mert nem a kulturális antropológia elméleti szempontjait követi, hanem azért, mert azt mondja, mindent ugyanúgy kell folytatni, mint eddig. Azaz nem vesz tudomást arról, hogy a társadalomtudományok hatékony működésének talán legfontosabb kritériuma, hogy időről időre újraértelmezik önmagukat, reflektálják változó tárgyukat és módszereiket. Az a tudományterület, amely erre nem hajlandó, az állva marad, fokozatosan lemarad, megmerevedik, tudományosan érdektelenné válik, noha nyilván hosszú ideig meg tudja őrizni intézményes és hatalmi pozícióit.

Amennyiben optimistán gondolkodunk, akkor Kósa László kötetét úgy kell tekintenünk, mint az ideologikus néprajzfelfogás egyik lezáró összegzését, utolsó nagyobb lélegzetű megnyilvánulását. S ha így tekintünk e könyvre, akkor nem csak azt tudjuk, mik azok a bukkanók, amiket egy megújult, kritikai szemléletű kultúrakutatásnak el kell kerülnie, hanem egyben Kósa könyvének jelentőségét is meghatároztuk.

• Ethnosz és démosz