Azt hiszem, Havas Gáborral először 1989 késő nyarán vagy kora őszén találkoztam. Valószínűleg előtte is összefutottunk már, de azok csak futó találkozások lehettek.

A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején három szociológiai műhely működött Magyarországon. A rendkívül karizmatikus Kemény István köré szerveződött a fiatal kutatók egy csoportja, akik a magyar munkássággal, parasztmunkásokkal, szegényekkel, majd egyre nyomatékosabban a romákkal foglalkoztak. Ferge Zsuzsa népes táborába azok tartoztak, akiket szintén a szegénység és a szociális munka kérdései kötöttek le. Én 1968 óta vezettem szakszemináriumot a Közgazdasági Egyetemen, a szemináriumom népszerű volt, nemcsak a közgázról, de más egyetemekről is látogatták, és sokan írtak szakdolgozatot a szakszemináriumi munka befejezésekor.

Vannak, akikben több a tehetség és a tisztesség, mint amennyit egy életben ki lehet használni. Ezek a tehetséggel és tisztességgel túlterhelt emberek nem lehetnek mindazok, amik jó lenne, ha lennének. Nem feltétlenül és sajátlagosan nekik, csak mindenkinek.

Nem tudnék Havas Gábornál jobb politikust és jobb újságírót mondani azok közül, akik nem lettek (nem maradtak) azok. Havas legfőbb erényei éppen egybeesnek a magyarországi politika és újságírás legsúlyosabb hiányosságaival. Ezt abból a néhány évből tudjuk, amikor politikus is volt, és újságíró is.

A nyolcvanas évek elejére egyértelművé vált, hogy a durván húsz év óta változatlan elvek alapján működő hivatalos „cigánypolitika” teljes csődállapothoz vezetett. Ez a politika, miközben sikerült tökéletesen szétvernie a hagyományos közösségi szervezőerőket, az „asszimiláció”, az „integráció”, a „beilleszkedés” és a „felemelkedés” szépen hangzó és sűrűn hangoztatott célkitűzéseiből gyakorlatilag semmit sem tudott megvalósítani. A magyarországi cigányok túlnyomó többségét ma nagyobb szakadék választja el a nem cigány társadalomtól, mint a probléma megoldását célul kitűző párthatározatok megszületése idején, a hatvanas évek első felében. A mobilitás korábban is rendkívül szűkös csatornái teljesen bedugultak, és a szakadék túloldalán rekedt százezrek a romló gazdasági feltételek közepette kilátástalan helyzetbe kerültek. 

Vannak emberek, akik együtt öregednek az életkorukkal – olyanok, mint a „tipikus” harmincasok harmincas éveikben, és olyanok, mint a „tipikus” hetvenesek, amikor ez utóbbi életszakaszukba lépnek. Vannak azután mások, akik egész életükben „harmincasok” vagy „negyvenesek” maradnak, függetlenül valós éveik számától. Havas Gábor számomra ez utóbbi csoport ismerőseim között talán legmarkánsabb képviselője: úgy látom őt, hogy egész életberendezése, pályafutása – s ha jól sejtem, magánélete – szempontjából vagy harminc évvel ezelőtt kijelölődött a mintaadó életidő, és ő ma is olyan, ma is úgy él, és úgy gondolkodik, mint azt negyvenes évei idején, a SZETA fénykorában és a Beszélő útra bocsátásakor tette.

A roma tanulók iskolák közötti megoszlása számottevően egyenlőtlenebbé vált az 1980-as évek eleje óta eltelt harminc évben Magyarországon. Az etnikai elkülönülés mértékét jelző szegregációs index értéke több mint kétszeresére – 0,1 alatti értékről 0,2 fölé – emelkedett a legalább két iskolával rendelkező iskolai vonzáskörzetekben (Kertesi és Kézdi, 2013). A szegregációs index növekedése a nagyobb városokban volt a legjelentősebb. Ennek a drámai folyamatnak az okaival és következményeivel reprezentatív adatfelvételeken¹ és városi esettanulmányokon² nyugvó, terjedelmes szociológiai irodalom foglalkozott az elmúlt másfél évtizedben. Tanulmányunk³ az itt felgyülemlett tudást igyekszik rendszerezni és általánosítani.  

Az elmúlt huszonöt év magyar oktatáspolitikájában jól láthatóan feszül egymásnak két gyermek- és romakép hagyománya. A megközelítésbeli eltérésekből lényeges és logikus oktatáspolitikai különbségek bonthatók ki. Egyik oldalon ott tornyosul – nagyon leegyszerűsítve – egy olyan közpolitikai paradigma, amely a romák stigmatizációtól sem mentes „másságából” kiindulva a pedagógusok nem elsősorban módszertani, hanem romológiai felkészítését tekinti fő feladatnak, ezért aztán oktatásszervezési kérdésekre nem is igen érzékeny. Ezzel szemben a másik oldalon álló integrációs oktatáspolitika az esélyegyenlőségre és az erőforrások elosztására koncentrál. 

Az óvodából való kimaradás, a szegény gyermekeket az iskolakezdéskor érő hátrányok és az iskolai szegregáció kérdései kulcsszerepet játszanak Havas Gábor munkásságában (lásd például Havas–Liskó–Kemény 2002, Havas 2004, Havas–Liskó 2006, Havas 2008). Az ünnepelt azok közé tartozik, akik műveikkel és megszólalásaikkal látványosan cáfolják „a szociológia csak amolyan rossz közgazdaságtan”, szociológusok között is meghökkentően elterjedt téveszméjét. Kivételes terepismerete, éles meglátásai és elemzései nélkül sokkal nehezebben jutnának el az értelmes és fontos kérdésekhez azok a (kétségkívül inkább közgazdászok vagy álruhás szociológusok által művelt) extenzív, nagymintás ökonometriai vizsgálatok is, melyek közé az itt összefoglalt kutatás tartozik.

Az 1960–70-es évek fordulóján Miskolc északi részén, a Szentpéteri kapunál új lakótelep épült, a Katowice. A növekvő népesség kiszolgálására két új iskola készült, az egyik az 1967-ben átadott, Rónai Ferencről elnevezett iskola a Kassai utcában, a másik két évvel később, 1969-ben Petőfi Sándorról elnevezve a Katowice úton. Az iskolákat többnyire az utcájuk szerint emlegetik, ezt követem én is. (Időnként persze előfordul, hogy 10-esről, Petőfiről beszélnek, vagy Rónairól, ezt ritkábban hallani, itt a régi iskolaszámozást már nem használják.) 

Kerepes kb. tízezer fős település, mintegy 15 km-re a fővárostól. A 3-as főút és a gödöllői HÉV sínpárjai választóvonalként húzódnak át rajta, három területi egységre szabdalva a községet. Ez a területi megosztottság rányomja a bélyegét a település társadalmi szerkezetére is, bár csak részben képezi le társadalmának törésvonalait. A 3-as főút mintegy két kilométeres szakasza halad keresztül Kerepesen, de gyalogátkelő csak a község két végénél van. A főútnak jelentős a teherautó- és kamionforgalma. Az átkelés az úton életveszélyes. Hosszú évek alatt sem sikerült azonban legalább egy gyalogátkelőhelyet kialakítani az út két oldalán élők biztonságának érdekében – bár a terv és a szándék megvolt. Ahogy az út két oldalát nem sikerült összekötni, úgy a cigányok és a nem cigányok között kialakult súlyos konfliktusokkal sem tudtak mit kezdeni.

Egy hajléktalanokkal foglalkozó segítőnek – ha nem képes a szociális munkás- kliens szerepviszonyokon túlmutató, azokat más dimenzióba helyező kapcsolatokat kialakítania – egészen torz képe lehet a saját ügyfeleiről. Hiszen akkor soha nem ismeri meg őket teljes valójukban, hanem csupán azzal a csontsoványra apadt „hajléktalan-szerepkészlettel” találkozik, amelyet sok különböző, de mégis egy irányba tartó folyamat szorított be a mélyen gyökerező bizalmatlanság állapotába, amelyben csak szükségleteket tud felmutatni, ráadásul nem is mindig udvarias formában. Vagy éppen nem akar semmit, mert az akaratára megsemmisítő csapást mértek az életében elszenvedett események. A hajléktalan emberek jó része ilyen képet mutat magáról az érkezési oldalon, azaz amikor például egy hajléktalanszállásra érkezik.